1898 májusában Nagyvázsonytól voltak „hangosak” a magyarországi újságok. Az addig békés ex-mezővárosban ugyanis közel egy hétig tartó zavargás tört ki, amelynek 7 település legalább 20 csendőrje, valamint egy századnyi honvéd tudott csak véget vetni. Az eredmény: 3 halott, legalább 2 sebesült, 55 letartóztatott. Hogy mi köze ehhez egy halottnak, s miért szabadultak el az indulatok? Többek között ezeknek próbálok utánajárni jelen irományomban. // Ha érdekel, hogy ki is volt az a Huemer Ferenc, milyen verseket írt, s hogy élte át a lázadást egy szemtanú, olvasd el ezt a cikket is! //

Jelen cikk az Arcanum adatbázis felhasználásával készült.

Nagyvázsony főtere a századelőn

A történet valamikor az 1897-es évben veszi kezdetét. Ekkor hunyt el a Todesco-uradalom Huimer/Hummer Károly/Ferenc nevű uradalmi tisztje, akit annak rendje és módja szerint Nagyvázsony - akkor relatív „új” - jelenleg is használatban lévő temetőjében temettek el. Megjegyezném, hogy az elhunyt pontos nevét nem tudni, szinte minden forrás mást említ. A hivatása sem teljesen tisztázott: egyes tudósítok szerint uradalmi tisztviselő, mások szerint egy Balatont megtekinteni kívánó fiatal osztrák bringás hunyt el Nagyvázsonyban.

A kútfők abban megegyeznek, hogy az elhunyt Felső-Ausztriából származott, annak pontos helye azonban szintén talány. Egyesek szerint Linzből, míg más forrás szerint Ischlből érkezett Kinizsi földjére a fiatalember. Az viszont biztos, hogy az elhunyt császárságban élő édesanyja szerette volna, ha egyetlen fia hazai földben nyugodna, ezért felkereste a magyar belügyminisztériumot a holttest exhumálása és hazahozatala érdekében. A magyar hatóságok példás gyorsasággal intézkedtek, s egy vasárnapi napra, 1898. május 22-re elrendelték a sír felbontását.

1898. május 22-én este 11 óra előtt elindult a temető felé az exhumálásra kijelölt különítmény. A csapatnak tagja volt Sándorffy doktor járási főorvos, ott volt a körorvos, a szolgálatban nem lévő csendőrőrsvezető és Németh Gábor káplán, Nagyvázsony későbbi kiváló monográfusa is. Az már az indulást megelőző, Zichy-kastélyban elköltött vacsorán a Sándorffyék fülébe jutott, hogy a falusiak ellenzik kihantolást, azonban ennek miértjéről ekkor még valószínűleg nem tudtak.

A nagyvázsonyi Zichy-kastély 1920 körül. A nagyvázsonyi uradalmat 1898-ban a bécsi Todesco-család birtokolta. Ebben a kastélyban költötte el vacsoráját az exhumálásra kijelölt bizottság 1898. május 22-én este.

A pletyka igaznak bizonyult: amikor este 11 óra tájban elkezdték volna a sír felbontását, kisebb tömeg csődült össze a temetőben. Vezérszónokuk előadta, hogy nem hagyják kihantolni és elvinni a halottat. Az indok egy korabeli babona volt, mely szerint, ha a halottat a falu határán átvisznek, a jég elveri a termést. A korabeli tudósítók kiemelik, hogy nem véletlenül védték a vázsonyiak a földjeiket bármi áron: az ezt megelőző években gyenge termés volt, az 1898-as év viszont jó aratást ígért.

A tömeg egyre agresszívebben viselkedett, nehéz volt csitítani, egyes beszámolók szerint ekkor már többek kezében kapa, kasza és husáng volt. A járási főorvos és Németh Gábor igyekeztek megnyugtatni a népet, hogy babonáról van szó, nincs összefüggés az exhumálás és a jégeső között, az mégsem akart szétszéledni. Az ellenállás hatására Németh Gábor visszarendelte a sírásókat s a fenyegető nép közepette letérdelt a sír elé és a néppel együtt elkezdett az elhunytért imádkozni. Az exhumálásra kijelölt csoport végül elhalasztotta a sír felbontását, s hazaindult. A tömeg reggel 6-ig őrizte a sírt és a temetőt.

