„Ezzel a rettentő emberrel a fél világot sírkertté változtathatod, ő a halál zsoldosa” – írta Újlaki Lőrinc herceg Mátyás királynak Kinizsi Pálról a kenyérmezei csata után. Az 1479. október 13-i csata hőse valóban Kinizsi Pál volt. Az ekkor már vázsonyi hadvezér jött, látott, s győzött, a korabeli beszámolók szerint szinte egy emberként verve meg a török sereget. Mi a kenyérmezei csata jelentősége? A cikkből kiderül!

Kiss Bálint: Kenyérmezei csata (Forrás: Magyar Nemzeti Galéria)

Baljós árnyak

Az 1456-as nándorfehérvári diadal után – amelyből valószínűleg már Kinizsi Pál is kivette a részét – viszonylagos nyugalom honolt a déli végeken. A török nagyszabású, szultán vezette hadjárattal csak hét évtizeddel később próbálkozott, a kisebb összetűzések azonban állandóan napirenden voltak.

Az oszmánok betöréseik során előszeretettel alkalmazták az aszabokat, azaz irregulásris könnyűfegyverzetű gyalogosokat

A Balkánt folyamatosan bekebelező Oszmán Birodalommal szemben Mátyás Magyarországa védekezésre rendezkedett be, s kisebb betörésekkel próbálta gyengíteni a világ egyik legerősebb hadseregével rendelkező államot. Az ottománok ugyanezen taktikát alkalmazták, s előszeretettel törtek be a Magyar Királyság területére. A két hadsereg próbálkozásai puhatolózások is voltak: olyan volt ez, mint mikor két bokszoló a meccs elején felméri a másik erejét, s e szerint kívánja alakítani a hátralévő menetek taktikáját.

Az 1470-es évek végén az oszmánok figyelme Itália felé fordult, de nem feledkeztek meg a Magyar Királyságról sem. 1479 év tavaszától fogva szervezkedésbe is kezdett a török a Balkánon. A szultánnak jó oka volt Magyarországra törni: egyrészt meg szerette volna szilárdítani havasalföldi befolyását, másrészt meg kívánta bosszulni Szabács 1476-os elvesztését. A hírt Mátyás is megkapta, s nem késlekedett, így 1479 júliusában már Temesvár környékén gyülekeztek a magyar hadak, várva a török betörést.

A török portyák másik előszeretettel alkalmazott egységét alkották az akindzsik, akik irreguláris könnyűlovas katonaként szolgáltak

Por és hamu – megindul az oszmán henger

A magyar hírszerzés nem tévedett: az oszmán hadak 1479. október 9-én a Magyar Királyság területére törtek. A török sereg javát martalóchadak, aszabok és akindzsik tették ki, s velük tartott több ezer havasalföldi vlach is. A  betörő sereg élén az a Haszán bég-oglu Isza bég állt, aki a korabeli források szerint a birodalom második legfontosabb embere, a szultán tanácsosa volt. Mellette a török végváriak legjelentősebb vezetői vezették a hadjáratot: Mihal-ogluk, Ali és Iszkender, valamint Báli bég. Az, hogy a határvidék melletti legjelentősebb hadvezérek vezették a török sereget, sokat elárul arról, hogy a szultán mennyire komolyan vette a kései - értsd: tél közeli - hadjáratot.

A török sereg létszámáról megoszlanak a források. A magyar és európai történetíróknál 35.000-től egészen 100.000 fő is szóba kerül; ez azonban valószínűleg költői túlzás, s a csata jelentőségét kívánták ezekkel kihangsúlyozni. A mai kutatók szerint az oszmán sereg 15-20.000 főt tehetett ki, de vannak olyanok is, akik szerint ennél is kevesebb hódító-fosztogató érkezett Dél-Erdélybe. Bár a török sereg főleg aszabokból és akindzsikből állt, azokat a törökök katonai elitje vezette, s egyesek szerint még ágyúkkal is el voltak látva, ami jelentős harcértéket feltételez. Nem egy barátságos meccsre felkészülő török had érkezett tehát a déli végekre.

