Egy közösség életének számos meghatározó helyszíne van: lehet ez egy templom, sportpálya, kultúrház, kávéház vagy kocsma. Vigántpetenden (korábban Vigánt és Zalapetend) a templom és focipálya mellett a harmadik meghatározó helyszín a helyiek számára a korábbi vendéglő kocsma épülete volt. Még gyermekkoromból én is emlékszem rá, micsoda közösségi életnek, s mennyi vígjátékba illő jelenetnek volt otthona a „Peng-kocsma”. Merthogy a helyiek csak így hívták a ma a Görbeút Rendezvényteremnek otthont adó patinás épületet. Ebben a cikkben a petendi korcsma múltjának járok utána.

Peng Mátyás korcsmája 1930 körül. Elől botra támaszkodva Peng Mátyás látható, mögötte valószínűleg felesége és 3 lánya, valamint alkalmazottai vannak.

A jelen cikk nem jöhetett volna létre Horváth Mária Valéria, Stifter Péter, Bús Gizella („Ella”) és Kandikó Józsefné Nagy Valéria (✝) segítsége, valamint az Arcanum adatbázisa nélkül.

Ha érdekesnek találtad a cikket, kövesd be Te is a Vázsonykő oldalát Facebookon!

Bécsi pincérből petendi korcsmáros

A petendi vendégfogadó kőből és téglából épült, ahova az utcáról jó karban lévő kőfal kerítésen vezet az út az 1910. november 30-án készült leltár szerint. A korcsma üzemeltetője nem volt más, mint a faluban mai napig emlegetett Peng Mátyás, akinek életét dédunokájának, Stifter Péternek egy 2004-ben díjat nyert dolgozatából lehet megismerni.

Peng Mátyás 1869. július 6-án született Pápakovácsiban Peng János takácsmester és Krazi Magdolna gyermekeként. Ahogy az már a Peng névből is játszik, a későbbi (zala)petendi korcsmáros német eredetű család sarjaként nőtt fel.

Peng Mátyás születési anyakönyvi bejegyzése (a könnyebb átláthatóság kedvéért szerkesztve lett)

Pályafutása elején molnárként dolgozott, kis túlzással egész Veszprém vármegyét bejárta: Pápakovácsiban, Devecserben és Veszprémben is megfordult 1890 és 1896 között, 1896 nyarán pedig már Szabó Lajos vendéglősnél találkozunk vele csaposként. 1897-ben Koch András vendéglőjében, majd Retlinger Ferencnek a Dohány és Szövetség utca sarkán álló Öt Csillaghoz vendéglőjében méri az italt. Ebben az időszakban megfordult a Monarchia másik fővárosában, Bécsben is pincérként (vagy csaposként?), ahova később rendszeresen visszajárt árubeszerzésre petendi korcsmárosként is.

A szerelem is hamar rátalált a világjáró molnár-italmérőre: 1900. február 13-án Pápakovácsiban házasságot kötött Czirfusz Terézzel. Ezt követően nem sokkal a Zalapetenddel szomszédos Pulára költöztek az ifjú házasok. Pula egy „sváb” falu volt ekkoriban, valószínűleg Peng Mátyás jó hasznát vette a német tudásának. Hogy pontosan mettől meddig éltek a fészekalja faluban, nem tudni, 1910-ben viszont Petenden találjuk a házaspárt. Lehetséges, hogy az említett 1910-es jegyzőkönyv pont a birtokba lépésüket örökíti meg.

Vigántpetend a XX. század közepén. A bal felső és jobb alsó fotón a Peng-kocsma látható. Jól kivehető a kocsma (ivószoba) - jobboldalt - és a szatócsbolt - baloldalt - bejárata. A jobb alsó képen talán Peng Mátyásné és két lánya látható. (Bús Gabriella "Ella" gyűjteménye)

Peng Mátyás üzleti céllal érkezett Zalapetendre: ő kívánta üzemeltetni a petendi vendéglőt (és kocsmát), valamint a szatócsboltot, amelyekhez külön konyha, pince és lakószoba is járt. Az ingatlan tulajdonosa nem volt más, mint a Pulán is birtokokkal rendelkező gróf Eszterházy Sándor, majd halála után lánya, Eszterházy Margit, aki később a vázsonykői gróf Zichy Pál felesége volt.

Hamarosan azonban tragédia érte a családot: 1918 októberében elhunyt Czirfusz Teréz, Peng Mátyás pedig nem sokkal később újraházasodott, feleségül vette a petendi Tál Máriát, Stifter Péter dédnagymamáját.

Peng Mátyás vendéglője

Az 1920-30-as évekre a környék meghatározó vendéglátóipari egységévé nőtte ki magát a petendi vendéglő, mely „multifunkcionális” (elnézést) helyként működött. A mai épületen csupán egy ajtó látható, viszont korábban két bejárata volt a vendéglőnek. A jobbon a szatócsbolt, balon a kocsma nyílt, mely utóbbit a jegyzék csak „ivószobaként” jelöl meg. A két helyiségről képek nem maradtak fent, az 1910-es állapotok szerint mindkét szobában fenyőpadló volt, és fagerendás volt az épület. Az épületben volt emellett egy konyha, egy hálószoba oldalt pedig egy pince is.

 Színielőadás Peng Mátyás vendéglőjében (Forrás: Kandikó Józsefné Nagy Valéria gyűjteménye)

A kocsma-vendéglő igazi közösségi tér volt, ahogy a fennmaradt történetek, fotók és iratok is tanúsítják. 1920. december 26-án 6 órakor például táncmulatsággal egybekötött színielőadást rendezett a Zalapetendi Római Katholikus  Ifjusági Egyesület (sic!), melyben Gárdonyi Géza „A bor” c. darabját adták elő. A közönségnek külön ülő- és állóhelye is volt. Az esemény során jótékonykodtak is a hadiárvák részére. A műsorban legalább 19 (!) fő vett részt – köztük jelen sorok írójának dédnagyapja, a későbbi falubíró Nagy Sándor is. Ez a 19 fiatal fellépő a 454 fős Petendről és 113 lakosú Vigántról került ki. Megállapíthatjuk, hogy meglehetősen élénk kulturális élet folyt ekkoriban Zala és Veszprém vármegyék határán.

Varrótanfolyam a Peng-vendéglő udvarán

A vendéglő helyt adott még különböző foglalkozásoknak, egy 1910-30 körül készült képen például a varrótanfolyam résztvevői láthatók.

(Függetlenség 1933. május 21. vasárnap)

Peng Mátyás kiváló érzékkel érzett rá az 1930-as években fellendülő csonkaországi turista mozgalomra is. Egy 1933 májusi újsághirdetésben egy három fős kiadó szobát hirdetett júniustól szeptemberig ötszöri étkezéssel. A hirdetésben külön kiemeli, hogy a kapolcsi Királykő és a nagyvázsonyi Kinizsi-vár (ahol ekkoriban a legendás Király néni élt) is a közelben van.

Esküvői fotó, amely a Peng-vendéglő udvarán készült

A jól menő vállalkozást viszont a bűnözők érdeklődését is felkeltette. 1930. november 3-án betörtek a vendéglőbe, s onnan dohányterméket, pénzt, élelmiszert és ruhaneműt vittek el 800 pengő értékben. Ha a pár évvel később szállóigévé vált dallamra gondolunk (havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel), akkor megállapíthatjuk, hogy tisztes vagyont lopott volna a keszthelyi borbélysegédből és zalaszántói cserepessegédből verbuválódott ad hoc betörő duó. A betörőknek viszont nem volt szerencséjük, a tapolcai csendőrség ugyanis a lopott szajrét vonatra pakoló párost letartóztatta.

A ’30-as évek második felében sötét fellegek érkeztek a kocsma fölé. 1936-ban tüdőgyulladásban elhunyt Peng Mátyás, s a vendéglőt ezt követően felesége üzemeltette tovább, legidősebb lánya, Peng Mária pedig a Vigántpetendi Leánylevente Egyesület vezetője lett, amelyről rendkívül sok érdekes és szomorú emlék maradt fenn, amelyekkel hamarosan jelentkezem.

A kocsma 1962-ben

A család végül az 1952-ben bekövetkezett államosításig volt az üzlet tulajdonában, ezt követően a kapolcsi ÁFÉSZ (a korombelieknek és fiatalabbaknak: Általános Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet) égisze alatt továbbra is Peng Mátyás családja vitte az üzletet, Peng Erzsébet felesége, Horváth Pál volt ekkoriban a kocsmáros és hentes. A kocsma épületét a ’80-as évektől bérelték, jelen sorok írójának nagyszülei is dolgoztak itt. Peng Mátyás özvegye, Tál Mária 1977-ben hunyt el.

Peng Mátyás és Tál Mária sírja a vigántpetendi temetőben

A Peng-kocsma végül a 2010-es évek végén szűnt meg állandó italboltként üzemelni. Az épületet viszont ezt követően sem hanyagolták el, sőt! A büszke dédunoka, Stifter Péter ugyanis a fejébe vette, hogy felújítja a falu – mértani és közösségi – központját, s ott jelenleg is egy rendezvényház működik. Az családi és petendi örökség tehát nem hogy nem szűnt meg, hanem újra régi fényében virágzik, köszönhető a büszke utódok keze munkájának.

