A kenyérmezei emlékmű, akkor legtöbbünknek az alkenyéri (románul: Șibot) vasútállomáson elhelyezett, obeliszk tetején lévő páncélos szobra jut eszébe. Kevesen tudják, hogy ez a „legfrissebb” helyi emlékmű, s az évszázadok során legalább négy, de az is lehet, hogy öt további építménnyel emlékeztek a kortársak és az utókor a csata hőseire. Hol állt Báthori kápolnája? Kik döntötték le az alkenyéri emlékkeresztet? Hogyan lett Kinizsi Pál román hős? A jelen cikkből mind kiderül!
Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!
Támogasd egy desszert árával a vázsonykői cikkek elkészítését!
Gyorstalpaló a kenyérmezei csatáról
Egy korábbi cikkben már foglalkoztam a kenyérmezei diadallal, itt most gyorstalpalóban, dr. Négyesi Lajos alezredes hadtörténész kutatásait kívánom bemutatni, amely az eddigi forrásokat összegezve mutatja be az ütközetet.
1479 október elején oszmán – többségében egyébként etnikailag délszláv, valamint havasalföldi vlach – sereg pusztította Dél-Erdély vidékét.
Kenyérmező elhelyezkedése. A csata Alkenyér és Balomir térségében zajlott le. (Forrás: Honvédelem.hu)
A déli végek védelmét ellátó Kinizsi Pál temesi ispán és Báthori István erdélyi vajda viszont nem ültek ölbe tett kézzel. Igyekeztek a lakosságot menekíteni, s Kinizsi csapataival hátulról követte a Gyulafehérvár fölé is előretörő török seregeket. A két hadvezér célja az volt, hogy megvárják, amíg az oszmánok „túlrabolják magukat”, majd a rablott portékától lelassult seregekkel egy arra alkalmas helyszínen megütköznek. A Magyar Királyság csapatai ekkoriban már kerülték a nyílt mezei ütközetet, az oszmánok gazdasági és számbeli fölénye ugyanis kétségessé tették az összecsapás kimenetelét. Az alkalmas időpont Szent Kálmán napján, október 13-án érkezett el, mikor az muszlim hadak a Szászsebes és Szászváros közötti, hegyekkel körülölelt Maros völgyében, az ún. Kenyérmezőn táboroztak.
Báthori a seregeit Szászváros felől állította fel, a török had pedig Alkenyér/Balomír térségében sorakozott fel, s mögöttük – bár ezt még nem tudták – Kinizsi nehézlovassága várta az ütközetet. A csatában Báthori seregei magabiztosan törtek előre, azonban a két szárny leszakadt, s félő volt, hogy az oszmánok bekerítik a magyar-szász-erdélyi román csapatokat. Báthori a csata hevében lováról leesett, s csak egy vitéze, Nagy Antal segítségével menekült meg a halál karmaiból. Ekkor érkezett Kinizsi Pál Gyulafehérvár irányából, óriási csapást mért az oszmánra, s nehézlovasságával futásra bírta az ellenséget, aki pedig nem futott, azt lemészárolták.
A vesztesnek tűnő csata a magyar haditervnek és hadiszerencsének köszönhetően világraszóló diadallá változott, s a kenyérmezei táncoslábú Kinizsi és a csatában kis híján eleső Báthori diadalmenetben vonultak be Gyulafehérvárra.
Memento mori – Kenyérmezőtől Loretóig
A csata után az elesettek többségét tömegsírba temették, s a források szerint kétszáz harcos pedig Gyulafehérváron találta meg a végső nyugodalmat. Az ütközet nagy visszhangot váltott ki Európa-szerte és mélyen beleivódott a magyarok és dél-erdélyiek emlékezetébe.
A csatát követően nem sokkal Báthori István erdélyi vajda (más források szerint Hunyadi Mátyás) egy kápolnát emeltetett azon a helyen, ahol a vajda a lováról leesett.
Báthoriban mély nyomot hagyott ez az életveszélyes helyzet, ugyanis a kenyérmezei ütközet híre még Itáliába is eljutott. A loretói Basilica della Santa Casa (Szent Ház-bazilika) adományként kapott egy ezüst Szűz Mária-szobrot, amelyen a Szűzanya előtt Báthori térdel, s felirata szerint Báthori Istennek és a Szűzanyának ajánlotta a szobrot, hálát adva, hogy 1479-ben bizonyos igen nagy veszélytől megszabadult. A szobor közel háromszáz évig volt Itáliában, azt látta maga Pázmány Péter is, akitől a szobor feliratát is tudjuk. A magyar ötvösök remeke azonban 1789-ben már nem szerepel a Szent Ház leltárában, s azóta sem került elő. Érdekes kenyérmezei csatával kapcsolatban ma legtöbbünknek Kinizsi Pál jut az eszébe, aki a források szerint a diadal hadisarcából emeltette a nagyvázsonyi pálos kolostort, azonban - valószínűleg a megmenekülésének köszönhetően - mégis Báthori tűnik a kenyérmezei csata kultuszát elsőként ápoló személynek.
