Lidércek, tüzes emberek, kísértetek, boszorkányok. A megmagyarázhatatlan jelenségek már régóta foglalkoztatják az emberiséget, s azokhoz sokszor hiedelmek és babonák kapcsolódnak. Ezek a hiedelmek és babonák többnyire ártalmatlanok, sokszor rémtörténetek alapjait adják. Volt azonban, hogy bizonyos helyzetekben ezek a hiedelmek és babonák komoly kárt okoztak, nem egyszer életekbe kerültek. A jelen cikkben a Nagyvázsony környéki babonáknak és boszorkánypereknek kívánok utánajárni.
A Kinizsi-vár tornya, amely a 19. század közepéig tömlöcként szolgált
Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!
A cikk részben az Arcanum adatbázisának a felhasználásával készült.
Lidércek és tüzes emberek – Balaton-felvidéki rémtörténetek
A Déli-Bakony és Balaton-felvidék vidéke sem mentes a hiedelmektől és babonáktól. Ezek nagy részét már régóta nem vették komolyan, sokkal inkább rémtörténetek alapjait szolgálták, volt azonban, hogy a megmagyarázhatatlan jelenségek tűntek fel a bakonyi lankák között.
Ilyenek lehettek a tüzes emberek vagy lidércfények, melyek a vázsonyiak elmondásai és Vajkai Aurél kutatásai szerint sokszor fordultak elő Nagyvázsony vizenyős területein. A mocsaras részek felett megjelenő fényjelenségre ugyanakkor tudományos válasz is van: a növények lebomlása során keletkezett gázok (például metán) gyulladnak be ebben az esetben, s ragyognak kékes fénnyel.
A lidércfény imitációja (Forrás: Wikipédia)
Az egész Bakony-Balaton-felvidék térségében ismert volt a lidérc is. Volt, hogy egy égi fényjelenséget hívtak így, s volt, hogy valami más megmagyarázhatatlan eseményt. Vigántpetenden (vagy Zalapetenden/Vigánton) egy ízben például a lidérc (vagy ludvérc) „végigrondította a falat”. A nem túl kellemes jelenségtől féltek a helyiek, volt olyan monda Dörgicse környékén, mely szerint, aki belelép a lidérc – khm – ürülékébe, az lesántul vagy megbetegszik.
A lidércfényt/lidérceket megkülönböztetik a tüzes emberektől, amely utóbbiak általában kísértetként viselkednek, s sokszor tüzes emberi alakban jelennek meg. Egy harmincas évekbeli (rém)történet szerint a nemesleányfalusi (ma Nagyvázsony) Kolontári Gábor, aki a postát szokta hordani Veszprémből Vázsonyba egy ízzel nagy fényt látott gyorsan közeledni a lovaskocsi mögött. A világító tünemény hamar utolérte a kocsist, s attól kezdve a lovak alig bírták húzni a postakocsit. Kolontári kétségbeesésében óriásit káromkodott, mire a fény kialudt. Érdekes, hogy az ország más részeiben a tüzes embereket nem káromkodással, hanem fohászkodással tudták elijeszteni. Úgy látszik, minden tájegységnek megvannak a maga „ördögűző” praktikái.
A Kolontárihoz hasonló történeteket előszeretettel mesélték a falvakban. Vigántpetenden nyáron, miután a gyermekek játszótereként is működő Tókertből hazahívták a gyermekeket, az idősek és kamaszok a házak kapualjaiban mesélték a történeteket. A horrorsztorik igazándiból viszont ősszel és télen, kukoricafosztáskor és tollfosztáskor indultak be. Amikor nem a korabeli társkeresőre, a hajliliomra „gyúrtak” a petendi lányok, akkor horrorsztorikat hallgattak a petendi és vigánti fiatalok. A korai sötétedés sokat tett ezért, s a kapualjakból a petróleumlámpa fényébe burkolózott helyi öregek előszeretettel mesélték kedvenc történeteiket. A rémtörténetektől a kamaszok néha annyira megijedtek, hogy egyeseket külön haza kellett kísérni a tollfosztást/kukoricafosztást követően.
Zalapetend látképe. A kőhíd mögötti részen található a Tókert, amely a Művészetek Völgye fesztivál egyik fontos helyszíne manapság
Voltak boszorkányokhoz köthető helyek is a Bakony és Balaton-felvidék közén: a nagyvázsonyi Dobány utcában lévő Tasnër köznél este nem mertek járni a lányok, mivel úgy tartották, hogy ott boszorkányok tanyáznak, Tótvázsonyban pedig korábban ismert volt a boszorkányégetések helyszíne is - ez mára már a feledés homályába veszett. (Ha valaki mégis ismerné, jelezze!)