A Peng-kocsma manapság (Forrás: Görbeút Rendezvényterem)

A halál nem válogat: vagyoni és vallási különbség nélkül mindenkit elér, s emiatt az elmúlással kapcsolatban rengeteg népszokás alakult ki a világ minden pontján. Ezek a népszokások azonban napjainkban egyre inkább eltűnőben vannak, ami annak is köszönhető, hogy a halált a modern kor nagyrészt „kiszervezte” a kórházaknak. Az európai kultúrkörben az egyik legelterjedtebb elmúlással kapcsolatos szokás a virrasztás, mely kezd egyre inkább visszaszorulni.

Nem mindenhol tűntek el azonban ezek a hagyományok. Apai nagymamám, Kandikó Józsefné Nagy Valéria sajnálatos elvesztése miatt átélhettem, milyen ereje van annak, ha egy közösség virrasztással kívánja kifejezni támogatását az elhunyt családja felé. Ebben a cikkben a vigántpetendi virrasztást mutatom be.

Vigántpetend hajdan négy faluban is álló temploma

A virrasztás „nemzetközi” hagyománya

A virrasztás vagy ahhoz hasonló tradíció a világ számos pontján megtalálható. Itáliában veglia funebre vagy vigilia néven ismert, s a magyar szokásokhoz hasonlóan a korábbi évszázadokban itt is az elhunyt rokonai és barátai gyűltek össze, többnyire az elhunyt „társaságában”.

Vincenzo Camuccini: Szókratész siratása

Az egészségügyi szabályozás megváltozása miatt azonban a virrasztás Olaszországban és Nyugat-Európában egyre inkább a kórházak erre kialakított termeibe költözött – már ha egyáltalán fennmaradt.

Angol nyelvterületen a wake vagy visitation hagyománya a magyar és olasz népszokáshoz hasonló. A cél itt is hasonló volt: megjelenni az elhunyt otthonában, támogatni a hozzátartozókat és kifejezni az élők gondolatait és érzéseit a halott felé.

A hagyomány Írországban tórramh néven ismert. Az ír kutatók szerint a virrasztás eredeti célja a halott előtti tiszteletadás és életének megünneplése volt, valamint az, hogy az elhunyt lelkét megnyugtassák, testét pedig megmentsék a gonosztól.

Ulpiano Checa: Virrasztás

Virrasztás a Kárpát-medencében

A nemzetközi hagyományokhoz hasonló a magyar virrasztás népszokása is. A Kárpát-medencében a virrasztás a halottól való elbúcsúzás egyik állomása volt, mely búcsú egy hosszadalmas „eljárást” foglalt magában.

A halál bekövetkezte után az elhunytat megmosdatták, felöltöztették, miközben a halott egy férfi rokona vagy komája bejelentette a halál hírét az illetékeseknek.

Ezt követően a településen elterjedt a halál híre, amelyet keresztény közösségekben kiharangoztak, ha fontos ember volt, akkor minden felekezet templomában. Az első harangozások után a szomszédok, utcabeliek ellátogattak a gyászos házhoz „halottnézőbe”, melynek célja az elhunyttól való elbúcsúzás és a gyászolók vigasztalása. A hagyomány szerint a halottat napközben siratják, éjjel pedig virrasztanak a lelki üdvéért. Amíg a halott a saját otthonában volt, addig mindig kellett valakinek lennie mellette.

A vigántpetendi hős tűzoltók temetése 1950-ben

Az elhunyttól történő búcsúzás egyik állomása volt a virrasztás is. Ez a hagyomány paraszti világban Kárpát-medence-szerte ismert szokás volt, a parasztság társas összejöveteleinek egyik alkalma. A szomorú alkalomra az elhunyt rokonai, komái, barátai és ismerősei gyűltek össze. Virrasztásra meghívás nem volt szükséges, azon bárki megjelenhetett. Jellemzően a délutáni/esti munkák befejezése után kezdődött (nyáron este 7 körül, télen 5-6 körül), s eleinte másnap napkeltéig, az utóbbi időben éjfélig tartott.

A virrasztásnak külön „munkamegosztása is volt: általában a halott körül az asszonyok imádkoztak, a férfiak pedig a másik szobában beszélgettek, az élőknek adtak tanácsokat, kártyáztak, Erdélyben pedig mesét is mondtak.

Virrasztás Vigántpetenden

A virrasztás lehetett több napos is, ebben az esetben – ahogy arról már korábban szó volt – napközben siratták a halottat, este pedig virrasztottak érte. Ebben az esetben az első estén a szűkebb család és baráti kör vett részt, a másodikon pedig már mindenki számára nyitva állt a gyászos ház ajtaja.

A siratást és virrasztást követően került sor a tág értelemben vett temetésre, amely a koporsó elkészítéséből, koporsótételről (a halott koporsóba való tételéből), búcsúztatásából és elföldeléséből állt, melyet a halotti tor követett.

A virrasztás mai hagyománya Vigántpetenden

A hajdani Zala vármegyéhez tartozó Vigántpetenden (korábban (Nemes-)Vigánt és (Zala)Petend) „emberemlékezet óta tartó”, a mai napig élő népszokás a virrasztás. Régebben a rózsafűzér társulat tagjai szervezték és vettek részt rajta, míg manapság helyi hölgyek, jelenleg  Bús Gabriella szervezi meg. A Bús Gabriella „főszervezői tisztséget” Bujtor Teréziától örökölte, akivel megesküdtek egymásnak, hogy aki előbb elhagyja az e világot, annak emlékére a másik megszervezi a virrasztást. A virrasztáson résztvevők jellemzően a helyi vagy petendi kötődésű hölgyek, de egyre gyakrabban férfiak is feltűnnek a virrasztók között.

Virrasztás Vigántpetenden. A fotón apai nagymamám, Kandikó Józsefné Nagy Valéria látható.

A szomorú összejövetel a 20. század közepéig a gyászoló háznál, az elhunyt jelenlétében zajlott le, mára többnyire a katolikus plébánia egyik termében (nyáron az imádságok termében, télen a konyában) kerül rá sor, de kivételes esetben még a templomban is virrasztottak a halottért. A technikai fejlődésnek köszönhetően volt már „távvirrasztó” asszony is, aki betegsége miatt személyesen nem, de telefonon csatlakozott a megemlékező közösséghez.

Sok helyen az imák sorrendje tetszőleges, Vigántpetenden viszont a rózsafűzér fájdalmas olvasójának („fájdalmas rózsafűzér”) egyik változatát mondják végig. A petendi változat a bevezető imádsága kifejezetten az alkalomhoz illő: „Jézus szent vére légy ezen elhunyt lelkének enyhülésére”. A rózsafűzér teljes elmondása nagyjából 40-45 percig tart, közben a megszomjazók teát vagy vizet ihatnak, a gyászoló család és a szervező pedig pogácsával vagy süteménnyel kínálja meg a virrasztókat. Az imádság után minden résztvevő az elhunyttal kapcsolatos emlékeit eleveníti fel.

Zalapetend látképe a 19. század vége-századelő környékén

Ahogy látható, a petendi hagyomány nem igen tér el a Kárpát-medencében és Európában is ismert népszokásoktól. Ami a különlegessége az az, hogy még a mai modern világban is fennmaradt, annak ellenére, hogy a halál és a búcsúzás a mai világban a modern orvostudománynak köszönhetően egyre inkább a kórházakba szorul. A lényege viszont továbbra is változatlan: a közösség ereje és kedvessége segít a gyászoló családnak elbúcsúzni a halottjától, a hozzátartozók fájdalmát enyhíti, s őket a település támogatásáról biztosítja. Tapasztaltból mondhatom, hogy ez egy óriási segítség a búcsúzó rokonoknak, s ezért mind Bús Gabriellának, mind a szertartáson résztvevőknek nagy hálával tartozunk. A közösség ereje, támogatása és szeretete ugyanis az ilyen szomorú pillanatokban a legerősebb. Éppen ezért őszintén remélem, hogy a virrasztás a további évszázadokban is fennmarad, s a petendiek továbbra is segítik majd a szomorú veszteségen átesett családtagokat, barátokat, ismerősöket.

Idén negyedik alkalommal kerül sor a nagyvázsonyi Kinizsi-ásatásra, melyre 2025. szeptember 15. és október 1. között kerül sor. Sokan kérdezték ugyanakkor, hogy mi is az a Kinizsi-sírkutatás, s mi az idei feltárási szezon célja. Erre az alábbi cikkben igyekszem válaszolni.

Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!

A Kinizsi-ásatás események a linkje itt érhető el!

