A Kinizsi-várba érkező látogatók mindig rácsodálkoznak a torony keleti oldalán lévő hatalmas repedésre. Az erőd összeomlásától tartókat egy 2016 körül kapott információval tudom megnyugtatni: ekkor a szakemberek azt mondták, hogy a sérülés csupán felületi, az a torony állagát nem veszélyezteti, s az utóbbi időkben nem is terjedt sem széltében, sem hosszában.

A Kinizsi-vár tornyának keleti oldala. Jól látható az ablakok vonalában lévő több mint 10 méter hosszú repedés

De hogyan repedt meg a vár tornya? Mióta látható a seb Kinizsi hajdani sasfészkén? Lehet, hogy egy földrengés a hibás? Ha igen, melyik? A jelen cikkben a Kinizsi-vár tornyát megrepesztő földmozgásnak igyekszem utánajárni!

 Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!

Nélküled nem készülhetnének el ezek a cikkek! Támogasd egy desszert árával a vázsonykői cikkek elkészítését! 

Földrengések a Balatonmelléken

A földrengések Magyarországon sem ismeretlen jelenségek, így van ezzel Vázsony is. Érdekes viszont megjegyezni, hogy a helytörténeti források nem igen tesznek említést pusztító vagy legalábbis érezhető rengésekről a Déli-Bakony vidékén. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem voltak, de egyelőre forrást nem sikerült rájuk találnom.

Az egyik utolsó, Vázsonyban is érezhető rengés emlékeim szerint a 2020-as petrinyai földmozgáshoz kapcsolódott, előtte a legjelentősebb „kortárs” jelenség a 1985-ös berhidai földrengéshez kapcsolódott. (Akinek esetleg van erről emléke, az kérem, ne tartsa magában!)

A Balaton környékén történt földmozgásokról dr. Réthly Antal írt 1912-ben jelentős művet, Földrengések a Balaton környékén címmel, amely a korban hozzáférhető feljegyzéseken alapul. Réthly kutatásai alapján a 18-19. században számtalanszor mozdult meg a föld a Balaton és Bakony vidékén, ezek a földmozgások nagy része azonban semmilyen kárt nem okozott.

Veszprém látképe a 19. században (Forrás: Wikimedia)

Réthly szerint Nagyvázsony környékén egy földrengésnek sem volt epicentruma, ugyanakkor a környéken meglehetősen gyakoriak voltak a tektonikus mozgások. Veszprémben rengett a föld többek között 1799 október 29-én (ekkor gyengén), 1800. február 21-én éjjel (ekkor már erősen), majd 1814 februárja és májusa között több ízben is mozgott a föld a vármegye székhelyén, s a század közepén érintett volt Tapolca (1882) és Pápa is (1886). A Vázsonyhoz legközelebbi földmozgás az 1896. szeptember 14-i balaton(kis)szőlősi rengés volt.

A korszak legjelentősebb földrengései az 1763-as komáromi és az 1810-es móri epicentrummal rendelkező földmozgása voltak. Az, hogy a komáromi rengések, mennyiben érinthette Nagyvázsonyt és környékét, források híján nem megítélhető.

A komáromival ellentétben a 215 évvel ezelőtt, 1810. január 14. napján bekövetkező móri földmozgást viszont tudományos igénnyel dokumentálták. A hideg vasárnap estét hat óra után pár perccel egy földmozgás rázta meg, amely 8-10 másodpercig tartott, s az este folyamán ez többször megismétlődött. A Richter-skála szerinti magnitúdója a tudósok szerint 5,4 volt. A természeti jelenséget észlelték többek között Fehérváron, Pesten, Bécsben és Pozsonyban is. A földrengés óriási riadalmat keltett a helyiek között: a Csóka-hegyről hazatérő, munkájukat befejező jobbágyok a hatalmas robajlással induló „földindulás” idején hátranéztek, s azt érezték, hogy megy utánuk a hegy. A közeli Velegen több mint 110 méter hosszú repedés keletkezett a földben, Bakonysárkányon a templom tornya kis híján összedőlt a rengések következtében.  A móri földmozgást közel (sőt, akár több) mint 1000 utórengés követte, melyek félelemben tartották a vidék lakóit. Többen a hideg időben a házaikat elhagyva tábortüzek köré gyűltek. A katasztrófa következtében többen meghaltak, s rengeteg épületben keletkeztek károk.

A Kitaibel-Tomcsányi-Novák-féle földrengéstérkép (Forrás: OSZK)

A földrengést követően a Helytartótanács megbízásából a helyszínre érkezett Kitaibel Pál, Tomcsányi Ádám és Novák József, akik a természeti katasztrófa miértjeire keresték a választ. Varga Péter "Kitaibel és Tomcsányi az 1810. évi móri földrengésről szóló könyvének bicentenáriuma" c. kiváló művében kiemeli, hogy a három tudós jelentéséből később latin nyelvű mű született, amelyben a világon először hoztak létre ún. első izoszeiszta-térképet, amely a rengések intenzitásának területi eloszlását ábrázolja.

A megfigyelések szerint a vályogból épített alacsonyabb parasztházak, főleg azok, amelyek teteje tartórudakra támaszkodott, kevesebb kárt szenvedtek. Ezzel szemben a tégla vagy kőépületekben nagyobb kár esett, míg a legsúlyosabb károk a magasabb épületekben, vagy alacsonyabb épületek magasabb részeiben (kémény, torony) keletkeztek. Kitaibalék vizsgálata szerint még a viszonylag távoli Székesfehérváron lévő magasabb épületek (templomok és tornyok, magasabb falak) is megrepedtek.

A magasabb kő- és téglaépületek valószínűleg merevebb szerkezetük, magasabb súlypontjuk és a rezonanciára való érzékenységük miatt voltak (és vannak) kitéve a földrengés pusztításának. Pont ilyen épület a nagyvázsonyi Kinizsi-vár is.

Na de mitől repedt meg a vártorony?

1810. január 14-én tehát óriási földrengés rázta meg Mórt és környékét. De mi köze ehhez Nagyvázsonynak? Egyes források szerint ez a földrengés repesztette meg a vázsonyi erősség keleti falát.

A Kinizsi-vár tornyának keleti oldala a 20. század első felében

Arra, hogy tényleg a móri földrengés volt-e a „tettes” (vagy esetleg valamelyik utórengése), egyelőre nem találtam pontos forrást. Az viszont bizonyos, hogy a 18. század legvégén és 19. század elején több ízben születtek feljegyzések környékbeli földmozgásokról.

Rómer Flóris metszete a Kinizsi-várról

Ahhoz, hogy melyik rengés lehet a „tettes”, a vártorony ábrázolásaiból kell kiindulni, ti. azt szükséges feltárni, hogy mikor látható először repedés a keleti falon. Az első, keleti falat is hitelesen megörökítő ábrázolás Rómer Flórishoz köthető (lásd a jelen bekezdés fölött), aki valószínűleg az 1850-es évek közepén – de mindenképp a vár tetejét elhamvasztó 1863-as tűzvész előtt – örökítette meg Kinizsi erődjét. Az ábra nem jó minőségű, azonban az ablakok között található repedés így is kivehető. Ami viszont még "árulkodóbb", az a vártorony sarkán látható három támpillér, melyek a régészeti kutatások szerint a 18-19. század folyamán készültek. Céljuk a torony stabilitásának a növelése volt, valószínűleg a repedés „ellen” vetették be a kis támfalakat. A későbbi, 19. század végén, 20. század elején készült fotókon még tisztábban kivehető a hatalmas seb.A fentiekből megállapítható tehát, hogy a keleti oldalon a repedés már a 19. század elején bekövetkezett.

De akkor ki a tettes? Bár nagy szelek pusztítanak Nagyvázsony környékén, nem valószínű, hogy széllökés okozhatta a repedést. Katonai cselekmények a vár környékén ekkoriban nem zajlottak, csak egy kisebb „baleset”, amikor az 1756 környékén már pálinkafőzőként használt palotaszárny leégett. Hogy történt-e bármilyen robbanás, nem tudni, de a források ilyenről nem emlékeznek meg. A legvalószínűbb tettes az tehát, amit a források eddig is közvetlen tartanak: a földrengés. A kérdés az, hogy melyik.

A Kinizsi-vár a 20. század elején, 1901 környékén (Forrás: Németh Gábor)

A Kitaibel-Tomcsányi-Novák-féle térképen Nagyvázsony és közvetlen környéke nincsen feltüntetve, a források viszont beszámolnak róla, hogy a nem túl távoli Vörösberényen és Devecseren is érzékelték a móri földrengést, amelynek egyes hullámait még Bécsben és Pozsonyban is érezték a helyiek. A Réthly-féle alábbi izoszeiszta-térképen még Ajka-Nagyvázsony térsége is érintett területként kerül ábrázolásra.

A Réthly-féle izoszeiszta-térkép az 1814. január 14-i móri földrengésről

Fontos kiemelni ugyanakkor, hogy a móri földrengés (vagy földrengéssorozat) mellett a korszakban további rengések is voltak a környéken, így a már korábban említett veszprémi földmozgások (1799, 1800, 1814) is a „vádlottak padjára” kerülhetnek. Meg kell jegyezni továbbá, hogy a vár tornya mellett valószínűleg ek

Mikor s hogyan repedt meg tehát a Kinizsi-vár keleti fala? Valószínűleg a 19. század elején, egy földrengés következtében alakult ki tátongó seb a vázsonyi erősség tornyán, amelynek első számú gyanúsítottja az 1810. január 14-én, vasárnap este 6 óra után lecsapó móri földrengés volt.

