A második világégés a történelem iránt érdeklődők egyik kedvenc témája. Magyarországon pedig talán nincs is olyan család, amelyben az idősebb rokonok ne mesélnék el világháborús történeteiket. Nincsen ez másképp a Bakony és Balaton-felvidék határán sem.

Az alábbi cikk elsősorban Nagyvázsony és környékének (elsősorban Vigántpetend, s részben Nemesleányfalu és Pula) eddig kevésbé kutatott és ismert háborús eseményeit dolgozza fel, nagyrészt eddig nem közölt szóbeli (oral history) és írásbeli (historia domus, visszaemlékezések) források alapján. Ez a kis munka nem igyekszik és nem is tud teljeskörű lenni. A jelenleg is folyamatban lévő, s kezdetinek nevezhető kutatásaim alapján úgy vélem, hogy a téma egy cikksorozat, hosszabb tanulmány, esetleg könyvnyi terjedelemben lenne megfelelő módon feldolgozható.

Amennyiben Ön vagy rokona/ismerőse forrásokkal, történetekkel rendelkezik a Nagyvázsony környéki (Veszprém-Tapolca vidéki) háborús eseményekről, szívesen várom a jelentkezését!

Német csapatok a Dunántúlon (Forrás: Bundesarchiv)

A tavaszi ébredés és a szovjet gőzhenger

Ahhoz, hogy hogyan vált a harcok helyszínévé a Balaton-felvidék és a Bakony vidéke, röviden és leegyszerűsítve be kell mutatni az 1945 március elején kialakult háborús helyzetet.

1945 január végén – a szovjet gyűrűvel körülvett Budapest teljes eleste előtt – azt a döntést hozta a német hadvezetés, hogy ellenoffenzívát indít a szovjet ellen, melynek céljául a Duna vonalának elérését tűzte ki. A fő cél a dunántúli területek felszabadítása mellett a zalai olajmezők védelme volt, amelyek ekkor már a német üzemanyag-szükséglet 80%-át biztosították. Az offenzíva előestéjén nagyjából 260.000 fős (más források szerint akár 430.000 fős!) német-magyar egység állt szemben a körülbelül 465.000 fős szovjet-bolgár sereggel. Az „oroszok” minden téren fölényben voltak a német-magyar csapatokkal szemben: létszámban, tüzérségben, páncélosban és légierőben is.

A tengelyhatalmi csapatok támadására 1945. március 6-án kedden hajnali 4-kor került sor. A szovjeteket nem érte meglepetésként, bár a borús idő miatt a légierő támogatásáról le kellett mondaniuk. A német seregek két részen áttörték a szovjet vonalakat, azonban a felázott talajban a német gépesített egységek elakadtak, a támadás kifulladt, majd március 16-án 12:30-kor a Tolbuhin marsall vezette szovjet csapatok megindították a Bécs elleni offenzívát.

Német haditervek 1945 év elején a Dunántúl visszafoglalására és a zalai olajmezők védelmére

A gőzhenger ekkor megindult: bár a Bakony-Balaton vidékén támadó szovjeteknek a 6. (SS-) páncéloshadsereg bekerítése nem sikerült, de az előretörés gyors volt. Március 21-án Várpalotát, másnap Székesfehérvárat, március 23-án pedig Veszprémet is elfoglalták. A „Balaton-felvidéki csata" nagyjából itt veszi kezdetét, amelynek egy kis szeletét mutatom be az alábbiakban. Apropó, Balaton-felvidéki csata: a kifejezést a szakirodalom nem használja, ebben a cikkben a szovjetek bécsi támadó és magyar-német védekező hadműveleteinek a Balaton-felvidék/Bakony térségében (Nagyvázsony, Vigántpetend, Nemesleányfalu, Pula) lejátszódó részeit értem alatta.

