A szovjetek által elkövetett atrocitások ténye közismert, mértéke azonban a mai napig nehezen meghatározható. Ennek oka lehet többek között a kaotikus adminisztráció, a szovjet levéltárakhoz való nehéz hozzáférés, elhallgatás és elhallgattatás, valamint a szemtanúk egyre kisebb száma, s ezáltal a történetek elfeledése is. Egy ilyen, mára már szinte teljesen elfeledett történetnek kívánok utána járni apai nagymamám, Kandikó Józsefné Nagy Valéria 2012-es visszaemlékezése alapján, amely középpontjában a randalírozó szovjet katonákat megverő vigántpetendiek kerültek. A történetet a kis faluban sokan ismerték, szemtanú azonban csak kevés maradt, az utolsó szemtanú tudtommal a nagymamám volt. Ez a történet a vakmerő petendieknek, a "balhét" elcsitító falubírónak, Nagy Sándornak és a szemtanúnak, Kandikó Józsefné Nagy Valériának állít emléket.

A jelen cikk nagyrészt Kandikó Józsefné Nagy Valériának – apai nagymamámnak – a visszaemlékezésén alapul, aki szemtanúja volt az eseményeknek. Emellett további falubeliek és környékbeliek visszaemlékezései is szerepet kapnak a történetben. Fontos kiemelni, hogy ez egy amolyan gondolatébresztő, az események pontosabb megismerése érdekében célszerű levéltári kutatást is végezni, az ott talált iratokat azonban a „korszellem” hatása miatt érdemes erős forráskritikával kezelni.

A szovjet bűntettek nyomában Olaszfalutól Pusztasomorjáig

A második világháború során hazánkban elkövetett szovjet atrocitások, főleg az óriási mértéket öltő nemi erőszak ténye viszonylag ismertek a nagyközönség részére. Veszprém megyében a leghírhedtebb ezek közül az olaszfalui mészárlás, mely során 32 fiatalembert öltek meg a megszálló csapatok. A zömében 18-20 év közötti fiúk „bűne” az volt, hogy gyanúsan sokan voltak otthon. A szovjetek (hadi)cselt sejtettek, pedig csupán annyi történt, hogy a helyi falubíró megakadályozta, hogy az akkor már vesztes háborúba elvigyék a fiatalokat leventének.

A megszállást követő időszakban elkövetett visszaélések ezzel szemben egy sokkal kevésbé kutatott terepét képezik a történettudománynak.

Ezen fejezetek közé tartozik többek között a Kótai Lászlóné szül. Takács Rozália visszaemékezésében is fennmaradt és Baráth Magdolna által tudományos igényességgel feldolgozott pusztasomorjai (ma Jánossomorja) atrocitás. Ott egy fosztogató szovjet katonának a megveréséből kezdődött felfordulás, amit a megszállók meg kívántak bosszulni. A „ruszkik” kis híján megostromolták a rendőrőrsöt. A falubíró helyszínre siető fiát, ifj. Lőrincz Ferencet a szovjetek lelőtték, lövöldözés kezdődött, a harangokat félreverték, s a falu lakosai a rendőrök védelmére keltek, s elüldözték az oroszokat, akik közül az utolsót, a fosztogatást elkövető Alekszandr Kosztyint agyonverték. A megszállók bosszúja nem maradhatott el: a gyilkost keresték, azt azonban nem találták meg, helyette Sipőcz István, a helyi önkéntes tűzoltóság parancsnoka vállalta magára a fosztogató megölését. Az ügy végül azzal ért véget, hogy Sipőcöt, a falubíró Lőrincz Ferencet, Pálvölgyi Károlyt és Nagy Lajost gulágra küldték, ahonnan a falubíró már nem tért vissza. Pusztasomorja népe végül ennyive bűnhődött, szerencsére jóval kisebb mértékben, mint Olaszfalu. Aki bővebben kíváncsi a pusztasomorjai eseményekre, annak ezt a cikket ajánlom. 

Szovjet katonák a budapesti Apponyi téren 1945-ben (Forrás: Fortepan)

Hogy miért is volt szó Olaszfaluról és Pusztasomorjáról? Azért, mert egy nagyon hasonló, ám mára szinte teljes egészében elfeledett esemény történt a II. világháború után Vigántpetenden. A feledés homálya valószínűleg azért vetül erre a történetre, mert – szerencsére – egy áldozatot sem szedett, ami a szemtanúk szerint nagyban köszönhető a falubíró, Nagy Sándor – jelen sorok írójának dédapja – higgadtságának.

„Baltával gyüttek hegyibük”

A petendi szovjetverés a II. világháború lezárulását követően veszi kezdetét. A pontos évszámot nem tudni, de valószínűleg a háború végét követően nem sokkal történhetett, mivel a későbbi csetepatéban több, Pestről a háború elől menekülő, még mindig a településen tartózkodó – nem egy esetben petendi származású – fiatal is részt vett. Őket Nagy Valéria „Pestre szakadt hazánkfiának” nevezi.

Ekkoriban rendszeres volt, hogy a „hazánkban ideiglenesen állomásozó” megszálló csapatok teherautóval hajtottak át Vigántpetenden. Így történt ez ekkor is, ám történt egy kis malőr: az egyik - a visszaemlékezések szerint talán Sümeg felé tartó – teherautó lerobbant, személyzete pedig Petenden rekedt.

Nagy Sándor falubíró, a csetepatá "elsimítója"

A „ruszkikat” a falu felső végében szállásolták el 2-3 napig, ők azonban nem igen illeszkedtek be a falu rendjébe. Bort követeltek, majd részegen garázdálkodni kezdtek, az utcán lévő fiatalok közül nem egyet felpofoztak. A vigántiaknak, petendieknek, s „Pestre szakadt hazánkfiainak” azonban hamar elegük lett a dorblzolókból, s „baltával gyüttek hegyibük” (petendiről mai magyarra fordítva: baltával támadták meg őket). A csetepaté valószínűleg a falu központjában, a Peng-kocsma előtti tér környékén kezdődött, a szovjetek csúfos vereséget szenvedtek, s az oroszul beszélő – ekkoriban még valószínűleg falubíró – Nagy Sándor háza felé menekültek.

Nagy Sándor az I. világháború során hadifogságba esett orosz földön, s kiválóan megtanult oroszul. Ezen tudását a megszállás kezdeti szakaszában ki is használta, amiről ebben a cikkben írtam.

Nagy Sándorék háza az 1950-es években. A képen látható ház bejáratánál és konyhájában hágott tetőfokára a verekedés.

A Nagy-házban tartózkodott ekkor a legkisebb lány, Valéria, és Nagy Sándor testvére, a Pötrétén kántortanító István is. A szovjetek bemenekültek Nagyék konyhájába, az ott lévő családtagok legnagyobb meglepetésére:. Nagy Sándor a családtagjait a pajtába menekítette, Valika a pajtában lévő priccs alá feküdt. Mivel a kántortanító otthon volt, s még a pajtában lehetett aludni, feltehető, hogy iskolai szünetben – nyáron, késő tavasszal vagy koraősszel – került sor a csetepatéra.

Ekkor megérkeztek a petendiek is. Dulakodás alakult ki a bejáratnál, majd a konyhában is. A bejárat ajtófélfájába a „felkelők” baltát állítottak, s egy szovjet katonát „összekaszaboltak”, akinek tiszta vér volt az arca, s zokogott a félelemtől. „Akkora virgolódás volt, hogy őrület” – emlékezett vissza Nagy Valéria. A rettegő szovjetek a plafonba lőttek, Nagy Sándor pedig csitította a felháborodott helyieket: „Emberek! Nyugodjatok meg, szólni kell a rendőrségnek, a rendőrök elintézik. Ha ti itt most önbíráskodtok, az egész falut ki fogják írtani.”  Olaszfalu példája a környéken már minden bizonnyal ismert volt, valószínűleg erre utalhatott a falubíró is. A feszültség végül enyhült, s hamarosan megérkeztek a rendőrök. Hogy ki hívta őket, mennyi idő alatt értek ki, azt nem tudni.

A Nagy család házuk bejárata előtt. A baltát ezen ajtófélfába vágták bele a helyiek

A rend éber őrei minden bizonnyal jegyzőkönyvet is felvettek, s az összekaszabolt orosz katona egy levelet is írt a helyszínen, amelyben azt ecsetelte, hogy a háborút túlélte, de kis híján a falusiak ölték meg. A levelet a rendőröknek adta, nem tudni, hogy végül elért-e a Szovjetunióba a küldemény.

A rettegő szovjetek aznap éjszaka Nagyék konyjábában aludtak, a család pedig a pajtában húzta meg magát. Érdekes, hogy a visszaemlékezés szerint a katonáktól a rendőrök elvették a fegyvereket, s a falusiak és a rendőrök őrjáratoztak aznap éjszaka.

A csetepaté végül elült, s a visszaemlékezések szerint senkit (!) nem vádoltak meg az eseményeket követően. Hogy ez valóban így volt-e azt levéltári kutatások útján lehetne kideríteni. Ahogy Olaszfalu és Pusztasomorja esetén látjuk, nem kellett ahhoz bűnt elkövetni, hogy a megszállók embereket öljenek vagy vigyenek a gulágra. A vigántpetendiek katonákat vertek, a megtorlás viszont úgy tűnik, elmaradt. Hogy miért? Hivatalos iratok hiányában egyelőre nem lehet teljes bizonyossággal megmondani. Nem kizárt, hogy az ügy elsimításában szerepet vállalt Nagy Sándor, aki hitelességének, orosz tudásának és kapcsolati hálójának köszönhetően már a rendőrökkel és a szovjet tisztekkel elsimíthatta az ügyet. Úgy tűnik tehát, hogy a petendi lázadók - és az életéért könyörgő szovjet katonák is - olcsón megúszták a verekedést.