Kinizsi nyomában

Kinizsi Pál 1472-ben kapta meg Vázsonykő és tartozékainak birtokát Hunyadi Mátyástól. Pál urunk vázsonyi jelenléte felvirágoztatta a zalai-veszprémi határvidéket: a Vezsenyiek hajtani kúriáját erősséggé alakíttatta – amelynek munkálatait minden bizonnyal Magyar Benigna felügyelte. Emellett apósával, Magyar Balázzsal megalapította számára „végső” nyughelyet adó a vázsonykői pálos kolostort, ahol „három plusz egy” magyar nyelvemlék is elkészült (Festetich-, Czech, Peer-kódexek, valamint részben a Gömöry-kódex is), s Kinizsi még a plébániatemplomot is felújíttatta.

Csikász Imre "elátkozott" Kinizsi-szobra

A legendás hadvezér halála után pár évtizeddel viszont sötét felhők gyülekeztek hazánk, s Vázsonykő egén. A mohácsi csatavesztés után Nagyvázsony vidékét is egyre gyakrabban pusztították az ottomán hadak. Közvetve ennek a pusztításnak esett áldozatul a pálos kolostor is. A helyi főurak 1552-ben, félvén, hogy a török oda befészkeli magát, s könnyű lovas csapatokkal onnan pusztítja a vidéket, felrobbantották a kolostort.

Kinizsi Pál tumbájának a rekonstrukciója, amelyet Éri István és Sedlmayer János készített. A makett a Laczkó Dezső Múzeumban látható.

Az ekkor már kolostorromban nyugvó Kinizsi nyugalma azonban nem tartott örökké. 1708 környékén, a zavaros kuruc időszakban a híres hadvezér és utódjának, Horváth Márknak a sírját kincskeresők dúlták fel. A szétdobált csontokat a Zichy család uradalmi tisztje végül a mezőváros másik végén lévő Szent István-templom sírkertjébe temettette el. Így Kinizsinek „két sírja lett”, egy elsődleges és egy másodlagos. Az elsődleges az eredeti, Szent Mihály-kolostorban lévő – üres – sírhelyet jelenti, a másodlagos a máig ismeretlen, Szent István-templom temetőjében lévő temetkezést, amelyben valószínűleg Horváth Márk is nyugszik.

A Kinizsi-sírkutatás tudományos története a 20. század elején veszi kezdetét. 1903-ban dr. Szendrei János, a Magyar Régészeti Társulat titkára Vázsonyba kívánt jönni, hogy felkutassa Kinizsi sírját. A kutatási tervekről pár mondatban beszámoltak a korabeli napilapok is, azonban az ásatás esetleges eredményéről már nincsenek jelentések. 1927-ben Németh Gábor nagyvázsonyi plébános és helytörténész végzett ásatásokat a Szent Mihály-kolostor romjai között, de csak pár sírkődarabra bukkant. Az első, valóban tudományos ásatásokat Éri István végezte, aki 1959-ben azonosította Kinizsi és Horváth elsődleges temetkezését a pálos kolostor romjai között, 1960-ban pedig feltárta a Szent István-templom hajóját.

A pálos kolostor a századelőn, Deutsch Lipót képeslapján

A Kinizsi-sírkutatás

A „kortárs” Kinizsi sírkutatás hivatalosan 2022-ben, nem hivatalosan nagyjából 2015-ben vette kezdetét. Az egyik cél Kinizsi Pál és Horváth Márk másodlagos temetkezésének – azaz a maradványaiknak – a megtalálása volt. Ez egy hosszabb távú vállalkozás, a „tűt a szénakazalban” esete. Az ásatás másik fő csapásiránya Nagyvázsony történetének a mélyebb megismerését célozza.

Az eddigi ásatások két helyszínen zajlottak. Az első két évben (2022-2023) a Szent István-templom sírkertjében folyt a feltárási munka, mely során sikerült a mára már elfeledett temető kiterjedését azonosítani, valamint sikerült bizonyítani, hogy Nagyvázsony már az Árpádok korában létező település volt. A Szent István-templom környéke tartogat további érdekességeket is: Németh Gábor feljegyzése szerint a Vezsenyi család középkori sírkövei a temetőben vannak elásva, valamint a templom környékén álltak a középkori Vázsony házai is, s valószínűleg itt van eltemetve ugyebár Kinizsi és Horváth is.

2024-ben és 2025-ben az ásatás a pálos kolostor romjai között zajlik. A feltárás során felmerülő egyik kutatási terület a klastrom helyén álló hajdani templom maradványainak fellelése. Egyelőre ugyanis a templomot nem, de a hozzá tartozói temető egy részét sikerült feltárni. Ugyancsak szükséges igazolni azt, hogy a Kinizsi és Horváth-sírok mellett temetkezhetett-e más a kolostor falai közé. Ez a szűkebb értelemben vett Kinizsi-sírkutatás miatt fontos szempont. A kolostor híres könyvkötő műhelyének fellelésével szinte négyzetméterre pontosan azonosítani lehetne a „három plusz egy” Vázsonykőn készült nyelvemlékünk elkészítésének helyét. Emellett a kolostor gazdaságára, és a klastromot körülölelő épületekkel kapcsolatban is érdekes forrásokra lelhetünk.

Az ásatás különlegessége az, hogy a közösségi régészet elvei alapján zajlik. Ez azt jelenti, hogy az ásatás munkálatainak egy részét önkéntesek (az idei évben 15 fő 11 országból) végzik, s a feltárásban emellett bárki betekinthet. Az egész ásatási folyamat nyitott tehát. A feltárás szervezeti hátterét a Fekete Sereg Ifjúsági Egyesület és a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum együttműködése adja. Míg a múzeum a szakmai hátteret adja, addig az egyesület az önkéntesek toborzását, elszállásolását biztosítja. A kutatás egyik nem titkolt célja az, hogy a „Magyarországon világhírű” Kinizsi Pált a nemzetközi történelemkutatás területére helyezze. Álláspontunk szerint ugyanis Kinizsi nem csupán a Magyar Királyság, hanem egész Közép-Európa számára meghatározó történelmi személyiség.

Az ásatást Pátkai Ádám Sándor, a Lackó Dezső Múzeum régésze vezeti, helyettese Felber Zsombor lesz. Az ásatás projektvezetője dr. Kandikó Csanád jogász, helytörténész lesz, s a feltárás a nagyvázsonyi Fekete Sereg Ifjúsági Egyesület, elsősorban Kandikó Rita elnök szervezésében kerül megrendezésre.

Várunk minden érdeklődőt szeretettel!

Immáron negyedik alkalommal eredünk Kinizsi Pál és Nagyvázsony titkai nyomába, hamarosan kezdődik ugyanis a Kinizsi-ásatás. A 2025-ös ásatási szezonra 2025. szeptember 15. és október 1. között kerül sor. A helyszín a tavalyi évekhez hasonlóan a nagyvázsonyi pálos kolostor lesz.

Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!

A Kinizsi-ásatás események a linkje itt érhető el!

Az idei feltárás középpontjában a hajdani vázsonykői pálos kolostor történetének mélyebb megismerése áll. Éri István már 1959-ben is végzett ásatásokat a kolostor falai között, mellyel sikerült tisztázni a pálos kolostor alaprajzát, valamint rengeteg értékes és érdekes lelet került elő. Az idei régészeti kutatás célja a magyarság számára négy nyelvemléket is adó vázsonykői kolostor falain belül található könyvkötő műhely vizsgálata és a kolostor gazdasági épületeinek feltárása is.

 A nem csak régészeti, hanem levéltári kutatások útján is folyamatban lévő Kinizsi-sírkutatás másik célja továbbra is Kinizsi Pál és utódja, Horváth Márk maradványainak megtalálása és a nagyvázsonyi pálos kolostornak és Vázsonykő múltjának közelebbi megismerése. E körben a kolostor templomhajójában tisztázni szükséges, hogy valóban nincsenek-e további temetkezések a kolostor falai között, azaz valóban csak Kinizsit és utódját temették-e ide. Ez a gyakorlatban egy kisebb szelvény megnyitását jelenti.

Mindezen túl arra a kérdésre választ keres az ásatás, hogy az Éri István által a templom területén feltárt 13-14. századi temetkezésekhez kapcsolódó templom hol lehetett.

Az ásatást Pátkai Ádám Sándor, a Lackó Dezső Múzeum régésze vezeti, helyettese Felber Zsombor lesz. Az ásatás projektvezetője dr. Kandikó Csanád jogász, helytörténész lesz, s a feltárás a nagyvázsonyi Fekete Sereg Ifjúsági Egyesület, különösen Kandikó Rita szervezésében kerül megrendezésre.

Az ásatás helyszínéül a Kinizsi által alapított vázsonykői pálos kolostor szolgál. Kinizsi Pált és Horváth Márkot is ebben a kolostorban helyezték végső nyugalomra, a  1708-ben kincskeresők dúlták fel, s a maradványok egy részét a vázsonyi Szent István-templom temetőjében temették újra.

