Vigántpetend a Művészetek Völgye egyik fővárosa. A Dörögdi-medence szélén fekvő falvacska nem csak határkövéről, pecsétjéről, vagy a hozzá kapcsolódó közmondásról (gond a petendieknek!) híres, hanem van egy misztikus homályba vesző romantikus evangélikus haranglábja is! A kis tornyot bő másfél évtizeddel ezelőtt újították fel, s bizony azóta meg is viselte az idő vasfoga a kis épületet.

Vigánt főutcája és az evangélikus harangláb 1981-ben (Forrás: Dunántúli Napló)

Szerencse viszont, hogy van egy immár petendi lokálpatrióta, Albicz Ágnes, aki a műemlékvédelmi szakmérnöki diplomamunkáját a vigánti evangélikus haranglábról írta. A munka azért is egyedülálló, mert első ízben dolgozza fel tudományos igényességgel a harangláb történetét, s mellette rengeteg újdonságot is megtudhatunk a Vigánt és (Zala)Petend történetéről is.

Albicz Ágnesnek köszönhetően a vigánti harangláb hamarosan eredeti pompájában ragyoghat, mementót állítva a mára csupán egy főre fogyatkozó, hajdan népes vigánti evangélikus közösségnek.

A hamarosan bekövetkező felújítás apropóján a harangláb megmentővel készítettem az alábbi interjút.

Hogyan kerül egy budapesti  építészmérnök a fővárostól több mint másfél órányira fekvő Vigántpetendre? Mi fogott meg ebben a kis falvacskában?

Gyermekkorom óta néptáncolok, férjem népzenész, így a népi kultúrában otthonosan mozgunk. A Balaton-felvidék és a Művészetek Völgye falvai fiatalságunk meghatározó színterei, így amikor rátaláltunk erre - a szinte eredeti karakterében megmaradt- parasztházra, mondhatni hazatértünk.

A falu központjában egy gyönyörű egykori parasztházban élsz a családoddal. Hogyan hatott ki rád ez a szinte műemléki környezet? A munkásságod alapján meglehetősen közel állnak hozzád a régi épületek, ha úgy tetszik műemlékek.

Régóta érdekel az építészettörténet, diplomám és későbbi munkáim során is történeti téma volt a meghatározó. Amikor a parasztházunk felújításába kezdtünk, kihívást jelentett a feladat, egy majd’ kétszáz éves kőház nem sematikus építőipari megoldásokat igényel. Sok-sok kérdés merült fel, így szép lassan eljutottam a műemlékvédelmi szakmérnöki képzésig, melynek feladatait Vigántpetend értékeinek felkutatásával, ebben a természeti és épített környezetben oldottam meg.

A harangláb és a hajdani Kandikó-ház 2022 januárjában

Mikor kezdtél el tüzetesebben foglalkozni Vigántpetend helytörténetével?

Nyitott szemmel járok, építészmérnökként elsődleges igényem a mikrokörnyezetem kulturális értékeinek megismerése, lehetőség szerint a megmentése. A szakmérnöki diplomám kutatási témája egybevágott polgármester úr felújítási terveivel, így hasznosat a még hasznosabbal ötvöztem, így került a harangtorony a fókuszomba. Az épület kutatását először Vigánt és Petend helytörténetének megismerésével kezdtem. Már 1236-tól találhatók oklevelek mindkét faluról, a középkorban évtizedes földbirtok perek folytak az egyház és a vigánti nemesek között: - mai kifejezésekkel élve - közokirat hamisítással, tüntetéssel, polgári engedetlenséggel. A környéket járva sokszor látom magam előtt ezeket a középkori jeleneteket, Vigánt és Petend is nagy múlttal rendelkezik!

 Mit lehet tudni a harangtoronyról? Mikor épült, milyen sajátosságai vannak?

A harangtoronyok fontos szerepet töltöttek be egy templom nélküli gyülekezet életében: kapcsolatot teremtettek a gyülekezet és a távolabbi anyaegyháza között, mert bármilyen kicsi is az épület, a vallásos életet testesíti meg. A vigánti tornyot 1882 körül építette az evangélikus gyülekezet, kezdetben két haranggal működött! Építészeti megformálása tájra jellemző, kőből készült toronysisakkal és vastag, rakott kőfallal épült. Ma már nagyon rossz állapotban van, de az előző felújításoknak köszönhetően a párkányok osztása, vakolatkeretek és a höbörcsös falmezők megmaradtak, ez a környékbéli harangtornyok között ritka eset, még romos állapotában is építészeti értéket képvisel!

A harangtorony madártávlatból 2022 júniusában

Sok helyivel is felvetted a kapcsolatot. Mi a viszonyuk a vigántiaknak és a petendieknek a haranglábhoz? Elmondható, hogy a templom mellett ez a falu másik jelképe?