A csetepatéban a legnagyobb kárt egyébként Nagyék szenvedték el: a konyha plafonjában sokáig láthatók voltak a golyónyomok, az ajtófélfában pedig még a ’70-es években is ott éktelenkedett a balta okozta vágás, a verekedés néma mementójaként.

Nagy Sándor vigántpetendi falubíró

1937. január 31-én született apai nagymamám, Kandikó Józsefné Nagy Valéria, akinek a történetei nagy hatással voltak rám, s akinek részben a történelem szeretetét is köszönhetem. Ebben a cikkben az életét kívánom röviden – tényleg röviden – összefoglalni. Ez az élet nem különbözik sok korabeli falusi családban felnőtt ember életétől: háború, Rákosi-korszak, Kádár-kor és békés nyugdíjas évek. De a történetei – amelyekből hamarosan cikk- és talán videósorozat is készül, ha időm engedi – mások számára is érdekesek lesznek, s bemutatják, hogyan lehet egy parasztember harmadik gyermeke a történelem élő része. Ez a cikk a korábban felvett beszélgetéseinken alapul.

Hajliliomozó lányok - bal szélen feketében Nagy Valéria

Kislány a háború árnyékában

Ahogy egy visszaemlékezésében fogalmazott, egy „parasztember harmadik gyermekeként” látta meg a világot a kis Valika Zalapetenden. Két testvére született: a kiváló focista Sándor 1927-ben, Ilona pedig 1929-ben látta meg a napvilágot. Édesapja, a három árvát is felnevelő Nagy Sándor a falu köztiszteletben álló személye volt, aki több ízben bíróvá választottak: az ő irányítása alatt egyesült a két falu, majd a háborús időkben is ő volt Vigántpetend első embere.

A Nagy család. Hátul Nagy Sándor későbbi falubíró áll, előtte felesége, Nagy Mária, ölében a pici Valika, jobbján (a képen balra) Ilona balján (a képen jobbra) pedig ifjabb Nagy Sándor áll. A fotó 1937 közepén készülhetett.

A gyermekkor első évei békében teltek. A vagyonosodó középparaszti család nyugodt, békés és szerető hátteret adott. A legkisebb Valika különösen jó kapcsolatot ápolt édesapja testvérével, Nagy István kántortanítóval, aki egy ízben még egy rádiót is készített a szülői ház udvarán.

Kedves barátnőjével, a nála két évvel idősebb Torma Rózsival rendszeresen járták a földeket, s nyaranta sokat fürödtek a Csórompuszta alatt lévő „Zuggónál”.

Aztán jött a háború. A petendiek „Vali nénijének” első emléke az volt, hogy iskolás korában a tanítót is besorozták, így a gyermekeknek a szomszédos Kapolcsra kellett iskolába járni.

A háború szelét Vali is az arcán érezhette – szó szerint. Egy ízben – valószínűleg 1944 nyarán – egy angolszász repülő repült el a kis Valika és nagymamája felett. A nagymama-kislány páros a mezőn sétáltak, amikor a repülő egyszer csak megfordult és több kört is megtett felettük, sőt, egy ízben még lövést is eleresztett – igaz, csak távol tőlük. Ekkor már sejteni lehetett, hogy valami készülőben van. Valami, amit évszázadok óta nem élt át a környék.

Vigánt és Petend látképe az 1930-as években a görbeút felől

Nem sokkal a repülős incidens után egy különös ember jelent meg Vigántpetenden. Egy oldalkocsis motorral érkezett, s ruhákat árult. Több ízben jelent meg, a helyieknek feltűnt, hogy ugyanazokat a szakadt, senkinek sem tetsző kelméket hozza. Amikor megérkezett, mindig gyerekeket, elsősorban kislányokat keresett, s őket vitte egy körre a motorjával. Egyszer Vali és barátnője mellett állt meg. Valit kérdezgette, de helyette a szintén 7-8 év körüli barátnője vette át a szóvivői szerepet. A „kedves” idegen a  barátnőtől megtudta, hogy Valika nagybátyja kántortanító, édesapja pedig a falubíró. Ekkor egyre szívélyesebben próbálta invitálni a kislányt, aki nem állt kötélnek, mondván, őt már a nagybátyja vitte motorral, s amúgy is későre jár, sötétedésre haza kell érnie.

A fuvar elmaradt, másnap viszont távirat érkezett. Kiderült, hogy a kedves idegent Székesfehérváron elfogták, s kiderítették róla, hogy kém volt. Utólag kiderült, hogy a kedves motoros a lányoktól a magyar és német katonákról kérdezgetett, sőt, szállásadójánál még egy gyanús rádiókészülékkel kommunikált is. Hogy mi lett az idegen sorsa, nem tudni, de ezek után kicsi a valószínűsége annak, hogy túlélte a háborút.

1945 márciusában aztán Vigántpetendet is elérte a háború. A német-magyar csapatok Csórompusztán, a szovjetek pedig a Vigánti-hegyen foglaltak állást, s lőtték egymást. A frontátvonulást a Nagy család nagy része a plébánia pincéjében vészelte át, egyedül a falubíró maradt otthon, vigyázva a falu rendjét.

1940 körül a kis Valika játszik az udvaron. A felvételt valószínűleg a nagybácsi, a kántortanító Nagy István készítette

A pincében lejátszódó történetek mélyen beleégtek a kislányba. A mamám még 80 éves korában is könnyes szemmel emlékezett vissza arra, miként imádkoztak Szokol plébános vezetésével a petendiek a pincében, aki ima előtt elcsukló hangon csak annyit mondott: „Emberek, most dől el a sorsunk!”. Ezután megjelent a báty, Sanyi, aki leventeként a petendi hídnál teljesített szolgálatot, de a németek elküldték. Hamarosan óriási robbanás rázta meg a pincét, amitől még a félhomályt biztosító viharlámpa is kialudt.

Nem sokkal később az édesapa, Nagy Sándor jelent meg a pincében két szovjet tiszttel, akik német katonák után kutattak. Miután nem találtak „némeckit”, arra utasították az elöljáróságot, hogy a plébániapincében található miseboros hordókat azonnal lékeljék meg, mert ha a katonái azt megtalálják, akkor „elszabadul a pokol”. A petendiek így is tettek, s térdig érő bor állt a pincében.

A háborús események élete végéig meghatározták az életét, szinte nem volt olyan találkozás, hogy ne hozta volna szóba az akkoriban átélteket.

A kulák lány

Szokol plébánosnak végül igaza lett. Eldőlt a falubeliek sors, ahogy eldőlt Magyarország és Közép- és Kelet-Európa sorsa is. Pár év alatt kitört a kommunizmus, amely újabb csapást hozott Nagyék életében.

A köztiszteletben álló falubíró, Nagy Sándor nem kívánt belépni a termelőszövetkezetbe, a helyi kommunista vezetés viszont a megtörésében látta a teljes helyi hatalomátvétel kulcsát. Hivatalosan Nagy Sándor nem tartozott a kulákok közé, mégis egy adminisztratív trükkel (testvérei földjét neki tudták be) kulákként tartották számon, s egyre brutálisabb módszerekkel jártak el vele szemben. Még a család bútorjait és ágyneműjét is lefoglalták, mert nem tudtak elegendő terményt beszolgáltatni.

Vali (középen) és barátai, Rédey Teréz és Szafner Rozália

A család a teljes csőd szélén állt, amikor Nagy Sándor egy törzskönyvezett apaállat leendő ellenértékét ajánlotta fel a tanácsnak, mondván, ezzel minden kötelezettségét letudja, csak két hét haladékot kért. Az apaállat azonban pár nappal az eladása előtt elpusztult. Később egy tanácson dolgozó falubeli csak annyit mondott: „Sándor bácsi, jobban kellett volna zárni az istállót.” Az állatot tehát az elvtársak megmérgezték.

Eközben Vali sorsa sem alakult jobban, bár jó tanuló volt, sehova sem vették fel, mivel „kulák lány volt”. Kislány korában nagyon szeretett az édesapjának segíteni a hivatali teendőkben, „irodistaként” kívánt elhelyezkedni, ám a kulák szülők miatt ez lehetetlen volt.

A sors aztán újabb csapást hozott. Vali édesanyja nem 1953-4 folyamán – valószínűleg a folyamatos stressz hatására – sztrókot kapott, s a teljes jobboldala lebénult. A kis Valikából ekkor hirtelen nagylány lett: neki kellett ellátnia édesanyját, akinek állapota kissé javult, de 1956-an végül meghalt – legkisebb lánya, Vali kezei között.

Az iratmentő nagymama

Az 1960-as évek és a konszolidáció aztán változást hoztak Vali életébe. A közösségi életben igen aktív lány az egyik betanítója lett a petendi társkereső népszokásnak, a hajliliomnak. Néprajzkutatók több ízben Valit és barátnőit (a már említett Szafner Rózsit) keresték fel környékbeli népdalok után kutatva. Ezek a felvételek a mai napig meghallgathatók.

Hajliliomozó lányok. Középen feketében Nagy Valéria

A hajliliomozás hamarosan megtette hatását, s Valira rátalált a szerelem Kandikó Jóska személyében. A fiatal pár 1961 novemberében házasodott, egy ízben örömmel mesélte, hogy a népszerű plébánossal, a helytörténet-kutató Porpáczy Györggyel is táncolt a lagzin a fiatal ara.

1962-ben meglátta első gyermekük a napvilágot, Csaba, 1965-ben megszületett második gyermekük, József, majd 1967-ben a harmadik fiú, Zoltán. Vali a szülői házból Vigántra, a Kandikó-házba költözött. A háromgyerekes család 1968-70 körül a balatoni vendéglátózásba is belekezdett, Balatonedericsen üzemeltettek büfét, majd a híres petendi Peng-kocsma üzemeltetését is átvették pár évre.