A rendezvény a Fekete Sereg Ifjúsági Egyesület és a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum együttműködése keretében valósul meg a közösségi régészet elvei szerint. Ez azt jelenti, hogy ásatási napok alkalmával – amelyeket a Facebook-esemény alatt folyamatosan közlünk – szabad a betekintés bárki számára, előzetes egyeztetés alapján pedig a szervezők hozzájárulásával részt is lehet venni a feltárásban. Az érdeklődők egy rövid magyar vagy angol nyelvű idegenvezetést is kapnak.

A belépés díjtalan.

Az ásatás helyszíne: Nagyvázsonyi pálos kolostor

1891. augusztus 28-án, jelen sorok írójának születése előtt napra pontosan 102 évvel született apai-nagyanyai dédnagyapja, Nagy Sándor. Ez eddig ugyebár alig érdekelne valakit. A későbbi falubíró élettörténete viszont a helytörténeti könyvek és újságok lapjaira kívánkozik. Az orosz fogságból hazatért fiatal virágzó gazdaságot épít fel, három gyermeket, majd három árvát nevel fel, megmenti az erőszaktól a helyi lányokat, s ő óvja meg a veszprémi püspökség kegytárgyainak egy részét is. Ezt a cikket a hajdani zalapetendi, majd vigántpetendi falubíró dédapám, Nagy Sándornak szentelem.

Nagy Sándor (1891-1970) zalapetendi, majd vigántpetendi falubíró, jelen sorok írójának dédapja

A jelen cikk nem jöhetett volna létre nagymamám, Kandikó Józsefné Nagy Valéria elbeszélései és visszaemlékezései nélkül, s mellette nővére, Burza Lajosné Nagy Ilona is rengeteg történetet mesélt gyerekkoromban. Emellett Porpáczy György  „A vigántpetendi plébánia története” c. művét, levéltári forrásokat, az Arcanum adatbázisát használtam fel. Köszönöm Bús Gabriellának, hogy rendelkezésemre bocsátotta az általa digitalizált családi fotókat! Köszönöm öcsémnek, dr. Kandikó Leventének, hogy forrásaival, lektorálásával és ötleteivel segítette a cikkírást.

Ha érdekel Nagyvázsony és Vigántpetend környékének helytörténete és Kinizsi Pál élete, kövesd be a Vázsonykő blogját Facebookon is!

Egy „Burkus-gyerek” a Balaton-felvidék és Bakony vidékén

Nagy Sándor 1891. augusztus 28-án látta meg a napvilágot az akkor Zala vármegye keleti határán fekvő Zalapetenden. A kis Sándor családja már több mint egy évszázada a faluban élt, s ősének, Mihálynak a története a mai napig ismert Petenden. A családi legendáriumot Porpáczy György, korábbi petendi plébános „A vigántpetendi plébánia története” c. művében is feldolgozta.

Zalapetend látképe valamikor a XIX-XX. század fordulóján Csórompusztáról, az Eger-patak nyugati oldaláról

A történet szerint egy, a mai Balatoncsicsón élő, gyermek nélküli, frissen betelepült sváb házaspár rendszeresen járt vissza szülőföldjére, ahol a híres balatoni bort árulta. Egy ilyen látogatás során, az erdő mélyén egy 3-4 év körüli fiúra bukkantak, aki csak annyit tudott, hogy Mihálynak (valószínűleg Michael) hívják, s szüleinek a nevét sem tudta. A gyermektelen szülők a kicsit befogadták, aki végül a Balatonmelléken nőtt fel, s szép szál legény lett belőle. A magas és izmos fiú néha „szekuritis” is volt a helyi korcsmákban: amikor két kevésbé józan személy összeszólalkozott, ő teremtett békét. Általában elég gyorsan rendet teremtett, ereje pedig legendás volt a vidéken. A fiatalt eleinte Burkus Mihálynak hívták, utalva ezzel szülőföldjére, Burkusföldre. Ez a korabeli magyar nyelvben Poroszországot jelöli. Csicsóra szervezett német telepítés nem történt, oda a Nagyvázsony-Vöröstó-Barnag környékére érkező németek egy része települt át a túlnépesedett falvakból. Hogy valóban porosz felmenői lettek volna Burkus Mihálynak, az kétséges, de egyes források szerint a vöröstói németeket vezető Adam Höckl Honbachból érkezett, s Szászországban (később Poroszország része) van egy Hohnbach nevű településrész.

Burkus Mihály leszármazottai végül Zalapetenden telepedtek le, s itt látta meg a napvilágot Nagy Sándor is, akinek szépapja tehát valahonnan a távoli német vidékekről érkezett.

Nagy Sándor keresztelési bejegyzése a zalapetendi egyházi anyakönyvben (képet a könnyebb olvashatóság érdekében a szerző szerkesztette).

Nagy-fiúk a nagy háborúban

Sándornak három testvére volt, az 1893-ban született Ignác, az 1898-ban született István és az 1907-ben született Szerafin. A három fiú és a kicsi Szera a fiatal parasztgyerekek életét élték, ám 1914 nyarán megérkezett az ország-világot megrengető nagy háború. Ignác a családi történetek szerint az orosz fronton vérhasban hunyt el, ismeretlen helyen nyugszik, a petendi hősi parcellában egy kis oszlop és családi gyűjteményünkben egy festmény állít neki emléket. István katonai karrierjéről kevesebbet tudni, annyi bizonyos, hogy részt vett a nagy háborúban, később neves kántortanító lett a zalai Pötrétén, ahol egy ideig vele élt húga, Szerafin is.

Nagy Ignác (1893-1914/17?), Nagy Sándor öccse a királyi honvédség "csukaszürke" egyenruhájában. Ez a festmény az egyetlen kép, amely fennmaradt róla.

Sándor népfelkelőként a nagykanizsai 20. gyalogezredben szolgált, s az orosz fronton fogságba esett, melynek körülményei egyelőre nem ismertek. A fogolytáborból egy idő után kiengedték a katonákat, s Sándor egy viszonylag jómódú muzsik házaspárhoz került. A család annyira megszerette, hogy be kívánta fogadni, mivel nem volt gyermekük, más visszaemlékezés szerint pont a lányukat akarták neki adni. Sándor viszont hajthatatlan volt, ő a szülőföldjére akart hazatérni.

Ez 1919-1920 környékén el is jött, 1920 karácsonyán ugyanis már színjátszó körben találjuk. A hazaút viszont nem volt zökkenőmentes. Elmondása szerint vonattal jöttek egy csoporttal Magyarország felé, s a vonat egyik szerelvényében lábbelik voltak. A hazatérő bakák a megviselt csizmájukat le akarták cserélni, ezért hát mindenki eltulajdonított egy „pár” cipőt – ami sokszor pont nem egy pár volt, de a régi lábbeli helyett még ez is megfelelt.

Az 1920. december 26-án a zalapetendi Peng Mátyás-féle vendéglőben (ma Görbeút Rendezvényház) tartott színielőadás meghívója. A szereplők között találjuk többek között a frontról nemrég hazatért Nagy Sándort is.

Igen ám, de az utazást felügyelő parancsnok ezt megneszelte, s leszállította a vonatról a bűnös katonákat, s egy vasútállomáson statáriálisan halálra ítélte őket. A bitófa árnyékában lévő bakák életét végül megkímélték, de büntetést is kaptak. Sándor visszaemlékezése szerint az egyik lopott bőrtalpú cipővel akkora pofont kapott, hogy az arca még idős korában is zsibbadni kezdett, ha arra gondolt. A pofon és nélkülözés emléke mellett az ifjú baka még egy dolgot hazavitt, amely később rengeteg falubelit megmentett: az orosz nyelvet.

Sándor háborús története végül „happy enddel” zárult, hazaért szülőfalujába, 1926. május 28-án megnősült, s három gyermeke született: 1927-ben Sándor, 1929-ben Ilona és 1937-ben Valéria – utóbbi a nagymamám, akitől az elbeszélések nagy része származik.

A jóságos falubíró

A Nagy család a trianoni sokk után magára találó országban folyamatosan gyarapodott – úgy lelkiekben, mint anyagiakban. A dolgos hétköznapoknak köszönhetően a falu egyik legjelentősebb gazdaságát építette fel Sándor, akit rendszeresen látogatott öccse, István, akit Sándor gyermekei csak „Pista bátyának” szólítottak. Pista bátya kántortanítóként rengeteg könyvet juttatott el testvéréhez, aki maga is rendszeresen járatta magához a kor tudományos lapjait. Nagymamám visszaemlékezése szerint Pista bácsi egyszer rögtönzött rádiót is épített rézhuzalok segítségével, s azt hallgatta a szintén házi készítésű fülhallgatójával. Sándor a falu egyik legvagyonosabb parasztgazdájává vált, a ’30-as években már cséplőgéppel is rendelkezett. 1942-ben amikor a Nagyvázsony és környéke Hitelszövetkezet működési körzete Vigántpetendre is kiterjedt, egy Nagy Sándor nevű személyt igazgatósági tagnak választottak. Nincs kizárva, hogy ez a személy azonos a cikk főhősével.