A kapolcsi evangélikus és katolikus egyházak története szorosan összekapcsolódik Vigántpetenddel: a vigánti evangélikusok Kapolcsra, a kapolcsi és petendi katolikusok Petendre jártak misére, egészen a saját templomuk megépültéig. A harangtorony ebben a helyi egyházszervezeti struktúrában játszott szerepet. Vigántpetend történelme a két műemlék épületbe sűrűsödik: a katolikus templom és a harangtorony, melyről elmondható, hogy az evangélikus Vigánt jelképe, ma mementóként áll az egykori kis falu közepén. Már csak egy evangélikus él itt, a torony emlékeztet minket a magyar protestantizmus küzdelmeire két pogány közt egy hazáért, országos és lokális szinten is.

A harangláb most meglehetősen romos állapotban van, de a munkásságodnak köszönhetően hamarosan megújul. Beavatnál a felújítás részleteibe? Mikor kezdődik, hogyan újul meg a falu jelképe?

A Népi Építészeti Program támogatásával elkészültek a felújítási tervek, melyek alapján idén megújul a harangtorony. Az örökségvédelmi engedélyre várunk, ezután indulhat a kivitelezés, várhatóan a nyár végén. A történeti szerkezetek megtartásával, hagyományos anyagokkal történik majd a felújítás, figyelembe véve a műemléki értékek megőrzését. Az épület kis mérete miatt nem alkalmas egyszerre több látogató befogadására, ezért közvetlen környezetének rendezése is szükséges. Burkolt felület kialakításával emlékhelyként funkcionáló, pihenőpaddal kialakított terecske jön létre, mely méltó lesz műemlékéhez.

Vigántpetend a Művészetek Völgye egyik fővárosa, sokan talán a Vigánti-hegyen vezető kanyargós szerpentinről lehet ismerős, melynek tetején csodás kilátást nyújt a római őrtorony-kilátó.

A vigántpetendi templom hajdan Zalapetendhez tartozott

A mai falu Vigánt és Zalapetend egyesítéséből jött létre 1939. január elsején.  Az egyesítés emléke olyan friss, hogy a vigánti falubejárónál még ma is áll a rég egybeépült két településrészt elválasztó határkő, sőt előfordult, hogy egy vigánti lakost „lepetendiztek”, aki kikérte magának, hogy ő márpedig vigánti.

Ebből is látszik, hogy az egyesítés ellenére még ma is elevenen él, hogy több mint fél évezredet éltek „függetlenként” a Zala vármegye határán fekvő falvacskák. A függetlenségük egyik jele pedig nem volt más, mint a pecsét. A pecsét már az ókor óta ismert eszköz, elsődleges funkciója a hitelesítés. Esetünkben ez azt jelenti, hogy a falu elöljárósága (általában a jegyző) ezen pecsét lenyomatával tudott hiteles okiratot kiállítani.

A vigánti evangélikus harangláb, amely Albicz Ágnes munkájának köszönhetően hamarosan megújul

A kisebb falvak (községek) önálló közigazgatása valamikor az 1780-as években alakult ki, azaz a kisebb településeken a mai önkormányzatiság elődje Mária Terézia uralkodása végén vagy azt követően jött létre. A község feje ekkoriban a bíró volt, akinek sokrétű feladatkörébe tartozott az állami is vármegyei jogszabályok végrehajtása (közigazgatás) mellett, községi érdekű ügyek intézése (önkormányzatiság), s 1869-ig korlátozott bíráskodási (törvénykezési) funkcióval is bírt.

A községi önkormányzatiság fejlődéséből a mai Vigántpetend két jogelődje, Vigánt és Petend (később Zalapetend) sem maradt ki, melyet jeleznek a 18. század végéről származó pecsétek is. Porpáczy György vigántpetendi plébánia történetét feldolgozó kéziratos könyvében megemlíti, hogy Vigánt község pecsétje 1789-bőr származik, melynek felirata „N.Vigánt Helség Petsétje 1789”. A pecséten egy hajlított kar buzogányt tart a kezében, azaz a mai vigántpetendi címer elődjével van dolgunk. A Vigánt előtti „N.” a nemes jelzőt takarja: a kisebb, ám nagyobb múltra visszatekintő község egy részét ugyanis nemesek lakták. Az egységes települést 1338-ban felosztották, s így a keleti (Vigánti-hegy) felőli részen jött létre a nemesek által lakott Nemes-Vigánt, míg a nyugati (Kapolcs felőli) részét a veszprémi káptalan bírta, s ez a Pór-Vigánt nevet kapta. Vigántot sokáig elkíséri a nemesi jelző, még akkor is, ha a 18. századra a nemesi elem már elenyészőben van a településen. A nemesi ősökre visszavezethető büszkeség egyébként még a századfordulón, sőt néha manapság is megjelenik a vigántiak vagy Vigántról elszármazók történeteiben. Talán ezt a nemesi önállóságot (esetleg katonáskodást) jelölheti a mai vigántpetendi címerben is visszaköszönő buzogány is. Hogy Vigánt pecsétjének Porpáczy által leírt lenyomata hol lehet, egyelőre nem tudni.