Németh Gábor nagyvázsonyi káplán, későbbi plébános, a község kiváló monográfusa (forrás: https://sematizmus.vefleveltar.hu/node/4290)

A járási főorvos ezek után táviratozott a vármegyének, hogy a vázsonyiak izgatottsága miatt jobb lenne, ha a kihantolást az aratást követő időszakban hajtanák végre. Egyes napilapok szerint erre lett is volna lehetőség, de az alispánt helyettesítő jegyző hallani sem akart a halasztásról. Ennek nyomatékosítása érdekében kirendelte a főszolgabírót s pár csendőrt, hogy ha kell, karhatalom útján is eleget tegyenek kötelezettségüknek.

Az exhumálás új időpontjául május 26-át jelölték meg. A sír kihantolására ekkor már a falu minden tisztségviselőjét meghívták, de közülük csupán hárman mertek megjelenni a vázsonyi temetőnél. A tervezett exhumáláson részt vett még a Sándorffy vármegyei főorvos, Németh Gábor, valamint Kletzár főszolgabíró is. A tisztségviselőket ismét hatalmas tömeg várta: egyes leírások szerint a sír körül 50-60 kaszával és husánggal felfegyverzett férfi állt, mások szerint több száz fős tömeg gyűlt össze a Szent Mihály-kolostor szomszédságában lévő temetőben. A tömeg pedig egyre csak gyűlt, mivel többen azzal járták a falut és a mezőket, hogy „viszik a halottat”.  S ahogy gyűlt a tömeg, úgy gyűlt a feszültség is.

A korabeli tudósítások szerint a tömeget nemcsak a babona, hanem az „establishmenttel” szembeni ellenállás is, azaz a szocializmus – vagy legalábbis „szocialista provokáció” – is fűtötte. Több cikk is kiemeli, hogy a csendőröket, valamint az elöljáróságokat gyalázták, elhangzott többek között, hogy „Nem megy ki innen élve a tekintetes úr sem!”, valamint a tömegből egyesek agyon akarták ütni a „tollasokat”, azaz a csendőröket.

A nagyvázsonyi temető barokk sírkövei

Kletzár főszolgabíró hiába akarta csitítani a tömeget, nem sikerült. Beszédét már nem is tudta végig mondani, mert egy fiatal meg akarta támadni. A fenyegetések hatására az elöljáróságok végül csendőri kísérettel elhagyták a temetőt, de a tömeg követte őket.

Hogy ekkor mi és hogyan történt, azt pontosan nem tudni. Egyes források szerint, amikor a konvoj a faluba ért, az egyik kísérő csendőrt kapával megtámadta egy 20 év körüli suhanc. A csendőr hiába szólította fel megállásra, az tovább futott a csendőr felé, aki önvédelemből elsütötte a puskáját. A tömeg erre egy kissé megtorpant, így a tisztviselőknek elegendő idejük volt, hogy bejussanak a községházára. Az „urak” a községházán jegyzőkönyvet vettek fel, miközben a tömeg egyre gyűlt a városháza előtti téren. Amikor végeztek, kocsival próbáltak távozni, de azt egyre inkább támadta a tömeg, s kővel dobálta a csendőröket, valamint agyon akarta ütni a fiatalra lövést leadó csendőrt. A csendőrök megpróbálták a tömeget szuronyaikkal távol tartani, ez azonban nem sikerült. Mikor a husángokkal és kaszákkal felfegyverkezett nép a csendőröknek rohant volna, az 5 csendőr az őket vezető csendőrhadnagy parancsára sortüzet adott le. Négyen vagy öten sérültek meg a sortűzben, ebből kettő hamarosan belehalt sérüléseibe.

A tömeg erre szétfutott, ugyanakkor továbbra is érezhető volt a feszültség. Ekkor, május 26-án délután 5-6 óra táján táviratozott a főszolgabíró vagy más elöljáró a községházából, hogy a vázsonyi csendőrségnek erősítésre van szüksége. Hamarosan csendőralakulatok érkeztek Ajkáról, Siófokról, Herendről, Várpalotáról, Enyingről és a mai Mezőszilasról, s érkezett egy század honvéd is Veszprémből. A rend végül május 26-ról 27-re virradó éjjel állt helyre, a csendőrök és katonák azonban továbbra is a községben őrjáratoztak. Ezt követően végrehajtották az exhumálást is, s az osztrák fiatalember örök nyugalomra találhatott.