A korábbi falubírói ház az 1950-es években. Az utcára néző két ablak volt a tiszta szoba, ahol az orvosi rendelő is működött, a bejárat előtt, a fehér kapurésszel eltakart részen van az a pince, ahol a háború egy részét átvészelték Nagyék és a környékbeliek, mielőtt a plébánia pincéjébe menekültek volna.

A gyarapodás mellett is megmaradt azonban embernek. A Pintér családban a családfő tragikus hirtelenséggel elhunyt, s két árva gyermek maradt utána. Sándor mindkét fiút befogadta, s amíg azok fel nem nőttek, nála éltek.

Egyszer egy kocsi állt meg a szépen rendben tartott bírói ház előtt. Egy kicsiny fiú, a 9-10 év körül Ámfort Ferkó futott be, s édesapja üzenetét hozta. Sándor visszakérdezett, hogy hát jó barátja az édesapja, miért nem jön be. A kisfiú erre elsírta magát, és mondta, hogy az apja itt van, de nagyon beteg. A kocsihoz ment Nagy Sándor, ahol a régi barátja könyörgött neki, hogy fogadja be a fiát, mert ő már érzi a véget, s ha Petenden nem fogadja be a fiút, akkor a gyermek nagybátyja, aki kovács magához veszi, ahol nagyon kemény munkát kell végeznie, s nem biztos, hogy azt egészségben átvészeli. Sándor befogadta a kis Ferkót, aki a falubírói házban nőtt fel, s egy ízben még fiatal felnőtt korában is visszatért az őt befogadó családhoz.

Nagy tudásának, szociális érzékének és gazdasági érzékének köszönhetően nagy tisztelet övezte a „Burkus-leszármazottat”, akit ennek köszönhetően többször is falubírónak választottak – volt, hogy akarata ellenére. Ő volt a zalapetendi bíró az 1938-as faluegyesítés során, ő lett az egyesült Vigántpetend első bírója, s ő volt a falu első embere a legvészterhesebb időkben, a II. világháború folyamán is.

Cséplés Zalapetenden a századelőn

A falubírói és gazdasági tevékenysége miatt rendkívül elfoglalt ember volt. Ma már nehéz elgondolni, de ebben az időben a falubírói házhoz járt ki a körzeti orvos, így a bírónak egy külön szobát is fenn kellett tartania, amely orvosi rendelőként funkcionált. Emellett a falusi iratok egy részét is a bírónál tartották ebben az időben. Sándort a történelem is foglalkoztatta, egy ízben például Csórompuszta alatt ő talált meg egy korsónyi római pénzérmét, amelyet a tapolcai múzeumnak ajándékozott, s sok leselejtezésre ítélt évszázados irat, többek között a petendi pecsét is neki köszönhetően maradt fenn.

A sok elfoglaltság mellett azonban volt idő szórakozásra is. A falu ekkorra már „Sándor bácsija” jó kedélyű, nagy mesélő volt, meséit, betyárballadáit és igaz történeteit nagyon szerették a helyi gyerekek és idősek is hallgatni.

A petendi lányok és a püspöki kegytárgyak megmentője

Alig két évtized telt el az ekkor már falubíró Nagy Sándor hadifogsága óta, Magyarország és Vigántpetend felett sötét felhők gyülekeztek. 1944-ben megérkeztek az első menekültek, s hadifoglyok vonultak át az utcán, akiket a falubeliek étellel kínáltak. A pesti bombázásokat követően a Fóti út 135-ből „kibombázott” családból származó 7-8 év körüli kislány, M. Marianna Nagyéknál vészelte át a háborús időszak egy részét. A kis Marianna családja végül rendszeresen járt Petendre nyaralni a háborút követően: Nagyékat „városi portékával”, ruhákkal, cipőkkel látták el, míg a petendi barátok tyúkot, tojást és élelmet adtak a pesti barátoknak.

Nagy Valéria - jelen sorok írójának nagymamája - házuk udvarán 1940 körül. A háttérben a két ablak között látszik a bírói ház pincéje.

A háborús időben egyre durvább események történtek Vigántpetenden. Egy ízben Nagy Sándor lányát, a mamámat, a 7 éves Valikát próbálta egy férfi oldalkocsis motorjával „utaztatni egy kicsit”, ő viszont nem szállt fel. A falubírónak nem sokkal később jelezték, hogy ugyanezen férfit Székesfehérváron elfogták, kiderült, hogy kémkedett, s valószínűleg ezt követően fel is koncolták. A faluban eközben egyre megszaporodtak a kisebb hadi cselekmények: egyszer például a mamámra és az ő nagymamájára ijesztett rá a petendi mezőn „rárepüléssel” több percen át egy angolszász pilóta.

1944 nyarán-őszén történhetett az is, hogy a veszprémi püspökség a székesegyház kegytárgyainak egy részét el kívánta menekíteni. A menekítést valószínűleg nem az 1944. november 4-én letartóztatott Mindszenty, hanem valamely beosztottja szervezhette. A „kincsek” egy részét a vigántpetendi falubírói házban, Nagy Sándor méhkasa alá rejtették, s azok teljes épségben átvészelték a háború viszontagságait.

A front végül 1945 március végén érte el Vigántpetendet. Keletről, a Vigánti-hegyről a szovjetek tüzérek lőtték a nyugaton, a csórompusztai dombon lévő német-magyar csapatokat. A falubírói házban ekkor rögtönzött tábori kórházat is berendeztek, ahol vegyesen feküdtek magyar és német katonák. Az egyik sebesült annyira vérzett, hogy még a plafon is véres lett, s nem győzték a vöröslő részt lemeszelni a bírói házban. Amikor a falu a senki földjévé vált, egy vagy két sebesült német katona meg kívánt szökni a szovjetek elől. Végül a falusiak az egyenruháikat elégették, s helyi ruhát adtak a katonáknak. Hogy sikerült-e elérniük a saját vonalaikat, ezt nem tudni.

A bombázásokat Nagyék először saját pincéjükben, később pedig a plébánia pincéjében vészelték át. A falu egyszer csak elcsendesedett, megérkeztek a „ruszkik”. Nagy Sándor és a plébános, Szokol László fogadta a szovjeteket. A pincébe a falubíró ment le, aki nyugtatta a rettegő helyieket.

Nagy Sándor (háttal, középen) (ekkor valószínűleg templomatya) fogadja a veszprémi püspököt, Badalik Sándor Bertalant valószínűleg 1950. május 18-án a templomdomb útjának feljárójánál. A dátum azért valószínűsíthető, mert ekkor tartottak bérmálást Vigántpetenden

Ekkor több ízben is jól jött Nagy Sándor nyelvtudása. Az első napokban megérkező orosz tiszti különítményből azt mondták neki, hogy a plébánián lévő minden miseboros készletet semmisítse meg, mert a később érkező csapatok rendkívül veszélyesek. Így is tettek a petendiek, a legenda szerint bokáig állt a pincében a misebor.

A későbbi csapatokkal valóban volt probléma. A szinte szembe szomszédban bújtatott lányok helyét egy falubeli kislány – valószínűleg egy nyakláncért – elárulta. Ezt egy falubéli meghallotta, s riasztotta a padláson lévő kisasszonyokat, akik a kertek alatt a falubírói lakás padlásán rejtőztek el. Egy szovjet katona a bírón kereste is a lányokat, aki azonban tagadta, hogy bármilyen fiatal lány lenne a faluban. A petendi lányok közül így mindenki megúszta az erőszakot.

Kerényi György a hajliliomozó vigántpetendi lányok koszorújában

Egy komolyabb összetűzés is történt Petenden a szovjetek és helyiek között. Az egyik visszaemlékezés szerint a falubírói ház előtt randalíroztak a szovjet katonák, egy valaki fejszét is beleállított az ajtófélfába, s az összesereglett petendiek megverték őket. A másik – valószínűbb – történet szerint a mai faluközpontban élő helyiek szólalkoztak össze a „ruszkikkal”, akik végül a falubírói ház felé menekültek. A két történet szála itt egyesül: a visszaemlékezők abban egyetértenek, hogy az oroszul jól beszélő Nagy Sándor egy tiszttel egyeztetve elsimította a problémát, mondván, félreértés történt. Ismerve a korabeli viszonyokat – lásd olaszfalui mészárlás – ez szintén életeket menthetett.

A háború után azonban Nagy Sándort is utolérte a vörös rémuralom. 19 holdnyi földjével inkább középparasztnak számított, mégis kuláklistára tették. Feketevágással és más népellenes cselekményekkel vádolták, zsarolták, állatait elhordták, földjeit elkobozták. Valószínűleg ezek hatására kapott felesége súlyos agyvérzést, s halt meg viszonylag fiatalon.

A következő években folyamatosan romlott az egykori falubíró állapota, de jó kedvét sosem veszítette el, továbbra is sokat mesélt a helyieknek, s a munkából is kivette a részét. Azonban ekkor már a „nép ellensége” volt – legalábbis jogilag, a falu ugyanis élete végéig tisztelte. Az árvákat felnevelő, szegényeket támogató egykori falubíró 1970-ben a nép ellenségeként hunyt el. Emléke és példája azonban a mai napig köztünk él.