1962. november 2-a fontos napja a magyar távközlésnek, és különösen a dunántúli tévénézőknek: ezen a napon adták át ugyanis a Kab-hegyi tévétornyot, tévéállomást. Miért is volt jelentős a Dél-Bakony második legmagasabb hegyén lévő adótorony? Milyen volt az adó karbantartóinak zárt, máig alig ismert világa? Milyenek voltak a legendás bakonyi telek? Hogyan került Sinkovits Imre és Bánhidi László a Kab-hegyre? A cikkből kiderül!

 A jelen cikk nem jöhetett volna létre Tóth Gézáné Glócz Vilma (Vilmi) segítsége nélkül, aki kedves történeteit, Kab-hegyi életükről szóló írásait, valamint az általa és férje, Tóth Gáza által készített fotókat bocsátotta a rendelkezésemre, amelyet ezúton is köszönök!

A Kab-hegyi tévé- és rádiótorony a novemberi naplementében. A háttérben a Tapolcai-medence tanúhegyei láthatók.

A magyar televíziózás szűkebb értelemben vett története 70 éves múltra tekinthet vissza, 1954 januárjában indultak el ugyanis a Magyar Televízió kísérleti adásai. A hivatalos adások három évvel később, 1957-ben kezdődtek el. A korai műsort azonban nem élvezhették sokan: ekkoriban mindössze kétezer körüli tévékészülék volt hazánkban, nem is beszélve az alacsony lefedettségről. Ebben az időszakban, a hazai televíziózás hőskorszakában veszi kezdetét a Balaton déli partjáról is látható ikonikus adótorony története.

KINIZSI 530 - KONFERENCIA KINIZSI PÁL HALÁLÁNAK ÉVFORDULÓJÁN - 2024. NOVEMBER 23. (SZOMBAT) 13:00 - NAGYVÁZSONY - RÉSZLETEK A LINKRE KATTINTVA ÉRHETŐK EL!

 Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!

Támogasd egy desszert árával a vázsonykői cikkek elkészítését!

Vájár, diák, munkás a televízióért az Ifjúság útján

A történet 1960 februárjában veszi kezdetét, mikor is a hideg, havas Déli-Bakonyba egy maroknyi csapat érkezik. A Napló negyedszázados Kab-hegyi „szülinapra” írt cikkéből megtudjuk, hogy Szűcs József vezette mikrohullámú közvetítő csoport azt a feladatot kapta, hogy vidéki színházi közvetítés céljára mobil mikrohullámú átjátszó állomást telepítsen a Kab-hegyre.

Hogy miért pont Mátyás király egyik kedvenc vadászterületét nézték ki a szakemberek? A titok Kab-hegynek a földrajzi elhelyezkedésében és viszonylagos magasságában rejlik. A hegy (erdélyieknek domb) egyrészt földrajzilag a Dunántúl közepén fekszik, másrészt kellően magas ahhoz, hogy a Dunántúl egy jelentős részét besugározza. Minél magasabban van ugyanis egy adótorony, annál nagyobb területet képes lefedni a gömb, pontosabban geoid alakú földtekén.

Erdőirtás a Kab-hegyen. A torony elkészültéhez utat és egy tisztást kellett vágni az adótoronynak (Tóth Géza fotója)

Szűcsék próbája sikeres volt, de a java csak most jött. Az egykor betyárokat rejtegető sűrű bakonyi erdővel fedett Kab-hegy tetejére valahogy fel kellett vinni az építőanyagot, majd a tornyot is fel kellett oda építeni. Igen ám, de a hegycsúcsra csupán egy szekérút vezetett. A munkálatok a szekérút vonalában egy nagy ösvény vágásával kezdődtek meg, majd következett az útépítés. 1960 tavaszától Veszprém, Zala és Vas megye fiataljai részére KISZ-tábort szerveztek, amely során ifjúmunkások, gimnazisták és ipari tanulók építették meg a Zsófiapusztáról (korábban Nagyvázsony, ma Úrkút része) a Kab-hegy tetejére vezető utat. A Kab-hegyi útépítési munkálatokból 2110 fiatal (!) vette ki részét, akik összesen körülbelül 116.000 (!) munkaórával járultak hozzá az adótorony megépítését megelőző munkálatokhoz. A javarészt Kab-hegy „lefedettségi területéről” érkező fiatalok tiszteletére az új, 5,3 km hosszúságú út az Ifjúság útja nevet kapta.

A Kab-hegyi KISZ-tábor (Tóth Géza fotója)

A fiatalok 1960 szeptemberében elhagyták a Kab-hegyet, a munka érdemi része viszont csak ekkor kezdődött. Az addigra már tisztássá vált hegytetőn megjelentek a Veszprém megyei Állami Építőipari Vállalat (VÁÉV) munkásai, 1961 áprilisában pedig a Ganz-MÁVAG hídépítői már az acéltornyot építették. A Déli-Bakony legmagasabb csúcsára a magyar ipar színe-java feljutott: az Elektromechanikai Vállalat Kab-hegyre gyártotta le az első magyar nagyteljesítményű televízió adóállomást, amit a Magyar Posta mérnökeivel/technikusaival közösen szerelték be az adóépületbe, a toronyba. A toronyállításhoz megint csak szükség volt a „közönség segítségére”: a Veszprém megyei Pártbizottság szervezésében 360 munkás feszítette ki a Kab-hegyi tornyot merevítő acélsodronyokat.

A Kab-hegyi torony és szolgálati lakások építése (Tóth Géza fotói)

Az állomás átadása nem zajlott zökkenőmentesen. Már jóval korábban üzembe kívánták helyezni az adót, azonban ez nem sikerült, részben az import alkatrészek késése miatt. A hivatalos indulást 1962. augusztus 20-ra ígérték, ez sem valósult meg teljesen, csak próbaadásokat sugárzott ekkor a Kab-hegyi torony. Az átadásra végül 1962. november 2-án, pénteken került sor, ünnepélyes keretek között. Az adót 15 óra 24 perckor kapcsolták be, majd pár perccel később már a Kab-hegyi adótorony építéséről forgatott kisfilmet vetítette le a tévé, amelyet immár szinte az egész Dunántúlon élvezni tudtak.

A ceremónián a főszerepet Kossa István postaügyi miniszter játszotta, akinek a kedvéért Badacsonyi muskotály is bekerült az ünnepi menübe. Kossa egyébként visszatérő vendége volt a vidéknek, s az ő ízléséről kapta nevét a Pulát és Vigántpetendet összekötő "rétes út" is, aminek történetével hamarosan jelentkezem.

A Kab-hegyi adó átadása 1962. november 2-án

Az ország egyik legmagasabb építményének csodái

A Déli-Bakony tájképét szó szerint átrajzoló ceruzaalakú torony a magyar ipar egyik csúcsteljesítménye volt, s a benne lévő eszközök zöme is magyar volt. Amellett, hogy egyes források szerint Kab-hegyre készítették el az első nagyteljesítményű magyar televízió adóberendezést, sok más érdekességet is tartogat az építmény.

A Kab-hegyi adóterem (Tóth Géza fotója)

Már az elején fontos megjegyezni, hogy az ország egyik legfontosabb adótornyáról volt szó: az ország 22%-a (!) Kab-hegyről kapta az adást. A Déli-Bakonyi jeleket élvezték a székesfehérvári, győri, zalaegerszegi, siófoki és veszprémi tévénézők is.

A Kab-hegyi adó által besugárzott terület 1962-ben (Élet és Tudomány - forrás: Arcanum)

1962-es elkészültekor a 220 méter magas Kab-hegyi tévétorony volt a trianoni Magyarország második legmagasabb építménye a Lakihegyi adótorony után. A dobogóról másfél évtized alatt aztán lecsúszott, ám a Nagyvázsony területén található „ceruza” a mai napig az ország negyedik legmagasabb emberi alkotása.

A torony paraméterei is impozánsak: a 200 méteres acélszerkezeten 20 méteres antenna található. Az építményt 9 acélhuzal merevíti, amelyek egyenként 37 darab 6 mm-es elemi szálból állnak. A toronyból az adóépületbe egy fix csatornán keresztül jutnak be a kábelek. S hogy hogyan állt ellen a 172 km/h-ás magyar szélrekordnak? Úgy, hogy Roszkopf László, az adóállomás egykori vezetője („a torony parancsnoka”) szerint a ceruzát a 200 km/h erősségű szélsebesség kétszeresére, azaz 400 km/h-ás széllökésekre tervezték. Fontos kiemelni ugyanakkor, hogy más források szerint „csupán” 150 km/h erősségű szélre méretezték a tornyot.

A Kab-hegyi torony 1962 után (Tóth Géza fotója)

Külön érdekesség a torony alapozása. A 400 tonna függőleges terhelés átadását úgy oldották meg, hogy egy 2,5 m átmérőjű, 80 cm vastag acéltárcsához csavaroztak alulról egy 1,9 m átmérőjű acélcsövet, aminek alsó felületét egy 20 cm (!) átmérőjű acélsaruhoz építettek hozzá, amely pedig egy vasbetontömbön nyugszik. Ez az alátámasztás minden irányban elforduló csuklóként működik, így ellensúlyozta az erősebb széllökéseket az építmény.

Hegyi levegő gyöngyvirágtól gyöngyhullásig

A torony bemutatása után egy, még a környékbeliek számára is nagyrészt ismeretlen szeletét kívánom bemutatni a Kab-hegyi adótoronynak: az ott dolgozók életébe kívánok betekintést nyújtani. E tekintetben óriási hálával tartozok Tóth Gézáné Glócz Vilmának (ezentúl Vilmi), aki 3,5 évet töltött férjével és gyermekeivel a Déli-Bakony legmagasabb csúcsán.

