Az idegenvezetéseim során kevés turista hiszi el elsőre, hogy Kinizsi Pál hajdani rezidenciáját alig 70 évvel ezelőtt hagyta el az utolsó lakója. De nem is akármilyen utolsó lakó volt ő, hanem egy igazi úrnő, akit a falu csak Királynénak nevezett. Pedig nem volt ő sem úrnő, sem királyné, hanem egy özvegy cselédasszony, aki a Zichyknek köszönhetően költözhetett be a gótikus falak közé. Ki is volt Király Liza? Miért emlegetik még ma is a helyiek? Milyen volt a Kinizsi-vár a feltárás előtt? Ezekre a kérdésekre igyekszem választ adni.

Segítenél megtalálni Kinizsit? Ajánld fel SZJA-d 1%-át a Kinizsi-sírkutatásnak! Részletek a linkre kattintva érhetők el.

Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!

A Kinizsi-vár utolsó lakója, Királyné a vártorony bejárata előtt (Forrás: Éri István: Séta Kinizsi várában)

Tüskevárról a Kinizsi-várba

A Kinizsi-vár számos neves lakójának életét dolgozták már fel korábban, elég Kinizsi Pálra, Horváth Márkra, Magyar Benignára, a Zichykre vagy a Vezsenyi és Horváth famíliákra gondolni. Eme – szó szerint – nemes felsorolásba tartozik a vár legendássá vált utolsó lakója is, akinek kiköltözését újságcikkek és anekdoták is megörökíti. Kevesen foglalkoztak azonban a legenda és vidám történet mögött lévő vázsonyi hölgyről, akinek még a születési neve is a feledés homályába veszett. Ezidáig.

Királyné ugyanis nem királynénak született. Történetünk hőse, Gombosi Karolina 1887. március 10-én Gombosi Erzsébet („Örzse”) törvénytelen gyermekeként látta meg a napvilágot a Somló lábánál fekvő Tüskeváron. A korabeli szokásoknak megfelelően már másnap megkeresztelték az újszülöttet, ezt követőena történeti nyomok elvesznek.

Gombosi Karolina, a későbbi Király néni keresztelési anyakönyvi kivonata

A következő fejezetben már Nagyvázsonyban találjuk a 19 éves leányzót, aki 1906. november 25-én feleségül megy a Todesco család napszámosaként dolgozó Kőnig Józsefhez. Kőnig József és Gombosi Karolina házasságában - az eddig feltárt források szerint - két lány született. A férj, Kőnig József tősgyökeres nagyvázsonyi volt, 1880. április 22-én Kinizsi városában látta meg a napvilágot. Cselédként a helyi uraságnál dolgozott: ez 1913-ig a Todesco/Lieben famíliákat jelentette, 1913-ban pedig Zichy Béla vette vissza a vázsonykői uradalmat. Kőnig Józsefné - azaz Király néni - a Népszabadság által készített riportban elmondja, hogy egy hold föld és négy szekér fa volt többek között férjének a fizetsége. A Kőnig család emellett kapott egy cselédlakást is – ez valószínűleg a kastély köré épült házak egyikét jelentette. Király néni egy ízben még a grófnak is főzött, akinek nagyon ízlett az ifjú ara által készített menü.

A dolgos hétköznapok után azonban sötét idők következtek. Király néni „Józsiját” 1914-ben besorozták, s végigharcolta a Nagy Háborút. Kőnig József a padovai Giusti-villában megkötött fegyverszünet előtt alig egy héttel, 1918. október 27-én Udine térségében halt hősi halált. A 31 éves özvegy ekkor két lányával egyedül maradt, s a cselédlakást is el kellett hagynia. Gróf Zichy Béla az özvegynek Csepelyen lévő házakat és a Kinizsi-várat ajánlotta fel. Király néni erre így emlékszik vissza: „Az a Csepely csupa pusztaság volt, mit csináljak ott? Akkor már két lányom volt, elfogadtam az öregtornyot.”

Az első világháború nagyvázsonyi áldozataiért állított emlékmű a falu központjában található, s azon szerepel Kőnig József is, aki az egyik utolsó vázsonyi áldozata volt az első világégésnek.

Özvegy Kőnig Józsefné így került a nagyvázsonyi Kinizsi-vár lakótornyába. Ezt követően már nem Gombosi Karolinnak vagy Kőnig Józsefnének nevezték, hanem új neveket kapott: ő lett Királyné, Király Liza, a gyerekeknek pedig Király néni. Hogy miért Király? Egyrészt sváb származású férjének a neve magyarul királyt jelent, másrészt pedig ki más lakhatna egy középkori vártoronyban, mint egy királyné?

A Kinizsi-vár lakótornya Király néni idején. A torony és barbakán között jól kivehető a kis fakerítés, amely Királyné udvarát határolta.

"Itt lakik a néni?" . három és fél évtized a vártoronyban

Király néni a lányaival tehát 1918-19 körül beköltözött a vártoronyba. Abba a vártoronyba, amelyben Kinizsi Pál, Magyar Benigna is élt, s amely a 19. században uradalmi tömlöcként is szolgált. Az ekkor már romos toronyban egy idős cseléd, Noszlopi József élt. Ő szabadidejét kosárfonással töltötte, már amikor a köhögőrohamok között erre módja volt.

Hamarosan elhunyt Noszlopi József, s Király néni lányai is kirepültek a fészkükből. Ezt követően egyedül maradt a Kinizsi-vár utolsó lakója. A napjai azonban nem voltak unalmasak. A törmelékektől feltöltődött várudvaron libákat és más háziállatokat tartott és sok vendége volt. Volt, hogy turisták érkeztek, s volt, hogy a helyi gyermekek rohangáltak a várban, akiket ámulattal töltött el a különleges "lakás". Marton Margit édesanyja, Stáhl Margit egy ízben édesapjával a közeli Csurgó-malomba ment őröltetni. Ekkor meglátta torony ajtajában ülő Kőnig Józsefnét, s csodálkozva kérdezte: "Itt lakik a néni?" Király Liza a várba térő gyerekeknek többek között a várat és kolostort összekötő alagútról mesélt, de volt olyan is, hogy rögtönzött helytörténeti előadásokat tartott az újdonsült úrnő. Valószínűleg Vázsonyi Varga Bélát, Nagyvázsony neves kutatóját is befolyásolták ezek a történetek. 

A vártorony és a barbakán az 1955-ben megkezdődött ásatásokat megelőzően.

Az utolsó lakó a vártorony első emeletén lévő helyiségben élt. A romos állapotban lévő szobát a maga módján helyrehozta, az ablakokat és „lőréseket” leszigetelte és eltorlaszolta, a kályhája füstjét pedig a második emeletre vezette fel. A leleményes vázsonyiak pedig gondoltak egyet, s ebbe a füstös szobába (lovagterem) vitték füstölni a húst disznóvágás után. Királyné „ásatásokat” is végzett, az első emeleti „őrszoba” padlóját felbontotta, s megtalálta a „hajdani tömlöcöt”, ami eredeti funkcióját tekintve valószínűleg élelmiszerraktár volt, de sokáig várbörtönként is funkcionált a torony.

Király néni toronyban tartózkodása azonban nem volt mindig vidám: 1945 március-áprilisában az öregtoronyba bújt el sok vázsonyi lány is, akiknek egy részét a szovjet hadsereg katonái megerőszakolták.

Király néni már több mint három és fél évtizede élt a várban, amikor két bringás fiatal szakértő szemmel kezdte vizsgálni Kinizsi erődjét. A két fiatalember nem volt más, mint dr. Zákonyi Ferenc és Éri István, akik ekkor álmodták meg a Kinizsi-vár feltárását és renoválását, amely 1955-ben kezdetét is vette.

Karisztl János és Takács Mária esküvője Nagyvázsonyban. A felvétel bal oldalán piros nyíllal megjelölt hölgy nem más, mint Kőnig Józsefné Gombosi Karolina, azaz Király néni. A képért köszönettel tartozom Karisztl Péternek, aki a fotót rendelkezésemre bocsátotta.

„Legalább emlegessék meg, milyen volt, mikor kiköltöztették Nagyvázsonyból a királynét!”

A nyugodt hétköznapokat munkálatok váltották fel, s tucatnyian kezdtek sürögni-forogni a nemrég még nyugodt várudvarban. A munkálatok jól haladtak, s eljött a nap, mikor az ásatás vezetői leültek a vár úrnőjével, hogy elmondják neki, el kell hagynia az öt és fél évszázados tornyot, cserében az egyik lányánál biztosítottak volna neki lakhatást. Király néni azonban ellenállt, nem volt hajlandó kiköltözni, mondván a tornyot az uraság neki adta. Az ásatást vezető Éri Istvánék ekkor elkezdtek időhúzásra játszani, várták, hogy mikor unja meg az feltárással járó kellemetlenséget Magyar Benigna utódja. Ő azonban láthatóan nem zavartatta magát, s mint a vár úrnője osztogatta a tanácsokat és parancsokat a régészeknek.

Éri István (1929-2009), aki a Kinizsi-vár első feltárásának ásatásvezető régésze

Az idő azonban nem neki dolgozott. Király néninek évtizedekig alig pár lépcsőfokot kellett megtennie ahhoz, hogy az udvarból vártoronyba érjen, az ásatásnak köszönhetően viszont egyre inkább nőtt ez a táv. A feltárás egyik legfontosabb lépése ugyanis a vártorony előtt lévő várudvarban felgyülemlett törmelékréteg eltakarítása, s az udvarnak az eredeti járószintig történő kitisztítása volt. A torony bejáratától így egyre nagyobb távolságot kellett megtenni. Amikor a lépcső elfogyott, egy szekér vendégoldalát használta hevenyészett létraként az úrnő. Az ásatást vezető Éri István csapata elkezdett aggódni Királyné és vendégei testi épségéért. Amikor elérték az eredeti járószintet, Éri egy hat méteres létrát ácsoltatott, s azt támasztotta a toronyhoz, hátha tériszonya van Benigna utódjának. Király néni ekkor ért vissza a faluból, s óvatos léptekkel, de csak felért a toronyba. Amikor viszont beért a szobájába, s az udvarra tekintett, elborzadt, hogy teljesen oda az általa megismert várudvar, s hat méteres szakadék nyílt a torony előtt.