Nagy Sándor idős korában, házának bejáratánál 1965-70 körül

Mikor megérkeztek az első hírek a Hunyadi-sorozat forgatásáról, sokan egyből azon kezdtek el gondolkozni, melyik történelmi személyiségünk illene filmvászonra. Szerencsés helyzetben vagyunk, ilyen személyekből lenne bőven. Szerintem ezek közé tartozik Kinizsi Pál is, akinek életéből nem hiányoznak az egyébként valós hollywoodi fordulatok sem. Ebben a rövid írásban azt szeretném bemutatni, hogy a sikeres könyvek mellett miért is való filmvászonra Mátyás kedvenc hadvezérének élete. Azt már elöljáróban le szeretném szögezni, hogy a jelen cikkben foglaltak csupán a személyes véleményemet tükrözik.

 Kinizsi Pál egy XVIII. századi ábrázoláson

Kinizsi, a középkor katonai Szoboszlaija

Kinizsi Pál személyét Kárpát-medence-szerte ismerik, s nemcsak a magyarok, hanem a környező népek, így a szerbek és románok is felnéznek rá. A történelmi Magyarország területén való ismertség ugyanakkor egyelőre nem ért el szélesebb nemzetközi szintet. Ehhez a határokon átívelő ismertséghez az idegennyelvű tudományos publikációk, rövid ismertető cikkek mellett manapság a közösségi média és az online platformok is segítséggel lehetnek, nem is beszélve egy akár több nyelven futó filmről.

Kinizsi pályája pedig nemzetközi ismertséget is megérdemelne. Pál urunk ugyanis korának kiemelkedő katonai géniusza volt, s saját időszakában – Báthori Istvánnal együtt – Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendett. A kenyérmezei csata győzelmének a hírére az egész keresztény világban, különösen Itáliában körmeneteket szerveztek, s ha elindult a Kinizsi-had a Balkánra, az Isztambulban is ijedtséget váltott ki.

Kiss Bálint: A kenyérmezei csata (1858) - Forrás: Magyar Nemzeti Galéria)

A mai viszonyokkal nehéz leírni ezt az ismertséget, de ha erőltetett analógiával kellene élni, Kinizsi volt a 15. század második felének egyik Puskás Ference – s itt a honvédos múlt miatt erős a párhuzam – vagy Szoboszlai Dominikja (természetesen Hunyadi Mátyás és Hunyadi János után).

A törökverő tehát saját korszakában meglehetősen ismertnek számított. De miért is való filmvászonra a Kinizsi-életpálya?

A népmesei hős és a valóság

Ahogy már korábban írtam, Kinizsi pályájában jó pár – valós – hollywoodi és/vagy népmesei elem van. Bár a jobbágyi/molnárlegényi pálya valószínűtlen, az mégis bizton állítható, hogy Kinizsi viszonylag alacsony sorból emelkedett az akkor birodalomnak számító Magyar Királyság első számú katonájává és harmadik legfontosabb személyiségévé. Kinizsi valós élettörténete egy viszonylag mélyről jövő, de folyamatosan, néhol üstökösszerűen emelkedő karriert mutat be. Ezen emelkedés vége drámaian alakul a való életben is: a gutaütést kapó, nehézkesen beszélő, fél oldalára lebénuló Kinizsi utolsó erejével is a törökre ment volna.

Csikász Imre Kinizsi-szobra

A veretlen katona élete telis-tele van katonai bravúrokkal. A legjelentősebb az 1479-es kenyérmezei diadal, amely után egyenesen a halál zsoldosának, kvázi korabeli terminátornak tekintették. Mátyás kedvenc hadvezére a nyílt mezei ütközetek mellett sikeres volt várostromokban, portyákban, felderítésben és partizánharcmodorban is. A hadászat és harcászat legmagasabb szintjén volt, s azon kevés hadvezérek közé tartozik, aki soha életében egyetlen csatát sem veszített. Ha Kinizsi megérkezett, az ellenség sorsa megpecsételődött.

A veretlen hadvezérnek testi ereje is legendás volt. A korabeli források és a népi elbeszélések egy robosztus, rendkívül erős s emellett eszes személyiségről írnak. Ide tartozik többek között a malomkőnek tálcaként való felhasználásának a legendája, s a kenyérmezei táncjelenet is, de Kinizsivel kapcsolatos monda somlói Kinizsi-ugratója és a Mátyás-templom tetején lévő kereszt legendája is. Fontos kiemelni, hogy a hiteles források alapján a valós Kinizsi nem Schwarzeneggerként, hanem inkább egy szikár, szálkás viszonylag alacsony emberként képzelhető el.

Pál urunk életében szerelmi szál is elhelyezhető, igaz, a valóságban nem biztos, hogy feltétlenül szerelemről volt szó. Felfedezőjének és hadvezértársának, későbbi örökbefogadójának, Magyar Balázsnak a lányát, a valószínűleg nála sokkal fiatalabb Magyar Benignát vette feleségül Kinizsi. A háttérben nem kizárólag az egymás iránti vonzalom, hanem anyagi érdekek, a hatalmas Magyar- és Kinizsi-vagyon állhatott. Míg a „dolgos hétköznapokon” a vázsonykői vitéz a hadszíntereken volt, addig az ifjú ara a vázsonyi építkezéseken sürgölődött, szabadidejében pedig valószínűleg olvasott, mellyel korának egyik legműveltebb nőjének számított. Az Aginer Jenő által nemrégiben könyvben is bemutatott Benigna élete egyébként önmagában is jó filmötlet lenne.

Sámuel Kornél Kinizsi-szobra

A mondai Kinizsi-kép ugyanakkor árnyalható is. A veretlen, országát szolgáló hadvezér mellett megjelenhet Kinizsi másik, talán ismeretlen oldala is. Itt említhető többek között a kiváló vitéz jól dokumentált kegyetlensége. Ez a korszakban egyébként nem teljesen egyedülálló, egyesek szerint pont a kegyetlen török harcmodorra érkező válaszról van szó.

Hasonlóan árnyalja a Kinizsi-képet a „felségárulás” kérdésköre. Itt azt vetik a veretlen hadvezér szemére, hogy „esküje ellenére” nem Mátyás fiát, Corvin Jánost, hanem Ulászlót támogatta. A leginkább esküszegésnek hívható cselekmény ugyanakkor nem feltétlen áll szilárd alapokon: a korszak kiváló kutatója, Neumann Tibor nem talált korabeli forrást az esetleges Kinizsi-esküre, erre csak jóval későbbi kútfők tesznek említést. Itt érdemes azon is eltöprengeni, hogy Kinizsit itt vajon – anakronisztikusan szólva – „reálpolitikai” megfontolások vezették-e? Ugyanis a mai kutatók szerint Ulászló katonai és anyagi háttere volt a legalkalmasabb az összes jelentkező közül az ország megvédésére.

Szintén árnyként vetülhet Kinizsire a „fekete sereg szétverése”. Itt azonban egy, már Mátyás által sem kifizetett „követeléscsomag” miatt lázadt fel az egyébként állandó hadseregként nem igen létező zsoldoscsapat, amely óriási pusztítást végzett a déli végeken. Itt Kinizsi mint rendfenntartó jelent meg, s verte szét a zsoldossereg martalócait.

Kinizsi életének alkonya sem szűkölködik drámai elemektől. A források szerint a gutaütésen átesett hadvezér nehezen érthető beszéddel és erőteljes déli (balkáni) irányba történő mutogatással igyekezett egy törökellenes hadjáratra rábírni a királyt. Ez végül sikerült, s Pál urunkat a halál végül az ostromtáborban érte. De a legendák szerint Kinizsi halála után is ölte a törököt: a sírjához „elzarándokló” török csapat egyik katonája bosszúból le kívánta lőni a sírkőre faragott Kinizsi Pált, de a golyó gellert kapott, s szemközt találta az ottománt.

Ahogy látható, a veretlen hadvezér életpályája nem szűkölködik valós és népmesei drámai fordulatokban. Mivel Kinizsi életének nagy része nem ismert, ezért ezen sötét foltokat ki lehet pótolni legendás elemekkel. Fontos ugyanakkor, hogy egy ilyen film igyekezzen a történelmi hitelességre is törni. A Hunyadi-sorozattal az egyik legnagyobb kritika pont ez utóbbi volt. A filmes és történelmi sztori közötti ellentmondást talán úgy lehetne feloldani egy ilyen esetben, hogy szakértők egy, a film sztorija alapján készített kis dokumentumfilm keretében elmondják, mi a valós, s mi a kitalált vagy legendás elem. Ezzel a néző nem csak szórakozna, hanem igény esetén tanulhatna is.