Tóth Gézáné Glócz Vilma és Tóth Géza a Kab-hegyi idillben

Vilmire 1959-ben Tóth Géza vezetéknélküli távközlési szakember személyében rátalált a szerelem, 1960-ban megházasodtak, s a fiatal férjet szinte azonnal Kab-hegyre „vezényelték” Balatonszabadiból. A szabadi rádióállomás vezetője, Roszkopf László a fiatal, agilis embereit ugyanis mind a Déli-Bakonyba kívánta vinni, ahol nagy feladat állt előttük: az ország közel negyedének adást nyújtó Kab-hegyi adótorony berendezéseinek a telepítése, működtetése.

Először a térképen keresték és látták meg, hogy a Bakony sűrűjébe hová is vezet útjuk. Vilmi emlékezett, hogy gyerekkorában látta Gyöngyvirágtól lombhullásig című Homoki Nagy István rendezte természetfilmet, amely a gemenci erdő élővilágát mutatja be tavasztól őszig. A székesfehérvári kis Vilmire nagy hatással volt a film, s annak filmkockái végül a szemei előtt is leperegtek, amikor Kab-hegyre kerültek. Tóth Géza a Kab-hegyi építkezések elején, 1961 tavaszától heti váltásokkal már a „hegyen” élt. Az 1962 májusban három főre bővült família végül a júliust már az adótorony közelében fekvő új otthonukban tölthette. Rajtuk kívül még 5 család talált lakóhelyre a hegyen. Ott töltött éveik alatt született meg a mások gyermekük 1964-ben. Mivel ő is ott dolgozhatott, gyermekeik felügyeletét Vilmi nagymamája, a dédi biztosította. A gyermekek számára a friss erdei levegő volt az egészségük biztosítéka. Az ott töltött évek alatt szinte soha nem voltak betegek. Volt, hogy egy újszülöttet ápoló édesanya betegsége idején gyermeke szoptatásában segített. A Kab-hegyi évek alatt Vilmi megismerkedett az erdőben termő gombafajtákkal. Rendszeresen és szívesen járta a környéket és ha tehette, gombát szedett, amiből olyankor finom gombapaprikás készült. Volt, hogy bőséges termés esetén közös pikniken lakomáztak a hegy lakói, akik egymást segítő, jó kapcsolatot ápoló szomszédokká kovácsolódtak össze.    

Tóth Géza és Vilmi a híres UAZ-on, amely az élelmiszert szállította a Kab-hegyi személyzet részére

A Kab-hegyi állomás személyzete a felnőtt életük elejét élő fiatalokból állt: 1962-ben átlagban 26 év volt az átlagéletkor, melyből csak Roszkopf László állomásvezető lógott ki a maga aggastyánnak nem mondható 35 életévével. A munka nem volt egyszerű. Tartalék berendezések még nem voltak, úgy kellett folyamatosan, feszült figyelemmel kísérni a tévéadást, hogy adás kimaradás lehetőleg ne, vagy minimális legyen. Ha adás közben valami hiba keletkezett, gyors döntést kellett hozni, hogy a nézők abból a lehető legkevesebbet érzékeljenek. Olyankor talán sokan emlékeznek még arra, hogy a televízió képernyőjén megjelent az „ADÁSHIBA” felirat. Amikor az adás véget ért, az igazi munka csak akkor indult az adóépületben. A szolgálatot teljesítő szakemberek ekkor kezdték el a berendezések tervszerű karbantartását, az adó berendezései ellenőrizését, esetleges hiba elhárítását.

 A legveszélyesebb munka a torony tetején lévő antenna karbantartása volt. Ez különösen télen volt vérfagyasztó mutatvány, amikor a tengerszint feletti közel 800 méteres magasságban, sokszor közel 100 km/h-ás szélben és -20° C körüli hőmérsékletben kellett puszta kézzel (!) javításokat eszközölni a berendezésen. Alattuk közel 200 méteres „szakadék”, s csak egy biztosítókötél tartotta a munkálatokat végző személyeket, akik a jéghideg téli időjárásban 5 percenként váltották egymást.

Jegesedés az adótornyon. A 200 méterrel a hegycsúcs fölött végzett karbantartói munka télen volt a legveszélyesebb (Tóth Géza fotója)

A telek különösen kemények voltak Kab-hegyen. Bár a mai hűvös hónapok már nem olyanok, mint akárcsak a 2000-es évek elején voltak, de a Déli-Bakony csúcsán még így is sokszor van hó december és február között.

A ’60-as évek legendás telei a Kinizsi várának panorámát nyújtó hegyen még legendásabbak voltak. Az adó átadását (november 2.-át) követően hamarosan megérkezett a tél Veszprém megyébe. Jelen sorok írójának nagybátyja, Kandikó Csaba 1962. november 17-én született, s a nagy havazás miatt ő is egy hétig élvezte a tapolcai kórház vendégszeretetét édesanyjával. A tél tehát hamar beköszöntött.

Nem volt ez máshogy a Kab-hegyen sem, ahol 1962 november 6-án leesett az első hó. Az 1962/63-as tél óriási havazással csapott le Magyarországra, mely különösen érzékenyen érintette a Déli-Bakony vidékét. A Kab-hegyieket végül elzárta a hó, a tartós zord hófúvásos időjárás miatt a hó fogságában éltek. Ez a bezárt állapot egy hétig tartott. A 24 órás műszakokban dolgozó szakembereket még időben sikerült elszállítani, hogy mihamarabb az otthonukba jussanak, a hegyen lakók egymást váltva rugalmasan voltak kénytelenek dolgozni, nem számítottak az órák, csak a sugárzás biztonsága lebegett a szemük előtt, miközben nem kis felelősség hárult rájuk. Amikor a műkorcsolya-Európa-bajnokság volt, közvetítésének tartaléklánca Kab-hegy volt. A problémát tetézte, hogy a nyomócsőhálózat is befagyott, s így vize sem volt a személyzetnek, amely a -18-20° C-ban volt kénytelen dolgozni. A szolgálati lakásokból alig lehetett elérni az adóépületet, a kb. 50 méterre lévő kapun túl már sehova sem sikerült eljutni, csak a kapun belül, a kilapátolt ösvényeken lehetett járni a méteres hófalak között.

Tóth Géza és a bakonyi tél. A háttérben a szolgálati lakások láthatók. (Tóth Géza fotója)

A helyzet kívülről ijesztően hangzik, a Kab-hegyen lévő fiatalok viszont nem rettentek meg. Vilmit például az édesanyja hívta telefonon (az működött!), hogy mégis mi a helyzet a Déli-Bakonyban. A fiatal anyuka a 8 hónapos babájukért aggódó nagyszülőket a hüttévé változott lakásából megnyugtatta, hogy Kab-hegyen minden rendben van.

A Magyar Posta tanult a ’62/63-as nagy télből: ezentúl minden évben több napra való élelmiszer csomagot - „szeretetcsomagot” - helyeztek el az adó raktárába, a lakók a spájzukba, felkészülendő az esetleges hóviharokra. Nagy telekből pedig nem volt hiány: volt, hogy a szentkirályszabadjai repülőtér helikopter pilótái sem vállalták a Kab-hegy felé repülést a zord körülmények között, de olyan is előfordult, hogy Zsófiapusztáról egy egész éjszakát kellett lánctalpas traktor nyomán az UAZ-nak és utasainak a hóban tölteni, hogy visszajuthassanak a hegyre.

Nem, nem az Alpok, hanem a Déli-Bakony (Tóth Géza fotója)

Ha nem volt hó, könnyebben közlekedtek a „hegylakók”. Erre a Magyar Posta által párnázott ülésekkel átalakított – máshol csak bányászbuszként ismert – Csepel teherautó platójára épített zárt utasterű busz szolgált. A szolgálatot adó állománynak az úrkúti Bányász Étteremből hozták az ebédet. Kisebb létszám esetén a már említett feladatokat a hegyen garazsírozó UAZ oldotta meg.

A Kab-hegyiek megelőzték a korukat. Az ételrendelő applikációk megjelenése előtt jóval már telefonon adták le a veszprémi „1-es csemegében” a rendelésüket, amelyért általában hetente egyszer mentek. A veszprémi élelmiszerboltban jól ismerték már a hegyen lakókat, és gyorsan ki is szolgálták őket a korábban megrendelt termékekkel.

Az orvosi vizsgálatok sem voltak egyszerűen megszervezhetők a „hegyieknek”. Plusz munkát, plusz feladatot senki sem vállal szívesen magánszorgalomból. Az úrkúti háziorvos körzete bővült a Kab-hegyiekkel. Volt, hogy távgyógyászként funkcionált. Amikor a kolónia legidősebb gyermeke iskolás lett, és Zsófia-pusztára járt iskolába, törvényszerű volt, hogy gyermekbetegség is megjelent a hegyen. Vilmi által bárányhimlősnek diagnosztizált kisebbik gyermekének orvosi ellátása problémát okozott. Telefonáltak az úrkúti háziorvosnak, aki részletesen kikérdezte a bárányhimlőt gyanító szülőt, majd a tüneteket hallva ennyit felelt: „na, akkor az!” Több kérdés nem is volt, valóban helyes volt a szülői diagnózis. Szakorvosi ellátás nagyobb gondot okozott. Úrkút ugyanis Ajkához tartozott, de a hegyen dolgozók nagyobb része Szentgál, Herend, Veszprém, Nagyvázsony helységekből állt össze. A szakorvosi ellátás praktikusan Veszprémhez volt köthető. Csak ezt el kellett a város egészségügyért felelős szerveivel, szakorvosaival fogadtatni. Sikerült.

A Posta dolgozóinak szolgálati lakásai (Tóth Géza fotója)

A sok nehézségért a Kab-hegy tiszta levegője, panorámája és a természet szépsége kárpótolta a „hegyi remetéket”. Bár a munka kemény volt, a munkahely elhagyása viszont nem volt jellemző. Roszkopf László egy cikkben kifejtette, hogy a Kab-hegyi munkához „szív, energia, akarat és fizikai erő kell”. S ez a fiatal személyzetben meg is volt.