Nagy Valéria és Kandikó József házassági fotója

A nehéz gyerekkor ellenére otthonról hozott emberségét mindvégig megtartotta. Egyszer munkába menet jajgatásra lett figyelmes. Kiderült, hogy egy téesz-dolgozónak túl jól sikerült a zárszámadás, s a trafó mellett feküdt már-már megfagyva. Bár az egyik munkába menő társa nem volt hajlandó segíteni, ő mégis megragadta a szerencsétlenül járt vigánti fiatalt, s segítséggel hazavitte. Végül egy rövid kórházi ápolást követően a mai napig jó egészségnek örvend az úriember. Segítette a falu elesettjeit is, egy ízben egy Petendről elszármazó fiatal emlékezett vissza arra, hogy a nélkülözésük idején „a Vali néni” adott neki mindig enni.

Amellett, hogy jó ember volt, megbecsülte a kulturális értékeket is. Bár továbbtanulni nem engedték, mégis volt egy veleszületett érzéke a régi értékek iránt. Nagy Sándor falubíró iratainak selejtezése közben ő mentett meg több fontos emléket. Neki köszönhetjük, hogy a mai napig fennmaradt a petendi pecsét, valamint ő őrizte meg a Vigánti szőlőhegy egyik articulusát, azaz hegytörvényét is.

Nagy Vali, a petendiek Vali nénije, nekünk csak mama 2025. október 14. óta nincsen köztük. A történeteinek és az általa megmentett életeknek, iratoknak és történeteknek köszönhetően azonban a mai napig köztünk él.

„Csak megvagyok, ahogy Oroszországban lehet lenni” - írta Horváth József zalapetendi honvéd eltűnése – s feltételezhető hősi halála – előtt pár hónappal a Vigántpetendi Leánylevente Egyesület vezetőjének, Peng Máriának és húgának, Peng Erzsébetnek.

1943. január 12-án vette kezdetét a szovjet „doni áttörés”, a magyar hadtörténet talán legfeketébb fejezete, melynek egyik feltételezhető áldozata a levelet író Horváth József, aki rengeteg bajtársával együtt nyugszik orosz földben.

A szomorú évforduló alkalmából Peng Erzsébetnek és az örökségét ápoló és gondozó lányának, Horváth Mária Valériának, s unokájának, Stifter Péternek köszönhetően szeretném bemutatni a vigántpetendi honvédeknek a Peng Erzsébetnek és a petendi leányleventéknek írt leveleit.

A cikk nem jöhetett volna létre Horváth Mária Valéria és fia, Stifter Péter segítsége nélkül, akik a leveleket a rendelkezésemre bocsájtották, Bús Gabriella (Ella) nélkül, aki a leveleket digitalizálta, s több érdekes történetet is mesélt. A cikk megírásához a II. világháború veszteségi nyilvántartását, Árvái Tünde „Honleányok Honvédelmi nevelés és munka a leánylevente-mozgalomban” c. művét, Porpáczy György vigántpetendi plébános művét és az Arcanum tudásbázisát használtam fel.

További érdekességek a témában Vigántpetendről, Nagyvázsonyról a Vázsonykő Facebook-oldalán érhetők el

Kik is a leányleventék?

A doni katasztrófát talán senkinek nem kell bemutatni, s rendkívül sok szakszerű feldolgozás született a szomorú eseményről. Aki röviden szeretné megérteni a lényegét, annak az alábbi, Hadtörténeti Múzeum munkatársai által készített videót ajánlom:

A leányleventék ellenben kevésbé ismert fejezetét jelentik a magyar történelemnek. Akit bővebben érdekel a téma, annak ajánlom Árvái Tünde „Honleányok Honvédelmi nevelés és munka a leánylevente-mozgalomban” című kiváló dolgozatát, amelynek alapján az alábbi rövid összefoglalót is elkészítettem.

A testnevelésről szóló 1921. évi LIII. törvénycikk, majd az ennek végrehajtására kiadott 9000/1924. sz. V.K.M.-rendelet gyakorlatilag megalapította a leventemozgalmat. Az ifjú mozgalomnak legfőbb - titkolt – célja trianoni békediktátum katonai korlátozásainak kijátszása volt, az állam ugyanis a leventemozgalomban kívánta megadni a fiataloknak a katonai előképzést. A leventemozgalom kifejezetten a 12 és 21 év közötti fiatal fiúknak a katonai előképzését és nemzeti nevelését szolgálta.

A leventék között már a ’20-as évek végétől találunk önkéntesen csatlakozott lányokat, a leányok „egyenjogúsítása” viszont csak másfél évtizeddel később, 1941 októberében történt meg, amikor Béldy Alajos a mozgalomhoz való csatlakozásra hívta fel a 10 és 19 év közötti lányokat.

A települési szervezetek élén a csapatvezetők álltak. Árvái Tünde kutatásai szerint „Csapatvezető lehetett minden olyan, 19 év feletti, legalább négy középiskolai osztályt végzett nő, aki négy nagyszülőig tudta igazolni keresztény származását, három hónapnál nem régebbi erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkezett és elvégezte a szükséges vezetői tanfolyamot.”

A 1943. évi 9800/sz. V.K.M-rendelet „A leventeleány-mozgalom célja, hogy a leányifjúságot a hagyományos női erények szellemében való nevelés útján a haza és a család szolgálatára, különösen pedig a magyar anya feladataira és a honvédelmi szolgálatra előkészítse.”

Első Országos Levente Sportünnepély (Forrás: Wikipédia)

A gyakorlatban ez a praktikus készséges elsajátítását is jelentette: szó volt a gyereknevelésről, gyógynövénygyűjtésről, a lányok sütni és főzni is tanultak, valamint a hétköznapi adminisztrációs készségeket (például postai levél- és csomagküldés)  is elsajátíthattak. Fontos volt a korban, hogy a leányleventéket teljesen elkülönítették a hagyományos, fiú leventemozgalomtól. Így a lányok kevésbé kemény fizikai felkészítést (gimnasztika) kaptak, s mindig kihangsúlyozták, hogy a mozgalom szerepe nem katonai, azaz, hogy „nem lesz leánysorozás”.

Ahogy Magyarország sodródott bele a háborúba, úgy értékelődött fel a nők, s a fiatal lányok szerepe is. A háborúba való belépést követően a magyar honvédek fontos támaszukat találták a leánylevente egyesületekben. A lányok gyűjtést szerveztek, csomagokat küldtek, s a hazatérő katonáknak színielőadásokat is tartottak.

1942-ben a zilahi leányleventék részt vettek a katonák részére küldendő szeretetcsomagok gyűjtésében, a lisznyói (Háromszék) lányok 170 kg almát gyűjtöttek, Csurgón pedig cigarettával kedveskedtek a frontra induló katonáknak.

A vigántpetendi leánylevente csapatvezetői tisztségét az 1923-ban született Peng Erzsébet, a falu híres kocsmárosának, Peng Mátyásnak a leánya töltötte be. A faluban népszerű Bözsike az országos mozgalomhoz hasonlóan szeretetcsomag-gyűjtést szervezett, s leveleket küldött a – keleti – fronton harcoló falubeli honvédeknek.

Peng Mária leánylevente-felvarrója és a petendi honvédek levelei

A szeretetcsomagok fontosan voltak a honvédek számára, ugyanis az élelmezést a németek látták el felettük, s a német koszt a magyar bakák szerint „nem magyar gyomornak való”. Ezért a háborúba való belépést követően nem sokkal elindultak a hazai csomagok, hogy jobb ellátást biztosítsanak a fronton harcoló katonáknak. A levélírás hasonlóan fontos volt: a távolban harcoló bakák ezen keresztül tarthattak kapcsolatot szülőföldjükkel, amelyre olyannyira hazavágytak.

Rüll Ernő vigánti honvéd és csapata a keleti fronton (Rüll Ernő középen ül, az alulról a második sorban hatodikként). Köszönet a fotóért ifj. Rüll Zoltánnak!

Valahonnan Oroszországból - levelek a Don partjáról

Vigántpetenden tehát a leányleventék vezetője Peng Mária volt a levelek nagy részét az ő húgának, az adománygyűjtés szervezőjének, Peng Erzsébetnek küldték (a levelekben gyakran csak Bözsike) az orosz földön harcoló magyar honvédeknek. A honvédek ezekre a csomagokra és levelekre gyakran válaszoltak, melyekből jelenleg 7 darab maradt fent, amelyeket Bús Gabriella (Ella) digitalizált, melyet ezúttal is köszönök. A jelen cikkben 6 darab levelet adok közre, amelyek gépelt változatát a mai helyesírási szabályok szerint átírtam.

Peng Erzsébet esküvője ifjabb Horváth Pállal 1949-ben

A levelekben minden honvéd rendkívül hálás a rájuk gondoló, őket segítő petendi lányoknak, különösen Peng Erzsébetnek. Az anzicok nagy részét huszonéves, tehát „Bözsikével” egykorú fiúk írták. A tábori levelezőlap kis terjedelme miatt általában egyszerűen csak köszönetet mondanak a fiatal bakák. Van, aki a június utolsó vasárnapján tartandó petendi búcsút hiányolja, s van, aki ha csak óvatosan, de jelzi, hogy nehéz napokon van túl.

Az első, jelenleg is fellelhető levelet Horváth József, írta 1942. július 16-án.

A II. világháborús veszteségi nyilvántartás szerint egy 1910-ben Zalapetenden született, a nagykanizsai 9. tábori tüzérosztályban szolgáló Horváth József 1943. január 28-án eltűnt, pont a doni katasztrófa idején. A levelet író Horváth József viszont 1919-ben (?) született, s édesanyját Nagy Máriának hívták. Úgy tűnik, hogy nem ugyanarról a személyről van szó, de az is előfordulhat, hogy a veszteségi nyilvántartásban volt hiba. Lehetséges, hogy az anyja nevét elírták, a születési évszámban pedig a 9-et és a 0-át összekeverték; ezt támasztja alá az, hogy más Horváth József nevű hőst nem tartottak nyilván Vigántpetenden. De az is előfordulhat, hogy az 1910-ben született Horváth József egyszerűen elköltözött Zalapetendről, s ezért nem tartják nyilván szülőhelyén hősi halottként.

