Vázsonykő

2022\02\28

A Zichy család hazalátogat

Avagy sosem látott képek egy főnemesi család életéből

Az előadást napján 16:00 órától 19:00-ig a Kárpátaljai Szövetség részére a kárpátaljai menekülteknek gyűjtést szervez a Magyar Történelmi Családok Egyesülete és a Fekete Sereg Ifjúsági Egyesület. Az adományokat az előadás helyszínén 16:00-tól lehet átadni. Az adományozásról bővebb információt itt találnak.

 

2022. március 5-e történelmi nap Nagyvázsony történetében. A Zichy család Nagyvázsonyból történő elköltözését követően először fordul elő, hogy hivatalosan, a helyiek meghívására a hajdani mezővárosba látogatnak a család leszármazottai. 

A Zichy família Nagyvázsony történetének egyik legmeghatározóbb családja, mely 1649-ben, a török időben szerezte meg a mezőváros birtokát. A Zichyk egy nagyobb megszakítással 236 évig, egészen az 1947-ig bírták Kinizsi városát, s az államosítást követően még közel két évtizedig Nagyvázsonyban éltek. Akit bővebben érdekel a főnemesi család és Nagyvázsony viszonya, annak ezt a cikket ajánlom.

Az, hogy mennyire fontos volt számukra Nagyvázsony és környéke, az a 2022. március 5-i előadáson kiderül.

Előadók:

dr. zichi és vásonkeői gr. Zichy Mihály történész

zichi és vásonkeői gr. Zichy Pál, a Magyar Történelmi Családok Egyesületének elnöke

dr. Kandikó Csanád helytörténész

Helyszín: Reményi Antal Rendezvényház -: 8291 Nagyvázsony, Kinizsi Pál u. 59.

Az esemény Facebook-linkje ide kattintva érhető el.

A rendezvény a Veszprém-Balaton Európa Kulturális Főváros 2023 programsorozat keretében valósul meg, s a Fekete Sereg Ifjúsági Egyesület szervezi.

 

Addig is, egy kis kedvcsináló az előadáshoz. A fotókat Zichy Páltól, a Magyar Történelmi Családok Egyesületének elnökétől kaptam, melyeket ezúton is szívesen köszönök!

 

zichy_istvan_tarnokmester_1.png

Gróf zichi és vásonkeői Zichy (I.) István győri vicegenerális, tárnokmester. Zichy István a vázsonykői ág első felmenője, ő kapta Vázsonykő várát és tartozékait 1649-ben, s az ő nevéhez fűződik a Zichy család felemelkedése.

 

274842562_292408286326715_5611282546108790296_n.jpg

A Vázsonykőt kettészelő Eger-víz/Vázsonyi-séden emelt Nepomuki Szent János-szobrot a 18. század elején egy ismeretlen keszthelyi kőfaragó készítette.

 

274650760_637265654289663_889201250990756614_n.jpg

A falu (hajdani mezőváros) központjában álló Szentháromság-emlékmű, amelyet az 1739-43 között tomboló utolsó nagy vázsonyi pestisjárványt követően emeltetett Zichy János és felesége, Széchenyi Katalin. A z oszlop közepén két címer látható: bal oldalon a Zichy, jobboldalt pedig a Szécheny-címer.

wigand_1.png

A nagyvázsonyi Zichy-kastély az 1840-es évek elején. Valószínűleg ez az első Nagyvázsonyt ábrázoló festmény.

 

szureti_mulatsag_1924_1.PNG

Az 1924-es szüreti mulatságra a grófi család a kastélyban vendégül látta a helyieket. . A jobboldali oszlopok és két lovas között gróf zichi és vásonkeői Zichy Pál áll szürkés öltönyben.

 

vadaszat_2.jpgIllusztris vadászat a Kab-hegyen a '30-as években. A kép bal oldalán Széchenyi Zsigmond, író, legendás vadász, világutazó tekint az elejtett vadra. Mellette Bánffy Miklós, Sopron városának egyik megmentője, volt külügyminiszter, írófejedelem áll. Bánffy diplomáciai és politikai ténykedésének köszönhető ugyanis nagyrészt az 1921-es soproni népszavazás kiírása, mellyel a Trianonban Ausztriához csatolt város és környéke mégis megmaradt Magyarország számára. Mellette, középen Zichy István, a Magyar Nemzeti Múzeum későbbi igazgatója áll, mögötte, kalapban pedig Zichy Pál látható. A vadászház előtti kerítésen „a nap hőse”, Hunyady Ferenc ül – ő lőtte ugyanis a szarvast. Mellette Zbinyovszky erdőfelügyelő és Tubert erdész állnak.

 

15.jpg

A Zichy család tihanyi túrája a '30-as évekből. A fotón bal oldalon Zichy Pál áll, mellette Pali bácsi, a család rokona, előttük pedig Zichy Péter s öccse, Zichy György áll.

 

jappa_georgie_1933_1.PNG

A fotó 1933-ban készült, a Varga utca felől, a képen Zichy Péter, valamint öccse, Zichy György látható a kutyájukkal. A háttérben a Kinizsi-vár látható.
jappa_inez_georgie_1930_julius_13_2.PNG
A fotó 1930. július 13-án készült a kastély előkertjében, a háttérben az országút látható. Bal oldalon Zichy Péter, "az utolsó vázsonyi gróf" van, mellette húga, Zichy Ágnes valamint, öccse Zichy György állnak.
paxi_es_papa_2_1.jpg
A képen Zichy Pál (Paxi) látható édesapjával a kastély udvarán.
copy_of_zichy_csalad_hazalatogat_mtcse_jo-page-001.jpg

helytörténet Történelem Kárpátalja Zichy Nagyvázsony Európa kulturális fővárosa Vázsonykő Veszprém2023 EKF2023 Magyar Történelmi Családok Egyesülete

2021\11\01

„Egy pofonba került az életem”

Egy elfeledett balaton-felvidéki tűzoltóbaleset története

1954. szeptember elseje a Vigántpetend legtragikusabb napjaként vonult be a történelem lapjaira. Az iskolakezdés napján négy fiatal fiú, Futó Jenő, Varga Tibor, Fuit László és Tál László veszítette életét a Balaton-felvidék egyik legnagyobb tűzoltóbalesetében. Jelen írás elsősorban az áldozatok és túlélők hozzátartozóinak visszaemlékezésein, levéltári kutatásokon, valamint az Arcanum adatbázisán alapszik.


kocsma_peng.png

Peng Mátyás kocsmája az 1930-as években. A falu központjában elhelyezkedő kocsma mellől vettek fel pár fiút a "nagyvázsonyi tűzvész" megfékezésére irányuló petendi tűzoltók.

Vigántpetend a Balaton-felvidék/Déli-Bakony egy kis ékszerdoboza: a Dörögdi-medence keleti oldalán található kis településről csodálatos kilátás nyílik Csórompusztára és Kapolcsra, jó időben ellátni egészen Hegyesdig s Tapolcáig is. A mára alig kétszáz fős falut az ’50-es években közel 450-en lakták, s virágozott a társadalmi élet: petenden volt a környék legjobb focicsapata, röplabdázó lányoknak is messze híre ment, s a fiúk és lányok nagy lelkesedéssel vettek részt az önkéntes tűzoltócsapatban is.

A petendi tűzoltóság parancsnoka ekkoriban Varga István volt, s az önkénteskedésben a falu apraja-nagyja kivette a részét. A fiatalok sokat gyakorlatoztak a környéken, a kisebb kazaltüzeket pedig maguk oltották el.

Ekkor érkezett el 1954. szeptember elseje, az iskolakezdés napja. Dél körül járt az idő, az iskolások már szinte mind hazatértek, hiszen a tanévnyitó után csak rövidített oktatás volt, a földeken dolgozók is hazafele tartottak már. Pár fiatal, Futó Jenő, Varga Tibor, Szafner István és Szafner Imre az erdőn dolgoztak volna aznap, de az erdész nem jött, s így ők is hazaindultak.

 

13592666_921951547933121_8035062777540750214_n.jpg

A környék legerősebbjének számító vigántpetendi futballcsapat 1950. május 4-én. A kép jobb szélén áll a tragédia egyik túlélője, az 1927-ben született Nagy Sándor.

Dél körül egy telefonhívás érkezett Nagyvázsonyból: az ekkor már faluhoz tartozó Nemesleányfalun lángra kapott egy szénakazal, sürgős segítségre van szükség. Az ijedt női hang által elmondottak Varga István tűzoltóparancsnokhoz is eljutottak, aki trombitájával összehívta a falu tűzoltóságát.

Az addig nyugodt település csakhamar méhkashoz hasonlított: az önkéntes tűzoltók összesereglettek, s mindenki indulni akart, s egy cél rebegett szemük előtt: a tüzet el kell oltani.

Hirtelen annyi fiatal futott össze a falu központjában, hogy a parancsnoknak kellett válogatnia. Jelen sorok írójának nagymamája, Nagy Valéria is részt vett ezen a villámcsődületen, ahonnan szomorúan tért haza barátnőivel: a parancsnok nem engedte, hogy ebben a műveletben lányok is részt vegyenek. A duzzogó kamaszlányok sértődötten ballagtak hazafele, nem tudták, hogy ez a döntés az életüket mentette meg.

A Nagy Valiékkal szemben élő a Szafner család is megmozdult. Dél után nem sokkal állt meg mellettük a falu lóvontatta fecskendője, amelyre felugrott az ekkor 20 éves Szafner Imre, s 14 éves öccse, István is követni kívánta. A család pont csépelt, így Imre próbálta meggyőzni öccsét, hogy maradjon otthon. A fiatal István csak ragaszkodott a tűzoltáshoz, ekkor Imre egy pofonnal térítette észhez a lelkes fiatalt. Ahogy Pista bácsi mondta: „egy pofonon múlt az életem”.

Ekkor ért haza a 17. születésnapját ünneplő Futó Jenő is. A lecsót főző édesanyja nem akarta hogy fia is menjen, rossz előérzete volt. De Jenő csak erősködött, le akarta győzni a tűzvészt, s hamar a tűzoltókocsira ugrott. Fontos megjegyezni, hogy egyesek szerint ez a tűzoltófecskendő van kiállítva Vigántpetend főterén.

251913470_4849008745151644_7290413243418643379_n.jpg

Vigántpetend fecskendője. Egyesek szerint ez a fecskendő is részt vett a leányfalui kazaltűz megfékezésében

A petendi tűzoltóság végül 8 fővel indult a nagyvázsonyi tűzvész oltására: Varga István tűzoltóparancsnok mellett részt vett fia, a nyolcadikos Varga Tibor, a tanácselnök fiat, Fuit László, Nagy Vali testvére, Nagy Sándor, valamint Futó Jenő, Tál László, Ángyán József és Szafner Imre.