A szovjetek bécsi offenzívája (Forrás: Память Народа (Pamyat Naroda))

Vihar előtti csend, avagy „az éjszaka csöndjébe sokszor beleremeg a repülőgépek félelmetes hangja”

Nagyvázsonyt a magyar hadbalépést (1941. június 27.) követően lassan érte el a háború szele: a harcoló honvédek és munkaszolgálatosok hiánya hamar kihatott a község életére, de a háború „érzése” csak 1944-ben érkezett meg Kinizsi hajdani fészkébe.

A helytörténész-plébános Németh Gábor utódja, Molnár György által vezetett nagyvázsonyi historia domusba az első – falut közvetlenül érintő – háborús bejegyzés 1944. április 3-áról származik: „Ápr. 3-án bombázták Budapestet. Azóta többször riadó van, az éjszaka csöndjébe sokszor beleremeg a repülőgépek félelmetes hangja.”

 Molnár György nagyvázsonyi adminisztrátor, aki a katolikus historia domust vezethette a háború idején 

Nagyvázsony környékét – Veszprém és Zala vármegyéhez hasonlóan – először a légiháború érte el. 1944 márciusában Tótvázsonyban (s részben Nagyvázsony területén) repülőtér létesült, amelyet helyi férfiak leventekorú fiatalok kivezénylésével építettek ki, a falu lakossága pedig a kemény ’44-45-ös télen havat lapátolni és havat taposni járt ki a Nőzsér környékén lévő reptérre. Az a helyszín hamar célponttá vált: 1944. június 15-én vagy 16-án néhány bombát dobtak le a tótvázsonyi legelőre, amely 3 tehenet elpusztított, de emberéletben és hadianyagban kárt nem tett. Júliusban egy angol repülőgépet lőttek le, amelynek pilótája hadifogságba került. A légiriadók miatt egy idő után a tanítás is szünetelt. Nagyvázsonyban volt egy másik reptér is, ez az akkori vásártér helyén létesült. Hauck János visszaemlékezéseiben kétfedeles repülőkről mesélt, amelyek betontömbökhöz voltak láncolva, hangjuk miatt pedig „varrógépnek” hívták őket Simon Lászlóné Kardos Julianna szerint. Hogy milyen gépek voltak pontosan a „felső” repülőtéren, nem tudni, de a korabeli viszonyokat ismerve lehetséges, hogy a közelfelderítői és könnyű bombázói feladatokat ellátó WM–21 Sólyom, esetleg Fiat CR.42 Falco gépekről lehet szó, bár ez utóbbi valószínűtlen.

Az egyik első sérüléssel is járó harci cselekmény Dóra Ambrus gépének 1944. október 12-i lelövése volt. Az őrmester Me–109G–6 gépével kényszerleszállást hajtott végre Nagyvázsony-Tótvázsony között, de a kigyulladt gépet jó ideig nem tudta elhagyni, mivel az angol-amerikai csapatok folyamatosan tűz alatt tartották. Végül súlyos sérülésekkel élte túl a támadást. Ezt követően 1944. december 22-én érte légitámadás a tótvázsonyi-nagyvázsonyi repülőteret.

Dóra Ambrus őrmester Me–109G–6 gépe Tótvázsony-Nagyvázsony térségében

Ezen a nyáron volt személyi sérüléssel nem járó "légitámadás" is. Kandikó Józsefné Nagy Valéria – jelen sorok írójának nagymamája – a nagymamájával sétált a vigántpetendi kukoricásban, amikor egy repülőgép hangjára lettek figyelmesek. A repülő először alacsony magasságban átrepült a menedéket kereső nagymama és 7 éves unokája felett, majd megfordult, s egyenesen az irányukba indult meg. A kis Valika és nagymamája a kukoricásba vetették magukat, a repülőgép pedig tőlük kissé távolabb a mezőbe egy géppuskasorozatot eresztett, majd eltávozott. Szerencsére senkinek nem esett baja, s a gép pilótájának célja is csak az ijesztegetés lehetett, ugyanakkor erre a pillanatra mind a mai napig könnyezve emlékszik vissza az egykor a petendi mezőn rettegő Nagy Valéria.