Annyi bizonyos viszont, hogy a levélíró sorsa is a veszteséglistán feltüntetett Horváth Józsefhez hasonlatos: a doni áttörést követően ő is eltűnt, s valószínűleg hősi halált halt az orosz fronton.

Vitéz Horváth József 

A vigántpetendi leányleventék 1942. augusztus 13-án újabb levelet vehettek át a kapolcsi postán. A kis lapot Bujtor József írta 1942. augusztus 4-én a jótékonykodó petendi leányleventék vezetőjének, Peng Erzsébetnek.

Bujtor József a levelet augusztusban, 6 héttel a petendi búcsú után írta. „Jóska” októberben is írt egy levelet Peng Erzsébetnek, amelyben megkéri, hogy gyakrabban írjon nekik, ugyanis a katonáknak a Don partján ez az egyetlen örömük.

Bujtor József a nagykanizsai 9. gyalogdandár 17. gyalogezredének II. zászlóaljában szolgált. Sorsa hasonló Horváth Józseféhez: az 1920-ban – valószínűleg – Zalapetenden született 23 éves katona 1943. május 15-én tűnt el.

Bujtor József és Horváth József nevét a vigántpetendi temetőben a II. világháború hősei tiszteletére elhelyezett emléktábla is őrzi.

1942 augusztusában Horváth Lőrinc honvéd is köszönő levelet írt a petendi leányoknak, amelyben sajnálatát fejezi ki, hogy ilyen sokára tud köszönetet mondani a szeretetcsomagért.

1942 decemberében a szomszéd fiú (Peng-vendéglő alatti, a vigánti bejárónál lévő házban élő) Kandikó József – jelen sorok írójának csak igen távoli rokona – egy szeretetteljes verssel köszönte meg Peng Erzsébet segítségét.

Kandikó József a doni katasztrófát követően is tollat ragadott. Hogy pontosan hol szolgált, nem tudni, de a többi petendi honvédhez hasonlóan valószínűleg ő is a 9. gyalogdandár (Nagykanizsa) harcaiban vett részt. A levélben óvatosan utal is a harcokra („pedig már vannak emlékezetes napjaim”).

Kandikó József, a petendiek „Jóska bácsija” 1944. október 30-án Kecskemét környékén esett hadifogságba, s került a messzi tyemnyikovi (Mordvin Köztársaság, Moszkvától kb. 500 km-re délkeletre) hadifogolytáborába, ahonnan csak 1948 szeptemberében szabadult.

Az utolsó fellelhető levél 1944. február 24-én kelt, s annak írója egy, a szomszédos Öcs településről származó honvéd, Kelemen Jenő.

A Kelemen név Öcsön meglehetősen elterjedt. Az említett testvér, Dezső valószínűleg azonos az 1942. március 20-án megsebesült, 1918-ban Öcsön született Kelemen Dezsővel. Hogy a levél írójának mi a további sorsa, azt egyelőre sajnos nem sikerült kideríteni.

Látható, hogy a vigánti és petendi honvédek közül 5 főnek maradt fent levele, akik közül két fő sajnálatos módon eltűnt, vagyis nagy valószínűséggel hősi halált halt.

A vigántpetendi katonák közül összesen 11 fő esett el vagy tűnt el, s nagyjából 10-14 fő került hadifogságba. Utóbbiak közül Horváth Pál Szombathelyen csapatával együtt „vonatostól esett fogságba”, Tál József az Odera partján, míg Kandikó Gábor (jelen sorok írójának dédapja) Budapest ostromakor került a szovjetek őrizetébe. Tál József 1996-ban „Éhség” címen könyvet is írt a szovjet táborokban töltött időkről, melyről egy külön cikkel jelentkezem.

Végezetül, szeretném közreadni II. világháborúban elhunyt vagy fogságba esett vigántpetendi honvédek nevét:

Emlékük legyen áldott!

Egy közösség életének számos meghatározó helyszíne van: lehet ez egy templom, sportpálya, kultúrház, kávéház vagy kocsma. Vigántpetenden (korábban Vigánt és Zalapetend) a templom és focipálya mellett a harmadik meghatározó helyszín a helyiek számára a korábbi vendéglő kocsma épülete volt. Még gyermekkoromból én is emlékszem rá, micsoda közösségi életnek, s mennyi vígjátékba illő jelenetnek volt otthona a „Peng-kocsma”. Merthogy a helyiek csak így hívták a ma a Görbeút Rendezvényteremnek otthont adó patinás épületet. Ebben a cikkben a petendi korcsma múltjának járok utána.

Peng Mátyás korcsmája 1930 körül. Elől botra támaszkodva Peng Mátyás látható, mögötte valószínűleg felesége és 3 lánya, valamint alkalmazottai vannak.

A jelen cikk nem jöhetett volna létre Horváth Mária Valéria, Stifter Péter, Bús Gizella („Ella”) és Kandikó Józsefné Nagy Valéria (✝) segítsége, valamint az Arcanum adatbázisa nélkül.

Ha érdekesnek találtad a cikket, kövesd be Te is a Vázsonykő oldalát Facebookon!

Bécsi pincérből petendi korcsmáros

A petendi vendégfogadó kőből és téglából épült, ahova az utcáról jó karban lévő kőfal kerítésen vezet az út az 1910. november 30-án készült leltár szerint. A korcsma üzemeltetője nem volt más, mint a faluban mai napig emlegetett Peng Mátyás, akinek életét dédunokájának, Stifter Péternek egy 2004-ben díjat nyert dolgozatából lehet megismerni.

Peng Mátyás 1869. július 6-án született Pápakovácsiban Peng János takácsmester és Krazi Magdolna gyermekeként. Ahogy az már a Peng névből is játszik, a későbbi (zala)petendi korcsmáros német eredetű család sarjaként nőtt fel.

Peng Mátyás születési anyakönyvi bejegyzése (a könnyebb átláthatóság kedvéért szerkesztve lett)

Pályafutása elején molnárként dolgozott, kis túlzással egész Veszprém vármegyét bejárta: Pápakovácsiban, Devecserben és Veszprémben is megfordult 1890 és 1896 között, 1896 nyarán pedig már Szabó Lajos vendéglősnél találkozunk vele csaposként. 1897-ben Koch András vendéglőjében, majd Retlinger Ferencnek a Dohány és Szövetség utca sarkán álló Öt Csillaghoz vendéglőjében méri az italt. Ebben az időszakban megfordult a Monarchia másik fővárosában, Bécsben is pincérként (vagy csaposként?), ahova később rendszeresen visszajárt árubeszerzésre petendi korcsmárosként is.

A szerelem is hamar rátalált a világjáró molnár-italmérőre: 1900. február 13-án Pápakovácsiban házasságot kötött Czirfusz Terézzel. Ezt követően nem sokkal a Zalapetenddel szomszédos Pulára költöztek az ifjú házasok. Pula egy „sváb” falu volt ekkoriban, valószínűleg Peng Mátyás jó hasznát vette a német tudásának. Hogy pontosan mettől meddig éltek a fészekalja faluban, nem tudni, 1910-ben viszont Petenden találjuk a házaspárt. Lehetséges, hogy az említett 1910-es jegyzőkönyv pont a birtokba lépésüket örökíti meg.

Vigántpetend a XX. század közepén. A bal felső és jobb alsó fotón a Peng-kocsma látható. Jól kivehető a kocsma (ivószoba) - jobboldalt - és a szatócsbolt - baloldalt - bejárata. A jobb alsó képen talán Peng Mátyásné és két lánya látható. (Bús Gabriella "Ella" gyűjteménye)

Peng Mátyás üzleti céllal érkezett Zalapetendre: ő kívánta üzemeltetni a petendi vendéglőt (és kocsmát), valamint a szatócsboltot, amelyekhez külön konyha, pince és lakószoba is járt. Az ingatlan tulajdonosa nem volt más, mint a Pulán is birtokokkal rendelkező gróf Eszterházy Sándor, majd halála után lánya, Eszterházy Margit, aki később a vázsonykői gróf Zichy Pál felesége volt.

Hamarosan azonban tragédia érte a családot: 1918 októberében elhunyt Czirfusz Teréz, Peng Mátyás pedig nem sokkal később újraházasodott, feleségül vette a petendi Tál Máriát, Stifter Péter dédnagymamáját.

Peng Mátyás vendéglője

Az 1920-30-as évekre a környék meghatározó vendéglátóipari egységévé nőtte ki magát a petendi vendéglő, mely „multifunkcionális” (elnézést) helyként működött. A mai épületen csupán egy ajtó látható, viszont korábban két bejárata volt a vendéglőnek. A jobbon a szatócsbolt, balon a kocsma nyílt, mely utóbbit a jegyzék csak „ivószobaként” jelöl meg. A két helyiségről képek nem maradtak fent, az 1910-es állapotok szerint mindkét szobában fenyőpadló volt, és fagerendás volt az épület. Az épületben volt emellett egy konyha, egy hálószoba oldalt pedig egy pince is.

 Színielőadás Peng Mátyás vendéglőjében (Forrás: Kandikó Józsefné Nagy Valéria gyűjteménye)

A kocsma-vendéglő igazi közösségi tér volt, ahogy a fennmaradt történetek, fotók és iratok is tanúsítják. 1920. december 26-án 6 órakor például táncmulatsággal egybekötött színielőadást rendezett a Zalapetendi Római Katholikus  Ifjusági Egyesület (sic!), melyben Gárdonyi Géza „A bor” c. darabját adták elő. A közönségnek külön ülő- és állóhelye is volt. Az esemény során jótékonykodtak is a hadiárvák részére. A műsorban legalább 19 (!) fő vett részt – köztük jelen sorok írójának dédnagyapja, a későbbi falubíró Nagy Sándor is. Ez a 19 fiatal fellépő a 454 fős Petendről és 113 lakosú Vigántról került ki. Megállapíthatjuk, hogy meglehetősen élénk kulturális élet folyt ekkoriban Zala és Veszprém vármegyék határán.