A Kinizsi-vár tornya az 1955-ben megkezdett ásatások idején. A felvételen jól látható a vártorony bejárata és a várudvar eredeti járószintje közötti különbség (Forrás: Éri István: Séta Kinizsi várában)

Király néni feladta értelmetlen harcát, s békét kötött Ériékkel, amely értelmében hajlandó volt elhagyni a várat. A kiköltözés során kötélen kellett leereszteni Királyné bútorait és használati tárgyait, és a Prell Gergely várkapitány által elmondott legenda szerint az úrnő ragaszkodott ahhoz, hogy a tyúkjait a régészek fogják meg, s vigyék új lakóhelyére, az Édes Gergely utcába. A falubeliek még ma is nevetve mesélik a rémült tyúkok után rohanó régészek komikus történetét.

A békekötésre a toronyba érkező kutatók a szobába lépve vették észre, hogy Kőnigné minden motyóját összepakolta, s készen áll a költözésre. Meg is kérdezték, hogy ha úgyis elhagyta volna a tornyot, miért nem akkor tette ezt, amikor még a talaj szintje magasabb volt, s pár lépcsőfokot kellett volna csak megtenniük a költöztetőknek. Király néni erre így felelt: „gondoltam magamban, ha már itt hagyom ezt a bagolyfészket, legalább emlegessék meg, milyen volt, mikor kiköltöztették Nagyvázsonyból a királynét!” Kőnig Józsefné Gombosi Karolinának igaza is volt, a mai napig emlegetik a vár utolsó lakóját, s annak kiköltözését.

Kőnig Józsefné Gombosi Karolina (1887-1970) sírja a nagyvázsonyi temetőben. A sír megtalálásához Henn János nyújtott segítséget!

Kinizsi Pál népszerű alakja a magyar művészetnek, különösen a lírának. A halálát követő századokban rengeteg történet és vers született a nép száján. Egy ilyen népköltészeti művet foglalt versbe Erdélyi János (1814-1868) költő is.

A nagyvázsonyi pálos kolostor romjai

A vers több változatban is ismert, egyszer „Népmonda Kinizsi márványszobráról” címmel, máskor pedig „Kinizsi szobra” címen került kiadásra. Azt nem tudni, hogy a versnek mely része Edélyi műve, s melyet költött a nép.

Erdélyi János költő (Forrás: Wikipédia)

A vers egy Nagyvázsonyban közismert mondát elevenít meg. A történet szerint egy török portyázó csapat érkezett Vázsonykő környékére, s zavartalan útjuk a pálos kolostor romjai közé vezetett. Ott az egyik oszmán harcos meglátta Kinizsi sírkövét, s rájött, hogy a nagyapját a veretlen hadvezér ölte meg. Az ottomán éktelen haragra gerjedt, puskáját megtöltötte, s egy lövéssel kívánta megbosszulni „Pál urunk” tettét. Igen ám, de a golyó visszapattant a sírkőről, s szemközt találta a „törököt”, aki – Győrfi Pál szavaival élve – tragikus hirtelenséggel elhunyt. Az esetet látva a többi harcos menekülőre fogta, s elterjedt a török és a nép száján, hogy Kinizsi még halála után is öli a törököt.Ez a monda a „malomköves” sztori után talán a legismertebb Kinizsivel kapcsolatos történet.

Kinizsi Pál sírköve Éri István és Sedlmayer János makettjén, amely jelenleg a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban található

Bár valószínűleg ízig-vérig legendáról van szó, valamennyi valóságalapja mégis van a kis történetnek. A török – etnikailag egyébként inkább délszláv jellegű – sereg valóban járt több ízben Vázsony alatt, 1594-98 között még a várat is megszállta. A kolostort 1552-ben robbantották fel a helyi urak, így nagyon könnyen előfordulhat, hogy látta oszmán katona Kinizsi sírkövét. S ha már a vörösmárvány sírkő: Kinizsi páncélos ábrázolásának szívtájékán van egy ujjnyi kis gödör, amely akár puskagolyó nyomaként is látható. Hogy pontosan ezt a kis lyukat mi ütötte a szarkofág fedlapján, nem tudni, de Rómer Flóris leírja, hogy a sírkövet barbár módon megrongálták, s nem kizárt, hogy egy csákány ütött nyomot a vörösmárványba, de az is lehetséges, hogy a kolostor felrobbantása során keletkezett benne kár.

A Kinizsi-sír sorsa ezek után sem alakult fényesen: 1708-ban kincskeresők dúlták fel, s a hadvezér maradványait jeltelen sírban, a vázsonyi Szent István-templom sírkertjében temették újra. Kinizsi maradványainak fellelése érdekében indult 2022-ben a Kinizsi-sírkutatás, amelyről bővebb információt a Vázsonykő Facebook-oldalán találhatók.

Szóval ezt a kis feni történetet örökíti meg Erdélyi János és a népköltészet.

Erdélyi János – Kinizsi szobra

Kinizsi szobra,

Vörös márványszobor,

Föl-fölviláglik –

Nap kelte; hunytakor.

Beszéli a rény

Magas szépségeit,

Erős csatákat,

Kinizsi tetteit.

Ifjú törökben

Csinál rosz érzetet,

Kit hős nevére

Láz jára, s reszketett.

Mert tán nagyapját

derékban átszelé,

Ujból kihajlék

A rőt szobor felé.

Olvasta szörnyen,

Mi följhegyeztetett,

Hőstül hazája

Mikép megszenvedett.

S hogy a betűket

Megyszégyeníté

Sűrű anyaggal

A szobrot elfené.

S fogta csőjét,

Dömöczki vas fiát,

Homlokba lőtte,

Mint egy haramiát

De visszapattant

Az érc nagy hirtelen,

Szegény haragvót

Megölte véletlen.

S méltó beszéd van

Korok regéiből:

Bajnok Kinizsi

Halál után is öl.

A második világégés a történelem iránt érdeklődők egyik kedvenc témája. Magyarországon pedig talán nincs is olyan család, amelyben az idősebb rokonok ne mesélnék el világháborús történeteiket. Nincsen ez másképp a Bakony és Balaton-felvidék határán sem.

Az alábbi cikk elsősorban Nagyvázsony és környékének (elsősorban Vigántpetend, s részben Nemesleányfalu és Pula) eddig kevésbé kutatott és ismert háborús eseményeit dolgozza fel, nagyrészt eddig nem közölt szóbeli (oral history) és írásbeli (historia domus, visszaemlékezések) források alapján. Ez a kis munka nem igyekszik és nem is tud teljeskörű lenni. A jelenleg is folyamatban lévő, s kezdetinek nevezhető kutatásaim alapján úgy vélem, hogy a téma egy cikksorozat, hosszabb tanulmány, esetleg könyvnyi terjedelemben lenne megfelelő módon feldolgozható.

Amennyiben Ön vagy rokona/ismerőse forrásokkal, történetekkel rendelkezik a Nagyvázsony környéki (Veszprém-Tapolca vidéki) háborús eseményekről, szívesen várom a jelentkezését!

Német csapatok a Dunántúlon (Forrás: Bundesarchiv)

A tavaszi ébredés és a szovjet gőzhenger

Ahhoz, hogy hogyan vált a harcok helyszínévé a Balaton-felvidék és a Bakony vidéke, röviden és leegyszerűsítve be kell mutatni az 1945 március elején kialakult háborús helyzetet.

1945 január végén – a szovjet gyűrűvel körülvett Budapest teljes eleste előtt – azt a döntést hozta a német hadvezetés, hogy ellenoffenzívát indít a szovjet ellen, melynek céljául a Duna vonalának elérését tűzte ki. A fő cél a dunántúli területek felszabadítása mellett a zalai olajmezők védelme volt, amelyek ekkor már a német üzemanyag-szükséglet 80%-át biztosították. Az offenzíva előestéjén nagyjából 260.000 fős (más források szerint akár 430.000 fős!) német-magyar egység állt szemben a körülbelül 465.000 fős szovjet-bolgár sereggel. Az „oroszok” minden téren fölényben voltak a német-magyar csapatokkal szemben: létszámban, tüzérségben, páncélosban és légierőben is.

A tengelyhatalmi csapatok támadására 1945. március 6-án kedden hajnali 4-kor került sor. A szovjeteket nem érte meglepetésként, bár a borús idő miatt a légierő támogatásáról le kellett mondaniuk. A német seregek két részen áttörték a szovjet vonalakat, azonban a felázott talajban a német gépesített egységek elakadtak, a támadás kifulladt, majd március 16-án 12:30-kor a Tolbuhin marsall vezette szovjet csapatok megindították a Bécs elleni offenzívát.

Német haditervek 1945 év elején a Dunántúl visszafoglalására és a zalai olajmezők védelmére

A gőzhenger ekkor megindult: bár a Bakony-Balaton vidékén támadó szovjeteknek a 6. (SS-) páncéloshadsereg bekerítése nem sikerült, de az előretörés gyors volt. Március 21-án Várpalotát, másnap Székesfehérvárat, március 23-án pedig Veszprémet is elfoglalták. A „Balaton-felvidéki csata" nagyjából itt veszi kezdetét, amelynek egy kis szeletét mutatom be az alábbiakban. Apropó, Balaton-felvidéki csata: a kifejezést a szakirodalom nem használja, ebben a cikkben a szovjetek bécsi támadó és magyar-német védekező hadműveleteinek a Balaton-felvidék/Bakony térségében (Nagyvázsony, Vigántpetend, Nemesleányfalu, Pula) lejátszódó részeit értem alatta.