A Szendrőnél gyülekező oszmánok október 9-én, szombaton lépték át a Magyar Királyság határát a Lator forrásvidékénél, majd a kelneki vár közelében lévő úton törtek Királyföldre. Amerre jártak, pusztulást hoztak: falvak és mezővárosok tucatjait gyújtották fel, rabolták ki, s rengeteg foglyot ejtettek: elsősorban gyerekeket és nőket. A legnagyobb csapást Szászsebes szenvedte el, s a török hadak még Gyulafehérváron túlra is eljutottak.

A török hadsereg útja kenyérmezőig mai térképen

A magyar sereg sem maradt azonban tétlen: Báthori elrendelte a környékbeli falvak és városok kiürítését, a lakosok a környező hegyek erdeibe menekültek, az utakat pedig átvágták, s a magyar katonák távolból követték a török hadmozdulatot. Kinizsi és Báthori ideig nem támadta meg a ottománt, a tapasztalat ugyanis az volt, hogy a sok rablás után a fosztogató had lassul, s harcértéke csökken. Négy napi rablást követően az oszmánok a kenyérmezei síkon táboroztak le, amikor rájuk talált a magyar sereg.

A „halál zsoldosa” lecsap

1479. október 13-án, Szent Kálmán napján tehát farkasszemet nézett egymással a magyar és török sereg. Az oszmánok – mint korábban szó volt róla – nagyjából 15-20.000 fős serege állt szemben a magyarok valamivel kisebb hadával. A pontos létszám nem ismert, de tudható, hogy Erdély és a déli végek egyesült serege együttesen sem érhette el a 15-20.000 főt. Az szinte bizonyos, hogy a törökök létszámfölényben voltak: van, akik szerint a magyarok 10-12.000 fővel vonultak fel, mások 3-6.000 fős magyar sereget tartanak valószínűnek. Fontos kiemelni, hogy a Magyar Királyság hadereje összeurópai sereg benyomását keltette; a magyarországi nemzetiségek mellett (szászok, szerbek, erdélyi vlach) részt vettek a csatában litvánok, csehek és lengyelek is.

Kenyérmező látképe a 19. században

A csata pontos menetére két elmélet is született, melynek középpontjában a Kinizsi által vezetett had áll. Ez a seregtest vívta ki a diadalt. A hadtörténészek egy része Bonfini erősen kiszínezett történetéből úgy vélte, hogy Kinizsi Pál az akadémiai 5 percet eléggé elhúzta, s csak több órás késéssel érkezett a Báthori által ekkor már megkezdett csatába. Ezt egyes történészek több okból is elvetik: egyrészt nem valószínű, hogy egy hosszas felvonulás után ütőképes lett volna Kinizsi csapata, másrészt a magyar hadvezetés minden bizonnyal hatékonyan tudott egymással kommunikálni, s így biztos információkkal rendelkeztek a seregek helyzetéről, azt pedig egyik hadvezér sem kockáztathatta meg, hogy ne a legerősebb felállásban szálljanak szembe a törökkel. A csatában résztvevő Újlaki Lőrinc herceg szerint Kinizsi később érkezett a csatába, s az ő lovas rohama döntötte el a csata sorsát. Ez Aigner Jenő, Kinizsi Pál kiváló monográfusa szerint úgy lehetséges, hogy a magyar csapatok folyamatos kapcsolatban álltak egymással, de nem voltak egymás közelében. A csata megkezdése után valószínűleg egy lovas futár vezethette el Kinizsit a csata helyszínére. Vannak, akik szerint Kinizsi késése csupán hadicsel volt, ő végig szemmel kísérte a csatát, s csak a döntő pillanatban kívánt beavatkozni, kihasználva a meglepetés erejét. 