Hasonlóan kevés forrással rendelkezünk a Báthori által építtetett kápolnáról. Az építmény helye nagyjából meg is határozható, valószínűleg a ma Felkenyérről Alkenyérre tartó út és a DN7-es autópálya kereszteződésénél lévő egykori posta/fogadóépülettel szemben állhatott.
A kenyérmezei kápolna mesterséges intelligencia segítségével elképzelt változata. A kápolnáról nem maradt fenn eredeti ábrázolás.
A kápolnaalapítást komolyan gondolta az erdélyi vajda, ugyanis 100 forintos alapítványt hozott létre, s a mindenkori szászvárosi elöljárók kezelésébe adta az épületet, hogy ott a csata évfordulóján évente misét mondjanak a hősökért. Az emlékmű állapota 1696-ra már igencsak leromolhatott, Apor István kincstárnok 1696 májusában Szőcs János szászvárosi királybíróhoz fordult, akit kért (inkább felszólított) arra, hogy zsindelyeztesse be és restauráltassa a kápolnát. A kérésnek foganatja is lett, közel egy évszázadig állt még Báthori emlékhelye. Ezt az is alátámasztja, hogy 1750-ben még Sztojka Zsigmond gyulafehérvári püspök celebrált misét október 13-án, ahol a minden erdélyi törvényhatóság képviselőjét meghívták, a mise után pedig lovagi játékokat tartottak, s díszlövéseket adtak le.
Az első kenyérmezei emlék sorsa azonban hamar megpecsételődött: állapota folyamatosan romlott, s 1780 (vagy 1786-7) környékén Eperjesi Gergely szászvárosi királybíró „lerontotta” a kápolnát, s köveit az alkenyéri hídba, valamint a posta istállóépületébe építették be. Az Erdélyben 1769-73 között zajló első katonai felmérésen még szerepel a romos épület. Az egyik utolsó tudósítás 1780-ból való, amikor is az itáliai Domenico Sestini feljegyzi, hogy Alkenyérnél a posta mellett elhaladva egy romos kápolnát látott, amelyet azért emeltek, hogy „megőrizzék benne a hadvezér Pál maradványait”. Egyesek szerint még egy félölnyi (kb. 90 cm) fal megmaradt belőle, de ez is eltűnt a 19. századra. A kápolna maradványai a helyi legendák szerint elátkozták az azokat felhasználó épületeket: a Kenyérvízen (Cugir-folyó) épült hidat az árvíz elvitte, míg a posta melléképülete leégett. 1798-ban Batthyány Ignác erdélyi püspök ugyan tervezte az újjáépítését, erre azonban nem került sor.
Az első katonai felmérés idején még álltak a mauzóleum és kápolna romjai (lásd a jobb alsó részen Ruinirtes Mausoleum és Zerfal Capella feliratokat) (Forrás: Mapire.eu)
A kápolna mellett egy másik későközépkori építményt is emeltek a hősök tiszteletére. A források szerint a Báthori-emlékhelytől nem messze, egy halomként kiemelkedő tömegsírra mauzóleumot emeltek. Ennek létezését az első katonai felmérés is alátámasztja, e szerint pár száz méterre a kápolnától egy ugyancsak romos mauzóleum emelkedett. 1885 körül, amikor dr. Sólyom-Fekete Ferenc egy – mai szóval élve – régészeti bejárást végzett Alkenyér mellett, egy Miklea Thoma nevű 62 éves parasztgazda a katonai felmérésen ábrázolt hely környékén mutatott Sólyom-Feketének egy kis dombot, melyen még kő- és téglatörmelék volt. Thoma szerint ezen a helyen „egy meglehetős nagy fülke volt, melybe három ember beférhetett, és a fülke belső falába illesztve állott valami felírásos kő; míg a fülke két szárnyfalán egy-egy toronyszerű kiszögelés volt.”