Hogy valaha megvalósul-e a Kinizsi-film, nem tudom. De abban biztos vagyok, hogy egy ilyen fontos történelmi hőst meg kell becsülni, s emlékét sohasem szabad elfelednünk. S ebbe az is beletartozik, hogy a jeltelen sírban lévő maradványainak felkutatását legalább megpróbáljuk. (Az idei (2025-ös) ásatás pontos időpontját hamarosan bejelentjük.)

Nyár, Balaton, szerelem. Mintha egy cuki kis filmnek a címe lenne. Mondjuk, kicsit az is. De a Hogyan tudnék élni nélküleddel ellentétben itt a happy end is happy endebb lett. Dráma az nincs, van viszont egy wannabe egyetemista beat-zenész, aki elhódította a számára elérhetetlennek hitt királylány kezét. S a filmkockák ma is peregnek. Ez a történet az anyai nagyszüleimről szól, akiknek a szerelmén keresztül kívánom bemutatni az 1960-as évek legendás nyarait.

Nagyszüleim eljegyzési vacsorája a vonyarcvashegyi Tavernában. Jobbról balra: Villányi Pál, Villányi Márta, Magyar Ági (nagymamám), Wagenhoffer Károly, azaz Kaji. Háttaul Dókus Eörs és Dókus Tünde ülnek.

Magyar tengerre magyar!

Kossuth 1846-ban már kiadta a jelszót, igaz, más, inkább a külkereskedelemre fókuszáló jelentéssel. Aztán közbeszólt a történelem, a XX. század kataklizmái, s sok minden változott. Megjelent a „homo vacatiensis” (igen, ez műszó, latinosoknak helyesen inkább homo feriatus), azaz a vakációzó ember.

Képeslap a Keszthelyről

Ebben a cikkben nem tisztem taglalni a balatoni nyaralás kialakulását, röviden csak annyit emelnék ki, hogy az 1920-as évektől fokozatosan kiépült a balatoni turizmus, aminek „nagyüzeme” az 1960-as években indult el. Eleinte inkább a városi polgárság és vagyonosabb réteg élvezte a magyar tenger vendégszeretetét, aztán fokozatosan a helyiek és környékbeliek is elkezdték látogatni a Balatont. Jó példa erre a vigántpetendiek és „nagy víz” viszonya: ők az 1940-es évek végéig az Eger-patakban strandoltak, aztán a buszjáratok és olcsóbb kerékpárok megjelenésének köszönhetően egyre többen kezdtek el „lejárni” a közeli Zánkára, s nagy ünnep volt, ha a „Balaton fővárosába”, Füredre eljuthattak.

Apropó főváros! A Balaton fővárosa címéért több település is viaskodik: Siófok, Balatonfüred és Keszthely is magának vindikálja ezt a címet. Siófok többek között a Pesthez való közelségét emeli ki, Füred a kulturális és földrajzi helyzetére hivatkozik, Keszthely pedig ősi városi múltjával, kastélyával, egyetemével és ugyancsak veretes kulturális életével száll ringbe. Nem tisztem eldönteni a vitát, viszont egyértelmű, hogy a családunkban Keszthelyre esik a választás, nagyrészt a nagyszüleim miatt.

Magyar Ágiék a Helikon strandon. A képen hátul a bal oldalon Ági, mellette nővére, dr. Magyar Erzsébet (Zsóka) van, mellette dr. Varga László, a bal oldalon pedig Theo Lepage

A keszthelyi „Csillag születik”

Az 1960-as évek közepén járunk. A turizmus beindul, nyáron tömegek lepik el a Balaton partját. Aztán jön a kicsit sivárabb szeptember. Ekkor egy hosszú hajú magyargencsi fiatal Veszprém helyett végül Keszthely felé veszi az irányt, s diákéveit a vénasszonyok nyarával kezdi. Ez a fiatal srác nem más, mint a nagyapám, Kaji (Wafenhoffer Károly), aki a híres Georgikon jogutódján, a Keszthelyi Agrártudományi Főiskolán kezdte meg a tanulmányait. Kaji kollégista, a város szélén lévő diákszállóban kap szállást eleinte. Pár száz méterre tőle, az újmajori Festetics-majorban egy szép fiatal leányzó, Ágnes tér haza a gimnáziumból.

Magyar Ági, nagymamám Újmajorban

Mindketten élvezik a pezsgő keszthelyi életet. A Balaton partján lévő város a rengeteg diáknak köszönhetően nem csak nyáron pezseg, ősszel, télen és tavasszal is fiatalok lepik el utcáit, éttermeit. Ahol sok a fiatal, ott kell valami szórakozás is. Így van ez a „Georgikonon” is.

Kaji a kollégiumban új barátokra tesz szert. Cipőt pucolnak a kollégiumi erkélyen a szomszéd sráccal, Villányi Palival, s hamar kiderül, hogy a pesterzsébeti fiatallal van egy közös szenvedélyük: a zenélés. Pali a pesti artistaképzőbe járt, ahol többek között Somló Tamás évfolyamtársa volt. Pali az artista lét és Pest helyett a keszthelyi agrárt választotta, így került a Balaton (egyik?) fővárosába. Kaji szobatársa Nyíró Lajos. Villányi Pali rímbe is foglalta a barátok nevét, így lett Kaji, Laji, Pali a három jó barát.

Bohém agrárosok: Villányi Pali mutat be egy mutatványt a traktoron a keszthelyi tangazdaságban. A sofőr Kaji.

Hamar kialakult a közös rutin: Pali gitározik, Kaji pedig énekel, s kézzel a bőröndjén dobol. Így szórakoztatják magukat a fiatal hallgatók. Eközben egy negyedéves barátjuk zenekart szervez, de énekest nem találnak. Kaji szobatársa végül menedzseri szerepbe lép, s beajánlja a magyargencsi Paul McCartneyt frontembernek. A fiatal énekes mélyvízbe kerül, az egyetemi ki mit tudon, ha úgy tetszik „Csillag születikben” kell bemutatkoznia. A Les Chaussettes Noires zenekar Parce que tu sais (magyarosan párszekötüszé) című dalát adja elő. Ekkor még nem beszél franciául, így barátja, Pali jegyzi le neki a dalt – vagyis amit abból a Luxemburgi Rádión meg lehet érteni – naná, hogy fonetikusan. Az elődásnak nagy sikere van, nem jut a bikicsunáj sorsára a fiatal énekes, aki később felsőfokon beszéli a franciát.

Az első évben így megalakul a zenekaruk, ami több tagváltáson esett át, mint egy kilencvenes évekbeli fiúbanda. Csatlakozik hozzájuk a minden művészetben jártas Dókus Eörs is, Keszthely későbbi kiváló festője is. A georgikonos fiúk sokáig az egyetem tv-szobájában, majd a mai színház aulájában található ifjúsági klubban lépnek fel. Ide járt szórakozni a fiatal és messze földről híres szépségű Magyar Ági is.

Játszik az Agros - Balról jobbra: Ferenczi János gitár, Morung János dob, Dobó Endre gitár ás Villányi Pál gitár.

Merci, Chérie

Ági még csak gimnazista, de a fél országot beutazta. Élt Cegléden, Jászberényben, Mezőhegyesen, most pedig Újmajorban él, köszönhetően a legendás hírű díjlovas édesapjának, Magyar Imrének, aki az főiskola újmajori tangazdaságban (ma Szendrey-telep) volt edző-lovastanár.oktató, s akinek nevét ma lovasklub viseli Keszthelyen. Ági és Kaji az egyetemi klubban pillantják meg egymást. Kaji első látásra szerelmes lesz, csak egy bökkenő van: Áginak komoly udvarlója van, aki ráadásul lovas is, ami jelentős plusz pont a Magyar családban.

Kaji reménytelenül szerelmes, s eközben zenei karrierje – keszthelyi szinten – ível felfelé. Játszik beat-zenekarban, majd barátaival megalapítják az Agrost, amely nevét az agrár főiskolától kölcsönözték. A banda végül hamarosan feloszlott, vagyis átalakult, s ráálltak a fiúk a vendéglátós zenére – amiből nem maradhatott ki természetesen a beat sem. A zenekar hamarosan eléri az áttörést, a balatongyöröki Fehér Vitorlás étteremben zenélhetnek, majd ők lesznek a keszthelyi Utasellátó zenekara. A balatongyöröki próbajátékon kisebb füllentés is belefért: két bandatag egymást a csárda üzemeltetőjének az egekig marasztalta, mondván egyikük kiválóan szaxofonozik, másikuk prímásokat megszégyenítően hegedül. Az élő show-ban ez végül nem derült ki, a szaxofon ugyanis mutált, a hegedű pedig cincogott. Végül a srácok azzal a feltétellel játszhattak Györökön, hogy a két sokoldalú fiút nem engedik a szaxofon és hegedű közelébe. A két fiú végül megtanult hegedülni és szaxofonozni is.

A doboknál Kaji, mögötte Dókus Eörs, Villányi Pali pedig énekel

A főiskolás srácokat beszippantja a nyári „rocksztár-lét”. Pali „szinte önálló” vendéglátós zenélésbe is belekezdett, egy harmonikás úriembert kísért gitáron. Egy ízben a harmonikás főember minőségi balatoni nedűhöz jutott, s annyira megörült neki, hogy egyszeriben az egészet felhörpintette. Ez nem hatott jól a zenészi készségeire, harmonikázás közben elaludt, s kis híján tettlegességig fajult a Lesence-völgyében adott koncert.