A szovjetek bécsi offenzívája (Forrás: Память Народа (Pamyat Naroda))

Vihar előtti csend, avagy „az éjszaka csöndjébe sokszor beleremeg a repülőgépek félelmetes hangja”

Nagyvázsonyt a magyar hadbalépést (1941. június 27.) követően lassan érte el a háború szele: a harcoló honvédek és munkaszolgálatosok hiánya hamar kihatott a község életére, de a háború „érzése” csak 1944-ben érkezett meg Kinizsi hajdani fészkébe.

A helytörténész-plébános Németh Gábor utódja, Molnár György által vezetett nagyvázsonyi historia domusba az első – falut közvetlenül érintő – háborús bejegyzés 1944. április 3-áról származik: „Ápr. 3-án bombázták Budapestet. Azóta többször riadó van, az éjszaka csöndjébe sokszor beleremeg a repülőgépek félelmetes hangja.”

 Molnár György nagyvázsonyi adminisztrátor, aki a katolikus historia domust vezethette a háború idején 

Nagyvázsony környékét – Veszprém és Zala vármegyéhez hasonlóan – először a légiháború érte el. 1944 márciusában Tótvázsonyban (s részben Nagyvázsony területén) repülőtér létesült, amelyet helyi férfiak leventekorú fiatalok kivezénylésével építettek ki, a falu lakossága pedig a kemény ’44-45-ös télen havat lapátolni és havat taposni járt ki a Nőzsér környékén lévő reptérre. Az a helyszín hamar célponttá vált: 1944. június 15-én vagy 16-án néhány bombát dobtak le a tótvázsonyi legelőre, amely 3 tehenet elpusztított, de emberéletben és hadianyagban kárt nem tett. Júliusban egy angol repülőgépet lőttek le, amelynek pilótája hadifogságba került. A légiriadók miatt egy idő után a tanítás is szünetelt. Nagyvázsonyban volt egy másik reptér is, ez az akkori vásártér helyén létesült. Hauck János visszaemlékezéseiben kétfedeles repülőkről mesélt, amelyek betontömbökhöz voltak láncolva, hangjuk miatt pedig „varrógépnek” hívták őket Simon Lászlóné Kardos Julianna szerint. Hogy milyen gépek voltak pontosan a „felső” repülőtéren, nem tudni, de a korabeli viszonyokat ismerve lehetséges, hogy a közelfelderítői és könnyű bombázói feladatokat ellátó WM–21 Sólyom, esetleg Fiat CR.42 Falco gépekről lehet szó, bár ez utóbbi valószínűtlen.

Az egyik első sérüléssel is járó harci cselekmény Dóra Ambrus gépének 1944. október 12-i lelövése volt. Az őrmester Me–109G–6 gépével kényszerleszállást hajtott végre Nagyvázsony-Tótvázsony között, de a kigyulladt gépet jó ideig nem tudta elhagyni, mivel az angol-amerikai csapatok folyamatosan tűz alatt tartották. Végül súlyos sérülésekkel élte túl a támadást. Ezt követően 1944. december 22-én érte légitámadás a tótvázsonyi-nagyvázsonyi repülőteret.

Dóra Ambrus őrmester Me–109G–6 gépe Tótvázsony-Nagyvázsony térségében

Ezen a nyáron volt személyi sérüléssel nem járó "légitámadás" is. Kandikó Józsefné Nagy Valéria – jelen sorok írójának nagymamája – a nagymamájával sétált a vigántpetendi kukoricásban, amikor egy repülőgép hangjára lettek figyelmesek. A repülő először alacsony magasságban átrepült a menedéket kereső nagymama és 7 éves unokája felett, majd megfordult, s egyenesen az irányukba indult meg. A kis Valika és nagymamája a kukoricásba vetették magukat, a repülőgép pedig tőlük kissé távolabb a mezőbe egy géppuskasorozatot eresztett, majd eltávozott. Szerencsére senkinek nem esett baja, s a gép pilótájának célja is csak az ijesztegetés lehetett, ugyanakkor erre a pillanatra mind a mai napig könnyezve emlékszik vissza az egykor a petendi mezőn rettegő Nagy Valéria.

1944 őszén a vajdasági Bajmokról érkeztek menekültek Vázsonyba. A szovjetek és Tito partizánjai által elfoglalt településen később népirtást követtek el a megszálló erők, melynek 229 bajmoki esett áldozatul. Arról nem tudni, hogy a Vázsonyba érkező menekültek mikor érkeztek pontosan. Sok bácskai menekült utazott át Vigántpetenden is, köztük volt Tiefenbach Rudolf plébános, aki három nyelven is prédikált a híveknek.

A falvakban egyre nőtt a feszültség: szeptemberben német csapatok jelentek meg Nagyvázsonyban, később az örkényi huszárfelügyelőség szállt meg a plébánián, majd november-december környékén további német repülőgépek érkeztek a falu határán lévő repülőtérre.

A nagyvázsonyi katonai kilátó, amelynek közelében feküdt egykor a német-magyar repülőtér 1944-45-ben

Egy háborúban kémsztorikból sem lehet hiány! Vigántpetenden például rendszeresen megjelent egy oldalkocsis motorral közlekedő középkorú férfi, aki a helyi kislányokat vitte körbe a járgányán. Egy ízben Nagy Sándor bíró lányát, Nagy Valériát is el szerette volna vinni, ám a kislány nem szállt fel hozzá. Később kiderült, hogy a férfi a szovjeteknek kémkedett, s valószínűleg így próbálta feltárni a magyar-német csapato elhelyezkedését. A kémet a falusiak visszaemlékezései szerint Székesfehérváron letartóztatták, s halálra ítélték.

„Állandó izgalmak közepette indulunk neki az évnek” – írja Molnár az első 1945-ös bejegyzéséhez. S valóban: vészjóslóan indult a háború utolsó éve a Déli-Bakony lábánál. A nagyvázsonyiakat rendszeresen kirendelik ki a reptérre, 68 vázsonyi leventét Németországba vezényelnek február 15-én, a németeket pedig egyre erőszakosabbnak írja le Molnár. A környékbeli fiatalokkal ellentétben a vigántpetendi leventék 4-5 fő kivételével megúszták a Németországba vezénylést, köszönhetően a faluban csak „uraságnak” hívott Petrovics Györgynek, aki a település katonai parancsnokaként mint nyugalmazott százados, a csendőröknek ellenszegülve állította le a fiatalok elvitelét.

A vöröstói plébános ekkoriban a magyar csapatokra is panaszkodik, s leírja, hogy semmi más nem érdekli őket, csak a bor, a pálinka és dohány, s a fiatal férfiak céltalanul barangolnak a pincék között. Az alkohollal kapcsolatos viszony máshol is megjelenik: Molnár szerint a vázsonyi civilek egyre inkább az alkoholba menekülnek a feszültségek elől, míg Vigántpetenden Szokol plébános feljegyzései igencsak megnőtt a bor ára – amely valószínűleg a keresleti oldal meredek emelkedésének köszönhető.

"Fuss, kislány! Jönnek az oroszok!"

A háborús események március végén érték el a Kab-hegy lábánál fekvő falvakat. A fokozatosan visszaszoruló magyar és német csapatok nyomában meginduló szovjet gőzhenger eddig sohasem látott eseményeket hozott a Déli-Bakony vidékére. Nagyvázsony egy felbolydult hangyabolyhoz volt hasonlítható a plébános leírása szerint, több ezresével vonultak vissza a német katonák a falun keresztül.

1945. március 22-én 11-12 óra magasságában Nagyvázsony és Kapolcs között a hadiforgalmat éri légitámadás három hullámban. Talán ez az a támadás, amelyről Simon Lászlóné Kardos Julianna is mesélt nekem. Halimbáról jött haza Pulán keresztül a főút vonalában (mai 77-es út), amikor a vázsonyi Szent Mihály-kolostor romjai alatti metszőnél légitámadás ért egy Pula felé vonuló lovas csapatot. Az ekkor 15 éves Julianna villanyoszloptól villanyoszlopig futott, s ott keresett fedezéket, miközben a vadászgépek lőtték a katonákat, s lovak nyerítése és katonák sikolya rázta meg a Vázsonyi-séd völgyét.

A nagyvázsonyi főtér a századelőn, amely 1945 márciusában több légitámadás helyszíne is volt.

Másnap újabb légitámadás érte Kinizsi hajdani mezővárosát. Egy Vázsony felett átrepülő amerikai bombázókötelék bombázza, míg egy P-38 „Lightning” típusú vadászbombázó csoport alacsonytámadásban lövi a falu főutcáján állomásozó német és magyar ellátóoszlopot. A támadások következtében 2 civil, 10 magyar és 5 német katona hunyt el, továbbá elpusztult 52 ló is. Egyes források szerint ezen a napon Nagyvázsonyt a szovjet légierő is bombázta. Juli néni ezt a támadást is átélte. Pont a falu központjában lévő postára ment volna, amikor szirénák hiányában az utcán sétálók kiabálták, hogy légitámadás közeleg. Ahogy ezt meghallotta, máris bombák hullottak, s az iskolát lőtték a gépek, ahol magyar és német (és egyesek szerint olasz!) katonák voltak elszállásolva. Az iskola ("Kisiskola", a mai Reményi Antal Rendezvényház) és az orvosi rendelő tetejéről úgy pattogtak a lőszerek, mintha jégeső esne. Ekkor érte támadás a vásártéren lévő repülőteret, a katonai konyhaként használt tűzoltószertárt is. A historia domus szerint Tenkék házára, Szallerék kertjébe, a Deutsch-házra (mai „piros bolt”, a "Kisiskolával" átellenben) és a plébánia udvarára is hullottak bombák, de a plébánia közelében lévő 50 kg-es robbanószer nem robbant fel. A légitámadás következtében 2 civil (egy 9-10 év körüli gyermek), 10 magyar és 5 német katona hunyt el, s elpusztult 52 ló. Két nappal később, március 25-én (virágvasárnap) a kora délutáni órákban újabb bombázást szenvedett el Nagyvázsony, melyben 32 magyar katona hunyt el.