A 19-20. században a természetfeletti jelenségek inkább csak a szórakozás részét jelentették, bár voltak sokan, akik hittek a rontásokban, ráolvasásokban és különböző hiedelmekben. Egy évszázaddal korábban viszont ezek a babonák életeket tettek tönkre vagy vettek el.
A vázsonyi boszorkányperek
A népi hiedelemvilág részei voltak a boszorkányok is. A szó a nyelvészek szerint török eredetű, s az azonos jelentésű baszargan/baszirgan szavából szárazok, amely az ótörök „basz” (nyomni) igetőre vezethető vissza – hasonlóan a magyarban is azonos formában megjelenő szóhoz.
A mágikus képességekkel rendelkező nők és férfiak már évezredek óta ismertek, hírnevüket azonban igazán az újkori boszorkánypereknek „köszönhetik”. Tóth G. Péter szerint a boszorkányperek esetében a boszorkányság egy közösségi konfliktusokat szabályozó viselkedési rendszer. A korban rágalmazáson alapuló pletykákkal induló rosszindulatú beszédmód volt, aminek viszont sokszor büntetőjogi következményei lettek. A boszorkányságra okot adó vádak általában gyerekvállalással, csecsemőhalállal, betegséggel vagy közösségen belüli feszültséggel voltak kapcsolatosak.
A világ talán legismertebb boszorkánypere a salemi boszorkányoké 1692-93-ból, Magyarországon a legnagyobb hírnevet szerzett eset pedig az 1728-ból származik, s a szegedi boszorkányokhoz kapcsolódik, akik közül 12 főt (6 nőt és 6 férfit) a ma Boszorkányszigetnek hívott helyszínen elevenen elégettek, de a perrel kapcsolatos halálos áldozatok száma a húsz főt is meghaladja.
Tóth G. Péter kutatásaiból tudható, hogy Veszprém vármegyében ritkák voltak a boszorkányperek, pláne a halálos ítélettel zárulók. Az egyik ilyen eset viszont a pont Nagyvázsonyban történt.
Boszorkányégetés (Forrás: Index.hu)
Tóth Ilonka – boszorkány vagy köztörvényes gyújtogató?
1728-ban a csodás fekvésű Óbudavárról származó Tóth Ilonkát azzal vádolták, hogy „fertelmes parázna életet élt”: társaival fajtalankodott, a fecske szívét kivette, azt legényekkel megetette, hogy azokat szerelemre csábítsa. Egy ízben egy présházban szalmát gyújtott, azzal a szándékkal, hogy a vázsonyi kastély (vagy a vár) a lángok martalékává váljon. A nő a tortúra során mindent bevallott, s azt mondta, hogy csak a gazdasszonyát akarta megijeszteni a szalmagyújtással. Az úriszék nem hitt neki, s fővesztésre ítélte.
A per egyébként meglehetősen „boszorkányperbarát” időkben zajlott: ebben az évben égették meg a szegedi boszorkányokat, 1725-ben Nagyvázsony környékét pestis dúlta, s az 1728-at megelőzően aszályos időszak volt Szeged környékén, s nagy valószínűséggel Nagyvázsonyban is. Az ilyen válsághelyzet pedig kiváló táptalaja a különböző babonáknak és összeesküvés-elméleteknek
Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy ez esetben nem biztos, hogy boszorkányperről van szó. Egyelőre nem sikerült rátalálnom a periratokra, de több jele van annak, hogy egy „egyszerű”, büntetőüggyel állunk szemben. Bár a vádpontok között felsejlik Tóth Ilonka korban erkölcstelennek ítélt életvitele, ám van egy ezeknél sokkal súlyosabb tett is, mégpedig a gyújtogatás. A gyújtogatást régóta az egyik legkomolyabb bűncselekményként kezelték, köszönhetően a korban gyakorta pusztító tűzvészekre. Egy ilyen cselekmény a korban sok helyen „alapból” halálbüntetést vont maga után, nem kellett hozzá semmi mágikus közreműködés. A felgyújtani kívánt épület a vázsonyi birtokosok, a Zichyk kastélya vagy vára volt. Mivel a Zichy-kastély a források szerint 1720-1762 között épült, s a várat egészen 1720-ig használták, ezért álláspontom szerint valószínűbb, hogy a Kinizsi-várról volt szó. Ugyancsak a „várgyújtást” támasztja alá a présház jelenléte, tudvalevő ugyanis, hogy a végvári időktől a vázsonykői erősséget több istálló és raktár vette körül a palánkon belül. A gyújtogatásnál súlyosító körülmény lehetett az urasági birtoki mivolt mellett az, hogy egy, a korban sűrűn beépült részről volt szó: ha a várat tűz éri, az minden bizonnyal a mezőváros északi részét elpusztítja, ahogyan tette az 1863-as nagy tűzvész is.