A másik – például egy szász szemtanú által alátámasztott, a Szakály-Fodor szerzőpáros által is támogatott – elmélet szerint a veretlen hadvezér már kezdetektől fogva a csatatéren volt.

Kenyérmező egy 17. század végi térképen. A csata a térkép aján megjelölt helyen zajlott. A térkép elkészítésének idején még állhatott a Báthori által emeltetett kápolna

A szász katona visszaemlékezései szerint a kenyérmezei sík feletti erdőkben rejtőztek el a magyar hadak, majd úgy vonultak fel a Maros melletti síkságra. A két sereg órákig nézte egymást, amikor egy török harcos kilovagolt, majd provokálni kezdte a magyar csapatkapitányokat: Kinizsi, majd Báthori felé köpött. Ekkor azonban egy szász harcos lecsapott rá, majd egy kis bajvívás után diadalittasan emelte magasba a török levágott fejét, ami nagy önbizalommal töltötte el a magyar sereget.

A magyarok hármas rendben álltak fel: a centrum Báthorié volt, jobbján Kinizsi, balján Vuk Brankovics és az alá beosztott Jaksics Demeter és szász csapatok álltak. Báthori Isza béggel vette fel a küzdelmet, Kinizsinek pedig a hírhedt Ali jutott, míg a magyar-szász-szerb vegyescsapatok Báli béggel néztek szembe.

A kenyérmezei csata "felállásai"

A meccset a törökök kezdték jobban: a centrumot vezető Báthori lováról leesett, s életét csak egy Nagy Antal nevű vitéz segítségének köszönhette. Újlaki Lőrinc herceg Mátyáshoz írt levelében megemlíti, hogy a hat sebből vérző Báthorira törő török harcost ő ölte meg, akiről később kiderült, hogy Ali bég egyetlen fia volt. 

A Báli-Brankovics különmeccs egy egészséges döntetlent mutatott, a jobbszárnyon azonban meglepetés volt kibontakozóban. Kinizsi csatarendbe állította a nehézlovasságát, dobokkal és trombitákkal vonult fel, amikor az Ali bég vezette sereg elmenekült a csatatérről. A mennyei megyeiben megforduló edzőkhöz hasonlóan Ali is egy csodálatos magyarázattal rukkolt elő: ő nem megfutamodott, csupán hadicselt akart alkalmazni, s az őt üldöző, felbomlott hadrendű Kinizsit így akartra megverni. Úgy is mondhatta volna, mint az egyszeri edző, aki nem akart egy nyolcasba beleszaladni…

Kinizsi Pál két szablyával. Bonfini szerint "Kinizsi Pál két kardot vesz kezébe s üvöltő oroszlánként mindenütt vérben gázol. Amerre ront, feltarthatatlanul mindent, amit talál, letipor, széles sorban hatalmas öldöklést és mészárlást visz végbe." Kinizsi a kenyérmezei diadalnak köszönhetően lépett elő a magyar hadtörténet egyik legnagyobb hősévé.

Az ellenfél nélkül maradt Kinizsi végül megfordította az ütközet végkimenetelét: jobbról megtámadta Isza bég seregét, s maga Isza is holtan maradt a csatamezőn. A bég eleste után a török lovasság megfutamodott, ahogy Kemálpasazádé írta „könnyűek lettek, mint a szél, és elfutottak”. A legtovább a magára hagyott havasalföldi gyalogság bírta, akik kaszáikkal-villáikkal kis kerítést emeltek maguk körül, s onnan dobálták dárdáikkal a sereget. Végül Kinizsi megelégelte ezt, s döntő lovasrohamot vezérelt ellenük, teljesen megsemmisítve a kis sereget.