P–38 Lightning amerikai együléses vadászrepülő - ilyenek vettek részt a március 23-i nagyvázsonyi légitámadásban.

Az utolsó napokat a környékbeliek vagy pincékben, vagy a szőlőkben, esetleg erdőkben töltötték. A vázsonyiak nagy része a nagyobb házak mély pincéiben, a Pula és Nagyvázsony közötti határon fekvő Határ-völgyben és az erdőkben bujdosott, a Zichy család és alkalmazottainak egy része, valamint a kántor és a plébános a pulai főerdész pincéjében vészelte át az ostromot. Vigántpetenden napokon át a pincékben voltak a falubeliek: a vigántiak egy része a nagyobb vigánti pincékben, a hajdani Zalapetend (alsó falu) nagy része pedig a plébánia pincéjében keresett menedéket. Sokan nem bírták azonban a fokozódó feszültséget. Egy nagyvázsonyi nő felakasztotta magát, egy vigántpetendi asszony idegösszeroppanást kapott, mert a németek elvitték az elrejtett holmijait, a vigántpetendi leventéket megmentő Petrovics György pedig a falubeliek szerint méreggel vetett véget életének, félve a vörösök bosszújától, mivel egyesek szerint az ellenforradalmi erők között harcolt 1919-ben.

A visszavonulás idején német és magyar csapatokat kellett elszállásolniuk a falubelieknek. Szokol plébános „szolgálatkésznek” írja le a Wehrmacht-katonákat.  Vigántpetenden a bíró, Nagy Sándor – jelen sorok írójának dédnagyapja – házának utcafronti tiszta szobáját tábori kórháznak alakították ki. Ennek az volt az alapja, hogy ezt használták ekkoriban orvosi rendelőnek is. Egy ízben egy találatot kapott német katona vére egészen a plafonig spriccelt, s nem győzték az ápolók és katonák meszelni a falat, féltek ugyanis, hogy a bevonuló szovjet megbosszulja az ellenség segítését. A Nagyéknál elszállásolt katonákat Burza Lajosné Nagy Ilona kedves és fáradt embereknek írta le, akik a helybeli gyerekeknek rendszeresen adtak a finom kekszükből. A vigánti harangláb mellett lévő Kandikó-házban elszállásolt német tiszteket is kedvesnek írta le Kiss Ernőné Kandikó Gabriella. A távozásuk azonban nem mondható kedvesnek: azon az estén, amikor távoztak, lelőtték a pajtában lévő kis súlyú disznót, s oldalkocsis motorjukon elvitték azt. Nagyvázsonyban is történt hasonló: volt, hogy a kivonuló seregek feltörték a spájzokat.

Nagy Sándor vigántpetendi bíró, jelen sorok írójának dédapja, a petendi lányok megmentője, aki sok szegény gyermeket fogadott a családi gazdaságába. Példamutató életéről a jövőben cikket szeretnék írni.

A front végül március 25-én vasárnap érte el a Kab-hegy lábánál fekvő Nagyvázsonyt és környékét. A Pula felől Vázsonyba (tehát a frontvonal felé) tartó Kardos Juliannának egy visszavonulóban lévő kocsiból többen azt kiabálták, hogy „Fuss, kislány! Jönnek az oroszok!” A virágvasárnapi misére igyekvő Molnár György plébánost a németek már nem engedték be a faluba, mivel az hadműveleti területté vált.

A német csapatok az előző napokban Hidegkúton sikeres kitörést hajtottak végre, majd az elesett Tótvázsonyt körülbelül két órára visszafoglalták. Kisebb harcok voltak Vázsonyban is. Virágvasárnap délután a 35. szovjet lövészhadtest nagyjából 40 harckocsival és túlerőben lévő gyalogsággal támadta meg a 9. páncélos hadosztályt, amely este 9 óra magasságában elhagyta Nagyvázsonyt. A harcok következtében 3 civil, 18 magyar katona, 5 német és ismeretlen számú szovjet halt meg.

A Szent István-templom találatot kapott, s teteje leégett. Nem lehet tudni, melyik fél találata érte, de az árulkodó, hogy ezen templom temetőjében temették el az eddig legjobban ismert, Nagyvázsonyban elhunyt szovjet háborús áldozatot, a Szentpétervár környékéről származó, ekkor 38 éves Konsztantyin Iljics Kalinyint (Константин Ильич Калинин), aki egy tüzérségi támadás miatt veszítette életét. A németek lőtték később Nemesleányfalut is a Balatoncsicsó/Vigántpetenden lévő erdő felől (valószínűleg a völgy feletti magaslatról, a Szent Jakab-romok környékéről), melynek következtében 3 civil meghalt, s 14 ház kigyulladt.

Konsztantyin Iljics Kalinyint (Константин Ильич Калинин) 1907-1945. március 27.(?) (Forrás: K.W.)

Megsemmisült a vázsonyi községháza, melynek iratait a németek gyújtották fel, s ettől kapott lángra az épület, a pusztítást a szovjetek fejezték be, amikor újra felgyújtották a községházát, majd a szomszédos Mátis-házat is.

A nagyvázsonyi Mátis-ház romjai 1945-ben. A házat a szovjet csapatok gyújtották fel

A szovjet csapatok egy része Nagyvázsonyból Pula-Padragkút-Halimba társégébe vette az irányt, míg a másik a Nemesleányfalu-Vigántpetend-Kapolcs-Tapolca úton üldözte a németeket. Március 26-án Vigántpetenden a völgyben fekvő falu fölött lőttek át az ellenséges csapatok. A Tapolca felőli Csórompusztán a németek, a Vigánti-hegyen, a szerpentin fölött az oroszok tüzérsége állt, míg a falubeliek a pincékben élték át a harcokat. A páncélosok a kilenckanyar helyett - vagy talán arról letérve- a környező mezőkön keltek át, s a kertek alatt indultak Kapolcs felé.

A nagyvázsonyi községháza a századelőn és 1950-ben. A második képen már az újjáépített állapotban van az épület, de azon még mindig látszanak a háború pusztításai (A második kép forrása: Mátis Antal és Mátis Erzsébet gyűjteménye)

A visszavonuló német utászok felrobbantották a környékbeli hidak egy részét, a Pulán lévő imári híd azóta sem épült újra. A petendi hídrobbantás során leventéket vezényeltek ki falu szélén lévő hídhoz, majd röviddel a robbantás előtt mindenkit hazaküldtek. Amikor a leventék megérkeztek a menedékül szolgáló plébánia pincébe, óriási robbanás rázta meg az ódon falakat, melynek következtében még a viharlámpa is elaludt.

Az utolsó magyar és német katonák március 26-án hagyták el Vigántpetendet. Két, talán könnyebben sérült német katona a bírói házban maradt, s nekik is távozniuk kellett valahogyan. Mivel a szovjet már közel volt, ezért a helybeliek saját ruháikat adták nekik, a német egyenruhát elégették, s a civilnek öltözött katonák a kertek alatt igyekezték elérni a saját vonalaikat. Hogy sikerült-e nekik, nem tudni.

A kép bal oldalán látható kőhidat robbantották fel 1945. március 26-án a német utászok

Lelőtt plébános és a jólelkű kapitány – a megszállás első napjai

A magyar és német csapatok visszavonulása után hamar megérkeztek az oroszok. A Kab-hegy égő, füstölgő, egykor betyárokat rejtegető erdejében lévő csapatok hamar megtalálták a Pula és Nagyvázsony határában lévő vázsonyi lakosokat. Az első csapatok cukrot és csokit osztogattak a gyerekeknek, később egy csoport a kocsikat vizsgálta át fegyvereket keresve, majd jött a feketeleves: a férfiak csizmáit és óráit levették, a lovakat és jószágokat elhajtották. Egy családnak a lovait hajtották el, amitől a kislányuk keserves sírásba kezdett. Egy lovon ülő orosz tiszt megkérdezte, hogy mi a baj, s amint ezt meghallotta, két lovat hozott a családnak. Később ez a tiszt egy – valószínűleg szintén elhurcolt – tehenet is hozott egy falubeli famíliának, majd a bujdosókat személyesen vezette vissza vázsonyi főútig, úgy, hogy közben a zavarosban halászni igyekvő szovjet katonákat eltessékelte.

A nagyvázsonyi Mátis-ház romjai 1945-ben (Forrás: Mátis Antal és Mátis Erzsébet gyűjteménye)

A Pulán lévő vázsonyi plébánosnak a pénztárcája bánta a szovjet bevonulást. Az oroszok nem voltak kedvesebbek Vigántpetenden sem: a plébánián megjelenő tiszti csoport pár tagja sáros csizmával feküdt az ágyon, étkezésük után mocskosan hagyták a konyhát, a templomot pedig feltörték, s a miseruhákat és terítőket kapcarongynak használták vagy nyereg alá tették, a vörös miseruhákból pedig zászlót készítettek.