A csapat már a Vigánti-hegyen kanyargó szerpentinen tartott, amikor Tapolca felől megérkeztek a badacsonytomaji hivatásos tűzoltók Csepel teherautójukkal. A 3000 liter körüli lajttal és fecskendővel ellátott tűzoltókocsin hárman utaztak: elől a parancsnok és a sofőr, hátul pedig a fecskendő kezelője. A teherautó hirtelen megállt a petendiek mellett, s a fiatalok átugrottak a teherautóra. Az idősebbek, Nagy Sándor és Szafner Imre a lajt mögött, hátul foglaltak helyet. A fiatalabbak pontos elhelyezkedése bizonytalan. Egyesek szerint a lajt mellett foglaltak helyett, a merevítővas és a lajt között. Mások szerint a vezetőfülke és a lajt között, elől álltak. Ángyán József pontos helye tisztázatlan, valószínűleg ő is Nagy Sándorékkal ült hátul.

 terkep1940.pngNemesleányfalu térképe 1940 körül. A piros körrel jelölt helyen történt a baleset. (Forrás: Mapire)

A Csepel sebesen robogott a kazaltűz felé, amelyet a pletykák szerint egy helyi fiatal gyújtogatása váltott ki. Ekkor jött a Nemesleányfalu előtti „duplakanyar”. Az út ezen a részen egy völgybe fut le, majd onnan feljön, s ahogy a leányfalui tetőre ér egy hirtelen bal-, majd jobbkanyar jön.

 terkep_2.png

A baleset helye napjainkban egy műholdfotón. (Forrás: Mapire)

A teherautó gyorsan közelgett a kanyarhoz, ami ezután történt, az a túlélők és áldozatok beszámolója alapján nem egyértelmű. Egyesek szerint a kocsi már az első kanyarban felborult, mások szerint az elsőben megbillent, majd a másikba már fél kerékkel érkezett, s ott borult fel. Megint mások szerint a teherautó defektet kapott, s emiatt dőlt meg. A többség szerint a teherautó nem borult fel, csupán a lajt mozdult el.


252177408_4849008735151645_4556532472749177051_n.jpg

A lányfalui tetőre érve ez a jobbkanyar fogadja a sofőröket. Valószínűleg már itt megdőlt a teherautó lajtja, amely egyes források szerint itt, mások szerint pedig az út végén látható épület melletti kanyarban borulhatott fel.

Ami bizonyos, hogy a lajt nem volt rögzítve, nem volt tele, valamint hullámtörő sem volt benne, így az egyik kanyarnál a lajt elmozdult és maga alá szorított négy fiatalt: Fuit László, Futó Jenő, Varga Tibor és Tál László a helyszínen szörnyethaltak.

Ángyán Józsefnek szerencséje volt, a kanyarban pont egy jégverem volt, s a teherautóról lesodródva ebbe a náddal és szalmával bélelt verembe esett bele, így kisebb zúzódásokkal megúszta a balesetet.

Nagy Sándor és Szafner Imre a lajt mögül leugorva menekültek meg; egyesek szerint Nagy Sándor az utolsó pillanatban rántotta le Szafner Imrét a lajt mögül. Szafner Imre a szerencsétlenségben súlyosan megsérült, a kórházban töltött tizenhat napjából tíz napot kómában töltött, de Kőbányán nővérként elhelyezkedő leánytestvére gondozásának hála szerencsésen felépült.

Nagy Sándor bordatöréssel került kórházba, ahonnan hamarosan hazamehetett.

251572389_4849008738484978_516348001506778797_n.jpg

A leányfalui dombtető. A tűzoltókocsi szemből érkezhetett az úton, s a jobbkanyart követően borulhatott le a lajt a kocsiról, nagyjából a kép bal szélén látható földút magasságában.
A tragédia helyszíne a Google utcaképén itt járható be az első kanyartól kiindulva.

Délután hamarosan megérkezett a tragédia híre Petendre. A balesetben négy fiatal fiú halt hősi halált. Fuit László 16 éves volt, Futó Jenő ezen a napon töltötte 17. születésnapját, Varga Tibor és Tál László pedig 15 évesek voltak csupán.

A balesetben elhunytaknak a településen díszes temetést szerveztek. A négy fiatal koporsóját a faluház udvarán ravatalozták fel, ahonnan tűzoltózenekar vezette halottasmenet kísérte a fiatalokat utolsó útjukra.

251500206_1798584447005537_4524532220280633970_n.jpg

A temetési menet Vigántpetend főutcáján. A fotóért hálás köszönet Farkasné Körmendi Zsuzsannának!

A tragédia mélyen megrendítette a környék lakosságát: minden halottak napjakor mécsesek tucatjai lepik el a petendi hősök sírjait. A megyei napilap is megemlékezett a tragédiára, egyik cikkében megemlíti, hogy Tál László édesapja, a nyolcgyermekes Tál Elek fiához közel kívánt temetkezni, amely kívánságát a falu lakossága teljesítette is.

251591222_4849008741818311_848816894959120752_n.jpg

A vigántpetendi hősi halottak sírjai a vigántpetendi temetőben. Balról jobbra: Varga Tibor (1939-1954), Tál László (1939-1954), Futó Jenő (1937-1954), Fuit László (1938-1954).

A teherautón ülők közül Nagy Sándor 2005 decemberében hunyt el, az utolsó túlélő Szafner Imre volt, aki 2014-ben, 80 évesen hunyta le örökre a szemét.

A fiatal hősök ma egymás mellett nyugszanak a petendi temetőben, a templom mögött kialakított sírhelyeken.

Emlékük örökké él! Nyugodjanak békében!

 

Köszönetnyilvánítás:

A jelen cikk nem jöhetett volna létre Futó József, Szafner István, Kandikó Józsefné Nagy Valéria, Tál Tamás, Farkasné Körmendi Zsuzsanna és Kálvin József segítsége nélkül. Segítségüket ezúton is meg szeretném köszönni.

 

Szerző: Dr. Kandikó Csanád

történelem tragédia helytörténet Veszprém Balaton Bakony Balaton-felvidék Művészetek Völgye Kapolcs Nagyvázsony Vigántpetend Vázsonykő Veszprém2023 Nemesleányfalu

2021\10\22

Egy elfeledett protestáns reformer Kinizsi városából

Wásonyi Márton, Vázsonykő első híres szülötte

Ha híres vázsonyiakat kell említeni, a többségnek elsőre Kinizsi Pál, Mátis Kálmán, esetleg Várnai Zseni jut az eszébe. Nagyvázsony viszont egy rendkívüli település ezen a téren is: a tucatnyi ma is híresség mellett mára már – méltatlanul – elfeledett személyek is látták meg a napvilágot a Vezsenyiek egykori fészkében. Közéjük tartozik a 18. század egyik legjelentősebb magyar pietistája, Wásoni Márton is.

vazsony.jpg

Vázsonykő látképe a 17. században. Ezen vár falai körül látta meg a napvilágot Wásonyi Márton

Wásoni 1688-ban látta meg a napvilágot Vásonkeő mezővárosában. Származásáról sokat nem tudunk, hitét viszont ismerjük: evangélikus volt. Ez azért fontos adalék, mert ekkoriban a vázsonyi őrség nagy része lutheránus volt, s az ágostai (evangélikus) egyház szabadon építhetett templomot a templomok s azok épitésére való helyek kijelöléséről 1681. évi XXVI. törvénycikk 14. paragrafusa értelmében. Az ezen törvénycikkben (articulus) megjelölt településeket  „artikuláris helynek” nevezték, amely azt jelentette, hogy a felsorolt helységekben a protestánsok szabadon tarthattak istentiszteleteket és általában szabadon gyakorolhatták vallásukat, azon kívül ez viszont tilalmas volt.

Bár bizonyítani nem lehet, de a fentiek alapján nem lehetetlen, hogy Wásonyi egy vázsonykői evangélikus vitéz fia volt, de olyan lehetőség is fennáll, hogy egy Vázsonyba menekült evangélikus család leszármazottja főhősünk. Az viszont bizonyos, hogy a tanulmányi előmenetelét ismerve nem szegény család sarja volt a későbbi evangélikus lelkipásztor.

jena.jpg

A Jénai Egyetem épülete 1848-ban. Itt töltött egy szemesztert Wásonyi 1708. szeptember 25. és 1709. január 11. között (Forrás: Wikipédia)

Wásonyi tanulmányait Vázsonyban kezdte, Győrött, majd – egyesek szerint egy pápai kitérővel –Pozsonyban folytatta. Valószínűleg pozsonyi tanulmányai során ismerte meg későbbi támogatóját, Segner József pozsonyi polgármestert. Annyira bensőséges kapcsolatba került Wásonyi a pozsonyi bürgermesiterral, hogy később egy munkáját is mecénása fiainak ajánlotta.

A pozsonyi évek után Wásonyi 1708-ban Jénába vette az irányt, a következő év pedig már Halléban érte, ahol egészen 1711-ig tanult. Egészen hihetetlen pályaív rajzolódik ki elénk: egy mezővárosi deák először a katonai igazgatás székhelyét ellátó Győrbe, onnan az ország ekkor legjelentősebb városába, Pozsonyba kerül, s tanulmányait a korabeli Európa két elitintézményében, Jénában és Halléban koronázza meg.

 uni-halle-1836.jpg

A Hallei Egyetem 1836-ban. Innen indult el Magyarországra a pietizmus (Forrás: Wikiwand)

Valószínűleg Halléban ismerkedik meg kora hódító vallási eszményével, a pietizmussal. A pietizmus szó a latin pietas szóból ered, jelentése ájtatosság, vallásosság, kegyesség, jámborság. A mozgalom 1689-ben indul a Lipcsei Egyetemről, ahol a fiatal docensek az Újszövetségről kezdtek el oktatni, maguk pedig szemlélődő életmódot folytattak. A mozgalom felkeltette a hatóságok érdeklődését is, így az oktatóknak végül távozniuk kellett Lipcséből, s az újonnan megalapított Hallei Egyetemen kezdték terjeszteni nézeteiket. Vezetőjük August Hermann Francke docens volt, akinek munkáit később Wásonyi fordította le magyarra. August Hermann Francke és Wásonyi egyébként szinte biztosan ismerték egymást, valószínűleg Francke Halléban tanította is Wásonyit.