1944 őszén a vajdasági Bajmokról érkeztek menekültek Vázsonyba. A szovjetek és Tito partizánjai által elfoglalt településen később népirtást követtek el a megszálló erők, melynek 229 bajmoki esett áldozatul. Arról nem tudni, hogy a Vázsonyba érkező menekültek mikor érkeztek pontosan. Sok bácskai menekült utazott át Vigántpetenden is, köztük volt Tiefenbach Rudolf plébános, aki három nyelven is prédikált a híveknek.

A falvakban egyre nőtt a feszültség: szeptemberben német csapatok jelentek meg Nagyvázsonyban, később az örkényi huszárfelügyelőség szállt meg a plébánián, majd november-december környékén további német repülőgépek érkeztek a falu határán lévő repülőtérre.

A nagyvázsonyi katonai kilátó, amelynek közelében feküdt egykor a német-magyar repülőtér 1944-45-ben

Egy háborúban kémsztorikból sem lehet hiány! Vigántpetenden például rendszeresen megjelent egy oldalkocsis motorral közlekedő középkorú férfi, aki a helyi kislányokat vitte körbe a járgányán. Egy ízben Nagy Sándor bíró lányát, Nagy Valériát is el szerette volna vinni, ám a kislány nem szállt fel hozzá. Később kiderült, hogy a férfi a szovjeteknek kémkedett, s valószínűleg így próbálta feltárni a magyar-német csapato elhelyezkedését. A kémet a falusiak visszaemlékezései szerint Székesfehérváron letartóztatták, s halálra ítélték.

„Állandó izgalmak közepette indulunk neki az évnek” – írja Molnár az első 1945-ös bejegyzéséhez. S valóban: vészjóslóan indult a háború utolsó éve a Déli-Bakony lábánál. A nagyvázsonyiakat rendszeresen kirendelik ki a reptérre, 68 vázsonyi leventét Németországba vezényelnek február 15-én, a németeket pedig egyre erőszakosabbnak írja le Molnár. A környékbeli fiatalokkal ellentétben a vigántpetendi leventék 4-5 fő kivételével megúszták a Németországba vezénylést, köszönhetően a faluban csak „uraságnak” hívott Petrovics Györgynek, aki a település katonai parancsnokaként mint nyugalmazott százados, a csendőröknek ellenszegülve állította le a fiatalok elvitelét.

A vöröstói plébános ekkoriban a magyar csapatokra is panaszkodik, s leírja, hogy semmi más nem érdekli őket, csak a bor, a pálinka és dohány, s a fiatal férfiak céltalanul barangolnak a pincék között. Az alkohollal kapcsolatos viszony máshol is megjelenik: Molnár szerint a vázsonyi civilek egyre inkább az alkoholba menekülnek a feszültségek elől, míg Vigántpetenden Szokol plébános feljegyzései igencsak megnőtt a bor ára – amely valószínűleg a keresleti oldal meredek emelkedésének köszönhető.

"Fuss, kislány! Jönnek az oroszok!"

A háborús események március végén érték el a Kab-hegy lábánál fekvő falvakat. A fokozatosan visszaszoruló magyar és német csapatok nyomában meginduló szovjet gőzhenger eddig sohasem látott eseményeket hozott a Déli-Bakony vidékére. Nagyvázsony egy felbolydult hangyabolyhoz volt hasonlítható a plébános leírása szerint, több ezresével vonultak vissza a német katonák a falun keresztül.

1945. március 22-én 11-12 óra magasságában Nagyvázsony és Kapolcs között a hadiforgalmat éri légitámadás három hullámban. Talán ez az a támadás, amelyről Simon Lászlóné Kardos Julianna is mesélt nekem. Halimbáról jött haza Pulán keresztül a főút vonalában (mai 77-es út), amikor a vázsonyi Szent Mihály-kolostor romjai alatti metszőnél légitámadás ért egy Pula felé vonuló lovas csapatot. Az ekkor 15 éves Julianna villanyoszloptól villanyoszlopig futott, s ott keresett fedezéket, miközben a vadászgépek lőtték a katonákat, s lovak nyerítése és katonák sikolya rázta meg a Vázsonyi-séd völgyét.