A fentiekből következtetve – de kihangsúlyozva, hogy a periratok hiányában – úgy vélem, hogy Tóth Ilona nem csupán a boszorkányos életvitele, hanem sokkal inkább a gyújtogatás miatt kapott a nyakába halálos ítéletet. A periratoknak egyébként helytörténeti jelentősége is lenne: sikerülhetne tisztázni velük a Zichy-kastély építéstörténetét.
Boszorkányok vallatása az újkorban (Forrás: Wikipédia)
A vádaskodó cselédlány meséje, avagy „boszorkányok” a Kinizsi-vár tornyában
A következő – s egyben utolsó – boszorkányper 1755-56 folyamán zajlott Nagyvázsonyban. A vádlottak padjára három nő került, akik a Komárom vármegyei Ete faluból kerültek a Zichy család várpalotai, majd vázsonyi úriszéke elé. A vádlottak a Kinizsi-vár tömlöcében várták kihallgatásukat, amelyre a novemberi elfogásukat követően csak januárban került sor.
A per fővádlottjai az ekkor nagyjából hatvanesztendős Deák Györgyné Szabó Katalin és Móricz Jánosné Szabó Zsuzsa voltak. Egészen a per megkezdéséig semmi gyanús nem merült fel az Szabó Katalinnal kapcsolatban, ekkor azonban több vád is előkerült hirtelenjében. Hat évvel korábban a szomszédja, Tálos György nyavalyába esett, s nyilvános helyen is azt hangoztatta, hogy Szabó Zsuzsa okozta a betegségét. Erről a vádpontról kiderült, hogy ítélt dolog (res iudicata), azaz azt jogerősen elbírálták: Tálost a helyi bíró elmarasztalta, s arra kötelezte Tálost, hogy a „jámbor asszonyt megkövesse”.
A boszorkányokat a Kinizsi-vár tömlöcében - valószínűleg a vártoronyban - tartották fogva
Szabó Katalin ellen azonban más vádpont is volt: Kiss Éva cselédlány szerint megrontotta őt gazdasszonya. Az eset hátterében az állt, hogy Kiss Éva egy ízben élelmet és ruhákat lopott Szabótól, ám a kutyák kiszagolták a tolvajt, s ezért a szolgálólányt nyilvánosan megverték. Ezután a leány apjához ment, ahol naphosszat „a kukoriczában tekergett”, majd tüzet rakott egy házban, amit végül sikerült megfékezni, de a periratok szerint nem sokon múlt, hogy az egész falu leégjen miatta.
A vádlott szerint a szolgálólány ezeket a történeteket azért találta ki, hogy a tolvajságát és gyújtogatását leplezze.
A pletykák viszont továbbgyűrűztek, s többen meggyanúsították Szabó Zsuzsát: a cselédlány szerint kísértetként ijesztegette őt még a kihallgatások idején is a falu templománál, mások saját családtagjaik betegségét fogták a megvádolt asszonyra.
Az eljárás 1755 novemberétől 1756 áprilisáig tartott. A vádlottakat a vázsonyi úriszék felmentette, mivel azok csak gyanúsítgatásokból álltak, de a vádlottaknak nyilatkozniuk kellett arról, hogy a jövőben tisztességes életet élnek. A vádat kreáló Kiss Évát szintén szabadon engedte az úriszék, részben annak – mai szóval élve – kóros elmeállapota miatt. Fontos megjegyezni, hogy a korszakban ritka ítéletet hozott a vázsonykői Zichy család úriszéke, amikor az elmeháborodott Kiss Évát felmentette, ha úgy tetszik jogtörténeti ítélettel van dolgunk.
Ahogy a Zichyk úriszéke megállapította, úgy vélem, kimondható: boszorkányok nincsenek a Bakony és Balaton-felvidék vidékén, az idősek történetei azonban továbbra is kísértenek.