A Sólyom-Fekete által leírt környék ti. a Felkenyérre vezető útról vezető mellékút egybevág a katonai felméréssel és a népemlékezet szerinti mauzóleummal, ezt azonban nem lehet biztosra mondani. Volt ugyanis egy, a leírásnak nagyban megfelelő épület is Kenyérmezőn.
A pecsét, a filagória és a szobordöntők nyomában
Úgy tűnik tehát, hogy a nemzeti ébredés romos vagy eltűnt építmények tövében érte el Alkenyért. A környékbeli magyarság nem hagyta viszont, hogy feledésbe menjen a kenyérmezei diadal.
1797-ben Bencenc (ma Aurel Vlaicu, korábban Binținți, németül Benzenz) földesura, báró Orbán Antal, és neje, gr. Haller Ilona a falu déli oldalán fekvő egyik (sír?)halmon egy francia fedeles gloriette-t, (filagóriát, „kőpavilont”) emeltetett. Van, aki szerint a pavilon a mauzóleum helyén állt, ezt azonban a kutatók többsége, köztük a csata emlékműveit kutató Cristian Ioan Popa is elvetik. A helyiektől származó források sem különböztetik meg egyértelműen a filagóriát és mauzóleumot. A fentebb említett Miklea Thoma-féle visszaemlékezés akár a filagóriára is „ráhúzható” volna, ugyanakkor külalakjának a leírása (két toronyszerű kiszögelés, belül lévő írott kő) arra enged következtetni, hogy az alkenyéri parasztgazda egy másik építményről beszélt.
A kőpavilon 8x8 méteres alapterületű volt, s külső oldalaira Herepey János szászvárosi református lelkész által írt versrészletek díszítették. Ez az első kenyérmezei épület, amelyről hiteles ábrázolás maradt fenn: Jókai Mór erdélyi utazásai során lerajzolta az emlékművet.
A Bencenc határában lévő egykori filagória
Herepey verséről a kortársak sem voltak túl jó véleménnyel, szerencsénkre a költemény azonban teljes egészében fennmaradt. A pavilon déli oldalán az egyik versszak így szólt:
„Báthori volt, ki vad oroszlányi vállal
Dolgozván itt, itt is nyert Kinisi Pállal,
Régi őseinknek háládatos kezek
Által, oszlopot is nyertének volt ezek.”
A versben említett oszlopra ez az egyetlen utalás. A 19. század végi források szerint ezt az emlékművet Szászváros (románul Orăștie, németül Broos) pecsétje is megőrizte, sőt, a város 1994-ben elfogadott új címerében is szerepel. Az ábrázolások szerint ez egy gúla volt, melynek egyik oldalán két egymásra helyezett kard hirdette a kenyérmezei diadal dicsőségét. Érdekesség, hogy az erdélyi szászoknak a szász néphagyomány szerint két kardjuk volt: egyik Darócon, a másik Szászvárosban, mely utóbbi a törökellenes harcok során elveszett. Hogy ez az emlékmű valóban állt-e, s ha igen, hol, azt nem tudni. A pecsétkészítőkre gyakorolt hatásából ítélve Kenyérmező szászvárosi felé helyezkedhetett el.
Szászváros pecsétje. A jelenleg használt, 1994-es címerben is feltűnik az obeliszk és a két egymásra helyezett kard.
De térjünk vissza a kőpavilonhoz! Az épületet 1867-ben már romos állapotban találjuk, s ez évben egy „kedves” olvasói levél szerint „ronda, romladozó, egyszerű, méltatlan emlék”, s ezen a helyen „[m]ily ipart lehetne itt fejleszteni egy kis vasút építése által”. A vasútlobbi sikerrel járt, de hogy ennek volt-e köze az épület pusztulásához, azt nem tudni. Éri István szerint a dombbal együtt eltüntették az épületet, más – korabeli – tudósítások szerint az 1869-es vasútépítést követően – de nem feltétlenül az építkezés miatt – semmisült meg a filagória.
Két évtizeddel az Orbán Antal-féle filagória felépítését követően újabb emlékkel gyarapodott Alkenyér vidéke. A 1818 és 1820 között branyitskai Nagy Sándor a Báthori-kápolna helyén, a „sibóti” (alkenyéri) postaállomás tőszomszédságában egy kis magaslaton (egy dűlőútnyira az országúttól) emlékoszlopot állíttatott a kenyérmezei csata hőseinek tiszteletére. Az obeliszken szereplő latin felirat a Báthory István és Kinizsi Pál által a törökökön nyert diadal helyét jelöli.