A visszaemlékezések szerint Nagy Sándor bíró háza melletti istálló padlója alá rejtették el a veszprémi egyházmegye egyes kegytárgyait, melyeknek nem esett bántódása.  A petendieknek szinte minden nagytestű háziállatát elkobozták az oroszok. Nagyvázsonyban a megszállást követő második héten újabb szovjet csapatot szállásoltak el. Az Új utcában lakókat este kitessékelték a házaikból, ahova szovjet férfiak és nők érkeztek. Reggel, mikor hazaértek a helyiek minden értékesebb mozdítható vagyontárgyuknak a hűlt helyét találták.

Zalapetend/Vigántpetend panorámája az 1930-as évekből a Vigánti-hegyről. A szovjet tüzérség 1945. március 26-án innen lőtte a szemközt lévő Csórompusztán elhelyezkedő magyar és német seregeket.

A háborús rablásokon kívül azonban súlyosabb cselekmények is történtek Vázsonyban és környékén. A Kinizsi-várban elbújtatott lányokat megerőszakolták, s a faluban maradt férfiakat arra kényszerítették, hogy keressenek nőket. A legfiatalabb vázsonyi áldozat 14 éves, a legidősebb 82 éves volt. Pulán a nőket sikeresen bújtatták, ugyanez történt Petenden is. A vigánti lányokat a Kandikó család padlásán rejtegették, a petendiek pedig a bírói lakás felett voltak – egészen addig, amíg egy 5-6 év körüli kislány egy nyakláncért cserében el nem árulta, hol vannak. Nagy Sándor bíró ezt hamar megtudta, s egy másik ház padlására vitte a lányokat, így a vigántpetendiek is szinte mind megúszták a nemi erőszakot. Egy asszonyt kivéve, akit a szovjet tisztek vettek rá, hogy ne menjen krumplit pucolni a többiekkel, mondván, „velük jobb dolga lesz”.

Kapolcson és környékén több pásztort is lelőttek a szovjetek, mert partizánnak nézték őket. A legnagyobb vihart kiváltó eset a közkedvelt nagyvázsonyi plébános, Németh Gábor megölése volt. Az aranymiséjére készülő lelkipásztor Pulán, a festői szépségű Farkas-árokban keresett menedéket a vele rokonságban álló Látrányi-Leitold családdal. Március 26-án, mikor Pulán még német csapatok állomásoztak a család idősebbik fia egy hátizsákkal a falu felé indult. A család rászólt, hogy a hátizsákot ne vigye magával. Ezt a táskát akarta Németh Gábor a fiú után vinni. Az egyik magaslaton ekkor egy szovjet katona jelent meg, aki valamit ordított a plébánosnak. Hogy mit,azzal kapcsolatban eltérnek a források. Egyesek szerint nőnek nézték, mások szerint azt mondták neki, ne vegye fel a táskát, megint mások szerint azt hitte a szovjet katona, hogy el akarja venni a gyerektől a táskát. A plébános egyesek szerint nem hallotta, mások szerint nem értette a felszólítást, a szovjet pedig géppuskájából tüzet nyitott rá, s Németh Gábor holtan esett össze. A vázsonyi plébános sokáig egy ideiglenes sírban nyugodott a Farkas-ároknál, s csak később temették el a nagyvázsonyi temetőben.

Németh Gábor plébános, akit 1945. március 26-án egy szovjet katona ölt meg a pulai Farkas-ároknál

A harcok emberi életekben, javakban és lelkiekben nagy pusztítást végeztek Nagyvázsony környékén. Nemesleányfaluban legalább a házak 14%-a (98-ból legalább 14) sérült meg vagy gyulladt ki, Nagyvázsonyban pedig a lakóházak 15%-ában következett be kár (399-ből kb. 60). 

A Déli-Bakony vidékén a háborús pusztítás súlyos, maradandó sebeket hagyott maga után, olyanokat, amelyeket 1708 óta nem élt át a környék lakossága, s tiszta szívből remélem, hogy soha többé nem is fog.

A jelen cikk megírásához köszönettel tartozom Mátis Erzsébetnek és Leitold Attilának az értékes forrásokért!

Adatközlők, akiknek külön köszönettel tartozom: Burza Lajosné (született: Nagy Ilona), Hauck János, Kandikó Józsefné (született: Nagy Valéria), Kiss Ernőné Kandikó Gabriella, Nagy Sándor, Simon Lászlóné Kardos Julianna

A jelen cikk az Arcanum, a Bundesarchiv, a Память Народа (Pamyat Naroda) adatbázisának a felhasználásával, valamint a nagyvázsonyi és vigántpetendi historia domus, a Pulai Tükör különböző kiadványainak, valamint Veress D. Csaba, Leitold Attila és Reményi Antal műveinek a felhasználásával készült.

Az Eger-patak valaha a Balaton-felvidék legbővizűbb folyama volt. A XX. század azonban a környék népességéhez hasonlóan a patakon is mély nyomokat hagyott, volt, hogy élővilága szinte teljesen kipusztult, s volt, hogy medrében csak a löszt hordta a szél.

Kanyarog az Eger-patak Vigántpetend alatt. A háttérben a Kab-hegy látható, amely alatt, a pulai út mellett, egy kis fa takarásában van az 1962-ben épült híd, amelyhez a patak egyik legnagyobb katasztrófája kapcsolódik.

Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!

A cikk megírásához köszönöm Bús Gabriella, Kiss Ernőné (született Kandikó Gabriella), Szabó Csaba, Kandikó Józsefné Nagy Valéria, Kandikó Csaba, Kandikó Zoltán és gyerekkorom petendi "adatközlőinek" segítségét. A cikk ezen kívül az Arcanum adatbázisának felhasználásával készült.

A dicső múlt, avagy a Balaton második legfontosabb folyama

Eger-patak, Eger-víz, Egregy, Éger, Vázsonyi-séd – egy folyam, megannyi név, festői táj s csodálatos történelem. Neve csalóka is lehet, könnyen összekeverhető az Eger környékén kanyargó, Balaton településen (!) eredő Eger-patakkal. Ez a folyócska azonban a Balaton-felvidék és Bakony határán kanyarog, Nagyvázsonytól a Kinizsi-várat szinte érintve, a pálosok vázsonyi és tálodi kolostorai alatt kanyarogva Pulán, Vigántpetenden, Kapolcson, Monostorapátin, Diszelen, Kisapátin és Nemesgulácson át egészen a Balatonig, ahol Szigliget és Badacsonytördemic térségében torkollik a Balatonba.

A Balaton vízgyűjtő területe az Eger-vízzel Cholnoky Jenő térképén. Az Eger-patak Nagyvázsony és Tótvázsony határában ered, Puláig Vázsonyi-sédnek is nevezik. Pula határában egy Öcsről csordogáló ér táplálja, sokan innen hívják csak Eger-víznek. (Forrás: Cholnoky Jenő: Az Egervíz medre és a Balaton valószínű kiterjedése a római uralom végétől a honfoglalásig,(1918))

Az Eger-víz malomipara messzi földről híres volt, Fényes Elek szerint száznál is több örlő- és fűrészmalom kerekét hajtotta a bővizű folyam a 19. század közepén. Ha ez a szám talán túlzó is, a 20. század elején 46 malmot számoltak meg a festői Eger-patak mentén. A malomiperhoz ugye bővizű patak kell, s nem véletlen, hogy fénykorában az Eger-patakot a Balaton Zala-folyó utáni második legfontosabb folyamaként tartották számon. 

A patak nagy hozama nem egyszer öntötte el a part menti településeket. Vigántpetenden (korábban 1938-ig Vigánt és Zalapetend) a templom alatt, a mai pulai útnál a Tókert az ilyen áradások emlékét őrzi. A megáradt Eger-víz ugyanis rendszeresen elárasztotta a falusiak számára libalegelőként és a hajliliom idején társkereső helyként is szolgáló, mára a Művészetek Völgye fesztivál egyik kiemelt helyszíneként számon tartott területet, s hetekig kisebb tavacska jött létre a "tűzmarta faluban" - ahogy az az alábbi képen is jól látszik.

Szüreti felvonulásra gyülekező legények a "Tóban", azaz a vigántpetendi Tókert felett. A  lovasok háttere megmagyarázza az elnevezsét: valaha félméteres víz is állhatott a templom alatti mezőn.  A háttérben Csórompuszta dombja sejlik fel. A fotó Bús Gabriella gyűjteményéből származik.

 A kiszáradt patakmeder, amely a Művészete Völgye múzsája lett

A patak is megérezte azonban a történelmet, s az emberiség meglehetősen kemény, érdes kezét, amely sokszor nem gondozta, sokkal inkább pofozta. A legnagyobb csapásokat a XX. század közepétől szenvedte el az Eger-víz.

Az egyik ilyen pofon a karsztvíz szintjének bányászati tevékenység miatt történő csökkentése volt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy annak érdekében, hogy az föld mélyének kincseihez hozzájussanak a bányákban, a talajvíz szintjét süllyeszteni kellett. A  talajvízszint csökkenése (depresszió) leginkább a Kapolcs és Öcs környéki főkarsztos forrásokat érintette, nem véletlen, hogy a Pula-Vigántpetend-Kapolcs szakasz volt a legérzékenyebb a szárazságra. Az Eger-patak vízszintjét veszélyeztette a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején beköszöntő szárazabb időszak, valamint a tálodi halastó létesítése, mely körülmények együttesen odáig vezettek, hogy a Balaton Zala utáni második legjelentősebb folyama, az Eger-víz jelentős része kiszáradt.