Varrótanfolyam a Peng-vendéglő udvarán

A vendéglő helyt adott még különböző foglalkozásoknak, egy 1910-30 körül készült képen például a varrótanfolyam résztvevői láthatók.

(Függetlenség 1933. május 21. vasárnap)

Peng Mátyás kiváló érzékkel érzett rá az 1930-as években fellendülő csonkaországi turista mozgalomra is. Egy 1933 májusi újsághirdetésben egy három fős kiadó szobát hirdetett júniustól szeptemberig ötszöri étkezéssel. A hirdetésben külön kiemeli, hogy a kapolcsi Királykő és a nagyvázsonyi Kinizsi-vár (ahol ekkoriban a legendás Király néni élt) is a közelben van.

Esküvői fotó, amely a Peng-vendéglő udvarán készült

A jól menő vállalkozást viszont a bűnözők érdeklődését is felkeltette. 1930. november 3-án betörtek a vendéglőbe, s onnan dohányterméket, pénzt, élelmiszert és ruhaneműt vittek el 800 pengő értékben. Ha a pár évvel később szállóigévé vált dallamra gondolunk (havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel), akkor megállapíthatjuk, hogy tisztes vagyont lopott volna a keszthelyi borbélysegédből és zalaszántói cserepessegédből verbuválódott ad hoc betörő duó. A betörőknek viszont nem volt szerencséjük, a tapolcai csendőrség ugyanis a lopott szajrét vonatra pakoló párost letartóztatta.

A ’30-as évek második felében sötét fellegek érkeztek a kocsma fölé. 1936-ban tüdőgyulladásban elhunyt Peng Mátyás, s a vendéglőt ezt követően felesége üzemeltette tovább, legidősebb lánya, Peng Mária pedig a Vigántpetendi Leánylevente Egyesület vezetője lett, amelyről rendkívül sok érdekes és szomorú emlék maradt fenn, amelyekkel hamarosan jelentkezem.

A kocsma 1962-ben

A család végül az 1952-ben bekövetkezett államosításig volt az üzlet tulajdonában, ezt követően a kapolcsi ÁFÉSZ (a korombelieknek és fiatalabbaknak: Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet) égisze alatt továbbra is Peng Mátyás családja vitte az üzletet, Peng Erzsébet felesége, Horváth Pál volt ekkoriban a kocsmáros és hentes. A kocsma épületét a ’80-as évektől bérelték, jelen sorok írójának nagyszülei is dolgoztak itt. Peng Mátyás özvegye, Tál Mária 1977-ben hunyt el.

Peng Mátyás és Tál Mária sírja a vigántpetendi temetőben

A Peng-kocsma végül a 2010-es évek végén szűnt meg állandó italboltként üzemelni. Az épületet viszont ezt követően sem hanyagolták el, sőt! A büszke dédunoka, Stifter Péter ugyanis a fejébe vette, hogy felújítja a falu – mértani és közösségi – központját, s ott jelenleg is egy rendezvényház működik. Az családi és petendi örökség tehát nem hogy nem szűnt meg, hanem újra régi fényében virágzik, köszönhető a büszke utódok keze munkájának.

A Peng-kocsma manapság (Forrás: Görbeút Rendezvényterem)

A halál nem válogat: vagyoni és vallási különbség nélkül mindenkit elér, s emiatt az elmúlással kapcsolatban rengeteg népszokás alakult ki a világ minden pontján. Ezek a népszokások azonban napjainkban egyre inkább eltűnőben vannak, ami annak is köszönhető, hogy a halált a modern kor nagyrészt „kiszervezte” a kórházaknak. Az európai kultúrkörben az egyik legelterjedtebb elmúlással kapcsolatos szokás a virrasztás, mely kezd egyre inkább visszaszorulni.

Nem mindenhol tűntek el azonban ezek a hagyományok. Apai nagymamám, Kandikó Józsefné Nagy Valéria sajnálatos elvesztése miatt átélhettem, milyen ereje van annak, ha egy közösség virrasztással kívánja kifejezni támogatását az elhunyt családja felé. Ebben a cikkben a vigántpetendi virrasztást mutatom be.

Vigántpetend hajdan négy faluban is álló temploma

A virrasztás „nemzetközi” hagyománya

A virrasztás vagy ahhoz hasonló tradíció a világ számos pontján megtalálható. Itáliában veglia funebre vagy vigilia néven ismert, s a magyar szokásokhoz hasonlóan a korábbi évszázadokban itt is az elhunyt rokonai és barátai gyűltek össze, többnyire az elhunyt „társaságában”.

Vincenzo Camuccini: Szókratész siratása

Az egészségügyi szabályozás megváltozása miatt azonban a virrasztás Olaszországban és Nyugat-Európában egyre inkább a kórházak erre kialakított termeibe költözött – már ha egyáltalán fennmaradt.

Angol nyelvterületen a wake vagy visitation hagyománya a magyar és olasz népszokáshoz hasonló. A cél itt is hasonló volt: megjelenni az elhunyt otthonában, támogatni a hozzátartozókat és kifejezni az élők gondolatait és érzéseit a halott felé.

A hagyomány Írországban tórramh néven ismert. Az ír kutatók szerint a virrasztás eredeti célja a halott előtti tiszteletadás és életének megünneplése volt, valamint az, hogy az elhunyt lelkét megnyugtassák, testét pedig megmentsék a gonosztól.

Ulpiano Checa: Virrasztás

Virrasztás a Kárpát-medencében

A nemzetközi hagyományokhoz hasonló a magyar virrasztás népszokása is. A Kárpát-medencében a virrasztás a halottól való elbúcsúzás egyik állomása volt, mely búcsú egy hosszadalmas „eljárást” foglalt magában.

A halál bekövetkezte után az elhunytat megmosdatták, felöltöztették, miközben a halott egy férfi rokona vagy komája bejelentette a halál hírét az illetékeseknek.

Ezt követően a településen elterjedt a halál híre, amelyet keresztény közösségekben kiharangoztak, ha fontos ember volt, akkor minden felekezet templomában. Az első harangozások után a szomszédok, utcabeliek ellátogattak a gyászos házhoz „halottnézőbe”, melynek célja az elhunyttól való elbúcsúzás és a gyászolók vigasztalása. A hagyomány szerint a halottat napközben siratják, éjjel pedig virrasztanak a lelki üdvéért. Amíg a halott a saját otthonában volt, addig mindig kellett valakinek lennie mellette.

A vigántpetendi hős tűzoltók temetése 1950-ben

Az elhunyttól történő búcsúzás egyik állomása volt a virrasztás is. Ez a hagyomány paraszti világban Kárpát-medence-szerte ismert szokás volt, a parasztság társas összejöveteleinek egyik alkalma. A szomorú alkalomra az elhunyt rokonai, komái, barátai és ismerősei gyűltek össze. Virrasztásra meghívás nem volt szükséges, azon bárki megjelenhetett. Jellemzően a délutáni/esti munkák befejezése után kezdődött (nyáron este 7 körül, télen 5-6 körül), s eleinte másnap napkeltéig, az utóbbi időben éjfélig tartott.

A virrasztásnak külön „munkamegosztása is volt: általában a halott körül az asszonyok imádkoztak, a férfiak pedig a másik szobában beszélgettek, az élőknek adtak tanácsokat, kártyáztak, Erdélyben pedig mesét is mondtak.

Virrasztás Vigántpetenden

A virrasztás lehetett több napos is, ebben az esetben – ahogy arról már korábban szó volt – napközben siratták a halottat, este pedig virrasztottak érte. Ebben az esetben az első estén a szűkebb család és baráti kör vett részt, a másodikon pedig már mindenki számára nyitva állt a gyászos ház ajtaja.

A siratást és virrasztást követően került sor a tág értelemben vett temetésre, amely a koporsó elkészítéséből, koporsótételről (a halott koporsóba való tételéből), búcsúztatásából és elföldeléséből állt, melyet a halotti tor követett.

A virrasztás mai hagyománya Vigántpetenden

A hajdani Zala vármegyéhez tartozó Vigántpetenden (korábban (Nemes-)Vigánt és (Zala)Petend) „emberemlékezet óta tartó”, a mai napig élő népszokás a virrasztás. Régebben a rózsafűzér társulat tagjai szervezték és vettek részt rajta, míg manapság helyi hölgyek, jelenleg  Bús Gabriella szervezi meg. A Bús Gabriella „főszervezői tisztséget” Bujtor Teréziától örökölte, akivel megesküdtek egymásnak, hogy aki előbb elhagyja az e világot, annak emlékére a másik megszervezi a virrasztást. A virrasztáson résztvevők jellemzően a helyi vagy petendi kötődésű hölgyek, de egyre gyakrabban férfiak is feltűnnek a virrasztók között.

Virrasztás Vigántpetenden. A fotón apai nagymamám, Kandikó Józsefné Nagy Valéria látható.

A szomorú összejövetel a 20. század közepéig a gyászoló háznál, az elhunyt jelenlétében zajlott le, mára többnyire a katolikus plébánia egyik termében (nyáron az imádságok termében, télen a konyában) kerül rá sor, de kivételes esetben még a templomban is virrasztottak a halottért. A technikai fejlődésnek köszönhetően volt már „távvirrasztó” asszony is, aki betegsége miatt személyesen nem, de telefonon csatlakozott a megemlékező közösséghez.