A tévétorony annyira híres volt a maga korában, hogy még a „Legenda a vonaton” c. filmben is szerepel egy hosszabb jelenet erejéig. (A Kab-hegyről szóló rész az 54. percnél kezdődik, ide kattintva elérhető) A filmrészletben látható az épülőben lévő torony, a szükséglakások és a hegy miliője. A filmben olyan színészóriások szerepelnek, mint Sinkovits Imre, Bánhidi László vagy Pécsi Ildikó. Az egyik forgatási nap végén a vígkedélyű és bort meg nem vető Bánhidit egy stábtag figyelmeztetni kívánta: „Laci bátyám! Úgy készülj, hogy holnap nincs pia, mert a toronyba kell felmenni.” Bánhidi erre csak annyit mondott: „Gondolod, hogy én oda józanul felmegyek?” Nagy nevetés támadt, és ez a mondat később a forgatást testközelből figyelő Kab-hegyen dolgozó fiatalok között is szállóigévé vált.

A Legenda a vonaton forgatása a Kab-hegyen

A Tóth család 1965 november 20-ig élt a hegyen, ezt követően Veszprémbe költöztek. Tóth Géza munka mellet felsősokú végzettséget szerzett, a szakmai ranglétra lépcsőfokait bejárta, 1978-ig dolgozott a Déli-Bakony legmagasabb csúcsán, ahova a megyeszékhelyről járt be.

A Kab-hegy azóta rengeteg változáson átesett, kétszer is átesett egy-egy rekonstrukción, az új adótorony megerősítésre került. Az adó ma már személyzet nélkül működik, szervízcsoport kíséri figyelemmel a működését.  Jelenlegi tudásom szerint már senki sem él a torony melletti lakásokban.

A cikkben szereplő fotók nagy részét Tóth Géza készítette, aki 2013-ban hunyt el. Az általa készült fotók viszont örök emléket állítanak a Kab-hegyen szolgálatukat teljesítő nőknek és férfiaknak, akiknek a munkáját az egész Dunántúl közönsége élvezhette.

1494. november 24-én hunyt el Kinizsi Pál, a magyar történelem egyik legjelentősebb hadvezére. A veretlen hadvezér dicsősége és emléke a mai napig nem merült a feledés homályába, ezt bizonyítja a Kinizsi nevét viselő rengeteg intézmény és szervezet is.

Az esemény linkje ide kattintva érhető el!

Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!

Támogasd egy desszert árával a vázsonykői cikkek elkészítését!

A magunk módján mi is meg kívánunk emlékezni Pál urunkról. A Fekete Sereg Ifjúsági Egyesület ezért a hadvezér halálának 530. évfordulóján (pontosabban egy nappal előtte), 2024. november 23-án, szombaton egy emlékkonferenciát tart.

A rendezvény 12:00-kor a nagyvázsonyi pálos kolostornál veszi kezdetét, ahol megkoszorúzzuk Kinizsi Pál eredeti sírhelyét.

Ezt követően a Reményi Antal Rendezvény Rendezvényház (Kisiskola) felé vesszük az irányt, ahol 13:00-kor megkezdődnek az előadások.

Először Aigner Jenő történész, Kinizsi Pál kiváló monográfusa tart előadást, majd Neumann Tibor történész, az MTA doktora mutatja be a hajdani országbíróvá vált főúr életének utolsó éveit.

Kinizsi élete után maradványainak sorsa is bemutatásra kerül, elsősorban a Kinizsi-sírkutatáson keresztül. Pátkai Ádám Sándor és Győrffy-Villám Zsombor régészek az ásatás céljait és eredményeit mutatják be, míg dr. Kandikó Csanád helytörténet-kutató a Kinizsi-sír és maradványok sorsáról és a sírkutatás történetéről tart előadást.

A rendezvény ingyenes!

A nagyvázsonyi pálos kolostor: https://g.co/kgs/J9JVzWD 

Az előadások helyszíne: Nagyvázsony, Reményi Antal Rendezvényház ("Kisiskola" - 8291 Nagyvázsony, Kinizsi Pál u. 59. - Google Maps-en: https://g.co/kgs/eTCQgKP

A kenyérmezei emlékmű, akkor legtöbbünknek az alkenyéri (románul: Șibot) vasútállomáson elhelyezett, obeliszk tetején lévő páncélos szobra jut eszébe. Kevesen tudják, hogy ez a „legfrissebb” helyi emlékmű, s az évszázadok során legalább négy, de az is lehet, hogy öt további építménnyel emlékeztek a kortársak és az utókor a csata hőseire. Hol állt Báthori kápolnája? Kik döntötték le az alkenyéri emlékkeresztet? Hogyan lett Kinizsi Pál román hős? A jelen cikkből mind kiderül!

Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!

Támogasd egy desszert árával a vázsonykői cikkek elkészítését!

Gyorstalpaló a kenyérmezei csatáról

Egy korábbi cikkben már foglalkoztam a kenyérmezei diadallal, itt most gyorstalpalóban, dr. Négyesi Lajos alezredes hadtörténész kutatásait kívánom bemutatni, amely az eddigi forrásokat összegezve mutatja be az ütközetet.

1479 október elején oszmán – többségében egyébként etnikailag délszláv, valamint havasalföldi vlach – sereg pusztította Dél-Erdély vidékét.

Kenyérmező elhelyezkedése. A csata Alkenyér és Balomir térségében zajlott le. (Forrás: Honvédelem.hu)

A déli végek védelmét ellátó Kinizsi Pál temesi ispán és Báthori István erdélyi vajda viszont nem ültek ölbe tett kézzel. Igyekeztek a lakosságot menekíteni, s Kinizsi csapataival hátulról követte a Gyulafehérvár fölé is előretörő török seregeket. A két hadvezér célja az volt, hogy megvárják, amíg az oszmánok „túlrabolják magukat”, majd a rablott portékától lelassult seregekkel egy arra alkalmas helyszínen megütköznek. A Magyar Királyság csapatai ekkoriban már kerülték a nyílt mezei ütközetet, az oszmánok gazdasági és számbeli fölénye ugyanis kétségessé tették az összecsapás kimenetelét. Az alkalmas időpont Szent Kálmán napján, október 13-án érkezett el, mikor az muszlim hadak a Szászsebes és Szászváros közötti, hegyekkel körülölelt Maros völgyében, az ún. Kenyérmezőn táboroztak.

Báthori a seregeit Szászváros felől állította fel, a török had pedig Alkenyér/Balomír térségében sorakozott fel, s mögöttük – bár ezt még nem tudták – Kinizsi nehézlovassága várta az ütközetet. A csatában Báthori seregei magabiztosan törtek előre, azonban a két szárny leszakadt, s félő volt, hogy az oszmánok bekerítik a magyar-szász-erdélyi román csapatokat. Báthori a csata hevében lováról leesett, s csak egy vitéze, Nagy Antal segítségével menekült meg a halál karmaiból. Ekkor érkezett Kinizsi Pál Gyulafehérvár irányából, óriási csapást mért az oszmánra, s nehézlovasságával futásra bírta az ellenséget, aki pedig nem futott, azt lemészárolták.

A vesztesnek tűnő csata a magyar haditervnek és hadiszerencsének köszönhetően világraszóló diadallá változott, s a kenyérmezei táncoslábú Kinizsi és a csatában kis híján eleső Báthori diadalmenetben vonultak be Gyulafehérvárra.

Memento mori – Kenyérmezőtől Loretóig

A csata után az elesettek többségét tömegsírba temették, s a források szerint kétszáz harcos pedig Gyulafehérváron találta meg a végső nyugodalmat. Az ütközet nagy visszhangot váltott ki Európa-szerte és mélyen beleivódott a magyarok és dél-erdélyiek emlékezetébe.

A csatát követően nem sokkal Báthori István erdélyi vajda (más források szerint Hunyadi Mátyás) egy kápolnát emeltetett azon a helyen, ahol a vajda a lováról leesett.

Báthoriban mély nyomot hagyott ez az életveszélyes helyzet, ugyanis a kenyérmezei ütközet híre még Itáliába is eljutott. A loretói Basilica della Santa Casa (Szent Ház-bazilika) adományként kapott egy ezüst Szűz Mária-szobrot, amelyen a Szűzanya előtt Báthori térdel, s felirata szerint Báthori Istennek és a Szűzanyának ajánlotta a szobrot, hálát adva, hogy 1479-ben bizonyos igen nagy veszélytől megszabadult. A szobor közel háromszáz évig volt Itáliában, azt látta maga Pázmány Péter is, akitől a szobor feliratát is tudjuk. A magyar ötvösök remeke azonban 1789-ben már nem szerepel a Szent Ház leltárában, s azóta sem került elő. Érdekes kenyérmezei csatával kapcsolatban ma legtöbbünknek Kinizsi Pál jut az eszébe, aki a források szerint a diadal hadisarcából emeltette a nagyvázsonyi pálos kolostort, azonban - valószínűleg a megmenekülésének köszönhetően - mégis Báthori tűnik a kenyérmezei csata kultuszát elsőként ápoló személynek.

Hasonlóan kevés forrással rendelkezünk a Báthori által építtetett kápolnáról. Az építmény helye nagyjából meg is határozható, valószínűleg a ma Felkenyérről Alkenyérre tartó út és a DN7-es autópálya kereszteződésénél lévő egykori posta/fogadóépülettel szemben állhatott.

A kenyérmezei kápolna mesterséges intelligencia segítségével elképzelt változata. A kápolnáról nem maradt fenn eredeti ábrázolás.