Kinizsivel kapcsolatban a források tehát két dologban értenek egyet: abban, hogy csak a csata kezdete után jóval bocsátkozott harcba, és abban, hogy az ütközet végkimenetelét ő döntötte el. Hogy mikor jelent meg Kinizsi a csatamezőn, nem tudni. Úgy vélem ugyanakkor, hogy a források között meg lehet teremteni az összhangot is: lehet, hogy az erdőben rejtőző hadaknak csak egy része vonult fel a kenyérmezei síkon (Báthori-Brankovics), míg a Kinizsi vezette nehézlovasság kivárt, s csak a döntő pillanatban avatkozott be a csatába.

A kenyérmezei csata Ion Osolsobie festményének egyik litográfiáján. A festményen Kinizsi menti ki Báthorit.

A török sereg teljesen felbomlott, a csata vérengzéssé fajult. A megáradt Maros vérrel keveredve vörösön hömpölygött tova, s a közeli havasokban még évszázadokig fehérlettek a menekülés közben meghalt oszmán-balkáni harcosok csontjai. A törökök veszteségét korábban több tízezerre tették, a legújabb kutatások szerint ez nagyjából 5-6.000 fő között lehet, míg a magyar seregek 8-15.000 fő közöttinek hitt vesztesége 3.000 fő körüli lehet.

A csatát követően hatalmas „after” alakult ki. A korábban Isten és Szent László nevét skandálva rohamra induló sereg a török tábort felforgatva kezdett vigadni. A mogorva Kinizsit addig ugratták katonái, míg ő maga is beszállt a buliba, s a földről kezei nélkül, fogaival emelt fel egy török hullát a szíjánál fogva, s így kezdett táncba – a sokat látott bajtársak nem kis megrökönyödésére.

A diadal emlékére 1480-ban Báthori István erdélyi vajda kápolnát emeltetett az ütközet helyszínén, amelyet a 18. század végén lebontottak. Ezt követően egy újabb emlékmű emelkedett a  világraszóló győzelmet dicsőítendő, ám azt 1849 környékén az osztrák csapatok rombolták le.

Végül 1889-ben az alkenyéri vasútállomás mellett, a csata helyszínétől nem messze készült el a kenyérmezei diadal dicsőítésére ma is álló emlékmű, amelynek szobor részét a kudzsiri vasgyár munkásai készítették.

Az 1889-ben állított kenyérmezei emlékmű a mai napig áll - más kérdés, hogy a szöveg változott rajta, s Kinizsi már mint román hős jelenik meg rajta...

S hogy mi a kenyérmezei csata jelentősége?

A magyar diadal és Kinizsi híre bejárta egész Európát, s évszázadokon keresztül zengték Európa-szerte Kinizsi Pál és a magyar hadsereg dicső tettét. Az ütközet nem volt sima: a történetírók szerint Kinizsi nem találkozott még ilyen szívós ellenállással. A valószínűleg Nándorfehérvár ostromát is végigharcoló veretlen hadvezérnek volt viszonyítási alapja. Újlaki Lőrinc herceg is kiemelte, hogy soha nem imádkozott ilyen erőteljesen, mint a csata előtti misén.

Bár a török csak 4 évvel később kért békét a Magyar Királyságtól, hasonló erővel több mint négy évtizedig nem tört Magyarország területére – megtanulta a leckét: nem szabad bántani a magyart.

A kenyérmezei csata volt tehát a független magyar hadsereg egyik utolsó, világraszóló nyílt mezei csatában kivívott győzelme az oszmánok felett, mely hosszabb távon megakadályozta, hogy a török tovább pusztítsa Erdélyt és a Délvidéket, ezzel közvetett módon hozzájárulva Magyarország ezt követő közel három évtizedes stabilitásához.

Ami pedig Nagyvázsonyt illeti: Vigánti Péter tanúvallomása szerint a vázsonykői pálos kolostort a kenyérmezei csatában elfogott előkelő török rabok váltságdíjából építtette Kinizsi Pál. Vagyis a kenyérmezei diadal nélkül a magyar művelődés egy központja sem jöhetett volna létre.

A vázsonykői pálos kolostor madártávlatból