Sortűz a tüntetőkre (illusztráció)

A tömeg egy része még ugyanezen a napon összegyűlt a vázsonyi katolikus plébánia előtt is, s a káplán fejét követelték. Ezt észrevette Németh Gábor is, aki az utolsó pillanatokban az épület hátsó ablakán kiugorva Tótvázsony felé menekült. A tömeg ezt észrevette, s mintegy 3 kilométeren keresztül üldözte. Németh szerencsésen beért Tótvázsonyba, ahol kocsit fogadott, s egyenesen Veszprémbe száguldott ahol a vázsonyi kápláni tisztségből történő felmentését kérvényezte. Ez valószínűleg meg is történt, mert a későbbi nagyvázsonyi helytörténész-plébános 1898-tól 1904-ig Somogysámsonban volt káplán, s csak 1904-ben tért vissza Kinizsi hajdani mezővárosába.

A zavargások eredményeként 3 fő (más források szerint öt fő) meghalt: egy idősebb paraszt, egy fiatal, valamint egy bámészkodó, megsebesült további 2 fő, s vádat emeltek 55 személy ellen. Ez azt jelentette, hogy a falu lakosságának közel 2,5%-a a vádlottak padjára került. A rendet napokig 7 település 20 csendőre és egy századnyi honvéd felügyelte.

A nagyvázsonyi községháza a XX. század elején. Ide menekültek a vármegyei és községi elöljárók a tömeg elől, s valószínűleg itt adta le a sortüzet a csendőrség.

A vázsonyi zendülőkkel szembeni büntetőeljárás a Kúria elé került, amely nagyrészt helybenhagyta a Győri Ítélőtábla által kiszabott ítéleteket. 48 főt felmentettek, a főkolomposokat 9-9 hónapnyi fogházra ítélték, a többiek pedig 1-6 hónapig tartó fogházbüntetést kaptak.

A korabeli sajtóban „nagyot ment” a nagyvázsonyi zendülés ügye, s ahány médium, annyi értelmezése született az eseményeknek. A Népszavát kivéve minden lap egyetértett abban, hogy a csendőrök nagy türelemmel viseltettek a tömeg iránt, s azok tényleg csak a legvégsőbb esetben nyúltak lőfegyvereikhez. Érdekes, hogy egyik médium sem említi meg azt a tényt, hogy a csendőröknek ekkoriban nemcsak joguk, hanem kötelezettségük is volt a fegyverhasználat abban az esetben, ha támadás érte őket, ellenkező esetben hadbíróság elé állíthatták őket.

A Népszava egyszerű babonásoknak jelöli meg a vázsonyi zendülőket, akikkel szemben a csendőrségnek több türelemre lett volna szüksége, s a zendülés szocialista cáfolni igyekszik. Más lapok viszont kiemelik, hogy a babonára rátett még a szocialisták hergelése is, amit alátámasztanak az egymástól független tudósításokban említett csendőr- és elitellenes skandálások is.

Fontos kiemelni, hogy az eseményekről szóló tudósítások sokszor ellentmondanak egymásnak, többek között a halott személyében (turista vagy urasági alkalmazott), az események kronológiájában (hol és mikor dördült először sortűz) és a sortűz áldozatainak számában is (egy fő, három fő, öt fő).

Az eredményen ez azonban nem változtat: vér folyt Nagyvázsony utcáin, a nép elüldözte az addig népszerű káplánját, s a rendet pedig a katonaságnak és a csendőrségnek csak nagy nehézségek árán sikerült helyreállítani.

S hogy mi a legfontosabb tanulsága a nagyvázsonyi zendülésnek? Egy 1898 júniusi levél szerint az, hogy a parasztnak mindig igaza van. Az exhumálást követően Pál napján (június 26.) óriási vihar csapott le Nagyvázsonyra nyugat (azaz Ausztria) felől, s a jég elverte a falubeliek termését…

// Ha érdekel, hogy ki is volt az a Huemer Ferenc, milyen verseket írt, s hogy élte át a lázadást egy szemtanú, olvasd el ezt a cikket is! //