A vigántpetendi címer, amely a vigánti címer és pecsét átvétele

A kiváló petendi helytörténész-plébános említést tesz Petend pecsétjéről is, amely felirata Porpáczy szerint „Petend Helség Petsétje 1791”. A pecsét bal oldalán egy görbe kés („venyigemetsző kacor”), jobbján pedig egy eke(vas) látható. A kacor talán utalás lehet a Vigánti-hegyen lévő, valamint a mára már elvadult, petendi részen lévő szőlőkre, az eke pedig a földművelők jelképe lehet.  Ez a két jelkép egyébként meglehetősen sokszor előfordul a magyar jobbágyfalvak címerében. Azt tudjuk, hogy Petend a 18. században jobbágyfalu volt, s az Eger-patak mellett elterülő földjei a környék legkiválóbb termőterületei közé tartoztak.

Petend pecsétje az elhunyt Vargyas József javairól készült hagyatéki leltár utolsó oldalán

Vigánti „petséttel” ellentétben a Petendi óriási szerencsével megmaradt. Porpáczy 1962-ben befejezett könyvéből tudjuk, hogy a pecsét két okiraton maradt fenn Nagy Sándor birtokában. Nagy Sándor – jelen sorok írójának dédapja – 1891. augusztus 28-án Zalapetenden látta meg a napvilágot. Az első világháborúban orosz fogságba esett, ahol kis híján kivégezték, végül óriási szerencsével hazatért, de testvéröccse orosz/lengyel földön hunyt el. Az oroszul kiválóan beszélő fiatal gazda hamarosan tisztes gazdaságot épített fel, köztiszteletben állt, s az 1930-40-es években több ízben falubírónak választották.

Az árvákat is nevelő falubíróhoz talán ekkor került egy 1832. február 8-án kelt okirat, mely néhai Vargyas József – mai jogász bikkfanyelvvel élve – hagyatéki leltárját tartalmazza. Az elhunyt minden vagyonelemét feltünteti a korabeli összeírás, kezdve a házának leírásától (padlótól az ajtókon át az ablakokig), a házban lévő ingóságokon (szék, asztal, ágy stb) és állatokon át az elhunyt adóságaiig. A hagyatéki leltár végén a falu bírájának, Cser Istvánnak kézjegye és Mészáros Mihály jegyző aláírása mellett további 10 hiteles személy kézjegye is szerepel. A kézjegy itt egy x-et takar, ugyanis az „aláírók” írástudatlanok voltak. A hiteles személyek között több, mai napig petenden élő családdal találkozunk: szerepel itt a Tál, Bús és Kandikó család felmenője is. Az irat amellett, hogy időképként betekintést nyújt egy 19. század eleji-közepi Bakony-Balaton környékén lévő háztartás mindennapjaiba, azért is jelentős, mert ez ma az egyetlen ismert irat, amelyen fennmaradt Petend helység pecsétjének eredeti lenyomata.

A "hagyatéki leltár" első oldala

Az irat megmenekülésének útja nehezen rekonstruálható. Valószínűleg a ’30-40-es években került az akkori falubíró, Nagy Sándor birtokába, aki leselejtezés helyett mint kultúrkincset, megőrizte azt. Az iratok az általa felújított, ma is álló ház padlására kerültek. A padláson azonban zordak voltak a körülmények, s innen Nagy Sándor lánya, Kandikó Józsefné (született Nagy Valéria) – jelen sorok írójának nagymamája – az elpusztulásuktól félve magához vette őket, s tartotta egészen az utóbbi évekig. A kereken 190 éves irat korához képest jó állapotban van, szinte teljesen olvasható. A leltáron lévő pecsét ugyanakkor már töredezett, s a Porpáczy által még kivehetőnek ítélt „Helség” szó már nem látható rajta. A Porpáczy által leírt felirat ugyanakkor nem pontos: míg a kiváló plébános-helytörténész szerint az „Petend Helség Petsétje 1791”, addig a lenyomaton a „Petend [Helség] Petsét 1791” szerepel.

Nagy Sándor Vigántpetend falubírája volt több ízben, s neki köszönhető a petendi pecsét és sok értékes helyi irat megmentése

Petend pecsétje tehát újra megtaláltatott, sőt Bús Gabriellának köszönhetően újraéledt! Idén év elején ugyanis a pecsétlenyomatról készült fotóim és Porpáczy György könyve alapján Madár Eszter Bús Gabriella megrendelésére elkészíttette a pecsét tisztázott lenyomatát. Ezen lenyomatott Bús Gabriella a rendelkezésemre bocsátotta, amelyet ezúton is köszönök! Az így készített lenyomat alkalmas arra, hogy bélyegző készüljön belőle, s hirdesse a néhai Zalapetend dicső múltját.