A kápolnaalapítást komolyan gondolta az erdélyi vajda, ugyanis 100 forintos alapítványt hozott létre, s a mindenkori szászvárosi elöljárók kezelésébe adta az épületet, hogy ott a csata évfordulóján évente misét mondjanak a hősökért. Az emlékmű állapota 1696-ra már igencsak leromolhatott, Apor István kincstárnok 1696 májusában Szőcs János szászvárosi királybíróhoz fordult, akit kért (inkább felszólított) arra, hogy zsindelyeztesse be és restauráltassa a kápolnát. A kérésnek foganatja is lett, közel egy évszázadig állt még Báthori emlékhelye. Ezt az is alátámasztja, hogy 1750-ben még Sztojka Zsigmond gyulafehérvári püspök celebrált misét október 13-án, ahol a minden erdélyi törvényhatóság képviselőjét meghívták, a mise után pedig lovagi játékokat tartottak, s díszlövéseket adtak le.

Az első kenyérmezei emlék sorsa azonban hamar megpecsételődött: állapota folyamatosan romlott, s 1780 (vagy 1786-7) környékén Eperjesi Gergely szászvárosi királybíró „lerontotta” a kápolnát, s köveit az alkenyéri hídba, valamint a posta istállóépületébe építették be. Az Erdélyben 1769-73 között zajló első katonai felmérésen még szerepel a romos épület. Az egyik utolsó tudósítás 1780-ból való, amikor is az itáliai Domenico Sestini feljegyzi, hogy Alkenyérnél a posta mellett elhaladva egy romos kápolnát látott, amelyet azért emeltek, hogy „megőrizzék benne a hadvezér Pál maradványait”.  Egyesek szerint még egy félölnyi (kb. 90 cm) fal megmaradt belőle, de ez is eltűnt a 19. századra. A kápolna maradványai a helyi legendák szerint elátkozták az azokat felhasználó épületeket: a Kenyérvízen (Cugir-folyó) épült hidat az árvíz elvitte, míg a posta melléképülete leégett. 1798-ban Batthyány Ignác erdélyi püspök ugyan tervezte az újjáépítését, erre azonban nem került sor.

Az első katonai felmérés idején még álltak a mauzóleum és kápolna romjai (lásd a jobb alsó részen Ruinirtes Mausoleum és Zerfal Capella feliratokat) (Forrás: Mapire.eu)

A kápolna mellett egy másik későközépkori építményt is emeltek a hősök tiszteletére. A források szerint a Báthori-emlékhelytől nem messze, egy halomként kiemelkedő tömegsírra mauzóleumot emeltek. Ennek létezését az első katonai felmérés is alátámasztja, e szerint pár száz méterre a kápolnától egy ugyancsak romos mauzóleum emelkedett. 1885 körül, amikor dr. Sólyom-Fekete Ferenc egy – mai szóval élve – régészeti bejárást végzett Alkenyér mellett, egy Miklea Thoma nevű 62 éves parasztgazda a katonai felmérésen ábrázolt hely környékén mutatott Sólyom-Feketének egy kis dombot, melyen még kő- és téglatörmelék volt. Thoma szerint ezen a helyen „egy meglehetős nagy fülke volt, melybe három ember beférhetett, és a fülke belső falába illesztve állott valami felírásos kő; míg a fülke két szárnyfalán egy-egy toronyszerű kiszögelés volt.”

A Sólyom-Fekete által leírt környék ti. a Felkenyérre vezető útról vezető mellékút egybevág a katonai felméréssel és a népemlékezet szerinti mauzóleummal, ezt azonban nem lehet biztosra mondani. Volt ugyanis egy, a leírásnak nagyban megfelelő épület is Kenyérmezőn.

A pecsét, a filagória és a szobordöntők nyomában

Úgy tűnik tehát, hogy a nemzeti ébredés romos vagy eltűnt építmények tövében érte el Alkenyért. A környékbeli magyarság nem hagyta viszont, hogy feledésbe menjen a kenyérmezei diadal.

1797-ben Bencenc (ma Aurel Vlaicu, korábban Binținți, németül Benzenz) földesura, báró Orbán Antal, és neje, gr. Haller Ilona a falu déli oldalán fekvő egyik (sír?)halmon egy francia fedeles gloriette-t, (filagóriát, „kőpavilont”) emeltetett. Van, aki szerint a pavilon a mauzóleum helyén állt, ezt azonban a kutatók többsége, köztük a csata emlékműveit kutató Cristian Ioan Popa is elvetik. A helyiektől származó források sem különböztetik meg egyértelműen a filagóriát és mauzóleumot. A fentebb említett Miklea Thoma-féle visszaemlékezés akár a filagóriára is „ráhúzható” volna, ugyanakkor külalakjának a leírása (két toronyszerű kiszögelés, belül lévő írott kő) arra enged következtetni, hogy az alkenyéri parasztgazda egy másik építményről beszélt.

A kőpavilon 8x8 méteres alapterületű volt, s külső oldalaira Herepey János szászvárosi református lelkész által írt versrészletek díszítették. Ez az első kenyérmezei épület, amelyről hiteles ábrázolás maradt fenn: Jókai Mór erdélyi utazásai során lerajzolta az emlékművet.

A Bencenc határában lévő egykori filagória

Herepey verséről a kortársak sem voltak túl jó véleménnyel, szerencsénkre a költemény azonban teljes egészében fennmaradt. A pavilon déli oldalán az egyik versszak így szólt:

„Báthori volt, ki vad oroszlányi vállal

Dolgozván itt, itt is nyert Kinisi Pállal,

Régi őseinknek háládatos kezek

Által, oszlopot is nyertének volt ezek.”

A versben említett oszlopra ez az egyetlen utalás. A 19. század végi források szerint ezt az emlékművet Szászváros (románul Orăștie, németül Broos) pecsétje is megőrizte, sőt, a város 1994-ben elfogadott új címerében is szerepel. Az ábrázolások szerint ez egy gúla volt, melynek egyik oldalán két egymásra helyezett kard hirdette a kenyérmezei diadal dicsőségét. Érdekesség, hogy az erdélyi szászoknak a szász néphagyomány szerint két kardjuk volt: egyik Darócon, a másik Szászvárosban, mely utóbbi a törökellenes harcok során elveszett. Hogy ez az emlékmű valóban állt-e, s ha igen, hol, azt nem tudni. A pecsétkészítőkre gyakorolt hatásából ítélve Kenyérmező szászvárosi felé helyezkedhetett el.

Szászváros pecsétje. A jelenleg használt, 1994-es címerben is feltűnik az obeliszk és a két egymásra helyezett kard.

De térjünk vissza a kőpavilonhoz! Az épületet 1867-ben már romos állapotban találjuk, s ez évben egy „kedves” olvasói levél szerint „ronda, romladozó, egyszerű, méltatlan emlék”, s ezen a helyen „[m]ily ipart lehetne itt fejleszteni egy kis vasút építése által”. A vasútlobbi sikerrel járt, de hogy ennek volt-e köze az épület pusztulásához, azt nem tudni. Éri István szerint a dombbal együtt eltüntették az épületet, más – korabeli – tudósítások szerint az 1869-es vasútépítést követően – de nem feltétlenül az építkezés miatt – semmisült meg a filagória.

Két évtizeddel az Orbán Antal-féle filagória felépítését követően újabb emlékkel gyarapodott Alkenyér vidéke. A 1818 és 1820 között branyitskai Nagy Sándor a Báthori-kápolna helyén, a „sibóti” (alkenyéri) postaállomás tőszomszédságában egy kis magaslaton (egy dűlőútnyira az országúttól) emlékoszlopot állíttatott a kenyérmezei csata hőseinek tiszteletére. Az obeliszken szereplő latin felirat a Báthory István és Kinizsi Pál által a törökökön nyert diadal helyét jelöli.

Az egyik emlékműven (valószínűleg a filagóriában) lévő kereszt Fodor András ábrázolásában (Forrás: Cristian Ioan Popa: CÂMPUL PÂINII ŞI MONUMENTELE SALE)

Az emlékoszlop nagy hatással volt a helyiekre, az alkenyéri postamester, Székely Antal és fia, Székely Imre végső nyughelyéül az oszlop melletti mezőt választotta. Hogy a sírok helye látható-e még, azt a helyszínen egyelőre nem sikerült kiderítenem.

Ez az emlékmű sem állt azonban sokáig. A Nagy Sándor unokaöccse, Nagy Leopold 1847-es tudósítása szerint az oszlop már elhanyagolt állapotban volt. Abban a kutatók megegyeznek, hogy az emlékoszlopot szándékosan döntötték le. Ioan Hațegan román történész szerint az 1848-49-es szabadságharc idején a magyarok, egy 1933-ban gyűjtött román forrás szerint talán azért, mert több nyelven szerepelt rajta a felirat. Ez a forrás azonban egy valószínűleg helyi legenda csupán, ugyanis a visszaemlékezés szerint az emlékmű Kinizsi arcát ábrázolta, ráadásul az építményen nem három, hanem egy nyelven, latinul volt feliratozva.

A kápolna melletti branyitskai Nagy Sándor-féle emlékoszlop

A szabadságharcosok rombolását nem említi a magyar nyelvű források egyike sem. A Sólyom-Feketét körbevezető román parasztgazda, Miklea Thoma szerint a magyar „forradalmárok” Alkenyér mellett elhaladva mindig letértek az útról, s meglátogatták az emlékművek valamelyikét (a leírás leginkább mauzóleumra/filagóriára illik rá), s ott kegyeletüket lerótták. Sólyom-Fekete szerint ez nem tetszett a forradalom ellenségeinek, ezért az építményt lerombolták.

Hogy az emlékoszlopot kik rombolták le, arról a források hallgatnak. Az 1880-as években nyomai még kivehetők voltak a földön.

