A „nagyvázsonyi zendülés” története egy kevésbé kutatott témája a Balaton-felvidék és Bakony helytörténetének. Első ízben tavaly írtam a lázadásról, melyben legalább két személy elhunyt, többen megsérültek, a káplánt elkergette a falu népe, a község rendjét napokig 7 település 20 csendőre és egy századnyi honvéd őrizte, s 55 vázsonyi élvezte a csendőrség vendégszeretetét. A rendbontások akkor kezdődtek, amikor a Veszprém vármegyei hatóságok az édesanyja kérésére exhumálni akarták a közel egy évvel korábban elhunyt Huemer Ferencet, majd maradványait szülővárosába, Bad Ischlbe kívánták szállítani.

Hasonló lehetett a nagyvázsonyi csendőrsortűz is (Illusztráció)

A jelen cikk az Arcanum adatbázisának felhasználásával és levéltári kutatások alapján készült. Ha jobban érdekel Nagyvázsony és a Balaton-felvidék története, látogass el a Vázsonykő Facebook-oldalára!

Nemrég újabb források jutottak birtokomba, mellyel jelentősen tisztult a kép a Bakony és Balaton-felvidék talán legjelentősebb „békebeli” zavargásával kapcsolatban. Elsősorban a Gere Márk Dávid nemesvámosi és nagyvázsonyi plébános és Marosi Szilvia által rendelkezésemre bocsátott historia domust kell kiemelnem, amelyet Nagyvázsony kiváló helytörténésze, a kis időre „elüldözött” Németh Gábor írt. A historia domus kutatásának lehetővé tételét ezúton is köszönöm! Emellett további forrásokra bukkantam a balhét közvetetten „okozó” költő, Franz Huemer, avagy Huemer Ferenccel kapcsolatban is, melyből jobban megismerhető a zavargást „előidéző” uradalmi titkár személye.

Németh Gábor nagyvázsonyi káplán, majd plébános, Nagyvázsony kiváló helytörténésze, Huemer Ferenc jó barátja (forrás: Veszprémi Érseki Levéltár)

A Bad Ischl-i költő találkozik Savanyó Jóska bandájával

Huemer Ferenc 1855. július 26-án látta meg a napvilágot a felső-ausztriai Bad Ischlben. A császári üdülővárosból hamar „elkerült”, s tanulmányait 1875-től az óvári (ma Mosonmagyaróvár) az éppen csak akadémiai rangot kapott Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémiára. Hogy pontosan mikor végzett, azt nem tudni, 1883-ban viszont már Nagyvázsonyban találjuk, nem éppen vidám helyzetben. A Savanyó Jóska által vezetett betyárkülönítmény 1883. december 2-án vagy 3-án ugyanis kirabolta a Zichyk birtokát megszerző, dúsgazdag Todesco família vázsonyi kastélyát. A gazdasági melléképületében lezajlott rablásnak szemtanúja és elszenvedője volt Huemer is, akit 80 forintos aranyórájától és készpénzétől szabadítottak meg a bakonyi pokol angyalai.

A nagyvázsonyi Zichy-kastély a századfordulón, a Todescók idejében. Huemer a kastélyhoz tartozó uradalom titkára volt egészen haláláig. 

Németh Gábor szerint Huemer 1890-ben került Vázsonyba, s előtte a Todescók szigligeti birtokán szolgált. A fent említett rablásból ugyanakkor kiderül, hogy az ischli költő már közel egy évtizeddel korábban is Kinizsi mezővárosában tevékenykedett, s valószínűleg előtte, vagy a 1883-1890 között dolgozott Szigliget vidékén.

Huemer a Todescók vázsonyi különítményének kedvenc tagja volt: Németh Gábor szellemes mulattatónak, kedves és igen kedvelt fiatalembernek írja le, akinek Németh szerint árthatott, hogy gyerekkorában az anyja szoknyája mellett nőtt fel. Az ischli pennaforgató jó barátságban volt a többi magasrangú Todesco-alkalmazottal, a betyárrablásban szintén károsult Weller Lajos (Louis Weller) számadóval, Rottermann Károly intézővel, Mikolás főerdésszel, valamint Németh Gáborral, aki 1895 óta működött vázsonyi káplánként.

Németh idillinek írja le az uradalmi tisztviselőkkel eltöltött éveket, közös vadászatok, jó beszélgetések jellemezték ezt az időszakot. A társalgás valószínűleg németül folyt, Németh ki is emeli, hogy Huemerrel folytatott beszélgetései alapozták meg későbbi némettudását. Franz Huemer kellemes társaság lehetett, rendszeres vendégei is voltak, bécsi urak és ischli nők adták egymásnak a kilincset a vázsonyi uradalom költői babérokra törő titkáránál.

Az idillnek azonban 1897. július 3-án vége szakadt: Huemerrel 42. születésnapja előtt 3 héttel végzett a „morbus hungaricus”, akkori nevén tüdővész vagy gümőkór, ismertebb nevén tbc. A vázsonyi uradalom minden bizonnyal gyászolta kedves titkárát, s nem volt ezzel máshogy az egyke gyermekét sirató édesanya sem. Olyannyira nem, hogy fejébe vette, hogy hazahozatja fiát, s hamar meg is járta a magyar közigazgatás minden szintjét, 1897 májusára pedig már el is rendelték az exhumálást.