A Madár Eszter által Bús Gabriella megrendelésére megalkotott pecsétlenyomat

Ha a trianoni békediktátumról van szó, mindenkinek Erdély, a Felvidék, Délvidék, Kárpátalja vagy a többi – sokszor csak a békeszerződés után elnevezett, lásd Őrvidék – elcsatolt területrész jut eszébe. A Balaton és környéke messze elkerüli az 1920-as országcsonkításra történő asszociációkat, pedig ki kell emelni, hogy a Balaton-felvidék és a Déli-Bakony, s Nagyvázsony környezete is szóba került a békerendszer lefektetése során. Ebben a cikkben két kevésbé közismert tényre hívom fel a figyelmet: Veszprém és környékének román megszállására, valamint az ún. szláv korridor legradikálisabb tervére, melynek értelmében akár egész Zala vármegye elcsatolásra kerülhetett volna Magyarországtól.

A szláv korridor terve 1918-ban, majd 1920-ban. Jól látható, hogy a háború alatti cseh elképelés egész Zala vármegyére igényt tartott. (Forrás: Kanizsa)

 Ha jobban érdekel Nagyvázsony és a Balaton-felvidék története, látogass el a Vázsonykő Facebook-oldalára!

Román megszállók a királynék városában

1919 nyarán minden bizonnyal perzselő hőség volt Kab-hegy lábánál is, azonban a tekintetek 20 kilométerre keletebbre szegeződtek: megérkezett Veszprémbe a megszálló román hadsereg. A Tanácsköztársaság, majd a szociáldemokrata Peidl-kormány bukása után Magyarországon teljesen eluralkodott a zűrzavar, s a szomszédos államok hadseregei (szerb, csehszlovák és román csapatok) igyekeztek minél nagyobb területet a fennhatóságuk alá hajtani.

Román katonák Budapesten (Forrás: 3Szék)

Így történt ez Veszprémmel is, ahova 1919. augusztus 16. napján érkeztek meg a román csapatok, s egészen 1919. október 4-ig állomásoztak a vármegye székhelyén. A román külpolitikának nem tartozott a céljai közé a Dunántúl elcsatolása (ellentétben Debrecennel, Gyulával vagy Szegeddel), s valószínűleg részben ennek is köszönhető, hogy a Bakony környékén elmaradtak a nagyobb román atrocitások. A jelenlegi kutatások szerint a román előőrsök Nemesvámos környékéig jutottak el, annál nyugatabbra már nem vonultak, köszönhetően a Horthy Miklóssal a demarkációs vonal tárgyában kötött megállapodásnak. Ez azt jelenti, hogy Nagyvázsony történelmi szerencséjének, s talán Kinizsi szellemének is köszönhetően kimaradt a közvetlen román megszállásból.

A veszprémi román megszállók első rendelete (Forrás: Rainer Pál: Az 1919-es román megszállás emlékei a Laczkó Dezső Múzeumban)

Nemesvámosot viszont egy kis időre valószínűleg megszállták a románok, s ott erőszakoskodás is történt. A vámosi búcsú napján, 1919 szeptember végén a faluba érkezett egy román lovasjárőr. Az eset pontos körülményei nem ismertek, annyit lehet tudni, hogy később a kocsma udvarán bálozó fiatalokat fegyverekkel hazakergették megszállók, mert a helyi lányok nem voltak hajlandóak a román katonákkal táncolni. Az affér után kocsikkal hajtottak Veszprémbe, s egész úton a levegőbe lövöldöztek, majd a vármegye székhelyére érve Fáth Imre kocsist alaposan helyben hagyták.

Veszprém megszállása 1919. október 4-ig tartott. A várost az alföldi gyilkosságokhoz és győri rabláshoz hasonló nagyobb atrocitások elkerülték, azonban a királynék városa sem úszta meg könnyen a megszállást. Nagy Szabolcs Veszprém 1919. évi román megszállása c. művében foglalkozott a román haderő veszprémi jelenlétével.

Egy korabeli forrásra hivatkozva kiemeli, hogy Agnelli Mártont 100.000 koronával sarcolták meg, Laszkáry Miklós lakását kifosztották, s abban 300.000 korona kárt okoztak, de több tízezer koronát meghaladó rablásról is említést tesznek. Veszprém városának mindösszesen 722.000 koronájába került a román megszállás, s az „oláhok költségeikből csak 41 000 koronát térítettek meg.”  A költségek könnyebb megértéséhez egy korabeli adat: az egyik forrásként szolgáló újságban egy siófoki kétszoba-konyhás, 450 négyszögöles saroktelkes ház 220.000 koronába került.

Veszprém és környéke nem úszta meg tehát könnyen a másfél hónapig tartó román megszállást, bár tény, hogy még mindig jobban járt, mint az Alföld népe.

A térképen jól látható a román megszállás vonala (Forrás: MTA-BTK)

Balaton-felvidékre útlevéllel, avagy a „maximális szláv korridor”

A Balatont a népnyelv ma is a „magyar tengernek” tartja, volt azonban idő, amikor füstös szobákban másképp gondolták. Kevesen tudják, hogy a trianoni békeszerződést megelőzően komolyan felmerült az, hogy a korabeli Zala vármegyét – abba beleértve „természetesen” a Balaton északi partját – elcsatolják Magyarországtól. Ezt a történetet az Ablonczy Balázs által vezetett Trianon100 kutatás keretében Glant Tibor dolgozta fel kiválóan. 