Sok helyen az imák sorrendje tetszőleges, Vigántpetenden viszont a rózsafűzér fájdalmas olvasójának („fájdalmas rózsafűzér”) egyik változatát mondják végig. A petendi változat a bevezető imádsága kifejezetten az alkalomhoz illő: „Jézus szent vére légy ezen elhunyt lelkének enyhülésére”. A rózsafűzér teljes elmondása nagyjából 40-45 percig tart, közben a megszomjazók teát vagy vizet ihatnak, a gyászoló család és a szervező pedig pogácsával vagy süteménnyel kínálja meg a virrasztókat. Az imádság után minden résztvevő az elhunyttal kapcsolatos emlékeit eleveníti fel.

Zalapetend látképe a 19. század vége-századelő környékén

Ahogy látható, a petendi hagyomány nem igen tér el a Kárpát-medencében és Európában is ismert népszokásoktól. Ami a különlegessége az az, hogy még a mai modern világban is fennmaradt, annak ellenére, hogy a halál és a búcsúzás a mai világban a modern orvostudománynak köszönhetően egyre inkább a kórházakba szorul. A lényege viszont továbbra is változatlan: a közösség ereje és kedvessége segít a gyászoló családnak elbúcsúzni a halottjától, a hozzátartozók fájdalmát enyhíti, s őket a település támogatásáról biztosítja. Tapasztaltból mondhatom, hogy ez egy óriási segítség a búcsúzó rokonoknak, s ezért mind Bús Gabriellának, mind a szertartáson résztvevőknek nagy hálával tartozunk. A közösség ereje, támogatása és szeretete ugyanis az ilyen szomorú pillanatokban a legerősebb. Éppen ezért őszintén remélem, hogy a virrasztás a további évszázadokban is fennmarad, s a petendiek továbbra is segítik majd a szomorú veszteségen átesett családtagokat, barátokat, ismerősöket.

Idén negyedik alkalommal kerül sor a nagyvázsonyi Kinizsi-ásatásra, melyre 2025. szeptember 15. és október 1. között kerül sor. Sokan kérdezték ugyanakkor, hogy mi is az a Kinizsi-sírkutatás, s mi az idei feltárási szezon célja. Erre az alábbi cikkben igyekszem válaszolni.

Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!

A Kinizsi-ásatás események a linkje itt érhető el!

Kinizsi nyomában

Kinizsi Pál 1472-ben kapta meg Vázsonykő és tartozékainak birtokát Hunyadi Mátyástól. Pál urunk vázsonyi jelenléte felvirágoztatta a zalai-veszprémi határvidéket: a Vezsenyiek hajtani kúriáját erősséggé alakíttatta – amelynek munkálatait minden bizonnyal Magyar Benigna felügyelte. Emellett apósával, Magyar Balázzsal megalapította számára „végső” nyughelyet adó a vázsonykői pálos kolostort, ahol „három plusz egy” magyar nyelvemlék is elkészült (Festetich-, Czech, Peer-kódexek, valamint részben a Gömöry-kódex is), s Kinizsi még a plébániatemplomot is felújíttatta.

Csikász Imre "elátkozott" Kinizsi-szobra

A legendás hadvezér halála után pár évtizeddel viszont sötét felhők gyülekeztek hazánk, s Vázsonykő egén. A mohácsi csatavesztés után Nagyvázsony vidékét is egyre gyakrabban pusztították az ottomán hadak. Közvetve ennek a pusztításnak esett áldozatul a pálos kolostor is. A helyi főurak 1552-ben, félvén, hogy a török oda befészkeli magát, s könnyű lovas csapatokkal onnan pusztítja a vidéket, felrobbantották a kolostort.

Kinizsi Pál tumbájának a rekonstrukciója, amelyet Éri István és Sedlmayer János készített. A makett a Laczkó Dezső Múzeumban látható.

Az ekkor már kolostorromban nyugvó Kinizsi nyugalma azonban nem tartott örökké. 1708 környékén, a zavaros kuruc időszakban a híres hadvezér és utódjának, Horváth Márknak a sírját kincskeresők dúlták fel. A szétdobált csontokat a Zichy család uradalmi tisztje végül a mezőváros másik végén lévő Szent István-templom sírkertjébe temettette el. Így Kinizsinek „két sírja lett”, egy elsődleges és egy másodlagos. Az elsődleges az eredeti, Szent Mihály-kolostorban lévő – üres – sírhelyet jelenti, a másodlagos a máig ismeretlen, Szent István-templom temetőjében lévő temetkezést, amelyben valószínűleg Horváth Márk is nyugszik.

A Kinizsi-sírkutatás tudományos története a 20. század elején veszi kezdetét. 1903-ban dr. Szendrei János, a Magyar Régészeti Társulat titkára Vázsonyba kívánt jönni, hogy felkutassa Kinizsi sírját. A kutatási tervekről pár mondatban beszámoltak a korabeli napilapok is, azonban az ásatás esetleges eredményéről már nincsenek jelentések. 1927-ben Németh Gábor nagyvázsonyi plébános és helytörténész végzett ásatásokat a Szent Mihály-kolostor romjai között, de csak pár sírkődarabra bukkant. Az első, valóban tudományos ásatásokat Éri István végezte, aki 1959-ben azonosította Kinizsi és Horváth elsődleges temetkezését a pálos kolostor romjai között, 1960-ban pedig feltárta a Szent István-templom hajóját.

A pálos kolostor a századelőn, Deutsch Lipót képeslapján

A Kinizsi-sírkutatás

A „kortárs” Kinizsi sírkutatás hivatalosan 2022-ben, nem hivatalosan nagyjából 2015-ben vette kezdetét. Az egyik cél Kinizsi Pál és Horváth Márk másodlagos temetkezésének – azaz a maradványaiknak – a megtalálása volt. Ez egy hosszabb távú vállalkozás, a „tűt a szénakazalban” esete. Az ásatás másik fő csapásiránya Nagyvázsony történetének a mélyebb megismerését célozza.

Az eddigi ásatások két helyszínen zajlottak. Az első két évben (2022-2023) a Szent István-templom sírkertjében folyt a feltárási munka, mely során sikerült a mára már elfeledett temető kiterjedését azonosítani, valamint sikerült bizonyítani, hogy Nagyvázsony már az Árpádok korában létező település volt. A Szent István-templom környéke tartogat további érdekességeket is: Németh Gábor feljegyzése szerint a Vezsenyi család középkori sírkövei a temetőben vannak elásva, valamint a templom környékén álltak a középkori Vázsony házai is, s valószínűleg itt van eltemetve ugyebár Kinizsi és Horváth is.

2024-ben és 2025-ben az ásatás a pálos kolostor romjai között zajlik. A feltárás során felmerülő egyik kutatási terület a klastrom helyén álló hajdani templom maradványainak fellelése. Egyelőre ugyanis a templomot nem, de a hozzá tartozói temető egy részét sikerült feltárni. Ugyancsak szükséges igazolni azt, hogy a Kinizsi és Horváth-sírok mellett temetkezhetett-e más a kolostor falai közé. Ez a szűkebb értelemben vett Kinizsi-sírkutatás miatt fontos szempont. A kolostor híres könyvkötő műhelyének fellelésével szinte négyzetméterre pontosan azonosítani lehetne a „három plusz egy” Vázsonykőn készült nyelvemlékünk elkészítésének helyét. Emellett a kolostor gazdaságára, és a klastromot körülölelő épületekkel kapcsolatban is érdekes forrásokra lelhetünk.

Az ásatás különlegessége az, hogy a közösségi régészet elvei alapján zajlik. Ez azt jelenti, hogy az ásatás munkálatainak egy részét önkéntesek (az idei évben 15 fő 11 országból) végzik, s a feltárásban emellett bárki betekinthet. Az egész ásatási folyamat nyitott tehát. A feltárás szervezeti hátterét a Fekete Sereg Ifjúsági Egyesület és a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum együttműködése adja. Míg a múzeum a szakmai hátteret adja, addig az egyesület az önkéntesek toborzását, elszállásolását biztosítja. A kutatás egyik nem titkolt célja az, hogy a „Magyarországon világhírű” Kinizsi Pált a nemzetközi történelemkutatás területére helyezze. Álláspontunk szerint ugyanis Kinizsi nem csupán a Magyar Királyság, hanem egész Közép-Európa számára meghatározó történelmi személyiség.

Az ásatást Pátkai Ádám Sándor, a Lackó Dezső Múzeum régésze vezeti, helyettese Felber Zsombor lesz. Az ásatás projektvezetője dr. Kandikó Csanád jogász, helytörténész lesz, s a feltárás a nagyvázsonyi Fekete Sereg Ifjúsági Egyesület, elsősorban Kandikó Rita elnök szervezésében kerül megrendezésre.

Várunk minden érdeklődőt szeretettel!

Immáron negyedik alkalommal eredünk Kinizsi Pál és Nagyvázsony titkai nyomába, hamarosan kezdődik ugyanis a Kinizsi-ásatás. A 2025-ös ásatási szezonra 2025. szeptember 15. és október 1. között kerül sor. A helyszín a tavalyi évekhez hasonlóan a nagyvázsonyi pálos kolostor lesz.

Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!

A Kinizsi-ásatás események a linkje itt érhető el!

Az idei feltárás középpontjában a hajdani vázsonykői pálos kolostor történetének mélyebb megismerése áll. Éri István már 1959-ben is végzett ásatásokat a kolostor falai között, mellyel sikerült tisztázni a pálos kolostor alaprajzát, valamint rengeteg értékes és érdekes lelet került elő. Az idei régészeti kutatás célja a magyarság számára négy nyelvemléket is adó vázsonykői kolostor falain belül található könyvkötő műhely vizsgálata és a kolostor gazdasági épületeinek feltárása is.

