Ha a trianoni békediktátumról van szó, mindenkinek Erdély, a Felvidék, Délvidék, Kárpátalja vagy a többi – sokszor csak a békeszerződés után elnevezett, lásd Őrvidék – elcsatolt területrész jut eszébe. A Balaton és környéke messze elkerüli az 1920-as országcsonkításra történő asszociációkat, pedig ki kell emelni, hogy a Balaton-felvidék és a Déli-Bakony, s Nagyvázsony környezete is szóba került a békerendszer lefektetése során. Ebben a cikkben két kevésbé közismert tényre hívom fel a figyelmet: Veszprém és környékének román megszállására, valamint az ún. szláv korridor legradikálisabb tervére, melynek értelmében akár egész Zala vármegye elcsatolásra kerülhetett volna Magyarországtól.

A szláv korridor terve 1918-ban, majd 1920-ban. Jól látható, hogy a háború alatti cseh elképelés egész Zala vármegyére igényt tartott. (Forrás: Kanizsa)

 Ha jobban érdekel Nagyvázsony és a Balaton-felvidék története, látogass el a Vázsonykő Facebook-oldalára!

Román megszállók a királynék városában

1919 nyarán minden bizonnyal perzselő hőség volt Kab-hegy lábánál is, azonban a tekintetek 20 kilométerre keletebbre szegeződtek: megérkezett Veszprémbe a megszálló román hadsereg. A Tanácsköztársaság, majd a szociáldemokrata Peidl-kormány bukása után Magyarországon teljesen eluralkodott a zűrzavar, s a szomszédos államok hadseregei (szerb, csehszlovák és román csapatok) igyekeztek minél nagyobb területet a fennhatóságuk alá hajtani.

Román katonák Budapesten (Forrás: 3Szék)

Így történt ez Veszprémmel is, ahova 1919. augusztus 16. napján érkeztek meg a román csapatok, s egészen 1919. október 4-ig állomásoztak a vármegye székhelyén. A román külpolitikának nem tartozott a céljai közé a Dunántúl elcsatolása (ellentétben Debrecennel, Gyulával vagy Szegeddel), s valószínűleg részben ennek is köszönhető, hogy a Bakony környékén elmaradtak a nagyobb román atrocitások. A jelenlegi kutatások szerint a román előőrsök Nemesvámos környékéig jutottak el, annál nyugatabbra már nem vonultak, köszönhetően a Horthy Miklóssal a demarkációs vonal tárgyában kötött megállapodásnak. Ez azt jelenti, hogy Nagyvázsony történelmi szerencséjének, s talán Kinizsi szellemének is köszönhetően kimaradt a közvetlen román megszállásból.

A veszprémi román megszállók első rendelete (Forrás: Rainer Pál: Az 1919-es román megszállás emlékei a Laczkó Dezső Múzeumban)

Nemesvámosot viszont egy kis időre valószínűleg megszállták a románok, s ott erőszakoskodás is történt. A vámosi búcsú napján, 1919 szeptember végén a faluba érkezett egy román lovasjárőr. Az eset pontos körülményei nem ismertek, annyit lehet tudni, hogy később a kocsma udvarán bálozó fiatalokat fegyverekkel hazakergették megszállók, mert a helyi lányok nem voltak hajlandóak a román katonákkal táncolni. Az affér után kocsikkal hajtottak Veszprémbe, s egész úton a levegőbe lövöldöztek, majd a vármegye székhelyére érve Fáth Imre kocsist alaposan helyben hagyták.

Veszprém megszállása 1919. október 4-ig tartott. A várost az alföldi gyilkosságokhoz és győri rabláshoz hasonló nagyobb atrocitások elkerülték, azonban a királynék városa sem úszta meg könnyen a megszállást. Nagy Szabolcs Veszprém 1919. évi román megszállása c. művében foglalkozott a román haderő veszprémi jelenlétével.

Egy korabeli forrásra hivatkozva kiemeli, hogy Agnelli Mártont 100.000 koronával sarcolták meg, Laszkáry Miklós lakását kifosztották, s abban 300.000 korona kárt okoztak, de több tízezer koronát meghaladó rablásról is említést tesznek. Veszprém városának mindösszesen 722.000 koronájába került a román megszállás, s az „oláhok költségeikből csak 41 000 koronát térítettek meg.”  A költségek könnyebb megértéséhez egy korabeli adat: az egyik forrásként szolgáló újságban egy siófoki kétszoba-konyhás, 450 négyszögöles saroktelkes ház 220.000 koronába került.