A „maximális szláv korridor terve”, azaz Zala vármegye és a Balaton északi partjának elcsatolása 1918-ban merült fel, amikor az I. világháború még bőven zajlott. Az elképzelés lényege az volt, hogy amennyiben a háborút elveszítik a központi hatalmak, az Osztrák-Magyar Monarchiát fel kell osztani, és Ausztria és Magyarország közötti határt meg kell szüntetni úgy, hogy a két szláv állam (a leendő Csehszlovákia és Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) ékelődik be a Monarchia két állama közé. Ez az ún. szláv korridor, amelynek legvakmerőbb ötlete egész Zala vármegyére, sőt Hudi József szerint Veszprém vármegye egyes részeire is igényt tartott.

A szláv korridor "maximális terve" értelmében egész Zala vármegye elcsatolásra került volna (Forrás: Trianon100)

A korridor tervén később „finomítottak” a csehek, s egy későbbi verzió szerint már „csak” Keszthelyre és Zala vármegye délnyugati részére tartottak igényt, később még erről is lemondtak. A korridort végül a békekonferencia előkészítő bizottsága teljes egészében elutasította.

Zala vármegye térképe. A legradikálisabb elképzelésekben az egész vármegye Magyarországtól elcsatolása is szerepelt.

De hogy jön ehhez Nagyvázsony s a Balaton-felvidék? Úgy, hogy mint már említettem, a korabeli Zala vármegye a Balaton egész északi partját magában foglalta, Veszprém vármegyének kis túlzással csupán az akarattyai löszfal és Siófok jutott. Ezzel a Zala vármegyével volt határos Nagyvázsony és a ma Nagyvázsonyhoz tartozó Nemesleányfalu.

Ha minden a legrosszabb tervek szerint alakul, akkor Nagyvázsonynak ma két határátkelője lehetne, s mindkettő a mai nagyvázsonyi közigazgatási határokon állna. Az egyik a Pula felé vezető úton, a Barátpuszta utáni emelkedőn.

Nagyvázsony és Pula határa Barátpusztánál a 77-es főúton. A jobbra látható földút és annak folytatása képezte az ezeréves határt Veszprém és Zala vármegyék között. A határ a Google térképén is megtekinthető. 

A másik a korabeli Nemesleányfalu és Szentjakabfa közötti határon, az erdő „bejáratánál”.

Egy ponton fizikailag is látható a korabeli veszprémi-zalai határ: Nemesleányfalu - mely ma Nagyvázsony része - Szentjakabfával közös községhatárán húzódott a megyehatár. A községhatár pedig nem volt más, mint a jakabfai (beljebb már petendi/vigánti) erdő. Az erdő mai vonala nagyjából meg is felel a korabeli vármegyehatárnak. A megyehatár a Google térképén is megtekinthető.

Ha a terv megvalósul, a mai Balaton-felvidék szinte egésze cseh(szlovák) megszállás alá került volna. A Káli-medence, Tapolca, Keszthely, Tihany, Balatonfüred vagy a Művészetek Völgyének helyt adó Dörögdi-medence mind idegen megszállás alá került volna. Szerencsére a „ha” azonban a kontrafaktuális történelemírás terepe, a fenti terv csupán a zöld asztalokon valósult meg.

Ha azt hisszük tehát, hogy Trianon szele nem csapta meg a Balaton-felvidéket, nagyot tévedünk.

A „nagyvázsonyi zendülés” története egy kevésbé kutatott témája a Balaton-felvidék és Bakony helytörténetének. Első ízben tavaly írtam a lázadásról, melyben legalább két személy elhunyt, többen megsérültek, a káplánt elkergette a falu népe, a község rendjét napokig 7 település 20 csendőre és egy századnyi honvéd őrizte, s 55 vázsonyi élvezte a csendőrség vendégszeretetét. A rendbontások akkor kezdődtek, amikor a Veszprém vármegyei hatóságok az édesanyja kérésére exhumálni akarták a közel egy évvel korábban elhunyt Huemer Ferencet, majd maradványait szülővárosába, Bad Ischlbe kívánták szállítani.

Hasonló lehetett a nagyvázsonyi csendőrsortűz is (Illusztráció)

A jelen cikk az Arcanum adatbázisának felhasználásával és levéltári kutatások alapján készült. Ha jobban érdekel Nagyvázsony és a Balaton-felvidék története, látogass el a Vázsonykő Facebook-oldalára!

Nemrég újabb források jutottak birtokomba, mellyel jelentősen tisztult a kép a Bakony és Balaton-felvidék talán legjelentősebb „békebeli” zavargásával kapcsolatban. Elsősorban a Gere Márk Dávid nemesvámosi és nagyvázsonyi plébános és Marosi Szilvia által rendelkezésemre bocsátott historia domust kell kiemelnem, amelyet Nagyvázsony kiváló helytörténésze, a kis időre „elüldözött” Németh Gábor írt. A historia domus kutatásának lehetővé tételét ezúton is köszönöm! Emellett további forrásokra bukkantam a balhét közvetetten „okozó” költő, Franz Huemer, avagy Huemer Ferenccel kapcsolatban is, melyből jobban megismerhető a zavargást „előidéző” uradalmi titkár személye.