 A nem csak régészeti, hanem levéltári kutatások útján is folyamatban lévő Kinizsi-sírkutatás másik célja továbbra is Kinizsi Pál és utódja, Horváth Márk maradványainak megtalálása és a nagyvázsonyi pálos kolostornak és Vázsonykő múltjának közelebbi megismerése. E körben a kolostor templomhajójában tisztázni szükséges, hogy valóban nincsenek-e további temetkezések a kolostor falai között, azaz valóban csak Kinizsit és utódját temették-e ide. Ez a gyakorlatban egy kisebb szelvény megnyitását jelenti.

Mindezen túl arra a kérdésre választ keres az ásatás, hogy az Éri István által a templom területén feltárt 13-14. századi temetkezésekhez kapcsolódó templom hol lehetett.

Az ásatást Pátkai Ádám Sándor, a Lackó Dezső Múzeum régésze vezeti, helyettese Felber Zsombor lesz. Az ásatás projektvezetője dr. Kandikó Csanád jogász, helytörténész lesz, s a feltárás a nagyvázsonyi Fekete Sereg Ifjúsági Egyesület, különösen Kandikó Rita szervezésében kerül megrendezésre.

Az ásatás helyszínéül a Kinizsi által alapított vázsonykői pálos kolostor szolgál. Kinizsi Pált és Horváth Márkot is ebben a kolostorban helyezték végső nyugalomra, a  1708-ben kincskeresők dúlták fel, s a maradványok egy részét a vázsonyi Szent István-templom temetőjében temették újra.

A rendezvény a Fekete Sereg Ifjúsági Egyesület és a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum együttműködése keretében valósul meg a közösségi régészet elvei szerint. Ez azt jelenti, hogy ásatási napok alkalmával – amelyeket a Facebook-esemény alatt folyamatosan közlünk – szabad a betekintés bárki számára, előzetes egyeztetés alapján pedig a szervezők hozzájárulásával részt is lehet venni a feltárásban. Az érdeklődők egy rövid magyar vagy angol nyelvű idegenvezetést is kapnak.

A belépés díjtalan.

Az ásatás helyszíne: Nagyvázsonyi pálos kolostor

1891. augusztus 28-án, jelen sorok írójának születése előtt napra pontosan 102 évvel született apai-nagyanyai dédnagyapja, Nagy Sándor. Ez eddig ugyebár alig érdekelne valakit. A későbbi falubíró élettörténete viszont a helytörténeti könyvek és újságok lapjaira kívánkozik. Az orosz fogságból hazatért fiatal virágzó gazdaságot épít fel, három gyermeket, majd három árvát nevel fel, megmenti az erőszaktól a helyi lányokat, s ő óvja meg a veszprémi püspökség kegytárgyainak egy részét is. Ezt a cikket a hajdani zalapetendi, majd vigántpetendi falubíró dédapám, Nagy Sándornak szentelem.

Nagy Sándor (1891-1970) zalapetendi, majd vigántpetendi falubíró, jelen sorok írójának dédapja

A jelen cikk nem jöhetett volna létre nagymamám, Kandikó Józsefné Nagy Valéria elbeszélései és visszaemlékezései nélkül, s mellette nővére, Burza Lajosné Nagy Ilona is rengeteg történetet mesélt gyerekkoromban. Emellett Porpáczy György  „A vigántpetendi plébánia története” c. művét, levéltári forrásokat, az Arcanum adatbázisát használtam fel. Köszönöm Bús Gabriellának, hogy rendelkezésemre bocsátotta az általa digitalizált családi fotókat! Köszönöm öcsémnek, dr. Kandikó Leventének, hogy forrásaival, lektorálásával és ötleteivel segítette a cikkírást.

Ha érdekel Nagyvázsony és Vigántpetend környékének helytörténete és Kinizsi Pál élete, kövesd be a Vázsonykő blogját Facebookon is!

Egy „Burkus-gyerek” a Balaton-felvidék és Bakony vidékén

Nagy Sándor 1891. augusztus 28-án látta meg a napvilágot az akkor Zala vármegye keleti határán fekvő Zalapetenden. A kis Sándor családja már több mint egy évszázada a faluban élt, s ősének, Mihálynak a története a mai napig ismert Petenden. A családi legendáriumot Porpáczy György, korábbi petendi plébános „A vigántpetendi plébánia története” c. művében is feldolgozta.

Zalapetend látképe valamikor a XIX-XX. század fordulóján Csórompusztáról, az Eger-patak nyugati oldaláról

A történet szerint egy, a mai Balatoncsicsón élő, gyermek nélküli, frissen betelepült sváb házaspár rendszeresen járt vissza szülőföldjére, ahol a híres balatoni bort árulta. Egy ilyen látogatás során, az erdő mélyén egy 3-4 év körüli fiúra bukkantak, aki csak annyit tudott, hogy Mihálynak (valószínűleg Michael) hívják, s szüleinek a nevét sem tudta. A gyermektelen szülők a kicsit befogadták, aki végül a Balatonmelléken nőtt fel, s szép szál legény lett belőle. A magas és izmos fiú néha „szekuritis” is volt a helyi korcsmákban: amikor két kevésbé józan személy összeszólalkozott, ő teremtett békét. Általában elég gyorsan rendet teremtett, ereje pedig legendás volt a vidéken. A fiatalt eleinte Burkus Mihálynak hívták, utalva ezzel szülőföldjére, Burkusföldre. Ez a korabeli magyar nyelvben Poroszországot jelöli. Csicsóra szervezett német telepítés nem történt, oda a Nagyvázsony-Vöröstó-Barnag környékére érkező németek egy része települt át a túlnépesedett falvakból. Hogy valóban porosz felmenői lettek volna Burkus Mihálynak, az kétséges, de egyes források szerint a vöröstói németeket vezető Adam Höckl Honbachból érkezett, s Szászországban (később Poroszország része) van egy Hohnbach nevű településrész.

Burkus Mihály leszármazottai végül Zalapetenden telepedtek le, s itt látta meg a napvilágot Nagy Sándor is, akinek szépapja tehát valahonnan a távoli német vidékekről érkezett.

Nagy Sándor keresztelési bejegyzése a zalapetendi egyházi anyakönyvben (képet a könnyebb olvashatóság érdekében a szerző szerkesztette).

Nagy-fiúk a nagy háborúban

Sándornak három testvére volt, az 1893-ban született Ignác, az 1898-ban született István és az 1907-ben született Szerafin. A három fiú és a kicsi Szera a fiatal parasztgyerekek életét élték, ám 1914 nyarán megérkezett az ország-világot megrengető nagy háború. Ignác a családi történetek szerint az orosz fronton vérhasban hunyt el, ismeretlen helyen nyugszik, a petendi hősi parcellában egy kis oszlop és családi gyűjteményünkben egy festmény állít neki emléket. István katonai karrierjéről kevesebbet tudni, annyi bizonyos, hogy részt vett a nagy háborúban, később neves kántortanító lett a zalai Pötrétén, ahol egy ideig vele élt húga, Szerafin is.

Nagy Ignác (1893-1914/17?), Nagy Sándor öccse a királyi honvédség "csukaszürke" egyenruhájában. Ez a festmény az egyetlen kép, amely fennmaradt róla.

Sándor népfelkelőként a nagykanizsai 20. gyalogezredben szolgált, s az orosz fronton fogságba esett, melynek körülményei egyelőre nem ismertek. A fogolytáborból egy idő után kiengedték a katonákat, s Sándor egy viszonylag jómódú muzsik házaspárhoz került. A család annyira megszerette, hogy be kívánta fogadni, mivel nem volt gyermekük, más visszaemlékezés szerint pont a lányukat akarták neki adni. Sándor viszont hajthatatlan volt, ő a szülőföldjére akart hazatérni.

Ez 1919-1920 környékén el is jött, 1920 karácsonyán ugyanis már színjátszó körben találjuk. A hazaút viszont nem volt zökkenőmentes. Elmondása szerint vonattal jöttek egy csoporttal Magyarország felé, s a vonat egyik szerelvényében lábbelik voltak. A hazatérő bakák a megviselt csizmájukat le akarták cserélni, ezért hát mindenki eltulajdonított egy „pár” cipőt – ami sokszor pont nem egy pár volt, de a régi lábbeli helyett még ez is megfelelt.

Az 1920. december 26-án a zalapetendi Peng Mátyás-féle vendéglőben (ma Görbeút Rendezvényház) tartott színielőadás meghívója. A szereplők között találjuk többek között a frontról nemrég hazatért Nagy Sándort is.

Igen ám, de az utazást felügyelő parancsnok ezt megneszelte, s leszállította a vonatról a bűnös katonákat, s egy vasútállomáson statáriálisan halálra ítélte őket. A bitófa árnyékában lévő bakák életét végül megkímélték, de büntetést is kaptak. Sándor visszaemlékezése szerint az egyik lopott bőrtalpú cipővel akkora pofont kapott, hogy az arca még idős korában is zsibbadni kezdett, ha arra gondolt. A pofon és nélkülözés emléke mellett az ifjú baka még egy dolgot hazavitt, amely később rengeteg falubelit megmentett: az orosz nyelvet.

Sándor háborús története végül „happy enddel” zárult, hazaért szülőfalujába, 1926. május 28-án megnősült, s három gyermeke született: 1927-ben Sándor, 1929-ben Ilona és 1937-ben Valéria – utóbbi a nagymamám, akitől az elbeszélések nagy része származik.