A kapolcsi Kalapos-híd 1938-ban. Látható, hogy a vízszint a mainál sokkal magasabb volt. (Forrás: Kapolcsi útilapok - Helytörténeti kalauz az idő stopposainak)

A patak vízszintjének csökkenését nyomon követi a helyi emlékezet is. Jelen sorok írójának nagymamája, Kandikó Józsefné Nagy Valéria még a vigántpetendi szakaszon tanult meg úszni, míg Kapolcson teknőben evező helyieket említ a népemlékezet. Édesapám és nagybátyáim generációja a ’70-es években már inkább csak strandolni járt le a fokozatosan csökkenő vizű patakba, elsősorban a petendi zúgó (helyieknek „zuggó”) környékére. Ekkoriban tűnhetett el az öcsi-pulai-dörögdi határon fekvő Kinder-(helyesebben talán Ginder-)tó is. Gyerekkorom nagy részében a Pula-Vigántpetend-Kapolcs szakasz teljesen kiszáradt, nagy szomorúságot okozva nekem és petendi pajtásaimnak. A 2000-es Művészetek Völgye a kapolcsi Falumalom avatására sikerült újra „csónakázhatóvá” tenni a patakot, azonban ezt követően is hamar kiszáradt. A víz végül csak a 2010-es években tért vissza a teljes, mintegy 32 km hosszú patakmederbe. 

Érdemes megemlíteni, hogy az Eger-víz vízszintjének a csökkenése indította útjára Márta István és baráti köre a Kapolcsi Művészeti Napokat, amely bár csak egyszeri alkalomnak indult, mégis a mai napig az ország egyik legmeghatározóbb fesztiváljává nőtte ki magát. Akinek nem ugrana be, a Művészetek Völgyéről van szó, amelynek az Eger-völgye települései adnak otthont.

Vigántpetend és a Kinder-tó 2020-ban:

Olaj a vízen

A másik nagy pofont 1970. február 5-én hajnali 3 óra magasságában kapta a középkorben "Egregy" néven is ismert folyam. Az 1962-ben Balázs Egon tervei alapján, a Székesfehérvári Közúti Üzemi Vállalat által megépített vigántpetendi Eger-patak-hídon felborult ugyanis egy katonai olajszállító, amelynek tartálya megrepedt. A baleset körülményeit egyelőre nem sikerült tisztázni, a következményei azonban mélyen az Eger-völgy lakóinak emlékezetébe vésődtek.

A Népújság 1970. február 8-i száma (Forrás: Arcanum)

A petendiek a mai nappal szomorúan emlékeznek a kapolcsi Walter-malom előtti szakaszon lebegő haltetemekre. A helyi állatorvos, dr. Andrónyi Tibor és édesapja, dr. Andrónyi Miklós által a patakba telepített pisztrángállomány szinte teljes egészében eltűnt a folyócskából, s hosszú időre kipusztultak a tiszta vizet kedvelő folyami rákok is.

A patakba a vízügyes források szerint 3000 liter, míg a helyi napilapok szerint pedig 1000-1300 liter olaj és benzin jutott a honvédségi tartálykocsi megrepedt tartályából. A hajnali háromkor bekövetkezett balesetet követően reggel fél nyolckor riasztották a megyei tűzoltók a Vízminőségi Felügyeletet. A korabeli vízügy az ekkoriban Zala-folyón bekövetkezett olajszennyezés helyszínéről azonnal hidrofobizált perlitet és az olajvédekezésben jártas szakembereket küldött az Eger-víz völgyébe. A szakemberek végül perlittel, négy (más források szerint kilenc) úszógáttal, valamint két zsilip lezárásával a monostorapáti halastó előtt útját állták az olajszennyeződésnek, így a Hegyesd és Monostorapáti határában lévő halállomány megmenekült. A védekezés összköltsége 32.000 forintra rúgott.

Zalapetend a századfordulón. A kép bal oldalán látható kőhíd a háborúnak esett áldozatul. Ezen híd "utódján" történt a baleset

A benzin és olaj tehát nem jutott el a Balatonba, azonban óriási kárt tett az Eger-víz Vigántpetend-Kapolcs-Monostorapáti közötti szakaszán. A petendiek emlékezete például részben ehhez köti a hal- és rákállománynak a patakból történő szinte teljes eltűnését is.

A vigántpetendi Eger-patak-híd az 1950-60-as években Kiss Ernőné Kandikó Gabriella fotóján

A nagy szennyezést következtében az Eger-patak élővilága óriási pusztuláson ment keresztül, amelyet tetézett a fent említett vízszintcsökkenés, majd a patak elapadása is. A történetet azonban nem szeretném szomorúan befejezni, ide sokkal inkább happy end dukál – remélhetőleg immár véglegesen. A patakba ugyanis a bányászat háttérbe szorulását követően újra visszatért a víz, s immár újra a teljes Nagyvázsony-Szigliget szakaszon csordogál az Eger-víz, táplálva a Balatont.

Vigántpetendtől Kapolcs felé kanyarog az Eger-víz. Jobbra a festői Csórompuszta látható, a fotó felső harmadában lévő híd mögött pedig a híres Fejfájós-kút rejtőzik.

A karácsony meghittségét nem az ajándékok adják, tudjuk ezt régóta. Van viszont, hogy egy ajándék sokat jelenthet a megajándékozott részére. S van, hogy a megajándékozott sokáig, akár évtizedekig emlékezik egy-egy ajándékra vagy ajándékozási gesztusra. Ilyen kollektív karácsonyi emléket idéznek fel a nagyvázsonyi idősek is a Zichy családról. Zichy Anna és dr. Zichy Mihály jóvoltából rengeteg, a Zichy család nagyvázsonyi és csóromi (ma részben Kapolcs és Vigántpetend) alkalmazottainak karácsonyi megajándékozásáról szóló irathoz jutottam. Az alábbi cikk ezen iratokból, s környékbeli visszaemlékezések alapján íródott, s középpontjában gróf Zichy Pál és felesége, gróf galántai és fraknói Esterházy Margit nem csak karácsonyi ajándékozásai állnak.

Gróf Zichy Pál és lánya, Zichy Ágnes 1928 szeptemberében

  Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!

De kik is a vázsonykői Zichyk?

Ahogyan egy korábbi cikkben is említettem, a Zichy család mindösszesen 236 évig birtokolt (majd tulajdonolt) földeket Nagyvázsonyban, s a família tagjai egészen a ’60-as évek derekáig Kinizsi hajdani sasfészkében éltek. A Zichyk az államosításokat követően is nagy tiszteletnek örvendtek Vázsony vidékén, amely nagyrészt köszönhető a falubeliekkel fennálló rendkívül jó viszonyuknak, s kiemelkedő szociális érzékenységüknek.

A Zichyk 1913-ban tértek vissza a nemesi előnevüket (predikátum) adó Vázsonykőre Zichy Béla révén, akinek jótékonyságáról (például ételadomány, iskolások vázsonyi táboroztatása) a korabeli újságcikkek is megemlékeznek. Zichy Béla halála után utódja oldalági rokona, a család nagylángi ágából származó gróf zicsi és vázsonykői Zichy Pál lett.

Szüreti mulatság a Zichy kastélyban - ez a fotó is jól illusztrálja a Zichy család és a vázsonyiak viszonyát

A rászorulók segítése – nem csak karácsonykor

A Zichyk nem csak karácsonykor figyeltek oda a rászorulókra, amit az alábbi, vigántpetendi származású Nagy Bélánétól (született Bús Gizella) húgán, Bús Gabriellán számomra eljuttatott történet is jelez.

A zalapetendi Nagy Mária rendszeresen vigyázott a Zichy család gyermekeire, akit a grófi család gyermekei nagyon megkedveltek. A petendi leány édesanyja sajnálatos módon meghalt, s fiútestvérei üzentek neki, hogy télre haza kell térnie Petendre, mivel ők a tűzifavágás miatt nem tudnak otthon lenni. Erre Zichy gróf (valószínűleg Zichy Pál) három ökrös szekérnyi tűzifát küldött Petendre a családi házhoz, így végül Nagy Mária Nagyvázsonyban maradhatott, a család pedig elegendő tűzifát kapott télre. A vázsonyiak több hasonló, a Zichy család szociális érzékenységét kiemelő történetet mesélnek mind a mai napig. Részben ennek is köszönhető, hogy nagy tisztelet övezi Kinizsi utódait Nagyvázsony környékén, melyet a 2022-es "hazatérésről" készült videó is jól megmutat:

A Zichyk Jézuskája a ’30-as években

A nagyvázsonyi karácsonyokkal kapcsolatosan az 1930-as évekből maradtak fenn iratok. Ha nem is minden évről áll rendelkezésre kimutatás, sok levélben és visszaemlékezésben megmutatkozik, hogy a Zichyk Jézuskája rendszeresen látogatta a nagyvázsonyi – elsősorban, de nem kizárólag szegény – családokat.

A grófi karácsony rendszerint úgy ment végbe, hogy az uradalmi tiszt és a helyi plébános (például a helytörténész Németh Gábor), valamint a tanítók felmérték a vázsonyiak igényeit, felderítették, kik a leginkább rászorulók, majd e szerint osztották ki az ajándékokat. Ajándékként a gyermek elsősorban ruházati cikkeket (cipő, pulóver, harisnya, kabát, lányruha, sapka), élelmiszert (liszt, zsír, cukor, gabonafélék) vagy pénzt kaptak a helyiek, de egy ízben tudni lehet, hogy a vázsonyiak budapesti utaztatásában is segített Zichy Pál.

A karácsonyi ajándékok beszerzése általában november közepén kezdődött meg, ekkor az uradalmi ügyintéző az előző évek tapasztalatait és a helyi pap és tanítók felméréseit összegyűjtve nagyjából megállapította, hogy mely családnak mire van szüksége. Ne feledjük, az 1930-as évek a nagy gazdasági világválság kora, s a ruházati és élelmiszeripari termelés sem érte el azt a kibocsátási ütemet, amelyet ma. Magyarán: a korban egy új cipő, ruhadarab óriási kincs volt. Nem beszélve arról, hogy ezek a ruházati cikkek egy átlagos vidéki családnak is nagy kiadást jelentettek, cserében viszont hosszabb ideig használhatók voltak ruhadarabok, s rendszeresen több (gyermek)generációt is kiszolgáltak.