Veszprém és környéke nem úszta meg tehát könnyen a másfél hónapig tartó román megszállást, bár tény, hogy még mindig jobban járt, mint az Alföld népe.

A térképen jól látható a román megszállás vonala (Forrás: MTA-BTK)

Balaton-felvidékre útlevéllel, avagy a „maximális szláv korridor”

A Balatont a népnyelv ma is a „magyar tengernek” tartja, volt azonban idő, amikor füstös szobákban másképp gondolták. Kevesen tudják, hogy a trianoni békeszerződést megelőzően komolyan felmerült az, hogy a korabeli Zala vármegyét – abba beleértve „természetesen” a Balaton északi partját – elcsatolják Magyarországtól. Ezt a történetet az Ablonczy Balázs által vezetett Trianon100 kutatás keretében Glant Tibor dolgozta fel kiválóan. 

A „maximális szláv korridor terve”, azaz Zala vármegye és a Balaton északi partjának elcsatolása 1918-ban merült fel, amikor az I. világháború még bőven zajlott. Az elképzelés lényege az volt, hogy amennyiben a háborút elveszítik a központi hatalmak, az Osztrák-Magyar Monarchiát fel kell osztani, és Ausztria és Magyarország közötti határt meg kell szüntetni úgy, hogy a két szláv állam (a leendő Csehszlovákia és Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) ékelődik be a Monarchia két állama közé. Ez az ún. szláv korridor, amelynek legvakmerőbb ötlete egész Zala vármegyére, sőt Hudi József szerint Veszprém vármegye egyes részeire is igényt tartott.

A szláv korridor "maximális terve" értelmében egész Zala vármegye elcsatolásra került volna (Forrás: Trianon100)

A korridor tervén később „finomítottak” a csehek, s egy későbbi verzió szerint már „csak” Keszthelyre és Zala vármegye délnyugati részére tartottak igényt, később még erről is lemondtak. A korridort végül a békekonferencia előkészítő bizottsága teljes egészében elutasította.

Zala vármegye térképe. A legradikálisabb elképzelésekben az egész vármegye Magyarországtól elcsatolása is szerepelt.

De hogy jön ehhez Nagyvázsony s a Balaton-felvidék? Úgy, hogy mint már említettem, a korabeli Zala vármegye a Balaton egész északi partját magában foglalta, Veszprém vármegyének kis túlzással csupán az akarattyai löszfal és Siófok jutott. Ezzel a Zala vármegyével volt határos Nagyvázsony és a ma Nagyvázsonyhoz tartozó Nemesleányfalu.

Ha minden a legrosszabb tervek szerint alakul, akkor Nagyvázsonynak ma két határátkelője lehetne, s mindkettő a mai nagyvázsonyi közigazgatási határokon állna. Az egyik a Pula felé vezető úton, a Barátpuszta utáni emelkedőn.

Nagyvázsony és Pula határa Barátpusztánál a 77-es főúton. A jobbra látható földút és annak folytatása képezte az ezeréves határt Veszprém és Zala vármegyék között. A határ a Google térképén is megtekinthető. 

A másik a korabeli Nemesleányfalu és Szentjakabfa közötti határon, az erdő „bejáratánál”.

Egy ponton fizikailag is látható a korabeli veszprémi-zalai határ: Nemesleányfalu - mely ma Nagyvázsony része - Szentjakabfával közös községhatárán húzódott a megyehatár. A községhatár pedig nem volt más, mint a jakabfai (beljebb már petendi/vigánti) erdő. Az erdő mai vonala nagyjából meg is felel a korabeli vármegyehatárnak. A megyehatár a Google térképén is megtekinthető.

Ha a terv megvalósul, a mai Balaton-felvidék szinte egésze cseh(szlovák) megszállás alá került volna. A Káli-medence, Tapolca, Keszthely, Tihany, Balatonfüred vagy a Művészetek Völgyének helyt adó Dörögdi-medence mind idegen megszállás alá került volna. Szerencsére a „ha” azonban a kontrafaktuális történelemírás terepe, a fenti terv csupán a zöld asztalokon valósult meg.

Ha azt hisszük tehát, hogy Trianon szele nem csapta meg a Balaton-felvidéket, nagyot tévedünk.