A jóságos falubíró

A Nagy család a trianoni sokk után magára találó országban folyamatosan gyarapodott – úgy lelkiekben, mint anyagiakban. A dolgos hétköznapoknak köszönhetően a falu egyik legjelentősebb gazdaságát építette fel Sándor, akit rendszeresen látogatott öccse, István, akit Sándor gyermekei csak „Pista bátyának” szólítottak. Pista bátya kántortanítóként rengeteg könyvet juttatott el testvéréhez, aki maga is rendszeresen járatta magához a kor tudományos lapjait. Nagymamám visszaemlékezése szerint Pista bácsi egyszer rögtönzött rádiót is épített rézhuzalok segítségével, s azt hallgatta a szintén házi készítésű fülhallgatójával. Sándor a falu egyik legvagyonosabb parasztgazdájává vált, a ’30-as években már cséplőgéppel is rendelkezett. 1942-ben amikor a Nagyvázsony és környéke Hitelszövetkezet működési körzete Vigántpetendre is kiterjedt, egy Nagy Sándor nevű személyt igazgatósági tagnak választottak. Nincs kizárva, hogy ez a személy azonos a cikk főhősével.

A korábbi falubírói ház az 1950-es években. Az utcára néző két ablak volt a tiszta szoba, ahol az orvosi rendelő is működött, a bejárat előtt, a fehér kapurésszel eltakart részen van az a pince, ahol a háború egy részét átvészelték Nagyék és a környékbeliek, mielőtt a plébánia pincéjébe menekültek volna.

A gyarapodás mellett is megmaradt azonban embernek. A Pintér családban a családfő tragikus hirtelenséggel elhunyt, s két árva gyermek maradt utána. Sándor mindkét fiút befogadta, s amíg azok fel nem nőttek, nála éltek.

Egyszer egy kocsi állt meg a szépen rendben tartott bírói ház előtt. Egy kicsiny fiú, a 9-10 év körül Ámfort Ferkó futott be, s édesapja üzenetét hozta. Sándor visszakérdezett, hogy hát jó barátja az édesapja, miért nem jön be. A kisfiú erre elsírta magát, és mondta, hogy az apja itt van, de nagyon beteg. A kocsihoz ment Nagy Sándor, ahol a régi barátja könyörgött neki, hogy fogadja be a fiát, mert ő már érzi a véget, s ha Petenden nem fogadja be a fiút, akkor a gyermek nagybátyja, aki kovács magához veszi, ahol nagyon kemény munkát kell végeznie, s nem biztos, hogy azt egészségben átvészeli. Sándor befogadta a kis Ferkót, aki a falubírói házban nőtt fel, s egy ízben még fiatal felnőtt korában is visszatért az őt befogadó családhoz.

Nagy tudásának, szociális érzékének és gazdasági érzékének köszönhetően nagy tisztelet övezte a „Burkus-leszármazottat”, akit ennek köszönhetően többször is falubírónak választottak – volt, hogy akarata ellenére. Ő volt a zalapetendi bíró az 1938-as faluegyesítés során, ő lett az egyesült Vigántpetend első bírója, s ő volt a falu első embere a legvészterhesebb időkben, a II. világháború folyamán is.

Cséplés Zalapetenden a századelőn

A falubírói és gazdasági tevékenysége miatt rendkívül elfoglalt ember volt. Ma már nehéz elgondolni, de ebben az időben a falubírói házhoz járt ki a körzeti orvos, így a bírónak egy külön szobát is fenn kellett tartania, amely orvosi rendelőként funkcionált. Emellett a falusi iratok egy részét is a bírónál tartották ebben az időben. Sándort a történelem is foglalkoztatta, egy ízben például Csórompuszta alatt ő talált meg egy korsónyi római pénzérmét, amelyet a tapolcai múzeumnak ajándékozott, s sok leselejtezésre ítélt évszázados irat, többek között a petendi pecsét is neki köszönhetően maradt fenn.

A sok elfoglaltság mellett azonban volt idő szórakozásra is. A falu ekkorra már „Sándor bácsija” jó kedélyű, nagy mesélő volt, meséit, betyárballadáit és igaz történeteit nagyon szerették a helyi gyerekek és idősek is hallgatni.

A petendi lányok és a püspöki kegytárgyak megmentője

Alig két évtized telt el az ekkor már falubíró Nagy Sándor hadifogsága óta, Magyarország és Vigántpetend felett sötét felhők gyülekeztek. 1944-ben megérkeztek az első menekültek, s hadifoglyok vonultak át az utcán, akiket a falubeliek étellel kínáltak. A pesti bombázásokat követően a Fóti út 135-ből „kibombázott” családból származó 7-8 év körüli kislány, M. Marianna Nagyéknál vészelte át a háborús időszak egy részét. A kis Marianna családja végül rendszeresen járt Petendre nyaralni a háborút követően: Nagyékat „városi portékával”, ruhákkal, cipőkkel látták el, míg a petendi barátok tyúkot, tojást és élelmet adtak a pesti barátoknak.

Nagy Valéria - jelen sorok írójának nagymamája - házuk udvarán 1940 körül. A háttérben a két ablak között látszik a bírói ház pincéje.

A háborús időben egyre durvább események történtek Vigántpetenden. Egy ízben Nagy Sándor lányát, a mamámat, a 7 éves Valikát próbálta egy férfi oldalkocsis motorjával „utaztatni egy kicsit”, ő viszont nem szállt fel. A falubírónak nem sokkal később jelezték, hogy ugyanezen férfit Székesfehérváron elfogták, kiderült, hogy kémkedett, s valószínűleg ezt követően fel is koncolták. A faluban eközben egyre megszaporodtak a kisebb hadi cselekmények: egyszer például a mamámra és az ő nagymamájára ijesztett rá a petendi mezőn „rárepüléssel” több percen át egy angolszász pilóta.

1944 nyarán-őszén történhetett az is, hogy a veszprémi püspökség a székesegyház kegytárgyainak egy részét el kívánta menekíteni. A menekítést valószínűleg nem az 1944. november 4-én letartóztatott Mindszenty, hanem valamely beosztottja szervezhette. A „kincsek” egy részét a vigántpetendi falubírói házban, Nagy Sándor méhkasa alá rejtették, s azok teljes épségben átvészelték a háború viszontagságait.

A front végül 1945 március végén érte el Vigántpetendet. Keletről, a Vigánti-hegyről a szovjetek tüzérek lőtték a nyugaton, a csórompusztai dombon lévő német-magyar csapatokat. A falubírói házban ekkor rögtönzött tábori kórházat is berendeztek, ahol vegyesen feküdtek magyar és német katonák. Az egyik sebesült annyira vérzett, hogy még a plafon is véres lett, s nem győzték a vöröslő részt lemeszelni a bírói házban. Amikor a falu a senki földjévé vált, egy vagy két sebesült német katona meg kívánt szökni a szovjetek elől. Végül a falusiak az egyenruháikat elégették, s helyi ruhát adtak a katonáknak. Hogy sikerült-e elérniük a saját vonalaikat, ezt nem tudni.

A bombázásokat Nagyék először saját pincéjükben, később pedig a plébánia pincéjében vészelték át. A falu egyszer csak elcsendesedett, megérkeztek a „ruszkik”. Nagy Sándor és a plébános, Szokol László fogadta a szovjeteket. A pincébe a falubíró ment le, aki nyugtatta a rettegő helyieket.

Nagy Sándor (háttal, középen) (ekkor valószínűleg templomatya) fogadja a veszprémi püspököt, Badalik Sándor Bertalant valószínűleg 1950. május 18-án a templomdomb útjának feljárójánál. A dátum azért valószínűsíthető, mert ekkor tartottak bérmálást Vigántpetenden

Ekkor több ízben is jól jött Nagy Sándor nyelvtudása. Az első napokban megérkező orosz tiszti különítményből azt mondták neki, hogy a plébánián lévő minden miseboros készletet semmisítse meg, mert a később érkező csapatok rendkívül veszélyesek. Így is tettek a petendiek, a legenda szerint bokáig állt a pincében a misebor.

A későbbi csapatokkal valóban volt probléma. A szinte szembe szomszédban bújtatott lányok helyét egy falubeli kislány – valószínűleg egy nyakláncért – elárulta. Ezt egy falubéli meghallotta, s riasztotta a padláson lévő kisasszonyokat, akik a kertek alatt a falubírói lakás padlásán rejtőztek el. Egy szovjet katona a bírón kereste is a lányokat, aki azonban tagadta, hogy bármilyen fiatal lány lenne a faluban. A petendi lányok közül így mindenki megúszta az erőszakot.

Kerényi György a hajliliomozó vigántpetendi lányok koszorújában

Egy komolyabb összetűzés is történt Petenden a szovjetek és helyiek között. Az egyik visszaemlékezés szerint a falubírói ház előtt randalíroztak a szovjet katonák, egy valaki fejszét is beleállított az ajtófélfába, s az összesereglett petendiek megverték őket. A másik – valószínűbb – történet szerint a mai faluközpontban élő helyiek szólalkoztak össze a „ruszkikkal”, akik végül a falubírói ház felé menekültek. A két történet szála itt egyesül: a visszaemlékezők abban egyetértenek, hogy az oroszul jól beszélő Nagy Sándor egy tiszttel egyeztetve elsimította a problémát, mondván, félreértés történt. Ismerve a korabeli viszonyokat – lásd olaszfalui mészárlás – ez szintén életeket menthetett.

A háború után azonban Nagy Sándort is utolérte a vörös rémuralom. 19 holdnyi földjével inkább középparasztnak számított, mégis kuláklistára tették. Feketevágással és más népellenes cselekményekkel vádolták, zsarolták, állatait elhordták, földjeit elkobozták. Valószínűleg ezek hatására kapott felesége súlyos agyvérzést, s halt meg viszonylag fiatalon.

A következő években folyamatosan romlott az egykori falubíró állapota, de jó kedvét sosem veszítette el, továbbra is sokat mesélt a helyieknek, s a munkából is kivette a részét. Azonban ekkor már a „nép ellensége” volt – legalábbis jogilag, a falu ugyanis élete végéig tisztelte. Az árvákat felnevelő, szegényeket támogató egykori falubíró 1970-ben a nép ellenségeként hunyt el. Emléke és példája azonban a mai napig köztünk él.

Nagy Sándor idős korában, házának bejáratánál 1965-70 körül