A pietizmus egy reformmozgalom volt a protestantizmuson belül, az egyéni jámborságot hirdette, s az elméletről a gyakorlatra helyezte a hangsúlyt. A dogmatika és hitvita helyett a gyakorlati keresztényi életvitel került a központba. A pietisták magukra Isten választottjaiként tekintettek, a többi embert pedig a világ gyermekeinek tartották. A vakbuzgósággal szemben hangsúlyt fektettek arra, hogy az egyének tudhassák és érthessék, miben hisznek, ezért pedig jelentős tanítói munkát is vállaltak. Ezen személyes kapcsolattartásból már-már felsejlik a modern ember újkori individualizmusa is.

 august-hermann-francke.jpg

August Hermann Francke (1663-1727), a Philipp Jacob Spener által "indított" pietizmus egyik legjelentősebb képviselője (A kép forrása: Wikipédia)

A pietizmus magyarországi megjelenését a Halléban tanuló diákoknak, köztük is kiemelkedő módon Wásonyinak köszönhetjük. Wásonyi a jénai és hallei tanulmányait követően Telekesi Török István, II. Rákóczy Ferencz huszár ezredesének és kormánytanácsosának az egyedi (ma Győr-Moson-Sopron megye) birtokán volt házi lelkész, majd 1713-tól 1724-ig a győri evangélikus iskola, a Lutheranal Eclesia Oskolájának rektora volt. Torkos András 1707-es visszatérése óta Győr volt a pietizmus magyarországi fellegvára, s több hallei diák is tanított ekkoriban a dunaparti városban, ilyen volt Wásonyi mellett Bárány György és Kis Péter is. Győri évei igazán termékenyre sikerültek a vázsonykői prédikátornak, ekkoriban veszi el feleségül a helyi Dobner Borbálát, aki egy Sámuel nevű fiúval ajándékozza meg később.

1611.jpg

Győr az 1720-as években, Wásonyi győri munkálkodása idején (Forrás: Digitális Képarchívum)

Egyes források szerint Wásonyi kis időre hazatért szülőföldjére is, ugyanis 1719-20-ban Csicsó, majd 1720-ban Inota lelkésze volt. Hogy ez alatt is ellátta-e győri feladatait, azt nem tudni.

Wásonyi otthonosan mozgott a hazai pietista körökben, levelezőpartnerei és barátai közé tartozott többek között Torkos András győri, Szeniczei Bárány György vázsonyi, majd szentlőrinci lelkész is, de levelei és könyvei útján terjesztette nézeteit Szeli József brassói lelkészen keresztül is. Pietista művei mellett írt egyházi énekeket és halotti beszédeket is.

A vallási buzgalom mellett Wásonyi az egyik első pártolója volt a magyar nyelv oktatásának is. Hangsúlyozta, hogy legalább az egyszerűbb dolgokra magyarul kell a gyerekeket tanítani.

Wásonyi 1724-től Vadosfán lelkészkedik. Vadosfa Wásonyi szülőhelyéhez hasonlóan artikulus hely volt, azaz egy evangélikus sziget a „pápista” tengerben.  Vadosfán írja meg egyik legjelentősebb művét Súlyos Papi Teher címmel. Ebben előadja, hogy a lelkészi hivatal nem egyszerű, s nem való mindenkinek: ez elhivatottságot, s értelmes embert követel meg.

 vadosfa_index.jpg

A vadosfai evangélikus templom, amelynek elődjét a saját kezével építette Wásonyi (Forrás: Reformáció MNL)

Az idealista lelkész a szellemi munkái mellett nem veti meg a fizikait sem: két kezével segédkezik a vadosfai evangélikus templom építésénél. Még halotti verse is megörökíti a templomépítő lelkészt:

 

"Dolgozott maga is serény cselédivel,
Hozzáfogott híven, gyakran kezeivel;
Szolgái, marhái együtt erejekkel
Segítek e munkát minden tehetséggel."

 

A vadosfai evangélikus templomot 1732-ben kezdik építeni, 1734-re készül el, majd rá egy évre a templomot körbeölelő kőkerítés is elkészül. A Wásonyi-féle templomot többször renoválják, végül 1912-ben teljesen újat építenek.

Wásonyi a templomépítéskor már sokat betegeskedik: barátja, Perlaki József 1736 decemberében kelt levelében kíván jobbulást a gyengélkedő lelkésznek. A vázsonyi prédikátor viszont egyre gyengébb, s 1737. április 20-án adja vissza lelkét teremtőjének.

Így halt meg tehát Vázsonykő első híres szülötte, aki életét két artikulus hely, Vázsonykő is Vadosfa szegélyezte.

Szerző: Dr. Kandikó Csanád

utazás vallás evangélikus helytörténet Veszprém Balaton Történelem Bakony Halle Győr Balaton-felvidék Pozsony Jena Nagyvázsony Európa kulturális fővárosa Vázsonykő Magyar Turisztikai Ügynökség Wásonyi Márton

2021\10\03

Westernbe illő betyárhajsza a Déli-Bakonyban

134 éve lőtték Renkó Kálmánt, az egyik utolsó futóbetyárt

Nagyvázsonyt és környékét átjárja a betyárromantika. A Kab-hegyről leereszkedő erdőség közel egy évszázadon át volt a haramiák utolsó menedékhelye. Ha valaki beleveti magát a Bakonyba, láthatja, hogy nem véletlen bujdosott erre a korabeli magyar „szervezett bűnözés” krémje: sűrű erdők, víznyelők, barlangok, sziklás, nehezen megközelíthető helyek váltják egymást. Ilyen körülmények között a mai technikai viszonyok között sem egyszerű megtalálni egy személyt, elképzelhető, mennyivel nehezebb volt ez a 19. század folyamán.

Jelen cikk az Arcanum adatbázis felhasználásával készült.

terkep_1.pngA Szentgál és Úrkút térképe a XIX. század folyamán. Ahogy a térképen is látható, a két falut körbeöleli a Déli-Bakony erdeje. (Forrás: Mapire)

A Bakony sűrű erdeje vonzotta ide az Oroszlán Pali, Szánthó István és Renkó Kálmán összetételű rablóhármast is. Renkó egy igazi legenda ekkoriban. Zentán született, fiatalon bekerült a helyi alvilágba, egyesek szerint Rózsa Sándor „betyárakadémiáján” nevelkedett. A Ráday Gedeon által vezetett rendteremtés idején őt is elfogták, s a korabeli „Csillagban”, Illaván ülte le megérdemelt büntetésének egy részét. Jó magaviseletének köszönhetően Kishartára szállították, ahonnan 1887. július 30/31-én szökött meg Oroszlán Palival és Szánthó Istvánnal. A szökés egy külön romantikus szappanopera, a források szerint ugyanis Oroszlán összeszűrte a levet a börtönigaztó lányával, s a menyecskének köszönhetően tudtak olajra lépni a „jó útra tért” betyárok. Renkó már életében legendás volt, többen kiemelték az analfabetizmusa ellenére meglévő intellektusát és jóképűségét, egyesek Rózsa Sándor hasonmásának írták le. Fontos megjegyezni, hogy az akció idején már 55 esztendős volt, ugyanakkor még mindig szikár és csupa izom.

92318439_3157455967640272_7279447032408834048_n.jpgA Kab-hegyen található Macska-lik nevű víznyelő barlang. A Bakony erdőségében sok kis barlang, víznyelő található, ahol a betyárok meg tudták magukat húzni. (a szerző felvétele)

S hogy kik is a futóbetyárok? A talpas betyárokhoz hasonlóan az réteg, amely a vándorlását főleg lábon tette meg, nem vett hozzá igénybe állati segítséget. Az Alföldön a talpas betyár a képzeletbeli betyárhierarchia alján helyezkedett el; a Bakonyban ugyanakkor nagyrészt lábon járó, futóbetyárok tevékenykedtek. Itt ugyanis a sűrű erdőségben, sziklás terepen és ember méretű barlangokban sokszor hátrányt okozott a lovak igénybevétele, s jelenlétük sokszor elárulhatta volna a gazdája tartózkodási helyét.


00040177.jpgRenkó Kálmán arcképe (forrás: Napi Történelemi Forrás)


Szökésük után nem tartott sokáig, hogy felvegyék a régi munkatempót. Először Somogyban, majd Zalában fosztogattak, szeptember és október között pedig délről megkerülve a Balatont a Bakonyba érkeztek. Ekkor már négy vármegye (!) 120 csendőre (!!!) volt a nyomukban. A csendőrkülönítményt a zalai csendőrszázados, Keresztury Sándor vezette, hozzá csatlakozott többek között a fehérvári Dombrádi Nagy Gyula százados, valamint Szilágyi Gergely veszprémi hadnagy. Dombrádi Nagy ekkoriban már híres csendőrnek számított, ő is részt vett ugyanis egy másik hírhedt betyár, Doma Vendel elfogásánál.

A csendőrök sok részre, egy alkalommal 12 csoportra oszlottak, s 1200 km2-en éjjel-nappal őrjáratoztak. Annyit előzetesen tudtak a bandáról, hogy a Bakonyban vannak, s azt is, hogy a zalai és somogyi statáriumok miatt ezen két vármegye határára figyelni fognak, azaz valószínűleg Veszprém vármegyében maradnak majd. Az a szóbeszéd járta, hogy a szentgáli illetőségű Oroszlán Palinak köszönhetően a Déli-Bakony erdeiben húzták meg magukat.

oroszlan_pali.jpgOroszlán Pali idős korában. Az utolsó bakonyi betyárként is ismert "haramia". Egyes források szerint 1921-ben fagyott halálra a Déli-Bakonyban. Családja nem jelentkezett örökségéért, örültek, hogy már nem zaklatják őket a betyár miatt. (Forrás: Helyismeret.hu)

Ekkor érkezünk el 1887. október 1. napjához. A Szentgálon állomásozó csendőrség ekkor három irányba indul őrjáratra: az egyik széle délre, Nagyvázsony felé indul, a középső csoport az erdőségben az úrkúti völgyek felé, az északi csoport pedig Úrkút északi része felé.

A középső csoportot a rutinos Dombrádi Nagy vezette, s tagja volt a nagyvázsonyi Gácser József nagyvázsonyi őrsvezető is. Mikor egy erdei út közepén pont eligazítást tartottak, Szilágyi Gergely veszprémi hadnagy három alakot pillantott meg. Mindhárom papi ruhában volt (melyeket korábban a rédicsi plébánostól zsákmányoltak), kétcsövű puskát tartottak a kezükben, s pörge kalap volt a fejükön. Gácser is odatekintett, s megismerte köztük Oroszlán Palit. Ekkor vette kezdetét a Déli-Bakony talán legfilmbeillőbb üldözése.



csendorseg.jpgCsendőrök akcióban az 1920-as években. (Forrás: Jegyzettár Blog)

A három betyár háromfele szalad. Renkó egy tisztás felé veszi az irányt, s a vázsonyi csendőr, Gácser üldözőbe veszi. Renkó egy pillanatra megáll, fegyverét Gácserre szegezi, aki azonban gyorsabb: céloz, s lelövi az ugrásban lévő Renkót. Renkó szívtájékon és nyakon sérül, a földetérés már holtan találja.

Ezután minden csendőr Szánthóra tüzel, akinek négy lövés éri a mellkasát. A földön agonizáló betyár kéri Szilágyit, hogy adja meg a kegyelemlövést, aki ezt nem teszi meg. Felesleges is: Szánthó még emeli kezét azonban hirtelen hátrabukik, s meghal.