A csóromi cselédségről készült kimutatás 1937-ből.

Az ajándékokat a Zichy család foglalkoztatottjai (cselédek, béresek, erdészeti munkások) között osztották ki, de mellettük sok Nagyvázsony környéki szegény családot is meglepett a vázsonykői Jézuska. Területileg elsősorban a Nagyvázsonyban, valamint valószínűleg az ekkoriban elszakadó-félben lévő Úrkúton részesültek ajándékokban, de a Vázsonytól 8 km-re fekvő Csórom(pusztán) lévő alkalmazottak is megjelennek a listákon. Ez nagy valószínűséggel Esterházy Margit grófnőnek köszönhető, akinek birtokai voltak Művészetek Völgye egyik első helyszínét adó, Vigántpetendhez és Kapolcshoz tartozó festői pusztán. A nehezebb években a grófi család az Actio Catholicaval és Karitásszal is együttműködött: 1933-ban például 9 elosztóhelyre vitték ki karácsonyra a szvettereket, harisnyákat és cipőket.

Gróf galántai és fraknói Esterházy Margit és fia, Zichy Péter

A megajándékozottak száma jelentősnek mondható: például 1930-ban 123 fő jutott a „karácsonyi segélyhez”, 1933-ban 44 iskolás kapott új csizmát, szvettert vagy más ruhát, míg 1936-ban 74 gyermek jutott új cipőhöz vagy ruhához, s ehhez hasonló számokkal találkozni minden évben. Fontos megjegyezni, hogy a gyermekek mellett a szüleik is rendszeresen részesültek a karácsonyi ajándékokban liszt, rozs, árpa, zsír, cukor, ruhadarab vagy pénzösszeg formájában. Nagyvázsonyban 1930-ban 2058 lakos élt, azaz a nagyjából a hajdani mezőváros lakosságának 3-6%-a jutott rendszeresen karácsonyi ajándékhoz a Zichy család jóvoltából.

Az ajándékok kiosztásánál a ’30-as évek közepétől nagy hangsúlyt kapott a rászorultság elve: figyelembe vették, hogy melyik háztartásban hány kereső van, s volt olyan feljegyzés, ahol egy család rászorultságát azzal emelte ki az uradalmi tiszt, hogy még tehenük sincsen.

A ruhadarabokat a Zichy család Jézuskája a Hangya Szövetkezettel szállította le, s minden ajándéktárgyat célba ért december 24-ig, így a vázsonyi lurkók az éjféli misén már az új cipőjükkel, kabátjukkal dicsekedhettek egymásnak. És ez nem csak karácsonyi mese! 

És végezetül egy kis meglepetés: Simon Péter, az ország talán legfiatalabb helytörténésze meséli el a régi vázsonyi karácsonyokat az alábbi videóban.

Lidércek, tüzes emberek, kísértetek, boszorkányok. A megmagyarázhatatlan jelenségek már régóta foglalkoztatják az emberiséget, s azokhoz sokszor hiedelmek és babonák kapcsolódnak. Ezek a hiedelmek és babonák többnyire ártalmatlanok, sokszor rémtörténetek alapjait adják. Volt azonban, hogy bizonyos helyzetekben ezek a hiedelmek és babonák komoly kárt okoztak, nem egyszer életekbe kerültek. A jelen cikkben a Nagyvázsony környéki babonáknak és boszorkánypereknek kívánok utánajárni.

A Kinizsi-vár tornya, amely a 19. század közepéig tömlöcként szolgált

 Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!

A cikk részben az Arcanum adatbázisának a felhasználásával készült.

Lidércek és tüzes emberek – Balaton-felvidéki rémtörténetek

A Déli-Bakony és Balaton-felvidék vidéke sem mentes a hiedelmektől és babonáktól. Ezek nagy részét már régóta nem vették komolyan, sokkal inkább rémtörténetek alapjait szolgálták, volt azonban, hogy a megmagyarázhatatlan jelenségek tűntek fel a bakonyi lankák között.

Ilyenek lehettek a tüzes emberek vagy lidércfények, melyek a vázsonyiak elmondásai és Vajkai Aurél kutatásai szerint sokszor fordultak elő Nagyvázsony vizenyős területein. A mocsaras részek felett megjelenő fényjelenségre ugyanakkor tudományos válasz is van: a növények lebomlása során keletkezett gázok (például metán) gyulladnak be ebben az esetben, s ragyognak kékes fénnyel.

A lidércfény imitációja (Forrás: Wikipédia)

Az egész Bakony-Balaton-felvidék térségében ismert volt a lidérc is. Volt, hogy egy égi fényjelenséget hívtak így, s volt, hogy valami más megmagyarázhatatlan eseményt. Vigántpetenden (vagy Zalapetenden/Vigánton) egy ízben például a lidérc (vagy ludvérc) „végigrondította a falat”. A nem túl kellemes jelenségtől féltek a helyiek, volt olyan monda Dörgicse környékén, mely szerint, aki belelép a lidérc – khm – ürülékébe, az lesántul vagy megbetegszik.

A lidércfényt/lidérceket megkülönböztetik a tüzes emberektől, amely utóbbiak általában kísértetként viselkednek, s sokszor tüzes emberi alakban jelennek meg. Egy harmincas évekbeli (rém)történet szerint a nemesleányfalusi (ma Nagyvázsony) Kolontári Gábor, aki a postát szokta hordani Veszprémből Vázsonyba egy ízzel nagy fényt látott gyorsan közeledni a lovaskocsi mögött. A világító tünemény hamar utolérte a kocsist, s attól kezdve a lovak alig bírták húzni a postakocsit. Kolontári kétségbeesésében óriásit káromkodott, mire a fény kialudt. Érdekes, hogy az ország más részeiben a tüzes embereket nem káromkodással, hanem fohászkodással tudták elijeszteni. Úgy látszik, minden tájegységnek megvannak a maga „ördögűző” praktikái.

A Kolontárihoz hasonló történeteket előszeretettel mesélték a falvakban. Vigántpetenden nyáron, miután a gyermekek játszótereként is működő Tókertből hazahívták a gyermekeket, az idősek és kamaszok a házak kapualjaiban mesélték a történeteket. A horrorsztorik igazándiból viszont ősszel és télen, kukoricafosztáskor és tollfosztáskor indultak be. Amikor nem a korabeli társkeresőre, a hajliliomra „gyúrtak” a petendi lányok, akkor horrorsztorikat hallgattak a petendi és vigánti fiatalok. A korai sötétedés sokat tett ezért, s a kapualjakból a petróleumlámpa fényébe burkolózott helyi öregek előszeretettel mesélték kedvenc történeteiket. A rémtörténetektől a kamaszok néha annyira megijedtek, hogy egyeseket külön haza kellett kísérni a tollfosztást/kukoricafosztást követően.

Zalapetend látképe. A kőhíd mögötti részen található a Tókert, amely a Művészetek Völgye fesztivál egyik fontos helyszíne manapság

Voltak boszorkányokhoz köthető helyek is a Bakony és Balaton-felvidék közén: a nagyvázsonyi Dobány utcában lévő Tasnër köznél este nem mertek járni a lányok, mivel úgy tartották, hogy ott boszorkányok tanyáznak, Tótvázsonyban pedig korábban ismert volt a boszorkányégetések helyszíne is - ez mára már a feledés homályába veszett. (Ha valaki mégis ismerné, jelezze!)

A 19-20. században a természetfeletti jelenségek inkább csak a szórakozás részét jelentették, bár voltak sokan, akik hittek a rontásokban, ráolvasásokban és különböző hiedelmekben. Egy évszázaddal korábban viszont ezek a babonák életeket tettek tönkre vagy vettek el.

A vázsonyi boszorkányperek

A népi hiedelemvilág részei voltak a boszorkányok is. A szó a nyelvészek szerint török eredetű, s az azonos jelentésű baszargan/baszirgan szavából szárazok, amely az ótörök „basz” (nyomni) igetőre vezethető vissza – hasonlóan a magyarban is azonos formában megjelenő szóhoz.

A mágikus képességekkel rendelkező nők és férfiak már évezredek óta ismertek, hírnevüket azonban igazán az újkori boszorkánypereknek „köszönhetik”. Tóth G. Péter szerint a boszorkányperek esetében a boszorkányság egy közösségi konfliktusokat szabályozó viselkedési rendszer. A korban rágalmazáson alapuló pletykákkal induló rosszindulatú beszédmód volt, aminek viszont sokszor büntetőjogi következményei lettek. A boszorkányságra okot adó vádak általában gyerekvállalással, csecsemőhalállal, betegséggel vagy közösségen belüli feszültséggel voltak kapcsolatosak.

A világ talán legismertebb boszorkánypere a salemi boszorkányoké 1692-93-ból, Magyarországon a legnagyobb hírnevet szerzett eset pedig az 1728-ból származik, s a szegedi boszorkányokhoz kapcsolódik, akik közül 12 főt (6 nőt és 6 férfit) a ma Boszorkányszigetnek hívott helyszínen elevenen elégettek, de a perrel kapcsolatos halálos áldozatok száma a húsz főt is meghaladja.

Tóth G. Péter kutatásaiból tudható, hogy Veszprém vármegyében ritkák voltak a boszorkányperek, pláne a halálos ítélettel zárulók. Az egyik ilyen eset viszont a pont Nagyvázsonyban történt.

Boszorkányégetés (Forrás: Index.hu)

Tóth Ilonka – boszorkány vagy köztörvényes gyújtogató?