Az egyik emlékműven (valószínűleg a filagóriában) lévő kereszt Fodor András ábrázolásában (Forrás: Cristian Ioan Popa: CÂMPUL PÂINII ŞI MONUMENTELE SALE)
Az emlékoszlop nagy hatással volt a helyiekre, az alkenyéri postamester, Székely Antal és fia, Székely Imre végső nyughelyéül az oszlop melletti mezőt választotta. Hogy a sírok helye látható-e még, azt a helyszínen egyelőre nem sikerült kiderítenem.
Ez az emlékmű sem állt azonban sokáig. A Nagy Sándor unokaöccse, Nagy Leopold 1847-es tudósítása szerint az oszlop már elhanyagolt állapotban volt. Abban a kutatók megegyeznek, hogy az emlékoszlopot szándékosan döntötték le. Ioan Hațegan román történész szerint az 1848-49-es szabadságharc idején a magyarok, egy 1933-ban gyűjtött román forrás szerint talán azért, mert több nyelven szerepelt rajta a felirat. Ez a forrás azonban egy valószínűleg helyi legenda csupán, ugyanis a visszaemlékezés szerint az emlékmű Kinizsi arcát ábrázolta, ráadásul az építményen nem három, hanem egy nyelven, latinul volt feliratozva.
A kápolna melletti branyitskai Nagy Sándor-féle emlékoszlop
A szabadságharcosok rombolását nem említi a magyar nyelvű források egyike sem. A Sólyom-Feketét körbevezető román parasztgazda, Miklea Thoma szerint a magyar „forradalmárok” Alkenyér mellett elhaladva mindig letértek az útról, s meglátogatták az emlékművek valamelyikét (a leírás leginkább mauzóleumra/filagóriára illik rá), s ott kegyeletüket lerótták. Sólyom-Fekete szerint ez nem tetszett a forradalom ellenségeinek, ezért az építményt lerombolták.
Hogy az emlékoszlopot kik rombolták le, arról a források hallgatnak. Az 1880-as években nyomai még kivehetők voltak a földön.
Magyar, székely, szász és oláh együtt védelmezte a közös hazát
1847-ben branyitskai Nagy Sándor unokaöccse, Nagy Leopold a „Mult és Jelen-Erdélyi Hírlaphoz” egy kezdeményezést indított el. Leírta az elhanyagolt állapotban lévő kenyérmezei emlékművek sorsát, majd az alábbi felhívást tette közzé: „Nézetem szerint legczélszerübb terv az volna, ha egy nagyszerű szobor állíttatnék, mely ábrázolja, miként nyújtja a magyar egyik kezét a testvér szásznak, másikát a testvér románnak, s az egyesült csoportozatnak a Dicsőség nyújtja koszorúját, de mindenesetre a magyarhoni segítség legalább az ország czimere által legyen képviselve.”
A kenyérmezei emlékművek a Vasárnapi Újság ábrázolásában (Forrás: Arcanum)
1855-ben egy „Kenyérvizy” (ál)nevű olvasó tette szóvá az emlékek állapotát, majd 1868-ban dr. Miksa György jogász és Keresztesi Papp Miklós indítottak gyűjtést egy emlékmű állítása érdekében. Sajnos Miksa hamar elhalálozott, de a gyűjtés folytatódott, az összegyűlt 432 forint összeget átadták az alispánnak, 1884-ben pedig a Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat véleményezte az ügyet. A következő évben történt dr. Sólyom-Fekete Ferenc alkenyéri bejárása, mely során a vasútállomáson felállítandó emlékoszlop állítását nem támogatta. Ehelyett egy kápolnát vagy hasonló építményt szorgalmazott a régi kápolna helyén vagy egy közeli magaslaton. A társulat végül az eredeti tervnél maradt, s az emlékoszlop a vasútállomáson került felállításra.
Az alkenyéri vasútállomáson lévő Kinizsi-szobor 1902 körül
1885-ben Caprini Lajos kőfaragó már megbízást is kapott az obeliszk elkészítésére, s következő évben már a márványtábla is elkészült. A csonkagúla viszont nem nyerte el mindenki tetszését. A csupasz oszlopot végül Kerpely Antal, a közeli kudzsíri vasöntöde igazgatója és miniszteri biztos mentette meg, s annak tetejére saját költségén egy szobrot.
Az emlékmű 1888 év végén már az átadásra várt, a hideg októberi átadás helyett viszont egy majális keretében kívánták átadni az obeliszk tetején Kinizsit teljes vértjében ábrázoló művet. Az ünnepélyes átadásra végül 1889. május 30-án került sor, óriási érdeklődés mellett. A MÁV különjáratot biztosított, kedvezményes jegyárakkal, s ez meg is látszott az érdeklődők számán: az eredetileg várt 300 helyett közel 800 fő zsúfolódott össze az alkenyéri/sibóti vasútállomáson.