Végül a helyi Oroszlán Pali maradt csak talpon, akit a nagytermetű Gácser üldöz. Oroszlán négyszer megáll, fa mögé bújva tüzel, de semmit nem talál. Gácser is tüzel, azonban csak Oroszlán gatyáját lövi szét. Oroszlán végül az úrkúti tisztáson találja magát, ahol szembe jön vele Ádám József, a nagyvázsonyi uradalmat bíró Todesco család ispánja. Ádám József sem volt egy gyáva alak, egyből leütötte a betyárt, s mire az valamennyire észhez tért volna, Gácser már meg is bilincselte a véres arcú banditát. Oroszlán könyörög, hogy lőjék le, ezt a szívességet viszont nem teszi meg neki Gácser.

veszpremi_fuggetlen_hirlap_1.pngA Veszprémi Független Hírlap 1887. október 3-i hétfői száma címplapon közölte az "urkuti rablóharczot" (Forrás: Eötvös Károly Megyei Könyvtár archívuma)

A lövöldözésre összesereglett Úrkút németajkú népe. Oroszlánt ezután 6 csendőr kíséri az uradalmi magtár (mások szerint a gyár raktárába). Egyszerre 7 csendőr őrzi: egy a béklyója láncát fogja, a többiek pedig az épületet védik.

Az akció során 71 lövést adtak le a csendőrök, s kivégeztek két haramiát, Oroszlán Pali pedig pár hónapos szabadsága után újra a büntetésvégrehajtás szeretetét élvezhette. Leltárba vették a betyároknál talált tárgyakat is. Volt náluk három új Lefaucheux kétcsövű puska, 70-70 db puskatöltény, 60 db revolvertöltény, aranyóra,  közel 255 forint, s egy Oroszlán Pali által rajzolt „pikáns rajz” is.

003_kepek_urkut_tortenetehez_clip_image002_0002.jpgAz úrkúti szeszgyár épülete. Valószínűleg ennek a gyárnak a raktárában tartották fogva Oroszlán Palit. (Forrás: Képek Úrkút történetéhez)


Oroszlánt még aznap kihallgatták a csendőrök. Kérdezték, hogy hova tűnt a korábban zsákmányolt 6000 forint, az azt felelte: „Amint gyütt, úgy elment. Teszem azt, a fenéki csárdába jött 3 fehércseléd. Mulattunk velük — aztán mindenölik 25 — 25 foréntot adtunk nékik. Hadd legyen jó dolguk szegényféléknek”. Ezt követően Oroszlánt Ajkára viszik, ahonnan vasúton Veszprémben szálíltják. A vármegye székhelyén hatalmas tömeg kíséri a börtönbe a betyárlegendát.

Így ért tehát véget a legendás betyárhármas pályafutása, amelynek felszámolásában elévülhetetlen érdemeket szerzett Gácser József nagyvázsonyi csendőr és Ádám József, a Todescók jószágigazgatója.

Szerző: Dr. Kandikó Csanád

balaton bakony veszprém falu betyár ajka nagyvázsony Történelem Balaton-felvidék Európa kulturális fővárosa Vázsonykő Veszprém2023

2021\09\03

A tűzvész, amely a Kinizsi-vár tetejét is felemésztette

1863. augusztus 27-e Nagyvázsony és a Kinizsi-vár történetének fekete lapjaira írta be magát, ekkor tombolt ugyanis a mezőváros újkori történetének egyik legpusztítóbb tűzvésze, mely elpusztította Kinizsi erődjének évszázados tetejét.

Jelen cikk az Arcanum adatbázis felhasználásával készült.

 

budapest_visszhang_1856.png

 A Kinizsi-vár 1856 körül

A tűz által végzett pusztítás nem volt ritka Vázsonykő környékén. A török előszeretettel perzselte fel a falvakat, így égett porrá a Vázsonnyal szomszédos Csepely falu is.

Az oszmánok utáni felszabadulást követően újra-újra a lángok martalékává váltak a környékbeli falvak, amelynek számos egymást erősítő oka volt.

129583857_200569131548729_5329400602168537695_o.jpg

A Kinizsi-vár tornya és "Nagy-Vázsony" látképe Balthasar Wigand tájképén 1840 körül. Ahogy a képen is látható, a két legsűrűbben lakott településrész a mai faluközpont, illetve a vár feletti rész volt. Fontos kiemelni, hogy az akvarell ezen része nem tekinthető hitelesnek, például a vár tetejének stílusa sem így nézett ki pontosa. Akit bővebben érdekel az eddig soha nem látott festmény, az itt elolvashatja a róla írt bejegyzésemet.

A mezőváros ekkoriban közelített lakosságának és népsűrűségének történelmi csúcspontja felé, amely nagyjából 2100 főt tett ki. (A hiteles történelmi csúcspont 1890-ben volt, amikor 2337 fő lakta „Nagy-Vázsonyt”, míg egy meglehetősen kérdéses, 1850-es forrás szerint a település népessége az év táján 2468 fő volt, ez utóbbi viszont a korabeli statisztikákat összevetve igen valószínűtlennek látszik).

 
terkep.png

Nagyvázsony és Leányfalu határa a 1857-68 táján (forrás: https://maps.arcanum.com/)

Fontos megemlíteni, hogy a lakosság sokkal kisebb területre koncentrálódott, mint manapság. Nem számított bele egyrészt Nemesleányfalu lakossága (Zsófiapuszta viszont igen), másrészt a mezőváros lakott területének felső határa a mai faluközpont volt (a Kinizsi utca és Jókai utca), az alsó rész a vár/Varga utca és Városi dombtól északra (lejjebb) igen ritkásan épült ki. Ez azt jelenti, hogy a mainál nagyobb népesség zsúfolódott össze egy, a mainál jóval kisebb beépített területre.

A sűrűen élő helyiek saját udvarukban tárolták a gyúlékony téli faanyagot, takarmányt, s többnyire fából készült munkaeszközöket is, s ezek segítették, hogy a lángok akkor is elérjék a szomszédos házat, ha a háztetőről a szél nem fújja át a parazsat.


vazsonyma.png

Vázsony mai belterülete és az 1857-58 körüli belterület összevetése. A képen jól látható, hogy Nagyvázsony újabb településrészei nem egy helyen Leányfalu területén épültek. A nagyiskola épülete például még épp a történelmi Vázsonyhoz tartozik, azonban a kosárpálya egy része már a történelmi Leányfalu területén épült, ugyanúgy, ahogy a Nagyvázsonyi Kinizsi TE futballpályája is "leányfalusi". 

A tűz terjedését segítette még az épületek borítása is. Bár a korabeli Vázsony és környéke országos (és európai!) viszonylatban komfortos kőházakból épült, a háztetők szinte kivétel nélkül szalmával, fazsindellyel, kisebb mértékben náddal voltak fedve. Fazsindelyes teteje volt a fontosabb épületek közül a Kinizsi-várnak, míg mellette épült evangélikus templom pedig szalmatetővel volt ellátva. A vár környéke ekkoriban ráadásul jóval sűrűbben volt beépítve a 19. század közepén, mint manapság.

Ha ezen a területen egyszer tűz ütötte fel a fejét, azt rendkívül nehezen lehetett megállítani, hiszen a környéken víziközművek ekkoriban nem épültek ki, a kutakból pedig meglehetősen nehezen lehetett vizet vételezni.

A fentiek alapján látható, hogy Vázsonyban szinte minden adott volt egy pusztító tűzvészhez.

Az első nagyobb tűzeset 1857-ben történt. Ezen év szeptember 14-én, az országos vásár napján a mai faluközpont vált a lángok martalékává: leégett a református templom, a mellette álló lelkészlak és a katolikus plébánia is. Összesen 63 ház pusztult el, teljesen nincstelenné téve 83 főt. A tűz okát sohasem sikerült megtalálni. Egyesek szerint egy helyi asszony sütés után a parazsat hanyagul dobta ki, egy Hihetetlen! magazinba illő történet szerint pedig helyi kislányok egy zsinórt kötöttek egy macskára, a zsinórt meggyújtották, majd a macska ijedtében egy zsúpfedeles ház tetejére menekült, így idézve elő a tűzvészt.

A korabeli tudósítások kiemelik, hogy a cseréppel és zsindellyel fedett házak még a tűz pusztításának helyszínén sem váltak a lángok martalékává. A károk teljes összege tetemes volt, mindösszesen 30.000 forintra rúgott.

Az 1857-es vázsonyi tűzvész következményeit még évekkel később sem sikerült orvosolni, 1859 márciusában például nagyszabású koncertsorozattal szerveztek gyűjtést a károsultaknak.

 

nagyvazsony_romer_floris.jpeg

A Kinizsi-vár romjai Rómer Flóris 1860 körüli metszetén. A kútfők sokáig úgy gondolták, hogy a vár tetejét az 1857-es tűzvész pusztította el, azonban a manapság felfedezett  források, valamint ezen metszet elkészülésének ideje alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a vár tetejét az 1863-as tűzvész pusztította el.

A következő nagyobb tűzvész 1863. augusztus 27-én csapott le Vázsonyra. A harangok délután 4 óra tájban kondultak meg, jelezve, hogy baj van a mezővárosban. Szájról-szájra járt, hogy lángban áll a „várnegyed”.

A tűz terjedéséhez hozzájárult a viharos szél, amely az evangélikus paplakról a zsúpfedeles evangélikus templomra vitte át a lángokat, ahonnan később egy paplan nagyságú lángcsóva tűzbe borította Kinizsi Pál várának zsindellyel fedett évszázados tetejét.

A helyiek igyekeztek oltani a lángokat, kevés sikerrel. A környéken oly’ erővel égtek a házak, hogy az utcákon nem lehetett „megmaradni”, s csak akkor lehetett érdemben elkezdeni az oltást, amikor a háztetők teljesen leégtek. A fecskendőket is csak ezek után tudtak igazán szolgálatba állítani.

A tűzvész közben imádkozók fohászait csak vár tetőszerkezetének leomlása és az evangélikus templom harangjának lehullása szakította meg egy-egy pillanatra.

evangelikus1.jpgAz 1863-ban épült, szénafedeles evangélikus templom és harangjai is a lángok martalékává váltak. Az új templom ezt követően, közadakozásból épült újra.

A vész órákig tartott, s csak naplemente tájában – nagyjából este hét óra körül – hagyott alább. Az eredmény siralmas volt: a vár környékén 63 ház égett teljesen le, melyek ráadásul a falu legszegényebbjeinek otthonai voltak. Leégett továbbá a vár mellett álló zsúpfedeles evangélikus templom, és elpusztult a vár évszázados zsindelyes teteje is.

A károk mintegy 11.000 forintra rúgtak, az 1857-es tűzvésznek következményeinek harmadára. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy míg az 1857-es tűzvész a mezőváros gazdagabb részében pusztított, addig az 1863-as vész a szegényebb részt borította lángba, s tett a lángok martalékává két műemléket is.

Ugyanezen év augusztus 31-én újabb tűz ütötte fel a fejét a város északi részében, ahol a Todesco család pajtája pusztították el a lángok az egész az évi terméssel együtt.

hotpot_31.png

A Kinizsi-vár mára már ikonikussá vált tornya, valamint a barbakán a 20. század elején-közepén.