Magyar, székely, szász és oláh együtt védelmezte a közös hazát

1847-ben branyitskai Nagy Sándor unokaöccse, Nagy Leopold a „Mult és Jelen-Erdélyi Hírlaphoz” egy kezdeményezést indított el. Leírta az elhanyagolt állapotban lévő kenyérmezei emlékművek sorsát, majd az alábbi felhívást tette közzé: „Nézetem szerint legczélszerübb terv az volna, ha egy nagyszerű szobor állíttatnék, mely ábrázolja, miként nyújtja a magyar egyik kezét a testvér szásznak, másikát a testvér románnak, s az egyesült csoportozatnak a Dicsőség nyújtja koszorúját, de mindenesetre a magyarhoni segítség legalább az ország czimere által legyen képviselve.”

A kenyérmezei emlékművek a Vasárnapi Újság ábrázolásában (Forrás: Arcanum)

1855-ben egy „Kenyérvizy” (ál)nevű olvasó tette szóvá az emlékek állapotát, majd 1868-ban dr. Miksa György jogász és Keresztesi Papp Miklós indítottak gyűjtést egy emlékmű állítása érdekében. Sajnos Miksa hamar elhalálozott, de a gyűjtés folytatódott, az összegyűlt 432 forint összeget átadták az alispánnak, 1884-ben pedig a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat véleményezte az ügyet. A következő évben történt dr. Sólyom-Fekete Ferenc alkenyéri bejárása, mely során a vasútállomáson felállítandó emlékoszlop állítását nem támogatta. Ehelyett egy kápolnát vagy hasonló építményt szorgalmazott a régi kápolna helyén vagy egy közeli magaslaton. A társulat végül az eredeti tervnél maradt, s az emlékoszlop a vasútállomáson került felállításra.

Az alkenyéri vasútállomáson lévő Kinizsi-szobor 1902 körül

1885-ben Caprini Lajos kőfaragó már megbízást is kapott az obeliszk elkészítésére, s következő évben már a márványtábla is elkészült. A csonkagúla viszont nem nyerte el mindenki tetszését. A csupasz oszlopot végül Kerpely Antal, a közeli kudzsíri vasöntöde igazgatója és miniszteri biztos mentette meg, s annak tetejére saját költségén egy szobrot.

Az emlékmű 1888 év végén már az átadásra várt, a hideg októberi átadás helyett viszont egy majális keretében kívánták átadni az obeliszk tetején Kinizsit teljes vértjében ábrázoló művet. Az ünnepélyes átadásra végül 1889. május 30-án került sor, óriási érdeklődés mellett. A MÁV különjáratot biztosított, kedvezményes jegyárakkal, s ez meg is látszott az érdeklődők számán: az eredetileg várt 300 helyett közel 800 fő zsúfolódott össze az alkenyéri/sibóti vasútállomáson.

Az alkenyéri emlékmű 1916-ban (Forrás: Hungaricana Képtár)

Az ünnepély a Nagy Leopold-féle kezdeményezés nemzetiségeket összetartó szellemében ment végbe. A ceremónia a Bálint Károly által celebrált latin nyelvű tábori misével kezdődött, ezt követően Simon Secarea alkenyéri ortodox pópa román nyelvű, majd Wilhelm Schuster szászvárosi evangélikus lelkész német nyelvű beszéde következett. Az ünnepség végén magyar nyelvű előadást tartott dr. Sólyom-Fekete Ferenc, s végül Barcsay alispán a MÁV részére átadta az új emléket.

Az 1889-ban átadott szobor a mai napig áll, bár azóta a történelem viharai megtépázták. A 19-20. századi ábrázolások szerint három címer is díszítette. Az oszloppal szemben állva, középen valószínűleg Hunyad vármegye (esetleg a Hunyadi-család) címere volt, jobbján a Kinizsi-, míg bal oldalán a Báthory-címer volt a szoborra erősítve, valamint a lovag sisakján egy sisakdísz is volt. A címerek és sisakdísz azóta eltűntek, az eddig általam fellelt fotók közül utoljára egy 1916-os felvétel ábrázolja ezen állapotában az emlékművet, amit ekkor egy gondozott park vett körül.

A szobron lévő legnagyobb változás a tábla szövegében következett be. Az eredeti, 1885-ben elkészült szöveg így szólt:

Kenyérmező

Báthory István erdélyi vajda é s Kinizsy Pál

temesi bán magyar vezérek nagy győzelme az országduló

törökön, 1479. október 13-án, Hunyadi Mátyás

király dicső uralkodása alatt.

Nyolcezer hazafi mellett harminczezer ellenség

maradott a csatatéren.

Magyar, székely, szász és oláh együtt védelmezte

a közös hazát.

Az emlék költségeit kegyelete s utódoktól gyűjtött

Miksa György.

A felállítást intézték Hunyadmegye hatósága s a

megye i történelmi é s régészeti társaság 1886-ban

I. Ferencz József király áldásos uralkodása idejében.

DICSŐ MULT FÉNYE RAGYOGJON ÁT BOLDOG JÖVENDŐBE.

Az emlékmű több nemzetiséget megemlítő felirata azonban nem tetszett az Erdélyt Trianonban megszerző román államnak. Nicolae Iorga kezdeményezésére új felirat került a szoborra, mely így szól magyarul:

EZ AZ EMLÉKMŰ

annak a ragyogó győzelemnek az emlékér e

állíttatott, amelye t Báthori István vajda

vezetésével az erdélyi hadak arattak a törökök felett

KENYÉRMEZŐN 1479. OKTÓBER 13-ÁN

PAUL CHINEZUL (azaz Kinizsi Pál- a szerk.)

temesvári ispán, román hős segítségével, aki

a döntő pillanatban a csatatérre érkezve

rendkívüli hősiességével lelket öntött

a fáradt erdélyi katonákba, megkönnyítve

a teljes győzelmet, mellyel fél évszázadon át

megoltalmazta Erdélyt a török betörésektől.

A kenyérmezei emlékmű 2024. október 14-én, a kenyérmezei megemlékezést követő napon.

Érdekesség, hogy a két szöveg a román források szerint ma is fellelhető: a román nyelvű szöveget ugyanis az eredeti tábla hátoldalára vésték fel. Azaz lehetséges, hogy a magyar nyelvű szöveg sem veszett el végleg. A tábla átfordítását alátámasztják a fotók is, ugyanis ugyanolyan méretű, formájú és színű tábla van jelenleg is az emlékművön, mint ami a századelős felvételeken is látható.

Az 1889-ben felállított kenyérmezei emlékmű a mai napig áll, igaz, a címerek, sisakdísz és eredeti felirat eltűnt róla. Mégis áll, s dacol az idővel. Úgy, ahogy a Magyar Királyság seregei tették az oszmán hadakkal.

 A kenyérmezei emlékművek. Ezek közül a mauzóleum pontos helyét nem tudtam meghatározni, a szászvárosi pecsétben szereplő obeliszk egykori létezése pedig egyelőre kérdéses.

Ha van település, amiről Kinizsi Pál jut az emberek eszébe, az a nagy többség számára biztosan Nagyvázsony. Nem is véletlen: bár a törökverő hadvezér nem a Bakony és Balaton-felvidék találkozásánál látta meg a napvilágot, a kis falut mégis szálláshelyévé tette a törökverő, s annak vára a mai napig Kinizsi-várként él a köztudatban. Mit köszönhet Kinizsi Pálnak Nagyvázsony? Hogyan hat a hétköznapokra egy közel 530 éve halott személy? A cikkből kiderül!

Kinizsi Pál egy XVIII. századi ábrázoláson

Kinizsi-sírkutatás ásatásmegnyitó 2024. szeptember 7. (szombat) 17:30-kor a nagyvázsonyi pálos kolostornál! Várunk szeretettel!

 Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!

 Látogass el a vázsonykői pálos kolostorban folytatott Kinizsi-sírkutatásra! Az esemény ide kattintva érhető el!

Kinizsi, a mecénás

Ha Kinizsi Pál és Nagyvázsony kerül szóba, akkor elsőre szinte mindenkinek a Kinizsi-vár jut eszébe. A hadvezér 1472. augusztus 22-én kapta birtokául Vázsonyt és tartozékait, s a székhelyül szolgáló falvacskában már egy kis rezidencia várta: a Vezsenyi família – valószínűleg erődített – kúriája. Pál úr később ezt a kúriát kezdte el csinosítgatni, majd erődíteni.

Aigner Jenő a Magyar Benignáról írt kiváló könyvében történeti analógiákból kiindulva valószínűsíti, hogy az építkezést nem a folyamatosan hadakozó Kinizsi, hanem felesége, Benigna koordinálta. A „Kinizsi-kori” – azaz 1472-94 közötti – munkálatok nehezen különíthetők el az ezt követő Horváth Márk-fémjelezte korszaktól. Ennek talán az az oka, hogy a kivitelezést irányító személye nem változott, az továbbra is Benigna maradt. Az bizonyos, hogy Kinizsi Pál idején már történtek fontosabb kényelmi beruházások, s talán a – valószínűleg –  Leányfalvi Ágost által fémjelzett erődítési munkák is a törökverő életében elkezdődtek. Ezen erődítési munkák oka nagy valószínűséggel az 1490-es Habsburg Miksa-féle megszállás volt. A várban évszázadokig éltek még. Az utolsó lakó, Kőnig Józsefné Gombosi Karolina, azaz Király néni az 1950-es évek közepén hagyta el Kinizsi erődjét.