A nagyvázsonyi főtér a századelőn, amely 1945 márciusában több légitámadás helyszíne is volt.

Másnap újabb légitámadás érte Kinizsi hajdani mezővárosát. Egy Vázsony felett átrepülő amerikai bombázókötelék bombázza, míg egy P-38 „Lightning” típusú vadászbombázó csoport alacsonytámadásban lövi a falu főutcáján állomásozó német és magyar ellátóoszlopot. A támadások következtében 2 civil, 10 magyar és 5 német katona hunyt el, továbbá elpusztult 52 ló is. Egyes források szerint ezen a napon Nagyvázsonyt a szovjet légierő is bombázta. Juli néni ezt a támadást is átélte. Pont a falu központjában lévő postára ment volna, amikor szirénák hiányában az utcán sétálók kiabálták, hogy légitámadás közeleg. Ahogy ezt meghallotta, máris bombák hullottak, s az iskolát lőtték a gépek, ahol magyar és német (és egyesek szerint olasz!) katonák voltak elszállásolva. Az iskola ("Kisiskola", a mai Reményi Antal Rendezvényház) és az orvosi rendelő tetejéről úgy pattogtak a lőszerek, mintha jégeső esne. Ekkor érte támadás a vásártéren lévő repülőteret, a katonai konyhaként használt tűzoltószertárt is. A historia domus szerint Tenkék házára, Szallerék kertjébe, a Deutsch-házra (mai „piros bolt”, a "Kisiskolával" átellenben) és a plébánia udvarára is hullottak bombák, de a plébánia közelében lévő 50 kg-es robbanószer nem robbant fel. A légitámadás következtében 2 civil (egy 9-10 év körüli gyermek), 10 magyar és 5 német katona hunyt el, s elpusztult 52 ló. Két nappal később, március 25-én (virágvasárnap) a kora délutáni órákban újabb bombázást szenvedett el Nagyvázsony, melyben 32 magyar katona hunyt el.

P–38 Lightning amerikai együléses vadászrepülő - ilyenek vettek részt a március 23-i nagyvázsonyi légitámadásban.

Az utolsó napokat a környékbeliek vagy pincékben, vagy a szőlőkben, esetleg erdőkben töltötték. A vázsonyiak nagy része a nagyobb házak mély pincéiben, a Pula és Nagyvázsony közötti határon fekvő Határ-völgyben és az erdőkben bujdosott, a Zichy család és alkalmazottainak egy része, valamint a kántor és a plébános a pulai főerdész pincéjében vészelte át az ostromot. Vigántpetenden napokon át a pincékben voltak a falubeliek: a vigántiak egy része a nagyobb vigánti pincékben, a hajdani Zalapetend (alsó falu) nagy része pedig a plébánia pincéjében keresett menedéket. Sokan nem bírták azonban a fokozódó feszültséget. Egy nagyvázsonyi nő felakasztotta magát, egy vigántpetendi asszony idegösszeroppanást kapott, mert a németek elvitték az elrejtett holmijait, a vigántpetendi leventéket megmentő Petrovics György pedig a falubeliek szerint méreggel vetett véget életének, félve a vörösök bosszújától, mivel egyesek szerint az ellenforradalmi erők között harcolt 1919-ben.