A vár tetejének újjáépítése ezek után többször napirendre került. 1872-ben Rómer Flóris a Műemléki Bizottság előtt hozta fel vázsonykői vár tetejének kérdését. Előadása szerint 15 évvel korábban (tehát 1857-ben!) leégett az évszázados tető, s célszerű lett volna újra méltó tetőszerkezettel fedni Kinizsi egykori székhelyét. Éri István valószínűleg Rómer Flóris előadása alapján vélte úgy, hogy a vár teteje 1857-ben égett le, amely nézet a mai napig tartotta magát. Az utóbbi időben előkerült források alapján azonban egyértelművé vált, hogy míg az 1857 szeptemberi tűzvész a mezőváros központját dúlta, s a várnegyedet nem érintette, addig az 1863-as nagy tűz a várnegyedet – s vele együtt a vár lakótornyának tetejét – tette a lángok martalékává.

1880-ban a Todescók uradalmi ügyintézője, Lekov báró tett ígéretet arra, hogy következő évre teljesen renováltatják a vár tetőszerkezetét, erre azonban máig ismeretlen indokból nem került sor.

Azóta is többször felmerült, hogy újra tetővel fedik a vár ikonikus lakótornyát, de erre azóta sem került sor. Ez alapján megállapítható, hogy az 1863-as nagy tűzvész – és az azt követő „halogatások” –  következtében alakult ki a Kinizsi-vár lakótornyának ma is látható, ikonikussá vált fedetlen formája.

 

96582630_3252551491464052_361360861610115072_n.jpg

Az evangélikus templom egy része, a harangláb és a Kinizsi-vár tornya 2020 márciusában. Furán hangzik, de mindkét épület az 1863-as tűzvésznek köszönhetően nyerte el ikonikus formáját.

 Szerző: Dr. Kandikó Csanád

 

tűzvész Balaton Balaton-felvidék Kinizsi Pál Nagyvázsony Kinizsi Kinizsi-vár

2021\08\18

Mi köze van Kinizsi Pálnak a cirkuszi bohócok bevonulásához?

Igen, tudom, meglehetősen fura kérdés. Pedig Kinizsi Pálnak – ha közvetett módon is – de meglehetősen sok köze van híres cirkuszi bevonuló zenéhez, amelynek dallamát szerintem az olvasók nagy része fel tudja idézni. Aki nem, annak egy kis segítség:

 
Ahhoz, hogy megkapjuk a választ, kissé északabbra kell vennünk az irányt, egyenesen Prágába. 1872. július 18-án ugyanis itt látta meg a napvilágot a híres zeneszerző, Julius Fučík (magyarosan Fucsik). Prága egyébként akkoriban az Osztrák-Magyar Monarchia része volt.

A cseh zeneszerzőt a zenetörténészek a polkák, indulók és toborzók királyának tartják, s meglehetősen nagy munkabírású volt, ugyanis több mint 400 műve maradt az utókorra.

julius_fucik_1.jpg
Julius Fučík

Zenei karrierje 1891-ben kezdett felfelé ívelni, amikor a 49. osztrák-magyar ezredbe került katonazenészként. Érdekesség, hogy első szolgálati helye az ausztriai Krems volt, ahol 1477-ben Kinizsi Pál is harcolt Frigyes hadai ellen – természetesen sikerrel.

Fučík első jelentősebb művét 1899-ben készítette, amely nem volt más, mint a fent említett „cirkuszi induló”, amely a „Vjezd gladiátorů”, azaz a Gladiátorok bevonulása címet kapta. Ezt a kanadai zeneszerző, Louis-Phillipe Laurendeau áthangszerelte egy kisebb zenekarra 1910-ben, s a Dörgés és villámlás néven ez a mű vonult be a cirkusztörténelembe mint a bohócok bevonuló zenéje.

Fučík 1900 és 1910 között Budapesten szolgált, s nagyjából ekkor 1910-11 körül írta meg a Kinizsi-indulót. A művet, ahogy a neve is mutatja, Kinizsi Pálnak szentelte, s elnyerte a kritikusok tetszését, akik szerint az induló erőteljes, magával ragadó és egyedi. A Kinizsi-indulót a leginkább 1915-1945 között játszották, viszont fontos kiemelni, hogy még a kommunista diktatúra alatt sem merült feledésbe. Még 1950-ben, a Rákosi-éra alatt is többször játszották – egyszer például orosz népdalok társaságában.

kinizsi-kotta.jpg
A Kinizsi-induló kottája
 
A Kinizsi-induló megkomponálása idején, 1910-ben érte el Fučik karrierje a csúcspontját, amikor is a Monarchia egyik legjobb katonazenekarának, a 92. gyalogezrednek a karmestere lett Theresienstadtban

A cseh zeneszerző útja ezután Berlinbe vezetett, ahol a világháború miatt elszegényedett, egészségügyi állapota pedig folyamatosan romlott. Végül a Német Császárság fővárosában hunyt el 1916. szeptember 25-én, sírja pedig Prágában található.
portrait_of_pal_kinizsi.jpg
Kinizsi Pál 18. századi portréja
S végezetül, hogyan is szól a Kinizsi-induló?

Hát így:

Szerző: Dr. Kandikó Csanád

2021\07\31

Mi a gondja a petendieknek?

Kevés Nagyvázsony környékén elhelyezkedő településről maradtak fent korábban országosan ismert közmondások. Az egyik, mára már feledésbe merült mondás a Művészetek Völgye egyik „bástyájának” számító Vigántpetendről (a keletkezés idején még Zalapetend) szól, s annyit mond: „gond a petendieknek”.
kocsma_peng.png
Peng Mátyás zalapetendi kocsmája az 1930-as években
 
A mondás jelentésére két elmélet van. Sárfi Ignác értelmezése szerint Zalapetend erdejében rengeteg zsivány volt, amely gond volt Petend (és a környező falvak) lakosságának. E szerint a teória szerint a mondás annyit jelent, hogy valaki bajban van. Ez a gondolatsor meglehetősen gyenge lábakon áll. Bár való igaz, a 19. század folyamán rengeteg betyár volt a petendi és bakonyi erdőkben, a petendieknek nem ez volt a legnagyobb gondja.
187107623_4352879118097945_4609665298879729418_n.jpg
A Vigánti-hegy utolsó előtti kanyarja, ahol a régi római út csatlakozik a Szerpentinhez. A fotó a római őrtorony kilátóból készült.
 
A mondás értelmét Porpáczy György, petendi plébános bontja ki, amellyel helyiek is egyetértenek. A petendiek (és a vigántiak) ugyanis egészen a 19. század elejéig, a mai „Szerpentin” út elkészüléséig a földművelés mellett „fuvaros” bizniszben is érdekeltek voltak. A nyugat – azaz Tapolca – felől érkező kereskedők előtti utolsó nagy akadály a Vigánti-hegy volt, amelyen ekkor még nem a mai kanyargós (Szerpentin) vezetett fel, hanem a falusiak által csak „római útként” említett, ma is létező földút. Ezt a megtelt szekerekkel nehezen tudták megtenni a kereskedők, s itt jöttek képbe a petendiek. Ők ugyanis tisztes áron vállalták, hogy a rakománnyal teli szekereket ökreikkel és bivalyaikkal felvontatják a Vigánti-hegy tetejére.
18_sz_terkep.pngA 18-19. század fordulóján még egyenes út vezetett fel a Vigánti-hegyen a vázsonyi/leányfalui platóra. Ekkor élték a petendi fuvarosok a fénykorukat
 
A mondás tehát a fuvarozásból ered. Mikor egy kereskedőtől Tapolcán, Diszelben vagy Kapolcson megkérdezték, hogy hogyan juttatja fel szekerét a Vigánti-hegyen, az csak legyintett, s annyit mondott „gond a petendieknek!”, azaz nem az ő baja. A mondásban tehát egy belenyugvás, sztoikus nyugalom rejlik, s annyit jelent, hogy a felelősség immár nem közmondás kimondóját terheli.
1858_terkep_1.png
1858-ra már elkészült a Vigánti-hegyen kanyargó Szerpentin.
  
A korabeli üzletemberek már Diszelből üzentek a petendieknek (és valószínűleg vigántiaknak), hogy készítsék elő jószágaikat, hamarosan szállítmány várható. A jelenleg is Vigántpetenden élő tősgyökeres családok közül a Kandikók foglalkoztak a leghosszabb ideig a szekérvontatással.
408.jpg
Ehhez hasonló szekerekkel fuvaroztak a petendiek és vigántiak a 18-19. század folyamán. (Forrás: https://mandadb.hu/tetel/210524/Zsanerkep_Okros_szeker)
 
A petendiek ebbéli üzletének a Szerpentin elkészülte vetett véget. Hogy ez pontosan mikor történt, arra egyelőre nem találtam forrásokat. A korabeli térképek szerint valamikor a 19. század első felében, bár Porpáczy György szerint pedig Paulics János plébánoskodása alatt, 1876-1916 között fejeződött be a kacskaringós út megépítése. Valószínűleg a kettő között van az igazság: először elkészült az út nyomvonala, majd a korszerűsítése valamikor a 19. század végén, 20. század elején történt meg. A petendi fuvarosok pedig valamikor az 1800-as évek elején foghatták be utoljára ökreiket. Azóta már nincs gondja a petendieknek.
Szerző: Dr. Kandikó Csanád

2021\07\23

Egy elfeledett érték: a Vigántpetendet összekötő határkő

Hamarosan elkezdődik a 30. Művészetek Völgye, ennek a tiszteletére most nem Nagyvázsonyba, hanem a Dörögdi-medence (értsd: Völgy) egyik „fővárosába”, Vigántpetendre látogatok.
unnamed.jpg
Zalapetend látképe a XIX. század végén (egyes források szerint 1870 körül)

A petendieken (és vigántiakon) kívül kevesen tudják, hogy valamikor két település alkotta a mai Vigántpetendet: Vigánt és (Zala)Petend. A két falu élete évszázadokon keresztül egybefonódott, köszönhetően elsősorban az egymáshoz való közelségüknek és a közösen használat római katolikus templomnak.
A viszony nem volt azonban mindig ilyen békés, sőt. A török hódoltság után újratelepült falvak közül Vigántot inkább protestáns, míg Petendet túlnyomórészt katolikus lakosság alkotta. A vallási ellentétek tettlegességig nem igen fajultak, ellentétben Kapolccsal, ahol a katolikus körmenetet a protestánsok egyszer szétverték, s a katolikusok által állított kőkereszteket is lebontották.
petend_panorama.png
Vigánt és Zalapetend panorámája a Vigánti-hegyről - a középen látható útszakasz falubeli része volt szinte végig a határ a két község között.
 