Huemer Ferenc halotti anyakönyvi bejegyzése (Forrás: FamilySearch)

„Lett ebből ribillió”, avagy a halál oka: lelövés

„Lett ebből ribillió” – írja Németh Gábor, utalva az exhumálásra. A községben elterjedt ugyanis a babona, hogy ha egy halottat kivisznek a településről, akkor a jég elveri a termést. Ez azért is volt különösen érzékeny pont Kinizsi hajdani mezővárosában, mert az 1898-as termés hosszú évek után először ígérkezett jónak és bőnek.

„A falu fellázadt, az exhumálást megakadályozta, a főbírót elkergette, sörtűz, izgalom!” Valóban. Az exhumálást 1898. május 22-én kezdték volna meg a magyar hatóságok. Az újságcikkek szerint éjjel 11-kor, Németh Gábor emlékei szerint viszont este 7 körül, „kapálásidőben” – a kor viszonyait ismerve ezen második időpont tűnik valószínűbbnek.

Nagyvázsony a 20. század elején. A képen a Szent István-templom előtti Rákóczi utca látható

A kihantoláson Sándorffy járási főorvos mellett ott volt Schwarz (?) körorvos, meghívták Németh Gábort is, valamint egyes cikkek szerint egy csendőrvezető is velük tartott. A temetőben botokkal felszerelt tömeg fogadta őket, mely nem akarta megengedni a kihantolást, hivatkozva a babonára. A kedélyeket Németh Gábor káplán igyekezett lecsillapítani, megnyugtatott mindenkit, hogy akkor és ott nem lesz exhumálás, s ha a holttest „a mamának kell, majd ő utána jár!”. Ezután a haragos tömeg előtt letérdelt, s elmondott egy Miatyánkot, amelyhez mindenki csatlakozott. A falusiak nem hittek teljesen az „uraknak”, még reggelig őrizték a sírt.

Pár nap szünet után újra elhatározták a vármegyei hatóságok, hogy elvégzik a kihantolást. Május 26-án reggel 9 körül mentek a temetőbe, már Kletzár főszolgabíró vezetésével, ahol 50-60 fős, husángokkal felszerelt tömeg várta őket. Egyes tudósítók szocialista hangulatkeltést is említenek („nem megy innen ki élve egy tekintetes úr sem”, „üssék agyon a tollasokat”), ilyenről azonban Németh nem tesz említést.

A zendülés a vázsonyi temetőből indult, onnan a Jókai utcán (akkor Temető utca) a községházhoz indult a tömeg, melynek egy része "meglátogatta" Németh Gábor káplánt is a plébánián (A térképet lásd bővebben Google Térképen)

A tömeg láttán végül visszavonult a főszolgabíró és csapata, mely nagyrészt megegyezett a korábbi csoporttal. A községháza felé vezető úton (mai Jókai utca) azonban megtámadták a csendőröket, s egy fiatalt a helyszínen lelőttek. A tavalyi cikk alatt a Hozsanna nevű kommentelő felhívta a figyelmemet az áldozatokra is, akiknek a nevét a nagyvázsonyi halotti anyakönyvi kivonat tartalmazza. Segítségét ezúton is köszönöm! Az első áldozat Németh szerint egy 18 év körüli legény volt „Fondervisztéktől”. A halotti anyakönyvek tanúsága szerint az első halott viszont Ipaczér Simon, 69 éves földmíves volt, aki 1896. május 26-án délelőtt 11 órakor halt meg, s a halál oka „lelövés” volt. A Fonderviszt-fiú lelövéséről nem tesz említést a vázsonyi halotti anyakönyv, lehetséges, hogy Németh téved e tekintetben, ugyanis – mint majd később olvasható – volt egy fiatal legény, akit szintén lelőttek a csendőrök.

Részlet Ipaczér Simon halotti anyakönyvi beejegyzéséből. A halál oka: lelövés

A korabeli Temető utcán keresztül a nép hamar a községháza elé ért, ahol Kletzár főszolgabíró is tartózkodott, s folytatták a tüntetést. Kicsivel később a tömeg a falu központjában lévő plébánia elé ment Németh Gáborért. Az ifjú káplánt hiába győzködte felettese, Virág János plébános, Németh mégis kiment a nép elé. „Ha a halottat elmerik vinni, hozzá nyúlni, téged is a sírba dugunk” – harsogták. Erre Németh a temetőbéli szónoklatához hasonló beszédet tartott: „Kié a halott, az enyém? Nem, az anyjáé!”, mondta, s kiemelte, hogy majd szólnak a mamának, hogy ne vigyék el Huemer holttestét. A tömegből ekkor egy indulatos, mentális nehézségekkel küzdő fiatal kezet emelt a káplánra, azonban a többiek lefogták, s a tettlegesség elmaradt.