1728-ban a csodás fekvésű Óbudavárról származó Tóth Ilonkát azzal vádolták, hogy „fertelmes parázna életet élt”: társaival fajtalankodott, a fecske szívét kivette, azt legényekkel megetette, hogy azokat szerelemre csábítsa. Egy ízben egy présházban szalmát gyújtott, azzal a szándékkal, hogy a vázsonyi kastély (vagy a vár) a lángok martalékává váljon. A nő a tortúra során mindent bevallott, s azt mondta, hogy csak a gazdasszonyát akarta megijeszteni a szalmagyújtással. Az úriszék nem hitt neki, s fővesztésre ítélte.

A per egyébként meglehetősen „boszorkányperbarát” időkben zajlott: ebben az évben égették meg a szegedi boszorkányokat, 1725-ben Nagyvázsony környékét pestis dúlta, s az 1728-at megelőzően aszályos időszak volt Szeged környékén, s nagy valószínűséggel Nagyvázsonyban is. Az ilyen válsághelyzet pedig kiváló táptalaja a különböző babonáknak és összeesküvés-elméleteknek

Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy ez esetben nem biztos, hogy boszorkányperről van szó. Egyelőre nem sikerült rátalálnom a periratokra, de több jele van annak, hogy egy „egyszerű”, büntetőüggyel állunk szemben. Bár a vádpontok között felsejlik Tóth Ilonka korban erkölcstelennek ítélt életvitele, ám van egy ezeknél sokkal súlyosabb tett is, mégpedig a gyújtogatás. A gyújtogatást régóta az egyik legkomolyabb bűncselekményként kezelték, köszönhetően a korban gyakorta pusztító tűzvészekre. Egy ilyen cselekmény a korban sok helyen „alapból” halálbüntetést vont maga után, nem kellett hozzá semmi mágikus közreműködés. A felgyújtani kívánt épület a vázsonyi birtokosok, a Zichyk kastélya vagy vára volt. Mivel a Zichy-kastély a források szerint 1720-1762 között épült, s a várat egészen 1720-ig használták, ezért álláspontom szerint valószínűbb, hogy a Kinizsi-várról volt szó. Ugyancsak a „várgyújtást” támasztja alá a présház jelenléte, tudvalevő ugyanis, hogy a végvári időktől a vázsonykői erősséget több istálló és raktár vette körül a palánkon belül. A gyújtogatásnál súlyosító körülmény lehetett az urasági birtoki mivolt mellett az, hogy egy, a korban sűrűn beépült részről volt szó: ha a várat tűz éri, az minden bizonnyal a mezőváros északi részét elpusztítja, ahogyan tette az 1863-as nagy tűzvész is.

A fentiekből következtetve – de kihangsúlyozva, hogy a periratok hiányában – úgy vélem, hogy Tóth Ilona nem csupán a boszorkányos életvitele, hanem sokkal inkább a gyújtogatás miatt kapott a nyakába halálos ítéletet. A periratoknak egyébként helytörténeti jelentősége is lenne: sikerülhetne tisztázni velük a Zichy-kastély építéstörténetét.

Boszorkányok vallatása az újkorban (Forrás: Wikipédia)

A vádaskodó cselédlány meséje, avagy „boszorkányok” a Kinizsi-vár tornyában

A következő – s egyben utolsó – boszorkányper 1755-56 folyamán zajlott Nagyvázsonyban. A vádlottak padjára három nő került, akik a Komárom vármegyei Ete faluból kerültek a Zichy család várpalotai, majd vázsonyi úriszéke elé. A vádlottak a Kinizsi-vár tömlöcében várták kihallgatásukat, amelyre a novemberi elfogásukat követően csak januárban került sor.

A per fővádlottjai az ekkor nagyjából hatvanesztendős Deák Györgyné Szabó Katalin és Móricz Jánosné Szabó Zsuzsa voltak. Egészen a per megkezdéséig semmi gyanús nem merült fel az Szabó Katalinnal kapcsolatban, ekkor azonban több vád is előkerült hirtelenjében. Hat évvel korábban a szomszédja, Tálos György nyavalyába esett, s nyilvános helyen is azt hangoztatta, hogy Szabó Zsuzsa okozta a betegségét. Erről a vádpontról kiderült, hogy ítélt dolog (res iudicata), azaz azt jogerősen elbírálták: Tálost a helyi bíró elmarasztalta, s arra kötelezte Tálost, hogy a „jámbor asszonyt megkövesse”.

A boszorkányokat a Kinizsi-vár tömlöcében - valószínűleg a vártoronyban - tartották fogva 

Szabó Katalin ellen azonban más vádpont is volt: Kiss Éva cselédlány szerint megrontotta őt gazdasszonya. Az eset hátterében az állt, hogy Kiss Éva egy ízben élelmet és ruhákat lopott Szabótól, ám a kutyák kiszagolták a tolvajt, s ezért a szolgálólányt nyilvánosan megverték. Ezután a leány apjához ment, ahol naphosszat „a kukoriczában tekergett”, majd tüzet rakott egy házban, amit végül sikerült megfékezni, de a periratok szerint nem sokon múlt, hogy az egész falu leégjen miatta.

A vádlott szerint a szolgálólány ezeket a történeteket azért találta ki, hogy a tolvajságát és gyújtogatását leplezze.

A pletykák viszont továbbgyűrűztek, s többen meggyanúsították Szabó Zsuzsát: a cselédlány szerint kísértetként ijesztegette őt még a kihallgatások idején is a falu templománál, mások saját családtagjaik betegségét fogták a megvádolt asszonyra.

Az eljárás 1755 novemberétől 1756 áprilisáig tartott. A vádlottakat a vázsonyi úriszék felmentette, mivel azok csak gyanúsítgatásokból álltak, de a vádlottaknak nyilatkozniuk kellett arról, hogy a jövőben tisztességes életet élnek. A vádat kreáló Kiss Évát szintén szabadon engedte az úriszék, részben annak – mai szóval élve – kóros elmeállapota miatt. Fontos megjegyezni, hogy a korszakban ritka ítéletet hozott a vázsonykői Zichy család úriszéke, amikor az elmeháborodott Kiss Évát felmentette, ha úgy tetszik jogtörténeti ítélettel van dolgunk.

Ahogy a Zichyk úriszéke megállapította, úgy vélem, kimondható: boszorkányok nincsenek a Bakony és Balaton-felvidék vidékén, az idősek történetei azonban továbbra is kísértenek.

Újabb két, eddig talán ismeretlen fotón látható Nagyvázsony, pontosabban a Zichy-kastély és a csepelyi mező! A régi fényképek a londoni Tate Gallery gyűjteményében találhatók meg.

Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!

129 éves fotó a nagyvázsonyi Zichy-kastélyról - a Todesco/Lieben család idejéből

Az alább látható fotó 1894-ben készült a nagyvázsonyi Zichy-kastélyról. Pontosabban "Todesco/Lieben-kastélyról", mivel Kinizsi hajdani mezővárosa ekkor már a Todesco család örökösei kezében volt.

A 129 éves fotó a kastélypark felőli részről készült, ahol az 1947-es államosítást követően először futballpálya, majd a lovasjátékok idején lovaspálya működött. Az épület előterében kivehető egy személy és egy kutya sziluettje, míg a bal oldalon kis részlet látható a kastély egyik gazdasági épülete, az urasági istálló látható.

A "Vasony Kastell" feliratú fotót Leopold von Lieben bécsi bankár készíthette, aki ekkor a Todescók örököseként bírhatta a vázsonykői birtokot.

A Kab-hegy és Csepely mezeje

A második kép 1901 körül készült, s a Tate múzeum számára eddig ismeretlen helyszínt is valószínűleg sikerült azonosítanom.

A képen a Todesco család magyar szürkékből álló gulyája látható. A fotó előterében, baloldalt egy elegáns úriember látható háttal, amint a gulya felé mutat. Ő a múzeum szerint Ernst von Lieben, Anna von Lieben (született Anna von Todesco) harmadik gyermeke, aki a fotó elkészültének az idején 16 év körül lehetett. A fotó hátterében a gulya mellett/mögött a marhaitató/gémeskút környékén nehezen kivehetően valószínűleg nagyvázsonyi lakosok vannak - talán az uradalmi cselédek.

A kép hátterében halványan futó forma (amely megegyezik a Kab-hegy sziluettjével, lásd a pirossal jelölt kinagyított részt és az utolsó fotót) és erdős rész alapján úgy vélem, hogy Alsó-Csepelyen/Remézen készült a fotó. Az azonosításhoz segítségünkre lehet még a gémeskút/marhaitató is, amely(ek) a régi források szerint Reméz és Csepely térségében volt(ak), nagyjából a benzinkút mögött.

A Kab-hegy sziluettje a 77-es útról a Google Térképen, a Kisremézi-dűlő oldaláról. Az 1901-es fotó nagyjából 2-2,5 km-re északnyugatra készült.

Egy nagyvázsonyi helytörténeti térkép szerint az 1950-es évekig bővízű, mostanában vízzel csak időszakosan rendelekző Vízvörös-tótól délre, a benzinkút irányában/mögött volt egy delelő a jószágoknak, valamint három kutat is jelez a környéken. Ezen kutak maradványai a mai napig  megtalálható.

A térképen jelölt delelők/itatók és kutak romjai a piros karikával megjelölt területen vannak. Ezen területeket erősítették meg Karisztl Péter, Wieder Ferenc és Nagy Béla visszaemlékezései is.

Úgy tűnik tehát, hogy sok évtized után sikerült meghatározni egy 122 éves fotó elkészítésének helyét meghatározni. Egy olyan felvétel helyét, amely az egyik első, Kab-hegyet és nagyvázsonyi Csepely-pusztát ábrázoló felvétel lehet.