A keszthelyi banda jó volt amúgy "remixelésben" is. Az Egy tál dödölle című dalnak csináltak egy közel 15 perces változatot a srácok, különböző stílusokban, ami szinte megőrjítette a közönséget.

Magyar Ágnes (nagymamám) és Wagenhoffer Károly (nagypapám) az 1960-as évek közepén

Nappal nyári egyetem, este zene. Az Agros-utód banda specialitása az volt, hogy próbák nélkül játszottak. Pontosabban, a próbák is koncertek voltak. Így, ha jött egy új szám, először megpróbálták eljátszani – néha kevesebb, mint több sikerrel. Aztán pár óra alatt belejöttek. A másik különlegesség Villányi Pali kétnyakú gitárja volt, amit a zenész maga gyártott le. A felső feje ritmus, alsó fele basszus volt, messze földről csodájára jártak.

S ha már gitár, akkor ideje kitérni egy fontos gitártokra. Egy ízben lakodalomra hívták a bandát. A lagzi végén a fiúk igyekeztek kicsempészni egy kis süteményt a gitártokban. Sikerült is, ám amikor elkezdték volna szelni, kiderült, hogy a többség által nem kedvelt grillázst sikerült „privatizálni”. Nem volt őszinte a fiúk mosolya.

A fiatal zenészek csillaga eközben ívelt felfelé. A barokkosan kialakított resti közönsége és a lagzik népe imádta a fiúk zenéjét. Köztük Ági is.

Kaji a doboknál, középen Villányi Pali a kétnyakú gitárjával, Dókus Eörs pedig énekel

Kaji végül elszánta magát a nagy tettre: randevúra hívta Ágit. A nagy hírű keszthelyi Halászcsárda szomszédságában található Helikon strandra beszélték meg a nagy találkozót. Kaji az esélytelenek nyugalmával indult neki. Vagyis nem is indult el, annyira reménytelennek érezte a küldetését, hogy el sem ment. Nem úgy Ági, aki az üres strandon várt a nyári éjszakában egymagában. De Kaji csak nem jött: nem hitte el, hogy egy ilyen szép lány bármit akarhat tőle.

Pedig akart. Valószínűleg már ekkor hallotta a keszthelyi éjszakák híres történeteit. Például azokról a zenészekről, akiknek a rendőrség egy lefoglalt lopott hangfalat adott, hadd próbáljanak azzal. Vagy arról, amikor Kaji egy részeg óbégató kevésbé úriembernek egy néma mikrofont adott. A szintén kevésbé józan obégató és csapatai a koncert után megvárták a fiatal frontembert. Vagyis azt hitték, hogy megvárták. Kaji a hátsó kijáraton lépett le, alteregója viszont pechjére a főbejáraton, így ő kapta meg az énekesnek szánt pofont.

A keszthelyi utasellató 1973-ban. A bejárattal szemben jobbra az első asztal volt a "csókosoké", azaz a zenészek barátaié és családtagjaié (Forrás: Fortepan, Bauer Sándor)

Hallotta ezeket a történteket, és hamarosan a szívére hallgatott. Beleszeretett Kajiba, a bohém zenészbe, és még az elmaradt randit is meg tudta neki bocsájtani. A magyargencsi McCartney ettől fogva kezdve minden kis koncertjébe belecsempészett egy-egy dalt Áginak. Egyszer a szerelmesek a keszthelyi főtéren találkoztak, s Ági kezében egy német Bravo magazin (!) volt. Kaji elvette, s megtalálta benne Udo Jürgens Merci, Chérie c. dalát. Ezt megtanulta, s az utasellátóban mindig ezzel a dallal kedveskedett szerelmének. Az ifjú pár ezután chérinek (férfi) és chérie-nek (nő), azaz drágámnak/kedvesemnek szólította egymást. Ági 70. születésnapján Cheri elénekelte a Merci, Chérie-t Chérie-nek, azaz Kaji Áginak.

:Török László (Öcsi),Villányi Pali, Bényi András (Adák), a doboknál pedig Kaji énekel

A történet végül happy enddel zárult: lánykérés a Tavernában, majd a fiatalok 1969-ben Keszthelyen – hol máshol – megházasodtak. Rá egy évre megszületett első gyermekük, Rita, édesanyám, majd 1972-ben nagybátyám – és keresztapám – Zsombor. Zsombor keresztapja pedig nem lett más, mint a zenésztárs, Villányi Pali.

Azóta sok víz lefolyt a Sió-csatornán, de van, ami állandó: Ági és Kaji szerelme, és az agrosos fiúk, különösen Pali és Kaji barátsága. S ha ezek állandók, akkor azok a legendás ’60-as évekbeli nyarak is velünk élnek mind a mai napig. S ki tudja, lehet, hogy még az Agros is összeáll, hogy adjon egy rocksztárokhoz méltó (sokadik) búcsúkoncertet.

Nagyszüleim 1969-ben

Nagyszüleim most

1910. május 6-án Bakonytamásiban, a Tatay família hetedik gyermekeként látta meg a napvilágot Tatay Sándor író, a Kinizsi-kultusz egyik újraélesztője.

Tatay Sándor (1910-1991) - Köszönet a képért Stefler Mártonnak

A családi hagyománynak megfelelően evangélikus lelkészi pályára szánták az ifjú Sándort, azonban más utakra tért a fiatal. A gimnáziumot Tatán, Pápán és Szarvason végezte, érettségi után a soproni, majd pécsi egyetem padjait koptatta, s fiatalon bejárta („belődörögte”) Európa jelentősebb városait.

A háború vége felé, 1944 szeptemberében költözött a későbbi otthonát jelentő Badacsonyra, ahol rátalált a szerelem, a badacsonytördemici Rodostó turistaház gondnokának, Takács Máriának a személyében, s hamarosan megszületett gyermekük, Ágota.

Tatay Sándor írói-költői pályája az 1930-as években vált ismertté. A leghíresebb művei közé tartozik többek között A Simeon család sorozat, a Puskák és galambok és a Ház a sziklák alatt című novellája, mely utóbbiból készült, Makk Károly által rendezett film 1958-ban San Franciscóban Golden Gate-díjat nyert.

Kivonat Tatay Sándor születési anyakönyvi kivonatából

A számomra legmeghatározóbb könyve az éppen 70 éve megjelent Kinizsi Pál című ifjúsági regénye. A mű a mondák és legendák erős, eszes verhetetlen hősét, Mátyás kedvenc hadvezérét mutatja be. Kinizsi Pál személye már korábban foglalkoztatta Tatayt, egy évvel korábban már bábjátékként bemutatásra került a veretlen hadvezért bemutató regény elődje. A könyv óriási népszerűségre tett szert, már az 1955-ös könyvhéten elkapkodták, s a kritikusok is pozitív fogadtatásban részesítették.

A regény népszerűsége jól jött Nagyvázsonynak is, a törökverő hadvezér személye ugyanis közvetetten az egy évvel korábban a Kinizsi-várban megkezdett ásatásokra és újjáépítési munkálatokra irányította a figyelmet. A műnek köszönhetően az addig „takaréklángon” égő Kinizsi-kultusz újraéledt. Sok iskolában a harmadik osztályosok számára a Kinizsi-regény kötelező olvasmány lett, amely egy újabb löketet adott Nagyvázsonynak: a mai napig rengeteg osztálykirándulás úticélja Pál urunk hajdani fészke. Tatay Sándor regényének köszönhetően több tízezer (sőt, talán több százezer!) fiatal látogatott el Nagyvázsonyba, s így szinte minden korosztálynak vannak emlékei Kinizsi hajdani mezővárosáról.

A Kinizsi-regényből kitűnik még egy, Tatayt jellemző tulajdonság: a Bakony szeretete. A neves író, bár bejárta Európát, mégis a Bakony és Balaton-felvidék vidékén érezte otthon magát. Ez későbbi műveiből is kitűnik. Utolsó, még életében kiadott jelentős könyve, a Bakonyi krónika pont ezen vidéknek a szociográfiai és történeti leírását helyezte középpontjába.

Tatay Sándor 1991. december 2-án hunyt el, ünnepelt, többek között Kossuth-díjas és háromszoros József Attila-díjas íróként és költőként. Tatay Sándor bár elhunyt, de munkássága örökké él, mutatja ezt többek között az ezekben a napokban is Vázsonyba látogató több tucatnyi fiatal diák Kinizsi-kultusza.

//Terveim szerint hamarosan egy hosszabb cikkel jelentkezem Tatay Sándor életéről. A fotóért köszönettel tartozom Stefler Mártonnak, Tatay Sándor unokájának!//

A Kinizsi-vár a századelőn (Forrás: Németh Gábor: Adatok Nagy-Vázsony történetéből)