Hamarosan elkezdődik a 30. Művészetek Völgye, ennek a tiszteletére most nem Nagyvázsonyba, hanem a Dörögdi-medence (értsd: Völgy) egyik „fővárosába”, Vigántpetendre látogatok.

A petendieken (és vigántiakon) kívül kevesen tudják, hogy valamikor két település alkotta a mai Vigántpetendet: Vigánt és (Zala)Petend. A két falu élete évszázadokon keresztül egybefonódott, köszönhetően elsősorban az egymáshoz való közelségüknek és a közösen használat római katolikus templomnak.

A viszony nem volt azonban mindig ilyen békés, sőt. A török hódoltság után újratelepült falvak közül Vigántot inkább protestáns, míg Petendet túlnyomórészt katolikus lakosság alkotta. A vallási ellentétek tettlegességig nem igen fajultak, ellentétben Kapolccsal, ahol a katolikus körmenetet a protestánsok egyszer szétverték, s a katolikusok által állított kőkereszteket is lebontották.

Az igazi balhék a két község között a határon voltak – a vita tárgya rendszerint az volt, hogy ki és hova járhat legeltetni, s melyik terület melyik faluhoz tartozik. A legnagyobb összecsapás 1775. június 25-én tört ki a két falu között, s az oka szintén határvillongás volt. Hogy pontosan miért robbant ki a csetepaté, azt a források (a halotti anyakönyv és Porpáczy György plébános) nem határozzák meg. Az eredmény viszont tisztázott: két halott. Egy petendit a vigántiak agyonlőttek, míg egy vigánti kálvinista nemest, Dömölky Sámuelt a petendiek késeltek halálra.

Ezt az összecsapást több hasonló szerencsére nem követte, s két falu a térképek és a források tanulsága szerint a következő évszázadban folyamatosan egybeépült.

Az egybeépülés miatt is lehetett fontos, hogy elhatárolják egymástól a két települést. Azt, hogy miként jelölték eleinte a határt, nem tudni. Az első pontos, térképen is nyilvántartott határkijelölés 1858-ból származik. 1849-ben ugyanis a császár pátensében elrendelte a települések kataszteri felmérését, amelynek elsődleges célja az volt, hogy a földadó megállapításához pontos adatok álljanak a korabeli NAV (leánykori nevén ekkor kincstár) rendelkezésére. A felmérés során tisztázták az addig sokszor elnagyoltan jelölt faluhatárokat, s azokat térképen is ábrázolták.

A Vigánt és Petend közötti határ tehát legkésőbb 1858-ban kijelöltetett, s fennállt még további 81 évig, amikor is a két falut Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter határozatával egyesíttette.

A határ többé-kevésbé az emlékezet része maradt, nem így a vigánti „felső bejárónál” lévő határkő. A vöröses, négyzetalapú, tetején csúcsos határkő a mai napig pontosan jelöli ugyanis a két falu határát. Manapság meglehetősen ritka, hogy települések, különösen egyesített települések között ilyen épen maradjon fenn egy határpont.

Hogy pontosan mikor állíttatták a „petend-vigánti” határkövet, nem tudni. Annyi biztos, hogy két falut Vesztróczy Ferenc körjegyző hathatós segítségével 1939. január elsején egyesítették. A rendelet 1938. július 28. napján kelt, így minden bizonnyal 1938 előtt kellett történnie.

Ha jobban ránézünk a kőre, két betűt láthatunk rajta: egyet az északi oldalán („P”mint Petend), egyet pedig a keleti oldalán („V” mint Vigánt). Feltehető tehát, hogy ezt a követ akkor állították, amikor a „Petendhez” nem került a megkülönböztető „Zala” szócska. 1898-ban ugyanis törvény rendelte el a települések pontos névmeghatározását, amely postai és katonai (újoncállítási) szempontból is fontos volt, mivel sok volt a hasonló nevű település, s meglehetősen sok többletfeladatot rótt a közigazgatásra a folyamatos megkülönböztetésük (elég a mai Pettendre gondolni). Petendet végül 1908. november elsején kelt belügyminiszteri rendelet nevezte el Zalapetendnek. A határkő felirata és a névváltozás alapján tehát úgy gondolom, hogy a határkőállításra 1908 előtt került sor, amikor még Petendként szerepelt a helységnévtárban Vigánt öccse. Hogy pontosan mikori állíttatott a határkő, azt tehát nem tudni, az is előfordulhat, hogy az 1858-as felmérés során, vagy akár annál is régebben. Azt tehát ki merem jelenteni, hogy a felső vigánti bejárónál a bodzabokor tövében egy száz évnél is idősebb határkő áll.

Ez a határkő ma már nem elválasztja, hanem összetartja az alig kétszáz fős kis falut, s emlékeztet a két településrész közel hétszáz éves közös történetére. Ez a közös, de mégis önálló múlt köszön vissza a jelenleg körülbelül 20-30 főt kitevő Vigánt lokálpatriótább lakosainak önmeghatározásában is. Egy ízben, amikor a szőlőben egy vigánti úriembert lepetendiztek, ő büszkén kihúzta magát, s csak annyit mondott: „Na! Én vigánti vagyok!” Valóban, mint a határkő keleti oldala.

A határkövet pontos elhelyezkedését ide kattintva lehet megnézni.