Németh Gábor nagyvázsonyi káplán, majd plébános, Nagyvázsony kiváló helytörténésze, Huemer Ferenc jó barátja (forrás: Veszprémi Érseki Levéltár)

A Bad Ischl-i költő találkozik Savanyó Jóska bandájával

Huemer Ferenc 1855. július 26-án látta meg a napvilágot a felső-ausztriai Bad Ischlben. A császári üdülővárosból hamar „elkerült”, s tanulmányait 1875-től az óvári (ma Mosonmagyaróvár) az éppen csak akadémiai rangot kapott Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémiára. Hogy pontosan mikor végzett, azt nem tudni, 1883-ban viszont már Nagyvázsonyban találjuk, nem éppen vidám helyzetben. A Savanyó Jóska által vezetett betyárkülönítmény 1883. december 2-án vagy 3-án ugyanis kirabolta a Zichyk birtokát megszerző, dúsgazdag Todesco família vázsonyi kastélyát. A gazdasági melléképületében lezajlott rablásnak szemtanúja és elszenvedője volt Huemer is, akit 80 forintos aranyórájától és készpénzétől szabadítottak meg a bakonyi pokol angyalai.

A nagyvázsonyi Zichy-kastély a századfordulón, a Todescók idejében. Huemer a kastélyhoz tartozó uradalom titkára volt egészen haláláig. 

Németh Gábor szerint Huemer 1890-ben került Vázsonyba, s előtte a Todescók szigligeti birtokán szolgált. A fent említett rablásból ugyanakkor kiderül, hogy az ischli költő már közel egy évtizeddel korábban is Kinizsi mezővárosában tevékenykedett, s valószínűleg előtte, vagy a 1883-1890 között dolgozott Szigliget vidékén.

Huemer a Todescók vázsonyi különítményének kedvenc tagja volt: Németh Gábor szellemes mulattatónak, kedves és igen kedvelt fiatalembernek írja le, akinek Németh szerint árthatott, hogy gyerekkorában az anyja szoknyája mellett nőtt fel. Az ischli pennaforgató jó barátságban volt a többi magasrangú Todesco-alkalmazottal, a betyárrablásban szintén károsult Weller Lajos (Louis Weller) számadóval, Rottermann Károly intézővel, Mikolás főerdésszel, valamint Németh Gáborral, aki 1895 óta működött vázsonyi káplánként.

Németh idillinek írja le az uradalmi tisztviselőkkel eltöltött éveket, közös vadászatok, jó beszélgetések jellemezték ezt az időszakot. A társalgás valószínűleg németül folyt, Németh ki is emeli, hogy Huemerrel folytatott beszélgetései alapozták meg későbbi némettudását. Franz Huemer kellemes társaság lehetett, rendszeres vendégei is voltak, bécsi urak és ischli nők adták egymásnak a kilincset a vázsonyi uradalom költői babérokra törő titkáránál.

Az idillnek azonban 1897. július 3-án vége szakadt: Huemerrel 42. születésnapja előtt 3 héttel végzett a „morbus hungaricus”, akkori nevén tüdővész vagy gümőkór, ismertebb nevén tbc. A vázsonyi uradalom minden bizonnyal gyászolta kedves titkárát, s nem volt ezzel máshogy az egyke gyermekét sirató édesanya sem. Olyannyira nem, hogy fejébe vette, hogy hazahozatja fiát, s hamar meg is járta a magyar közigazgatás minden szintjét, 1897 májusára pedig már el is rendelték az exhumálást.

Huemer Ferenc halotti anyakönyvi bejegyzése (Forrás: FamilySearch)

„Lett ebből ribillió”, avagy a halál oka: lelövés

„Lett ebből ribillió” – írja Németh Gábor, utalva az exhumálásra. A községben elterjedt ugyanis a babona, hogy ha egy halottat kivisznek a településről, akkor a jég elveri a termést. Ez azért is volt különösen érzékeny pont Kinizsi hajdani mezővárosában, mert az 1898-as termés hosszú évek után először ígérkezett jónak és bőnek.

„A falu fellázadt, az exhumálást megakadályozta, a főbírót elkergette, sörtűz, izgalom!” Valóban. Az exhumálást 1898. május 22-én kezdték volna meg a magyar hatóságok. Az újságcikkek szerint éjjel 11-kor, Németh Gábor emlékei szerint viszont este 7 körül, „kapálásidőben” – a kor viszonyait ismerve ezen második időpont tűnik valószínűbbnek.