A vázsonykői vár Kinizsi - vagy inkább részben Horváth Márk - építkezései után (Éri István rajza)

Kinizsi a vár mellett más beruházásokat is eszközölt Vázsonyban. 1481-ben a falu plébániatemplomát újíttatta fel. A középkorban Mindenszentek-templom néven ismert eklézsia állapotáról már 1425-ben lesújtó hírek érkeztek, s a plébánia pécselyi szőlőjét kellett értékesíteni ahhoz, hogy a romos állapotban lévő templomot helyrehozzák.

Az istenháza első nagyobb mértékű átépítése Pál urunkhoz kapcsolódik, s ez az évszám ma is olvasható a templom kórusába vezető feljáró mellett lévő faragványon. A vázsonykői uraság halála után is gondoskodni kívánt az ekkor már mezővárossá vált település lelki szükségleteiről: megbízta „szárnysegédjét”, Somi Józsát, hogy a templom javára adjon 600 forintot, s Somi maga is 400 forintot hagyott a vázsonyi istenházára. Az egyszerű összeadás azonban itt nem működik, nem lett 1000 forinttal gazdagabb az eklézsia. A Kinizsi-féle 600 forintos örökségből ugyanis 200-at már elköltött a vagyon kezelője, a tihanyi Simon apát, s abból már csak 400 forint maradt nála.

A török pusztítást követően a templomban óriási károk keletkeztek, s csak a 18. században renoválták jelentős mértékben. Kinizsi pedig, végakarata ellenére, az 1708-as sírrablást követően az ekkoriban már Szent István tiszteletére felszentelt eklézsia temetőjében temettetett újra. A Szent István-templom ősi sírkertjét a 2022-es és 2023-as Kinizsi-sírkutatás tárta fel részben, melyet Pátkai Ádám Sándor és Győrffy Villám Zsombor régészek vezettek, e sorok írója pedig projektvezetőként működött közre.

A nagyvázsonyi Szent István-templom, melynek temetőjében jeltelen sírban nyugszik Kinizsi Pál

A templom és vár mellett a hadúr egy nagyobb mértékű beruházást is végrehajtott a mezővárosban: 1483-ban apósával, Magyar Balázzsal megalapította a Szent Mihály-kolostort. A kolostoralapítás igazi presztízsberuházás volt, melyet jól jellemeznek a kolostor méretei és a kivitelezés magas színvonala. A klastromban fénykorában 20-26, egyesek szerint akár 30 szerzetes is munkálkodott. A vár felett magasodó kolostor alig hét évtizedes fennállása alatt mégis négy nyelvemléket hagyott ránk. A Festetich-, a Czech- és Peer-kódexek teljes egészében, míg a Gömöry-kódex részben a vázsonyi pálosok áldásos tevékenységének gyümölcse. A fehérbarátok Isten imádása és a kódexmásolás mellett gazdálkodtak, földet műveltek, szabadidejükben pedig még sakkozásra is jutott idejük a régészeti feltárások szerint. Valószínűleg a Szent Mihály-domb alatti - mára kiszáradt - halastavat is a szerzetesek hozták létre.

A kolostorban talált – végsőnek sajnos nem mondható – nyugalomra Kinizsi Pál, és Magyar Benigna második férje, Horváth Márk is.

A kolostor veszte közvetett módon az oszmán lett: 1552-ben a helyi főurak felrobbantották, félvén, hogy a török oda befészkeli magát. 1708-ban újabb pusztítás következett: kincskeresők dúlták fel Kinizsi (és valószínűleg Horváth) sírját. Kinizsi maradványait a források szerint ezután a Szent István-templomban temették újra.

A nagyvázsonyi pálos kolostor fénykorában (Takács András rajza)

A mai napig tartó „Kinizsi-hatás”

Kinizsi Pálnak tehát elévülhetetlen érdemei vannak a nagyvázsonyi épített örökség tekintetében. A veretlen hadvezér azonban számunkra, vázsonyiak számára az épületeken is túlmutató jelentőséggel bír, melyet a mai napig érezni.

Ezek nagyrészt a Kinizsi-féle beruházásokból indulnak ki. A késő-középkor és kora-újkorban a pálosoknak köszönhetően Vázsony egy virágzó kulturális központtá vált, melynek hatását – és persze Kinizsi gazdagságát – az ide érkező zarándokok is hírül vihették.

A Kinizsi-vár a XX. század elején

Nagyvázsony – valószínűleg Kinizsinek köszönhetően – 1479-ben mezővárosi, majd vásártartási jogot kapott, ezzel a Dél-Bakonyban lévő faluból a Zala-Veszprém vármegyehatár meghatározó településévé vált. Valószínűleg Kinizsinek is köszönhető a település lakosságához mérten (kb. 1680-1700 fő) relatíve nagy területnagysága (76 km²), amelyhez fénykorában még Úrkút is tartozott. Ekkoriban Vázsony még a vármegye székhelyénél – az egyébként viszonylag kis területű – Veszprémnél is nagyobb volt.

Az egyik sokáig érzékelhető Kinizsi-hatás a mezővárosi mivoltban és közigazgatásban is kimutatható. Nagyvázsony az 1874-es közigazgatási reformig mezőváros volt, 1935-ig pedig választókerületi székhely. A település lassú hanyatlásának oka ekkoriban a vasúti fejlesztések és a megművelhető földterület hiánya lehetett. Ezek pontos meghatározása további kutatást igényel.

Nagyvázsony főtere az 1910-es években

Van még ezeknél is fontosabb, kézzelfogható Kinizsi-effektus is, ami emberi életekben mérhető. Kimutatható ugyanis, hogy az oszmán pusztítás - gondoljunk csak a mai Vigántpetend környékére - idején javarészt azon települések maradtak fenn a környéken, ahol vár is állt. Ilyen volt Vázsony is. A középkori településmag ugyan elpusztult, de a vár környékén biztonságra leltek a vázsonyi és környékbeli lakosok is. Ez a biztonság valószínűleg nem alakult volna ki Kinizsi – és az őt követő Horváthok – erődítései és építkezései nélkül. A vázsonyi erősség még így megerődítve is pengeélen táncolt, egy gyengébb, kissé erődített nemesi kúria viszont – részben rossz stratégiai elhelyezkedésének, azaz a domboldali fekvésének köszönhetően – nagy valószínűséggel nem válhatott volna végvárrá. Bár Vázsony környékén, a Déli-Bakony-Balaton-felvidék és Zala-Veszprém vármegyék határán is óriási népességcsökkenés következett be, a vár jelenléte nélkül még ennél is drasztikusabb következményekkel járhatott volna a török pusztítás.

S hogy a mai vázsonyiak mit köszönhetnek Kinizsinek? Sok mindent! Az épített örökséget, amely az ’50-es évek óta fontos turisztikai célponttá változtatta az akkoriban hanyatló Nagyvázsonyt. A lovagi játékok, a Kinizsi-vár és a turisztikai céllal létrejött szálláshelyek sok családnak adnak megélhetést. Emellett a turizmus segített abban, hogy Vázsony mezővárosi létből örökölt infrastruktúrája és városias szerkezete fennmaradjon. Végül, de nem utolsósorban Kinizsi Pál öntudatot adott a vázsonyiaknak. Hiába nem város már Nagyvázsony, a városias büszkeség a mai napig jellemzi a helyieket. S ezek a helyiek a mai napig büszkék arra, hogy Kinizsi településén élnek. Ezt a büszkeséget mutatja a Kinizsi TE, a Kinizsi Pál Általános Iskola, a hajdani Kinizsi Bank, az elátkozott Kinizsi-szobor, s sok más, Kinizsiről közvetlenül vagy közvetve elnevezett egyesület, vendéglátóhely, termék. Kinizsi Pál nélkül Nagyvázsony más lenne. Nagyon más.

A mai Vázsony madártávlatból

Vigántpetend története telis-tele van érdekességekkel. Az egyik ilyen a falu jelképének számító templom, pontosabban a templomdomb sorsa. A történelem viharainak köszönhetően ugyanis bár senki sem mozdította el a dombot, az mégis négy falu részét képezte. Hogyan lehetséges ez? Mi köze ennek az oszmánoknak? Hány részből állt Vigántpetend? Többek között ezekre a kérdésekre keresem a választ a jelen cikkben.

A vigántpetendi Szent János-templom a Szentegyházi-dűlő felől fényképezve

Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!

A jelen cikk többek között Porpáczy György kutatásainak, Kaszás Zsolt: A középkori Veszprém vármegye c. kiváló munkájának, levéltári kutatásoknak és az Arcanum adatbázisának felhasználásával alapján készült

Nemesvigánt, Pórvigánt – citerások vagy harangozók?

Vigántpetend Vigánt és (Zala)petend egyesítésével jött létre 1938-ban. A két falurész már ekkor is teljesen egybeépült, ám a korábbi önállóság jelei a mai napig fellelhetők. Ilyen, kézzel fogható jel a két falut mára összekötő és nem szétválasztó határkő, valamint a vigántiak öntudata, akik közül sokan ma is kikérik maguknak, ha „lepetendizik” őket.

Petend és Vigánt azonban hat évszázadon keresztül önálló életet élt. Bár mindig is egymás tőszomszédságában álltak a két falu házai, a települések mégis önállóak voltak. A két falvacska közül Vigánt az idősebb, de nem annyival, mint azt sokáig gondolták. Kiderült ugyanis, hogy az elsőnek hitt, 1082-es keltezésű oklevél hamis, s az valójában 1275-1327 között keletkezhetett. Egyesek szerint Vigántot először 1236-ban, mások szerint 1269-ben említi oklevél, Petendet pedig 1333-ban, azaz szűk egy évszázad lehet talán a két település életkora között. A két falu közül Vigántnak volt temploma, amit közösen használt a két település.