A visszavonulás idején német és magyar csapatokat kellett elszállásolniuk a falubelieknek. Szokol plébános „szolgálatkésznek” írja le a Wehrmacht-katonákat.  Vigántpetenden a bíró, Nagy Sándor – jelen sorok írójának dédnagyapja – házának utcafronti tiszta szobáját tábori kórháznak alakították ki. Ennek az volt az alapja, hogy ezt használták ekkoriban orvosi rendelőnek is. Egy ízben egy találatot kapott német katona vére egészen a plafonig spriccelt, s nem győzték az ápolók és katonák meszelni a falat, féltek ugyanis, hogy a bevonuló szovjet megbosszulja az ellenség segítését. A Nagyéknál elszállásolt katonákat Burza Lajosné Nagy Ilona kedves és fáradt embereknek írta le, akik a helybeli gyerekeknek rendszeresen adtak a finom kekszükből. A vigánti harangláb mellett lévő Kandikó-házban elszállásolt német tiszteket is kedvesnek írta le Kiss Ernőné Kandikó Gabriella. A távozásuk azonban nem mondható kedvesnek: azon az estén, amikor távoztak, lelőtték a pajtában lévő kis súlyú disznót, s oldalkocsis motorjukon elvitték azt. Nagyvázsonyban is történt hasonló: volt, hogy a kivonuló seregek feltörték a spájzokat.

Nagy Sándor vigántpetendi bíró, jelen sorok írójának dédapja, a petendi lányok megmentője, aki sok szegény gyermeket fogadott a családi gazdaságába. Példamutató életéről a jövőben cikket szeretnék írni.

A front végül március 25-én vasárnap érte el a Kab-hegy lábánál fekvő Nagyvázsonyt és környékét. A Pula felől Vázsonyba (tehát a frontvonal felé) tartó Kardos Juliannának egy visszavonulóban lévő kocsiból többen azt kiabálták, hogy „Fuss, kislány! Jönnek az oroszok!” A virágvasárnapi misére igyekvő Molnár György plébánost a németek már nem engedték be a faluba, mivel az hadműveleti területté vált.

A német csapatok az előző napokban Hidegkúton sikeres kitörést hajtottak végre, majd az elesett Tótvázsonyt körülbelül két órára visszafoglalták. Kisebb harcok voltak Vázsonyban is. Virágvasárnap délután a 35. szovjet lövészhadtest nagyjából 40 harckocsival és túlerőben lévő gyalogsággal támadta meg a 9. páncélos hadosztályt, amely este 9 óra magasságában elhagyta Nagyvázsonyt. A harcok következtében 3 civil, 18 magyar katona, 5 német és ismeretlen számú szovjet halt meg.

A Szent István-templom találatot kapott, s teteje leégett. Nem lehet tudni, melyik fél találata érte, de az árulkodó, hogy ezen templom temetőjében temették el az eddig legjobban ismert, Nagyvázsonyban elhunyt szovjet háborús áldozatot, a Szentpétervár környékéről származó, ekkor 38 éves Konsztantyin Iljics Kalinyint (Константин Ильич Калинин), aki egy tüzérségi támadás miatt veszítette életét. A németek lőtték később Nemesleányfalut is a Balatoncsicsó/Vigántpetenden lévő erdő felől (valószínűleg a völgy feletti magaslatról, a Szent Jakab-romok környékéről), melynek következtében 3 civil meghalt, s 14 ház kigyulladt.

Konsztantyin Iljics Kalinyint (Константин Ильич Калинин) 1907-1945. március 27.(?) (Forrás: K.W.)

Megsemmisült a vázsonyi községháza, melynek iratait a németek gyújtották fel, s ettől kapott lángra az épület, a pusztítást a szovjetek fejezték be, amikor újra felgyújtották a községházát, majd a szomszédos Mátis-házat is.

A nagyvázsonyi Mátis-ház romjai 1945-ben. A házat a szovjet csapatok gyújtották fel

A szovjet csapatok egy része Nagyvázsonyból Pula-Padragkút-Halimba társégébe vette az irányt, míg a másik a Nemesleányfalu-Vigántpetend-Kapolcs-Tapolca úton üldözte a németeket. Március 26-án Vigántpetenden a völgyben fekvő falu fölött lőttek át az ellenséges csapatok. A Tapolca felőli Csórompusztán a németek, a Vigánti-hegyen, a szerpentin fölött az oroszok tüzérsége állt, míg a falubeliek a pincékben élték át a harcokat. A páncélosok a kilenckanyar helyett - vagy talán arról letérve- a környező mezőkön keltek át, s a kertek alatt indultak Kapolcs felé.