Nagyvázsony a 20. század elején. A képen a Szent István-templom előtti Rákóczi utca látható

A kihantoláson Sándorffy járási főorvos mellett ott volt Schwarz (?) körorvos, meghívták Németh Gábort is, valamint egyes cikkek szerint egy csendőrvezető is velük tartott. A temetőben botokkal felszerelt tömeg fogadta őket, mely nem akarta megengedni a kihantolást, hivatkozva a babonára. A kedélyeket Németh Gábor káplán igyekezett lecsillapítani, megnyugtatott mindenkit, hogy akkor és ott nem lesz exhumálás, s ha a holttest „a mamának kell, majd ő utána jár!”. Ezután a haragos tömeg előtt letérdelt, s elmondott egy Miatyánkot, amelyhez mindenki csatlakozott. A falusiak nem hittek teljesen az „uraknak”, még reggelig őrizték a sírt.

Pár nap szünet után újra elhatározták a vármegyei hatóságok, hogy elvégzik a kihantolást. Május 26-án reggel 9 körül mentek a temetőbe, már Kletzár főszolgabíró vezetésével, ahol 50-60 fős, husángokkal felszerelt tömeg várta őket. Egyes tudósítók szocialista hangulatkeltést is említenek („nem megy innen ki élve egy tekintetes úr sem”, „üssék agyon a tollasokat”), ilyenről azonban Németh nem tesz említést.

A zendülés a vázsonyi temetőből indult, onnan a Jókai utcán (akkor Temető utca) a községházhoz indult a tömeg, melynek egy része "meglátogatta" Németh Gábor káplánt is a plébánián (A térképet lásd bővebben Google Térképen)

A tömeg láttán végül visszavonult a főszolgabíró és csapata, mely nagyrészt megegyezett a korábbi csoporttal. A községháza felé vezető úton (mai Jókai utca) azonban megtámadták a csendőröket, s egy fiatalt a helyszínen lelőttek. A tavalyi cikk alatt a Hozsanna nevű kommentelő felhívta a figyelmemet az áldozatokra is, akiknek a nevét a nagyvázsonyi halotti anyakönyvi kivonat tartalmazza. Segítségét ezúton is köszönöm! Az első áldozat Németh szerint egy 18 év körüli legény volt „Fondervisztéktől”. A halotti anyakönyvek tanúsága szerint az első halott viszont Ipaczér Simon, 69 éves földmíves volt, aki 1896. május 26-án délelőtt 11 órakor halt meg, s a halál oka „lelövés” volt. A Fonderviszt-fiú lelövéséről nem tesz említést a vázsonyi halotti anyakönyv, lehetséges, hogy Németh téved e tekintetben, ugyanis – mint majd később olvasható – volt egy fiatal legény, akit szintén lelőttek a csendőrök.

Részlet Ipaczér Simon halotti anyakönyvi beejegyzéséből. A halál oka: lelövés

A korabeli Temető utcán keresztül a nép hamar a községháza elé ért, ahol Kletzár főszolgabíró is tartózkodott, s folytatták a tüntetést. Kicsivel később a tömeg a falu központjában lévő plébánia elé ment Németh Gáborért. Az ifjú káplánt hiába győzködte felettese, Virág János plébános, Németh mégis kiment a nép elé. „Ha a halottat elmerik vinni, hozzá nyúlni, téged is a sírba dugunk” – harsogták. Erre Németh a temetőbéli szónoklatához hasonló beszédet tartott: „Kié a halott, az enyém? Nem, az anyjáé!”, mondta, s kiemelte, hogy majd szólnak a mamának, hogy ne vigyék el Huemer holttestét. A tömegből ekkor egy indulatos, mentális nehézségekkel küzdő fiatal kezet emelt a káplánra, azonban a többiek lefogták, s a tettlegesség elmaradt.

A tömeg erre nyugodni látszott, s visszatértek a községháza elé. Németh pont ebédelt, amikor nagy robajra lett figyelmes. Először azt hitte, hogy a szomszéd fakereskedésben dőlt össze egy farakás, aztán lóhalálában érkezett a hírnök: ismét lőttek a tömegre „Na, fiam, maga menjen!” adta ki az ukázt. Némethnek nem kellett több, Tótvázsonyba vette az irányt, ahonnan hamarosan Veszprémbe ment, ahol Hornig Károly püspök Sámsonba (ma Somogysámson) helyezte.

A nagyvázsonyi községház a századelőn. Itt is eldördült a csendőrsortűz

A tömeg a sortűzre szétszaladt. Több sebesült volt, s az anyakönyv tanúsága szerint még egy személy elhunyt, a 20 éves Nimsz István, akit délután 2-kor ért a halál. Vázsonyban a sortűz után nagy volt a káosz, s ennek hatására Veszprém vármegye 7 településéről 20 csendőrt hívtak, s egy század honvéd is érkezett Veszprémből.

A forrongó községben végül helyreállt a rend. Németh azt hitte, soha többé nem látja Nagyvázsonyt, a hívek azonban belátták tévedésüket: hamarosan 90 aláírással kérték káplánjuk visszahelyezését, mely az egyházi iratok tanúsága szerint 1904-ben történt meg, míg Németh szerint már ez év októberétől Vázsonyban tartózkodott.

Huemer hazaszállítása is megtörtént időközben, s – sajnos – a vázsonyiak lázadóknak is igaza lett: június 26-án nyugatról, Ausztria irányából óriási jégeső verte el a termést.