A vigántpetendi Keresztelő Szent János-templom a hajdani Nemesvigánt felől. A mező egy részén feküdhetett a középkori Petend

A falvak középkori elhelyezkedését teljes bizonyossággal nem lehet megállapítani a rendelkezésekre álló okleveles források alapján. Az bizonyos, hogy a templomdomb mögött lévő Szentegyházi-dűlőben létesült egy település, de a tudósoknak nem sikerült „dűlőre” jutni a kérdésben, hogy Vigánt vagy Petend házai álltak-e itt. Egy oklevél szerint Petend Vigántól délre, a Vigánt-Szentjakab út mentén feküdt. Hogy pontosan hol lehetett ez a Szentjakabra vezető út, azt nem tudni, feltehetően a templomdomb és Szentegyházi-dűlő környékén, a ma Balatoncsicsó felé vezető utak környékén kellene keresni. Ebből kiindulva valószínűleg a Szentegyházi-dűlőben Petend házai álltak, tőle északra, a Kab-hegy felé terült el a később haranglábáról híressé vált Vigánt. Az a Vigánt, amely pár évtized után két részre osztatott: 1338-ban a keleti („felső”) része a vigánti nemesek kezébe került, a nyugati („alsó”, azaz patak és Kapolcs felőli) részét a veszprémi káptalan birtokolta. Így szakadt ketté Vigánt, s felső része a Nemesvigánt (ez Porpáczy szerint a mai Vigánt és kertek alatti részek), alsó része pedig a Pór- vagy Polgárvigánt (Porpáczy szerint a plébániától templomdombig és patakig terjedő rész) néven szerepel a későbbi összeírásokban, igazodva az ott élő népesség társadalmi helyzetéhez. Ez a társadalmi helyzet a két falu későbbi címerén is visszaköszön: Vigánt (és a mai Vigántpetend) címerében egy buzogányt tartó kéz szerepel, a petendi címerben pedig egy eke és egy venyige metsző kacor (kés) látható. A mai faluvégen lévő templom Pórvigánt része lehetett, a felosztásnál ugyanis a pórvigántiak kötelesek voltak a nemesvigántiakanak az Eger-patakhoz hozzáférést biztosítani, a templomdomb pedig közvetlenül a patak partján fekszik.

Nemesvigánt, Pórvigánt és Petend elhelyezkedése a középkorban. Ahhoz, hogy egyértelműen meg lehessen állapítani a települések középkori helyzetét, további levéltári és régészeti kutatások szükségesek.

Pórvigánton 9 pulsatores foglalkozású személy telkét is említik. Hogy kik voltak ezek a személyek, arra számos elmélet született. A tudósok nagy része szerint a pulsatores harangozót jelent. A harangozók a középkorban templomi szolgálatot láttak el világi személyként. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy ők harangoztak, de emellett más templom körüli munkát is végeztek, s munkakörük akár a földművelésre is kiterjedhetett. Porpáczy György szerint ezek nem voltak mások, mint királyi „citerások”, ami azt jelentette, hogy például az uralkodó vagy fontosabb személyek Pórvigánt környékén történő látogatásai esetén udvari zenészi feladatot láttak el ezek a vigánti lakosok.

Harangozó sekrestyés a középkorból (Hausbuch der Mendelschen - Forrás: Wikipédia)

Vannak, akik szerint Vigánt mellett Petend is két részből állt. 1498 környékén ugyanis feljegyeznek egy „Kispetendi” Bálint nevű királyi embert, s ebből kiindulva sokak azt mondják, hogy kellett lennie Nagypetendnek is. Kispetend 1520-ban mint puszta tűnik fel, Nagypetendet pedig nem is említik, csupán Petend szerepel a dikajegyzékben.

Ahhoz, hogy meghatározhassuk pontosan, hogy hol volt Nemes- és Pórvigánt, esetleg Kis- és Nagypetend, további levéltári és régészeti kutatások szükségesek.

Vigánt és Zalapetend látképe valamikor az 1930-as évekből. Az út bal oldalán Vigánt, jobb oldalán Petend fekszik

A templom, ami négy faluban állt

Ha már kiveséztük, hogy hol és merre állhattak a középkorban a falvak, akkor érdemes röviden bemutatni a sorsukat is, mely szorosan összefügg a templom - pontosabban templomok - és a templomdomb sorsával.

Ahogy említettem, a vigánti templomot együtt használta a két részből álló Vigánt és Petend. Fontos kiemelni, hogy ez nem azonos a ma is álló, 1760 után épült Keresztelő Szent János-templommal. Vigánt első „istenháza” valamikor az 1330-as években épült az akkor még egységes Vigánton. A falu felosztását követően a templom és templomdomb települést „váltott”, s Pórvigánton találta magát. A falvak a kisebb hatalmaskodásokat leszámítva egészen a Mohácsot követő időkig békében éltek, aztán minden megváltozott.

A (zala)petendi templom valamikor a XIX. század végén Csórompuszta felől 

Vigánt és Petend, valamint a környező települések hamar megtapasztalhatták az oszmán rabigát. A falvak pusztulását elősegítette az is, hogy közvetlenül az út mentén voltak, így könnyű prédát jelentettek a fosztogató ottomán hadaknak. Petendnek 1531-ben több mint felét felprédálja a török, 1546-ban egy itteni jobbágyot hurcolnak el, majd hosszas oszmán alávetettség következik, s 1553-ban és 1629-ben is a töröknek fizeti az adót a falu. 1572-ben és 1573-ban a település népessége a török elől teljes mértékben elmenekül. Petend csak lassan települt vissza: a 16. század végén csak pár család lakja, 1649-ben már 8 éve puszta, 1705-ben pedig a horvát bán csapatai dúlják fel. Petend tartós újranépesedése csak 1715 körül kezdődik. 

Petendhez hasonló sors várt Vigántra is. Pórvigánt már a török előtt, 1495-ben prédium, 1531-ben szegény jobbágyok lakját, a török ekkor már részben felprédálta a falut. Polgárvigántot 1608-ban, 1616-ban és 1627-ben említik lakott településként, míg Nemesvigánt 1542-ben 1583-84-ben és 1626-ban szerepel lakotthelyként, ezt követően csak közel egy évszázaddal később népesül be.

A török pusztítás következtében Vigánt és Petend környékén sok település néptelenedett el, 1548 környékén Imár, majd Dent, Csergő, Tálod és Csepely is véglegesen elpusztult, de ideiglenesen elnéptelenedett Pula, sőt egy kis időre talán Kapolcs is.

Petend és Vigánt az 1792-86 között készült első katonai felmérés térképén. (Forrás: Mapire)

Vigánttal és Petenddel együtt a temploNém is elpusztult. Hogy mikor, azt nem tudni pontosan, lehet, hogy az 1572-es Katalin napján történt nagy pusztítással járó török rajtaütés következtében. Egy környékbeli tanú visszaemlékezései leírják a török kor utáni állapotokat:a romos templomok hajójában fák nőttek, s kecskék rágták a kórókat a romos épületekben.

A falvak sorsa azonban az 1700-as évek elejére jobbra fordult. Újranépesült Petend és Vigánt is. Az első betelepülők/visszatelepülők a Veszprém környéki katonák közül kerülnek ki; Petendre a falusi legendák szerint először a Kandikók - többek között a jelen sorok írójának és sok más petendinek az ősei - települtek vissza.

A templom továbbra is romokban volt, s azt nem is építették újra; a középkori templom falainak egy részére 1963-ban találtak rá, amikor villanyvezetékeket telepítettek a templomdombon. A régi istenháza a mai templom előtti kis téren állt, nem kizárt, hogy a jelenlegi épületet részben az ősi egyház falaira építették. A falu mostani templomát  1760-ban kezdték el építeni a falu birtokosa, gróf galántai Eszterházy Károly megbízásából, aki Fellner Jakabot kérte fel építésznek.

Az újranépesülés után Vigánt és Petend elhelyezkedése kissé megváltozott. Vigánt „beszorult” a ma is ismert helyére, s egy egyutcás kis faluvá vált, Petend pedig „megkaparintott” Pórvigántot, vagy annak legalábbis nagy részét. Pórvigánttal a templom(domb) is Petenden találta magát, így „önhibáján kívül” már a harmadik településen találta magát.

Vigánt és Petend az 1858-as kataszteri felmérésen. A térkép alján látható, hogy a déli, Balaton felőli erdők bár Polgár Vigánt néven (korábban Pórvigánt) futnak, azok már mégis Petendhez tartoznak. (Forrás: Mapire)

A falvak egészen a 20. század közepéig szépen gyarapodtak. A háború, járványok vagy tűzvészek bár csapást mértek a településekre, azt kiheverték. Vigánt és Petend végül 1938-ban egyesült, a templom pedig újra, harmadszor is települést váltott: az ekkor már Zalapetend elnevezésű Petend után az egyesített faluban, Vigántpetenden találta magát, s ide is tartozik immáron bő nyolc évtizede.

A két falu bár egybeépült, a hajdani múlt azonban még mindig jelen van. A már fent említett határkő és lepetendizett öntudatos vigántiak mellett ennek még egy jele maradt a 2020-as évekig. Petend főutcája Kossuth utca, míg a vigánti Petőfi utca volt. Bár az út maga a petendi részen ment, az út menti házak egy része a régi Vigánt magasságában „Vigánton maradt”, így a házak a Petőfi utcában álltak. Azaz előfordult az az érdekes helyzet, hogy az út egyik oldalát Kossuth utcának, a másik oldalát Petőfi utcának hívták. Ez azonban adminisztratív és logikus okokból nemrég egységesült, s a főutcát immár Kossuth utcának hívják Vigántpetenden. A történelmi tudat és a történelmi örökség tisztelete viszont azóta is fennáll a mára egyesült faluban.

Peng Mátyás kocsmája a '30-as években. A falu egykori kocsmája ma a Görbeút Rendezvényháznak ad otthont