Az igazi balhék a két község között a határon voltak – a vita tárgya rendszerint az volt, hogy ki és hova járhat legeltetni, s melyik terület melyik faluhoz tartozik. A legnagyobb összecsapás 1775. június 25-én tört ki a két falu között, s az oka szintén határvillongás volt. Hogy pontosan miért robbant ki a csetepaté, azt a források (a halotti anyakönyv és Porpáczy György plébános) nem határozzák meg. Az eredmény viszont tisztázott: két halott. Egy petendit a vigántiak agyonlőttek, míg egy vigánti kálvinista nemest, Dömölky Sámuelt a petendiek késeltek halálra.
Ezt az összecsapást több hasonló szerencsére nem követte, s két falu a térképek és a források tanulsága szerint a következő évszázadban folyamatosan egybeépült.
94721565_3214538125265389_4524211166834065408_n.jpg
Vigántpetend temploma, mögötte a petendhez tartozó Csórompuszta, a Művészetek Völgyének egyik első helyszíne. A fotó a korabeli Vigánt és Petend közötti nyugati határon készült, amely valószínákeg a két falu közötti csetepaté helyszíne is volt.


Az egybeépülés miatt is lehetett fontos, hogy elhatárolják egymástól a két települést. Azt, hogy miként jelölték eleinte a határt, nem tudni. Az első pontos, térképen is nyilvántartott határkijelölés 1858-ból származik. 1849-ben ugyanis a császár pátensében elrendelte a települések kataszteri felmérését, amelynek elsődleges célja az volt, hogy a földadó megállapításához pontos adatok álljanak a korabeli NAV (leánykori nevén ekkor kincstár) rendelkezésére. A felmérés során tisztázták az addig sokszor elnagyoltan jelölt faluhatárokat, s azokat térképen is ábrázolták.
streetview.png
A határkő - a betonoszloptól kissé jobbra -  V (mint Vigánt) felőli része a Google utcaképén
 
A Vigánt és Petend közötti határ tehát legkésőbb 1858-ban kijelöltetett, s fennállt még további 81 évig, amikor is a két falut Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter határozatával egyesíttette.
A határ többé-kevésbé az emlékezet része maradt, nem így a vigánti „felső bejárónál” lévő határkő. A vöröses, négyzetalapú, tetején csúcsos határkő a mai napig pontosan jelöli ugyanis a két falu határát. Manapság meglehetősen ritka, hogy települések, különösen egyesített települések között ilyen épen maradjon fenn egy határpont.
221936222_4528363307216191_3565688235957183194_n.jpg
Hogy pontosan mikor állíttatták a „petend-vigánti” határkövet, nem tudni. Annyi biztos, hogy két falut Vesztróczy Ferenc körjegyző hathatós segítségével 1939. január elsején egyesítették. A rendelet 1938. július 28. napján kelt, így minden bizonnyal 1938 előtt kellett történnie.
222621043_4528363300549525_4126058134296449046_n.jpg
Ha jobban ránézünk a kőre, két betűt láthatunk rajta: egyet az északi oldalán („P”mint Petend), egyet pedig a keleti oldalán („V” mint Vigánt). Feltehető tehát, hogy ezt a követ akkor állították, amikor a „Petendhez” nem került a megkülönböztető „Zala” szócska. 1898-ban ugyanis törvény rendelte el a települések pontos névmeghatározását, amely postai és katonai (újoncállítási) szempontból is fontos volt, mivel sok volt a hasonló nevű település, s meglehetősen sok többletfeladatot rótt a közigazgatásra a folyamatos megkülönböztetésük (elég a mai Pettendre gondolni). Petendet végül 1908. november elsején kelt belügyminiszteri rendelet nevezte el Zalapetendnek. A határkő felirata és a névváltozás alapján tehát úgy gondolom, hogy a határkőállításra 1908 előtt került sor, amikor még Petendként szerepelt a helységnévtárban Vigánt öccse. Hogy pontosan mikori állíttatott a határkő, azt tehát nem tudni, az is előfordulhat, hogy az 1858-as felmérés során, vagy akár annál is régebben. Azt tehát ki merem jelenteni, hogy a felső vigánti bejárónál a bodzabokor tövében egy száz évnél is idősebb határkő áll.
1858_terkep.png
Vigánt és Petend kataszteri felmérése 1858-ból. A két község közötti határt a fehér hátterű felirat alatt kezdődő, utak mentén rajzolt piros vonal jelzi. A határkő pontos helyét a fehér hátérben lévő felirat kitakarja. Valahol az "és" szócska és a Petend név "P"-betűje között helyezkedik el, a képzeletbeli egyenes határvonalon.
 
Ez a határkő ma már nem elválasztja, hanem összetartja az alig kétszáz fős kis falut, s emlékeztet a két településrész közel hétszáz éves közös történetére. Ez a közös, de mégis önálló múlt köszön vissza a jelenleg körülbelül 20-30 főt kitevő Vigánt lokálpatriótább lakosainak önmeghatározásában is. Egy ízben, amikor a szőlőben egy vigánti úriembert lepetendiztek, ő büszkén kihúzta magát, s csak annyit mondott: „Na! Én vigánti vagyok!” Valóban, mint a határkő keleti oldala.
A határkövet pontos elhelyezkedését ide kattintva lehet megnézni.
119827367_3648710038514860_4623184684365499395_n.jpg
Vigántpetend látképe a Vigánti-hegyről
Szerző: Dr. Kandikó Csanád

történelem falu Bakony Balaton-felvidék Művészetek Völgye Kapolcs Nagyvázsony Vigántpetend Vázsonykő Vigánt Petend Zalapetend Vázsony faluhatár

2021\06\26

„Porral hánytatták a klastromot”

- avagy a vázsonyi pálos kolostor pusztulása

 A Bakony és Balaton-felvidék határán fekvő nagyvázsonyi pálos kolostorhoz rengeteg legenda fűződik. Híres például a várból az írástudó barátoknak a szomszédos klastromba átkiabáló Kinizsi alakja; de mondák szólnak még a várat és kolostort összekötő, két szekér szélességű alagútról is. Hasonlóan mondák övezik a veretlen hadvezér által alapított kolostor megsemmisülését is. Vajon tényleg a Habsburgok robbanttatták fel a kolostort, vagy a környék urainak szúrta a szemét? Netán a töröktől féltették? Ebben a cikkben a kolostorrobbantásnak kívánok utánajárni.

002.jpg

Tündöklés és bukás

A nagyvázsonyi pálos kolostort 1481-ben alapította Kinizsi Pál és apósa, Magyar Balázs. Az új klastrom igen hamar Veszprém vármegye művelődés központjává vált: itt készült jelentős nyelvemlékeink közül a Czech-, Peer-, Festetich-kódex, valamint részben a Gömöry-kódex is. Ezeket az eredményeket úgy érték el a fehér barátok, hogy mindössze 60-62 évig tartózkodtak a Kab-hegy lábánál. Vázsonyban a kolostor fennállása alatt átlagosan 20-25 szerzetes tartózkodhatott, akik a kultúra mellett jól menő gazdaságot is működtetek: halastóval, szántókkal és malmokkal is rendelkeztek.

A boldog békeéveknek azonban hamar vége lett. 1543-ban Fehérvárra bevonult török, a környék biztonsága pedig a portyák miatt jelentősen romlott. Egyesek szerint már ebben az évben elhagyták Nagyvázsonyt a pálosok, s Pápára tették át székhelyüket. Ezt támasztja alá az tény is, hogy a pálos perjel az évtized második felében már Pápáról keltezi leveleit. Az viszont, hogy teljesen magára hagyták volna a kolostort, nem valószínű. Ezt igazolja az első kolostorrablásról fennmaradt forrás is, mely szerint 1545-ben Csóron András fosztotta ki Vázsonykő klastromát, ami azt is jelzi, hogy a berendezések és felszerelések nagy részét nem vitték el, minek is hagytak volna magára egy jól működő gazdaságot és korszerű kolostort a barátok. Valószínű, hogy pár fő, akár szerzetes is tartózkodott ekkoriban Vázsonyban, akiknek a feladata az épületek állagmegóvása és gazdaság működtetése volt.

1552-ben újabb tragédia érte a környéket: június első napján a török bevette a szomszédos Veszprémet is. A hír minden bizonnyal riadalommal töltötte el a helyieket. A török igát már elkezdte Vázsony népe is a nyakában érezni. Hiába volt a vidék tele végvárakkal (Tihany, Csobánc, Szigliget, Hegyesd, Vázsony), azok a környéket nem tudták teljesen megvédeni, így a Balaton-felvidéken hamar török-magyar kettős adózás alakult ki.

Az oszmán szomszédság hírére felkapták a fejüket a környék földesurai és a bécsi udvar is. Még 1552 nyáron megerősítik Tapolca várát, augusztusban Vázsonyba 50 gyalogost és 20 lovat vezérel Bécs, a leveldi (Városlőd) kolosorerődbe pedig 50 lovast és 100 gyalogost rendelnek.

003.jpg

Nagyvázsony és környéke tehát szinte reménytelen helyzetbe kerül. A várat utoljára komolyabban Horvát Márk erődítette, az meglehetősen elavult – főleg a korszak legütőképesebb hadseregével szemben. A domb tetején pedig ott van a pálosok szinte elhagyott kolostora.

1552 júniusában tehát a török elleni védekezésé lett a főszerep a Balatonmelléken, s dönteni kellett, mi legyen az erődök és nagyobb építmények sorsa. Hangodi László történész közlése alapján a kerületi főkapitány elrendelte a kolostor lerombolását. A feladatot Horváth Péter, Horváth Gáspár, Choron János és Gyulaffy László személyében négy környékbeli főúr végezte el.

A döntést két körülmény alapozta meg. Az első a töröktől való félelem volt. Ebben az időben ugyanis gyakori volt, hogy a török kolostorokat és jelentősebb kúriákat vett birtokába, amelyeket erődített, majd könnyűlovasságot helyezett oda, hogy központjául szolgáljon a portyázó harcosoknak. A kolostorok ilyetén való erődítése nem volt a környéken sem idegen, elég a fentebb említett leveldi klastromra gondolni, amelybe hamarosan 150 katonát vezényelt a császári udvar.

Ezt próbálja alátámasztani Rómer Flóris, a magyar régészet atyja, valamint Németh Gábor helytörténész is, akik úgy vélik a kolostor falaiban található nyílások nem mások, mint lőrések. Ezt az elméletet Zákonyi Ferenc cáfolja meg, mondván, hogy ezen réseket szellőzőnek használták, azok katonai funkcióval nem bírtak.

A másik jelentős indok a kolostor köveinek felhasználása volt: a várat ugyanis ezekkel kívánták megerősíteni.

A döntést tehát meghozatott: a vázsonyi pálos kolostort le kell rombolni. A források több időpontot is megemlítenek a kolostorrobbantások időpontjaként. Egyesek szerint már májusban megtörténtek a rombolások. Ezt a magam részéről nem tartom valószínűnek, ugyanis Veszprémet a török csak június elsején veszi be, s kétlem, hogy a környék urai már április-májusban megtervezték a sorozatos kolostorrobbantást úgy, hogy a török közvetlen veszélye még távolinak tűnt.