A nagyvázsonyi községháza a századelőn és 1950-ben. A második képen már az újjáépített állapotban van az épület, de azon még mindig látszanak a háború pusztításai (A második kép forrása: Mátis Antal és Mátis Erzsébet gyűjteménye)

A visszavonuló német utászok felrobbantották a környékbeli hidak egy részét, a Pulán lévő imári híd azóta sem épült újra. A petendi hídrobbantás során leventéket vezényeltek ki falu szélén lévő hídhoz, majd röviddel a robbantás előtt mindenkit hazaküldtek. Amikor a leventék megérkeztek a menedékül szolgáló plébánia pincébe, óriási robbanás rázta meg az ódon falakat, melynek következtében még a viharlámpa is elaludt.

Az utolsó magyar és német katonák március 26-án hagyták el Vigántpetendet. Két, talán könnyebben sérült német katona a bírói házban maradt, s nekik is távozniuk kellett valahogyan. Mivel a szovjet már közel volt, ezért a helybeliek saját ruháikat adták nekik, a német egyenruhát elégették, s a civilnek öltözött katonák a kertek alatt igyekezték elérni a saját vonalaikat. Hogy sikerült-e nekik, nem tudni.

A kép bal oldalán látható kőhidat robbantották fel 1945. március 26-án a német utászok

Lelőtt plébános és a jólelkű kapitány – a megszállás első napjai

A magyar és német csapatok visszavonulása után hamar megérkeztek az oroszok. A Kab-hegy égő, füstölgő, egykor betyárokat rejtegető erdejében lévő csapatok hamar megtalálták a Pula és Nagyvázsony határában lévő vázsonyi lakosokat. Az első csapatok cukrot és csokit osztogattak a gyerekeknek, később egy csoport a kocsikat vizsgálta át fegyvereket keresve, majd jött a feketeleves: a férfiak csizmáit és óráit levették, a lovakat és jószágokat elhajtották. Egy családnak a lovait hajtották el, amitől a kislányuk keserves sírásba kezdett. Egy lovon ülő orosz tiszt megkérdezte, hogy mi a baj, s amint ezt meghallotta, két lovat hozott a családnak. Később ez a tiszt egy – valószínűleg szintén elhurcolt – tehenet is hozott egy falubeli famíliának, majd a bujdosókat személyesen vezette vissza vázsonyi főútig, úgy, hogy közben a zavarosban halászni igyekvő szovjet katonákat eltessékelte.

A nagyvázsonyi Mátis-ház romjai 1945-ben (Forrás: Mátis Antal és Mátis Erzsébet gyűjteménye)

A Pulán lévő vázsonyi plébánosnak a pénztárcája bánta a szovjet bevonulást. Az oroszok nem voltak kedvesebbek Vigántpetenden sem: a plébánián megjelenő tiszti csoport pár tagja sáros csizmával feküdt az ágyon, étkezésük után mocskosan hagyták a konyhát, a templomot pedig feltörték, s a miseruhákat és terítőket kapcarongynak használták vagy nyereg alá tették, a vörös miseruhákból pedig zászlót készítettek.

A visszaemlékezések szerint Nagy Sándor bíró háza melletti istálló padlója alá rejtették el a veszprémi egyházmegye egyes kegytárgyait, melyeknek nem esett bántódása.  A petendieknek szinte minden nagytestű háziállatát elkobozták az oroszok. Nagyvázsonyban a megszállást követő második héten újabb szovjet csapatot szállásoltak el. Az Új utcában lakókat este kitessékelték a házaikból, ahova szovjet férfiak és nők érkeztek. Reggel, mikor hazaértek a helyiek minden értékesebb mozdítható vagyontárgyuknak a hűlt helyét találták.

Zalapetend/Vigántpetend panorámája az 1930-as évekből a Vigánti-hegyről. A szovjet tüzérség 1945. március 26-án innen lőtte a szemközt lévő Csórompusztán elhelyezkedő magyar és német seregeket.