Az alkenyéri emlékmű 1916-ban (Forrás: Hungaricana Képtár)
Az ünnepély a Nagy Leopold-féle kezdeményezés nemzetiségeket összetartó szellemében ment végbe. A ceremónia a Bálint Károly által celebrált latin nyelvű tábori misével kezdődött, ezt követően Simon Secarea alkenyéri ortodox pópa román nyelvű, majd Wilhelm Schuster szászvárosi evangélikus lelkész német nyelvű beszéde következett. Az ünnepség végén magyar nyelvű előadást tartott dr. Sólyom-Fekete Ferenc, s végül Barcsay alispán a MÁV részére átadta az új emléket.
Az 1889-ban átadott szobor a mai napig áll, bár azóta a történelem viharai megtépázták. A 19-20. századi ábrázolások szerint három címer is díszítette. Az oszloppal szemben állva, középen valószínűleg Hunyad vármegye (esetleg a Hunyadi-család) címere volt, jobbján a Kinizsi-, míg bal oldalán a Báthory-címer volt a szoborra erősítve, valamint a lovag sisakján egy sisakdísz is volt. A címerek és sisakdísz azóta eltűntek, az eddig általam fellelt fotók közül utoljára egy 1916-os felvétel ábrázolja ezen állapotában az emlékművet, amit ekkor egy gondozott park vett körül.
A szobron lévő legnagyobb változás a tábla szövegében következett be. Az eredeti, 1885-ben elkészült szöveg így szólt:
Kenyérmező
Báthory István erdélyi vajda é s Kinizsy Pál
temesi bán magyar vezérek nagy győzelme az országduló
törökön, 1479. október 13-án, Hunyadi Mátyás
király dicső uralkodása alatt.
Nyolcezer hazafi mellett harminczezer ellenség
maradott a csatatéren.
Magyar, székely, szász és oláh együtt védelmezte
a közös hazát.
Az emlék költségeit kegyelete s utódoktól gyűjtött
Miksa György.
A felállítást intézték Hunyadmegye hatósága s a
megye i történelmi é s régészeti társaság 1886-ban
I. Ferencz József király áldásos uralkodása idejében.
DICSŐ MULT FÉNYE RAGYOGJON ÁT BOLDOG JÖVENDŐBE.
Az emlékmű több nemzetiséget megemlítő felirata azonban nem tetszett az Erdélyt Trianonban megszerző román államnak. Nicolae Iorga kezdeményezésére új felirat került a szoborra, mely így szól magyarul:
EZ AZ EMLÉKMŰ
annak a ragyogó győzelemnek az emlékér e
állíttatott, amelye t Báthori István vajda
vezetésével az erdélyi hadak arattak a törökök felett
KENYÉRMEZŐN 1479. OKTÓBER 13-ÁN
PAUL CHINEZUL (azaz Kinizsi Pál- a szerk.)
temesvári ispán, román hős segítségével, aki
a döntő pillanatban a csatatérre érkezve
rendkívüli hősiességével lelket öntött
a fáradt erdélyi katonákba, megkönnyítve
a teljes győzelmet, mellyel fél évszázadon át
megoltalmazta Erdélyt a török betörésektől.
A kenyérmezei emlékmű 2024. október 14-én, a kenyérmezei megemlékezést követő napon.
Érdekesség, hogy a két szöveg a román források szerint ma is fellelhető: a román nyelvű szöveget ugyanis az eredeti tábla hátoldalára vésték fel. Azaz lehetséges, hogy a magyar nyelvű szöveg sem veszett el végleg. A tábla átfordítását alátámasztják a fotók is, ugyanis ugyanolyan méretű, formájú és színű tábla van jelenleg is az emlékművön, mint ami a századelős felvételeken is látható.
Az 1889-ben felállított kenyérmezei emlékmű a mai napig áll, igaz, a címerek, sisakdísz és eredeti felirat eltűnt róla. Mégis áll, s dacol az idővel. Úgy, ahogy a Magyar Királyság seregei tették az oszmán hadakkal.
A kenyérmezei emlékművek. Ezek közül a mauzóleum pontos helyét nem tudtam meghatározni, a szászvárosi pecsétben szereplő obeliszk egykori létezése pedig egyelőre kérdéses.