Felmerül 1552 júniusa is, valamint augusztus 23-a. Az augusztus 23-i dátumot kevés forrás említi; ellenben 1552 júniusával, amelyet viszont több kútfő is kiemel. A magam részéről úgy vélem, hogy a robbantásoknak mindenképp Veszprém július elsejei bevétele után, 1552 nyarán kellett megtörténniük, de hogy pontosan mikor, azt források hiányában nehéz megválaszolni.

A kolostor és a gazdasága még a robbantás előtt közvetlenül is aktív lehetett, mivel a pálosok panaszai szerint a robbantás előtt a főurak teljesen kirabolták a klastromot. Elvitték az ajtókat, ablakokat, különböző értéktárgyakat, és még az állatokat is elhajtották: egy lovat, pár ökröt és több mint száz sertést. Elvittek továbbá egy szablyát is hat puskát, s egy gyönggyel díszített miseruhát, amit a jegyzőkönyv szerint maga Magyar Benigna készített a barátoknak. Ebből a rablásból származhat a vázsonyi várban megtalált, minden bizonnyal a kolostorból származó Krisztus megkísértését ábrázoló kegytárgy is.

Sok Balaton-felvidékről szóló újságcikkben és műsorban felmerült, hogy a kolostorrobbantásokat a Habsburgok („schwarzgelbek”) rendelték el, mivel nem kedvelték a magyarokat, s különösen magyar alapítású pálos rendet. Ennek a valószínűségét csekélynek tartom. A kolostorrobbantás tárgyában ugyanis nem az udvar, hanem a kerületi (esetünkben győri) várkapitány rendelkezett hatáskörrel. A motivációként megjelölt nemzeties ellenszenv ekkoriban ismeretlen volt, mivel ebben a korban a mai értelemben vett nemzeti identitás még nem létezett. (lásd hungarus-tudat)

A fentiek alapján úgy vélem, hogy a vázsonyi kolostorrobbantás jelen esetben sokkal inkább stratégiai célokat szolgált, semmint politikaiakat.

Egy környékbeli személy bő száz évvel később szintén a hadászati-harcászati célokat emeli ki a klastrom elpusztításával kapcsolatban: „Az urak rájöttek és porral hánytatták a klastromot, a tálodival és városlődivel együtt, félvén attól, hogy a török beléjük száll”.

Magához a robbantáshoz egy megható legenda is fűződik. E szerint a robbantómester első robbantása jelentősebb kárt nem tett a kolostorban. A második robbantás sikeresebb volt, a kolostor tetejét teljesen lerombolta és a falakban is jelentős kárt tett. A mester tovább akarta folytatni a pusztítást, már rendelte volna a puskaporos hordókat a kolostor falai közé, amikor a füstből egyszeriben kitisztult előtte a templom főhajójának falán lévő kereszt. A főfal vakolatában ma is látható keresztnyomot a mester isteni jelnek vélte, s felhagyott a további rombolással, így megmentve a klastrom hajójának oltárfalát.

A kereszt nyoma a mai napig látható a kolostor falában, sőt, a századelős képeken is kivehető a nyoma.

2_var_kolostor_feketefeher_hatul.jpg

Ezen a 20. század elején készült fotón is jól kivehető a főfalon a boltív vonalában látható kereszt alakú nyom.

 

Hol kolostor, most kőhalom

A robbantás után szinte azonnal elkezdték megerősíteni a vázsonyi végvárat is, melyhez elsősorban a kolostor köveit használták fel. Ezt támasztják alá a várban végzett ásatások is, melyek során több, kolostorból származó faragott követ találtak a vár területén. A vár mellett a vázsonyi pálos kolostorból származó köveket találtak egy vázsonyi kőhídban, a pulai iskolában és kastélyban, sőt a mencshelyi evangélikus templom felújításakor is innen vitték a köveket.

kolostor.png

A kolostor ábrázolása az 1772-es Szent Mihály Monostor térképén. Jól látható, hogy a kolostor alapfalai még  fennállnak, ami azt is jelenti, hogy a 19. században jelentős mértékben pusztították a kolostort. (Forrás: http://maps.hungaricana.hu)

A kőhordás annyira elharapózott, hogy 1651-ben Zichy Imre a pálosokkal kötött szerződés alapján megtiltotta a kövek elhordását. Ennek nem sikerült érvényt szerezni, a vár további erődítéseinél is felhasználták a pálos kolostor köveit.

kolostor_rom_2.png

A kolostor romjai a keletről, a falu felől nézve

A Zichyk és a pálosok között a 17. században egy évtizedes birtokper is zajlott, amelyben 1613-ban és 1617-ben is a pálosoknak ítélte a kolostort a vármegyei bíróság, II. Mátyás pedig visszaszolgáltatja a fehér barátoknak a vázsonyi birtokaikat. 1661-ben a Zichyk bérleti szerződést kötnek a pálosokkal, majd a török kiűzése után Zichy Imre újra Vázsonyba hívja a rendet, de hiába: a pálosok többé nem jönnek vissza Vázsonykőre.

Fontos megjegyezni, hogy a rombolások ellenére is meglehetősen jó állapotban maradt meg a kolostor, s az újjáépítése is tervben volt.  Az első, kolostort ábrázoló rajz tanúsága szerint a kolostor templomépületének falai még a 18. század végén fennálltak. 1773-ban Szegedy Antal például 6000 forintot adományoz az előző évben már igen romos állapotban található kolostor helyreállítására. Az, hogy ezzel az összeggel mi történt, nem tudni. Egy biztos, nem a kolostor újjáépítésébe fektették.

wigand.png

Egy eddig a nagyközönség számára ismeretlen ábrázolása a Kinizsi-várnak és a pálos kolostornak. Balthasar Wigand 1840 körül készült akvarellje - amelyből való ez a részlet - mind a várat, mind a kolostort meglehetősen pontatlanul ábrázolja, ellenben a kép középpontjában álló Zichy-kastéllyal.

A romokból való kőhordás tradíciója valamikor a 19. század második felében érhetett véget, amely Rómer Flóris műemlékvédelmi fellépésének is köszönhető. A magyar régészet atyja 1860 körül még így szól: „Bár lehetne az ily rombolókat a közvélemény előtt örökre bélyegezni , kik őseink mindinkább ritkuló emlékeit szentségtörő kézzel illetik. Birom a jelenlegi fötekintély szavát, miszerént ezen utolsó maradványok megőriztetnek , hogy az utókor legalább tudhassa, hol állott a hires pálosok — vagy mint a Vásonyt leiró egyik ujabb munkában olvastuk — vörös-barátok (?) Kinizsi alapította klastroma.” Rómer ezek után elkészítette a kolostor alaprajzát is. Rómer leírja, hogy mi maradt ekkoriban a kolostorból: „A díszes egyházból csak az északi fal, a szentély egy fél ablakával látható.” Ha ezen leírást összevetjük az 1772-es rajzzal, akkor látható, hogy a kolostor 1772-ben még álló, keleti (mai temető és falu felőli) falát teljesen elhordták azt követő alig egy évszázadban. Rómer is kiemeli, hogy hiába az 1651-es tiltás, a köveket még akkoriban is elhordták a bérlő (ekkoriban már a bécsi bankár Todesco-család) hozzájárulásával. Öröm az ürömben, hogy ezt követően a rombolás megállt, ami látható a pár évtizeddel később látható fotókon is, melyek alapján megállapítható, hogy a rom nagy része megfelel a ma is láthatónak, annyi különbséggel, hogy a kolostor alapját is felfalazták a későbbi feltárások során.

2_kolostor_szines.jpg

A pálos kolostor 1920 körül. Az állapot megfelel Rómer leírásának, ami azt jelenti, hogy 1860 után már nem igen romlott a kolostor állapota.

Az első régészeti feltárások már a századelőn megtörténtek, Németh Gábor például 130 cm mélyen feltárta Kinizsi sírját. A legfontosabb kutatások 1955-ben kezdődtek, akkor a szentély támpillérét egészítik ki Szakál Ernő vezetésével, majd 1959-60-ban Éri István vezetésével ásatásokat folytatnak a kolostorban s környékén.

Kinizsi Pál pálos kolostora tehát nem élte túl a végvári időszakot, mégis, fennállásának hat-hét évtizedében a későközépkori magyar kultúra egyik fellegvárává vált, de a török veszedelem miatt a katonai vezetők jobbnak látták felrobbantani. Az, hogy ma is megtekinthető Rómer Flórisnak és Éri István feltárásainak is köszönhető. Ha valaki manapság ellátogat Kinizsi kolostorához, gondoljon a klastrom megmentőire is.

nagyvazsony2.jpg

 A vázsonyi pálos kolostor romjai manapság. (a szerző, Kandikó Csanád felvétele)

Szerző: Dr. Kandikó Csanád

rom pálos Veszprém Balaton Történelem Bakony Balaton-felvidék Kinizsi Pál Nagyvázsony Kinizsi-vár Rómer Flóris Európa kulturális fővárosa Vázsonykő Zichy-család pálos-kolostor Magyar Turisztikai Ügynökség

2021\05\28

Csendőrsortűz a babonásokra a Balaton-felvidéken

123 éve ért véget a nagyvázsonyi zendülés

1898 májusában Nagyvázsonytól voltak „hangosak” a magyarországi újságok. Az addig békés ex-mezővárosban ugyanis közel egy hétig tartó zavargás tört ki, amelynek 7 település legalább 20 csendőrje, valamint egy századnyi honvéd tudott csak véget vetni. Az eredmény: 3 halott, legalább 2 sebesült, 55 letartóztatott. Hogy mi köze ehhez egy halottnak, s miért szabadultak el az indulatok? Többek között ezeknek próbálok utánajárni jelen irományomban.

Jelen cikk az Arcanum adatbázis felhasználásával készült.

 

1052.jpg

Nagyvázsony főtere a századelőn

A történet valamikor az 1897-es évben veszi kezdetét. Ekkor hunyt el a Todesco-uradalom Huimer/Hummer Károly/Ferenc nevű uradalmi tisztje, akit annak rendje és módja szerint Nagyvázsony - akkor relatív „új” - jelenleg is használatban lévő temetőjében temettek el. Megjegyezném, hogy az elhunyt pontos nevét nem tudni, szinte minden forrás mást említ. A hivatása sem teljesen tisztázott: egyes tudósítok szerint uradalmi tisztviselő, mások szerint egy Balatont megtekinteni kívánó fiatal osztrák bringás hunyt el Nagyvázsonyban.