A háborús rablásokon kívül azonban súlyosabb cselekmények is történtek Vázsonyban és környékén. A Kinizsi-várban elbújtatott lányokat megerőszakolták, s a faluban maradt férfiakat arra kényszerítették, hogy keressenek nőket. A legfiatalabb vázsonyi áldozat 14 éves, a legidősebb 82 éves volt. Pulán a nőket sikeresen bújtatták, ugyanez történt Petenden is. A vigánti lányokat a Kandikó család padlásán rejtegették, a petendiek pedig a bírói lakás felett voltak – egészen addig, amíg egy 5-6 év körüli kislány egy nyakláncért cserében el nem árulta, hol vannak. Nagy Sándor bíró ezt hamar megtudta, s egy másik ház padlására vitte a lányokat, így a vigántpetendiek is szinte mind megúszták a nemi erőszakot. Egy asszonyt kivéve, akit a szovjet tisztek vettek rá, hogy ne menjen krumplit pucolni a többiekkel, mondván, „velük jobb dolga lesz”.

Kapolcson és környékén több pásztort is lelőttek a szovjetek, mert partizánnak nézték őket. A legnagyobb vihart kiváltó eset a közkedvelt nagyvázsonyi plébános, Németh Gábor megölése volt. Az aranymiséjére készülő lelkipásztor Pulán, a festői szépségű Farkas-árokban keresett menedéket a vele rokonságban álló Látrányi-Leitold családdal. Március 26-án, mikor Pulán még német csapatok állomásoztak a család idősebbik fia egy hátizsákkal a falu felé indult. A család rászólt, hogy a hátizsákot ne vigye magával. Ezt a táskát akarta Németh Gábor a fiú után vinni. Az egyik magaslaton ekkor egy szovjet katona jelent meg, aki valamit ordított a plébánosnak. Hogy mit,azzal kapcsolatban eltérnek a források. Egyesek szerint nőnek nézték, mások szerint azt mondták neki, ne vegye fel a táskát, megint mások szerint azt hitte a szovjet katona, hogy el akarja venni a gyerektől a táskát. A plébános egyesek szerint nem hallotta, mások szerint nem értette a felszólítást, a szovjet pedig géppuskájából tüzet nyitott rá, s Németh Gábor holtan esett össze. A vázsonyi plébános sokáig egy ideiglenes sírban nyugodott a Farkas-ároknál, s csak később temették el a nagyvázsonyi temetőben.

Németh Gábor plébános, akit 1945. március 26-án egy szovjet katona ölt meg a pulai Farkas-ároknál

A harcok emberi életekben, javakban és lelkiekben nagy pusztítást végeztek Nagyvázsony környékén. Nemesleányfaluban legalább a házak 14%-a (98-ból legalább 14) sérült meg vagy gyulladt ki, Nagyvázsonyban pedig a lakóházak 15%-ában következett be kár (399-ből kb. 60). 

A Déli-Bakony vidékén a háborús pusztítás súlyos, maradandó sebeket hagyott maga után, olyanokat, amelyeket 1708 óta nem élt át a környék lakossága, s tiszta szívből remélem, hogy soha többé nem is fog.

A jelen cikk megírásához köszönettel tartozom Mátis Erzsébetnek és Leitold Attilának az értékes forrásokért!

Adatközlők, akiknek külön köszönettel tartozom: Burza Lajosné (született: Nagy Ilona), Hauck János, Kandikó Józsefné (született: Nagy Valéria), Kiss Ernőné Kandikó Gabriella, Nagy Sándor, Simon Lászlóné Kardos Julianna

A jelen cikk az Arcanum, a Bundesarchiv, a Память Народа (Pamyat Naroda) adatbázisának a felhasználásával, valamint a nagyvázsonyi és vigántpetendi historia domus, a Pulai Tükör különböző kiadványainak, valamint Veress D. Csaba, Leitold Attila és Reményi Antal műveinek a felhasználásával készült.