A tömeg erre nyugodni látszott, s visszatértek a községháza elé. Németh pont ebédelt, amikor nagy robajra lett figyelmes. Először azt hitte, hogy a szomszéd fakereskedésben dőlt össze egy farakás, aztán lóhalálában érkezett a hírnök: ismét lőttek a tömegre „Na, fiam, maga menjen!” adta ki az ukázt. Némethnek nem kellett több, Tótvázsonyba vette az irányt, ahonnan hamarosan Veszprémbe ment, ahol Hornig Károly püspök Sámsonba (ma Somogysámson) helyezte.

A nagyvázsonyi községház a századelőn. Itt is eldördült a csendőrsortűz

A tömeg a sortűzre szétszaladt. Több sebesült volt, s az anyakönyv tanúsága szerint még egy személy elhunyt, a 20 éves Nimsz István, akit délután 2-kor ért a halál. Vázsonyban a sortűz után nagy volt a káosz, s ennek hatására Veszprém vármegye 7 településéről 20 csendőrt hívtak, s egy század honvéd is érkezett Veszprémből.

A forrongó községben végül helyreállt a rend. Németh azt hitte, soha többé nem látja Nagyvázsonyt, a hívek azonban belátták tévedésüket: hamarosan 90 aláírással kérték káplánjuk visszahelyezését, mely az egyházi iratok tanúsága szerint 1904-ben történt meg, míg Németh szerint már ez év októberétől Vázsonyban tartózkodott.

Huemer hazaszállítása is megtörtént időközben, s – sajnos – a vázsonyiak lázadóknak is igaza lett: június 26-án nyugatról, Ausztria irányából óriási jégeső verte el a termést.

Huemer árva virágai

Huemer neve az újratemetés után sem merült feledésbe. Halála után egy barátja, Marie Holthausen Drezdában kiadta Huemer költeményeit „Verwaiste Blüten”, azaz árva virágok címen. A kötetet teljes terjedelmében már nem találtam meg sehol, valószínűleg kis példányszámú magánkiadás lehetett. Németh Gáborhoz valahogyan eljutott egy eredeti példány, s – saját bevallása szerint – téli estéken vázsonyi kutatásai mellett Huemer verseit szokta magyarra fordítani.

Nagyvázsony főtere a századelőn. Itt dördült el a csendőrsortűz. Bár a képen nem látszik, bal oldalt fekszik a községháza.

Németh szerint a költeményekből kicsendül Huemer mély, komoly érzése. A könyvön lévő recenzió szerint „a versek formája, hangulata, karaktere fontos lírai tehetségről árulkodik, melynek kibontakozását a korai halál sajnos megakadályozta”. Az ajánló íróját a vázsonyi uradalmi titkár költői stílusa a kor két nagy osztrák ikonjára, Ludwig Uhlandra és Nikolaus Lenaura emlékeztette. Versei között találunk édesanyját 70. születésnapján köszöntőt, szerelmesverset, s patrióta osztrák verset, melyet Ferenc József születésnapjára írt. A recenzió írója szerint Huemer nyelvezete az osztrák gyerek szívébe hatol, s felteszi a kérdést, hogy miért hiányoznak ilyen versek az ausztriai általános, közép- és középiskolák olvasókönyveiből.

Hogy milyenek is ezek a versek? Németh Gábor fordításai megmutatják. Fontos kiemelni, hogy Németh nem volt műfordító, munkái azonban visszaadják a versek hangulatát. Németh a Historia Domusban kiemeli, hogy hiába gyenge a fordítás, akkor is közölni kívánja, mivel a versek Vázsonyban készültek, s „Vázsonyról még a gyengét is meg kell becsülni”.

Zárásképp álljon itt pár vers Huemer Ferenctől, Németh Gábor tolmácsolásában

Halott van nálunk…

Beteg leány… vagyis halott már

Mily bánat is van ott.

Ha jönnek jó barátok mind,

vigyázz, egy sem kopog

Gyűlöltél… én halott vagyok,

Mily csend is borult reám,

Szívem a kis fészek és benne

Tanyát vert a halál…

Napsütésben

Künn a tanyán szúrós tarlón

Kövek között tartok delet

A napsugár szerelmesen

Forrón csókolja képemet.

Nem alhatok. Egymásra jó

Sok száz, meg új száz gondolat

Hogy mennyivel forróbb a csók,

Amit az én angyalom ad.

Se mint a kék ég mély magas

Fénnyel s gázzal van tele.

Szívemet is oly végtelen

Boldog szeretet tölti be.

Örökké hű

Elviszlek, kiviszlek… Ki a temetőbe,

Azt hitték, hogy így csak elmaradok tőle…

Pedig ej de réges régen megfogadtam,

Hogy hű leszek hozzád örökkön-örökké

Akármerre járok, akármerre kelek,

Velem vagy, velem jár, velem van a képed.

De van-e is annál igazibb szeretet,

Mint a mit a halál egyszer megpecsételt.

Ez volt tehát Franz Huemer, avagy Huemer Ferenc története, akinek exhumálása felbolydította a Déli-Bakonyt.