A kútfők abban megegyeznek, hogy az elhunyt Felső-Ausztriából származott, annak pontos helye azonban szintén talány. Egyesek szerint Linzből, míg más forrás szerint Ischlből érkezett Kinizsi földjére a fiatalember. Az viszont biztos, hogy az elhunyt császárságban élő édesanyja szerette volna, ha egyetlen fia hazai földben nyugodna, ezért felkereste a magyar belügyminisztériumot a holttest exhumálása és hazahozatala érdekében. A magyar hatóságok példás gyorsasággal intézkedtek, s egy vasárnapi napra, 1898. május 22-re elrendelték a sír felbontását.

 

1898. május 22-én este 11 óra előtt elindult a temető felé az exhumálásra kijelölt különítmény. A csapatnak tagja volt Sándorffy doktor járási főorvos, ott volt a körorvos, a szolgálatban nem lévő csendőrőrsvezető és Németh Gábor káplán, Nagyvázsony későbbi kiváló monográfusa is. Az már az indulást megelőző, Zichy-kastélyban elköltött vacsorán a Sándorffyék fülébe jutott, hogy a falusiak ellenzik kihantolást, azonban ennek miértjéről ekkor még valószínűleg nem tudtak.

kastely.jpg

A nagyvázsonyi Zichy-kastély 1920 körül. A nagyvázsonyi uradalmat 1898-ban a bécsi Todesco-család birtokolta. Ebben a kastélyban költötte el vacsoráját az exhumálásra kijelölt bizottság 1898. május 22-én este.

A pletyka igaznak bizonyult: amikor este 11 óra tájban elkezdték volna a sír felbontását, kisebb tömeg csődült össze a temetőben. Vezérszónokuk előadta, hogy nem hagyják kihantolni és elvinni a halottat. Az indok egy korabeli babona volt, mely szerint, ha a halottat a falu határán átvisznek, a jég elveri a termést. A korabeli tudósítók kiemelik, hogy nem véletlenül védték a vázsonyiak a földjeiket bármi áron: az ezt megelőző években gyenge termés volt, az 1898-as év viszont jó aratást ígért.

A tömeg egyre agresszívebben viselkedett, nehéz volt csitítani, egyes beszámolók szerint ekkor már többek kezében kapa, kasza és husáng volt. A járási főorvos és Németh Gábor igyekeztek megnyugtatni a népet, hogy babonáról van szó, nincs összefüggés az exhumálás és a jégeső között, az mégsem akart szétszéledni. Az ellenállás hatására Németh Gábor visszarendelte a sírásókat s a fenyegető nép közepette letérdelt a sír elé és a néppel együtt elkezdett az elhunytért imádkozni. Az exhumálásra kijelölt csoport végül elhalasztotta a sír felbontását, s hazaindult. A tömeg reggel 6-ig őrizte a sírt és a temetőt.

4290_nemet_gabor_1913.jpg

Németh Gábor nagyvázsonyi káplán, későbbi plébános, a község kiváló monográfusa (forrás: https://sematizmus.vefleveltar.hu/node/4290)

A járási főorvos ezek után táviratozott a vármegyének, hogy a vázsonyiak izgatottsága miatt jobb lenne, ha a kihantolást az aratást követő időszakban hajtanák végre. Egyes napilapok szerint erre lett is volna lehetőség, de az alispánt helyettesítő jegyző hallani sem akart a halasztásról. Ennek nyomatékosítása érdekében kirendelte a főszolgabírót s pár csendőrt, hogy ha kell, karhatalom útján is eleget tegyenek kötelezettségüknek.

Az exhumálás új időpontjául május 26-át jelölték meg. A sír kihantolására ekkor már a falu minden tisztségviselőjét meghívták, de közülük csupán hárman mertek megjelenni a vázsonyi temetőnél. A tervezett exhumáláson részt vett még a Sándorffy vármegyei főorvos, Németh Gábor, valamint Kletzár főszolgabíró is. A tisztségviselőket ismét hatalmas tömeg várta: egyes leírások szerint a sír körül 50-60 kaszával és husánggal felfegyverzett férfi állt, mások szerint több száz fős tömeg gyűlt össze a Szent Mihály-kolostor szomszédságában lévő temetőben. A tömeg pedig egyre csak gyűlt, mivel többen azzal járták a falut és a mezőket, hogy „viszik a halottat”.  S ahogy gyűlt a tömeg, úgy gyűlt a feszültség is.

A korabeli tudósítások szerint a tömeget nemcsak a babona, hanem az „establishmenttel” szembeni ellenállás is, azaz a szocializmus – vagy legalábbis „szocialista provokáció” – is fűtötte. Több cikk is kiemeli, hogy a csendőröket, valamint az elöljáróságokat gyalázták, elhangzott többek között, hogy „Nem megy ki innen élve a tekintetes úr sem!”, valamint a tömegből egyesek agyon akarták ütni a „tollasokat”, azaz a csendőröket.

140413174_229666425305666_5225661007990921912_n.jpg

A nagyvázsonyi temető barokk sírkövei

Kletzár főszolgabíró hiába akarta csitítani a tömeget, nem sikerült. Beszédét már nem is tudta végig mondani, mert egy fiatal meg akarta támadni. A fenyegetések hatására az elöljáróságok végül csendőri kísérettel elhagyták a temetőt, de a tömeg követte őket.

Hogy ekkor mi és hogyan történt, azt pontosan nem tudni. Egyes források szerint, amikor a konvoj a faluba ért, az egyik kísérő csendőrt kapával megtámadta egy 20 év körüli suhanc. A csendőr hiába szólította fel megállásra, az tovább futott a csendőr felé, aki önvédelemből elsütötte a puskáját. A tömeg erre egy kissé megtorpant, így a tisztviselőknek elegendő idejük volt, hogy bejussanak a községházára. Az „urak” a községházán jegyzőkönyvet vettek fel, miközben a tömeg egyre gyűlt a városháza előtti téren. Amikor végeztek, kocsival próbáltak távozni, de azt egyre inkább támadta a tömeg, s kővel dobálta a csendőröket, valamint agyon akarta ütni a fiatalra lövést leadó csendőrt. A csendőrök megpróbálták a tömeget szuronyaikkal távol tartani, ez azonban nem sikerült. Mikor a husángokkal és kaszákkal felfegyverkezett nép a csendőröknek rohant volna, az 5 csendőr az őket vezető csendőrhadnagy parancsára sortüzet adott le. Négyen vagy öten sérültek meg a sortűzben, ebből kettő hamarosan belehalt sérüléseibe.

A tömeg erre szétfutott, ugyanakkor továbbra is érezhető volt a feszültség. Ekkor, május 26-án délután 5-6 óra táján táviratozott a főszolgabíró vagy más elöljáró a községházából, hogy a vázsonyi csendőrségnek erősítésre van szüksége. Hamarosan csendőralakulatok érkeztek Ajkáról, Siófokról, Herendről, Várpalotáról, Enyingről és a mai Mezőszilasról, s érkezett egy század honvéd is Veszprémből. A rend végül május 26-ról 27-re virradó éjjel állt helyre, a csendőrök és katonák azonban továbbra is a községben őrjáratoztak. Ezt követően végrehajtották az exhumálást is, s az osztrák fiatalember örök nyugalomra találhatott.

zendules-1280x720.jpg

Sortűz a tüntetőkre (illusztráció)

A tömeg egy része még ugyanezen a napon összegyűlt a vázsonyi katolikus plébánia előtt is, s a káplán fejét követelték. Ezt észrevette Németh Gábor is, aki az utolsó pillanatokban az épület hátsó ablakán kiugorva Tótvázsony felé menekült. A tömeg ezt észrevette, s mintegy 3 kilométeren keresztül üldözte. Németh szerencsésen beért Tótvázsonyba, ahol kocsit fogadott, s egyenesen Veszprémbe száguldott ahol a vázsonyi kápláni tisztségből történő felmentését kérvényezte. Ez valószínűleg meg is történt, mert a későbbi nagyvázsonyi helytörténész-plébános 1898-tól 1904-ig Somogysámsonban volt káplán, s csak 1904-ben tért vissza Kinizsi hajdani mezővárosába.

A zavargások eredményeként 3 fő (más források szerint öt fő) meghalt: egy idősebb paraszt, egy fiatal, valamint egy bámészkodó, megsebesült további 2 fő, s vádat emeltek 55 személy ellen. Ez azt jelentette, hogy a falu lakosságának közel 2,5%-a a vádlottak padjára került. A rendet napokig 7 település 20 csendőre és egy századnyi honvéd felügyelte.

varoshaza.jpg

A nagyvázsonyi községháza a XX. század elején. Ide menekültek a vármegyei és községi elöljárók a tömeg elől, s valószínűleg itt adta le a sortüzet a csendőrség.

A vázsonyi zendülőkkel szembeni büntetőeljárás a Kúria elé került, amely nagyrészt helybenhagyta a Győri Ítélőtábla által kiszabott ítéleteket. 48 főt felmentettek, a főkolomposokat 9-9 hónapnyi fogházra ítélték, a többiek pedig 1-6 hónapig tartó fogházbüntetést kaptak.

A korabeli sajtóban „nagyot ment” a nagyvázsonyi zendülés ügye, s ahány médium, annyi értelmezése született az eseményeknek. A Népszavát kivéve minden lap egyetértett abban, hogy a csendőrök nagy türelemmel viseltettek a tömeg iránt, s azok tényleg csak a legvégsőbb esetben nyúltak lőfegyvereikhez. Érdekes, hogy egyik médium sem említi meg azt a tényt, hogy a csendőröknek ekkoriban nemcsak joguk, hanem kötelezettségük is volt a fegyverhasználat abban az esetben, ha támadás érte őket, ellenkező esetben hadbíróság elé állíthatták őket.

A Népszava egyszerű babonásoknak jelöli meg a vázsonyi zendülőket, akikkel szemben a csendőrségnek több türelemre lett volna szüksége, s a zendülés szocialista cáfolni igyekszik. Más lapok viszont kiemelik, hogy a babonára rátett még a szocialisták hergelése is, amit alátámasztanak az egymástól független tudósításokban említett csendőr- és elitellenes skandálások is.

Fontos kiemelni, hogy az eseményekről szóló tudósítások sokszor ellentmondanak egymásnak, többek között a halott személyében (turista vagy urasági alkalmazott), az események kronológiájában (hol és mikor dördült először sortűz) és a sortűz áldozatainak számában is (egy fő, három fő, öt fő).

Az eredményen ez azonban nem változtat: vér folyt Nagyvázsony utcáin, a nép elüldözte az addig népszerű káplánját, s a rendet pedig a katonaságnak és a csendőrségnek csak nagy nehézségek árán sikerült helyreállítani.

S hogy mi a legfontosabb tanulsága a nagyvázsonyi zendülésnek? Egy 1898 júniusi levél szerint az, hogy a parasztnak mindig igaza van. Az exhumálást követően Pál napján (június 26.) óriási vihar csapott le Nagyvázsonyra nyugat (azaz Ausztria) felől, s a jég elverte a falubeliek termését…

zavargás lázadás helytörténet Veszprém Balaton Történelem Bakony Nagyvázsony Európa kulturális fővárosa Vázsonykő

süti beállítások módosítása