Huemer árva virágai

Huemer neve az újratemetés után sem merült feledésbe. Halála után egy barátja, Marie Holthausen Drezdában kiadta Huemer költeményeit „Verwaiste Blüten”, azaz árva virágok címen. A kötetet teljes terjedelmében már nem találtam meg sehol, valószínűleg kis példányszámú magánkiadás lehetett. Németh Gáborhoz valahogyan eljutott egy eredeti példány, s – saját bevallása szerint – téli estéken vázsonyi kutatásai mellett Huemer verseit szokta magyarra fordítani.

Nagyvázsony főtere a századelőn. Itt dördült el a csendőrsortűz. Bár a képen nem látszik, bal oldalt fekszik a községháza.

Németh szerint a költeményekből kicsendül Huemer mély, komoly érzése. A könyvön lévő recenzió szerint „a versek formája, hangulata, karaktere fontos lírai tehetségről árulkodik, melynek kibontakozását a korai halál sajnos megakadályozta”. Az ajánló íróját a vázsonyi uradalmi titkár költői stílusa a kor két nagy osztrák ikonjára, Ludwig Uhlandra és Nikolaus Lenaura emlékeztette. Versei között találunk édesanyját 70. születésnapján köszöntőt, szerelmesverset, s patrióta osztrák verset, melyet Ferenc József születésnapjára írt. A recenzió írója szerint Huemer nyelvezete az osztrák gyerek szívébe hatol, s felteszi a kérdést, hogy miért hiányoznak ilyen versek az ausztriai általános, közép- és középiskolák olvasókönyveiből.

Hogy milyenek is ezek a versek? Németh Gábor fordításai megmutatják. Fontos kiemelni, hogy Németh nem volt műfordító, munkái azonban visszaadják a versek hangulatát. Németh a Historia Domusban kiemeli, hogy hiába gyenge a fordítás, akkor is közölni kívánja, mivel a versek Vázsonyban készültek, s „Vázsonyról még a gyengét is meg kell becsülni”.

Zárásképp álljon itt pár vers Huemer Ferenctől, Németh Gábor tolmácsolásában

Halott van nálunk…

Beteg leány… vagyis halott már

Mily bánat is van ott.

Ha jönnek jó barátok mind,

vigyázz, egy sem kopog

Gyűlöltél… én halott vagyok,

Mily csend is borult reám,

Szívem a kis fészek és benne

Tanyát vert a halál…

Napsütésben

Künn a tanyán szúrós tarlón

Kövek között tartok delet

A napsugár szerelmesen

Forrón csókolja képemet.

Nem alhatok. Egymásra jó

Sok száz, meg új száz gondolat

Hogy mennyivel forróbb a csók,

Amit az én angyalom ad.

Se mint a kék ég mély magas

Fénnyel s gázzal van tele.

Szívemet is oly végtelen

Boldog szeretet tölti be.

Örökké hű

Elviszlek, kiviszlek… Ki a temetőbe,

Azt hitték, hogy így csak elmaradok tőle…

Pedig ej de réges régen megfogadtam,

Hogy hű leszek hozzád örökkön-örökké

Akármerre járok, akármerre kelek,

Velem vagy, velem jár, velem van a képed.

De van-e is annál igazibb szeretet,

Mint a mit a halál egyszer megpecsételt.

Ez volt tehát Franz Huemer, avagy Huemer Ferenc története, akinek exhumálása felbolydította a Déli-Bakonyt.

Vigántpetend ma egy alig 200 fős falvacska a Bakony és Balaton-felvidék határán, a Dörögdi-medencében. Sokaknak talán a szomszédos Kapolcsról s a Márta István és társai által életre hívott Művészetek Völgye fesztiválról lehet ismerős. Van viszont egy évszázados húsvéti hagyomány, amely egyedülállóvá teszi a falut az országban, ez pedig hajliliom.

A jelen cikk levéltári kutatások és az Arcanum adatbázisának felhasználásával jött létre.

Külön köszönöm Ács Szilvia, Bús Gabriella és nagymamám, Kandikó Józsefné Nagy Valéria közreműködését.

Hajliliomozás 1960. április 17-én, húsvét vasárnap a vigántpetendi főutcán, a korabeli kocsma előtt. (Készítette: Kerényi György; Forrás: Hungaricana)

A hajliliomozás a zöldágjárás csoportjába tartozó húsvéti tradíció, mely során a falubeli lányok egy rügyező vagy frissen kihajtott ággal a kezükben különböző énekek és hidasjáték kíséretében vonulnak végig a főutcán. A hidasjáték lényege, hogy a két zöld ágat összetartó kapus lány hívogatja a többi lányt, hogy keljenek át a kapun, akik egymás kezét fogva át is kelnek rajta. Ha átért mindenki, ezt megismétlik, közben különböző dalokat énekelnek egy meghatározott dalrendben. Ezt addig ismétlik, amíg végig nem érnek a falu (pontosabban annak egy része, a korabeli Zalapetend) főutcáján. A menet a falu „felső végéből”, a Nagyvázsony felé vezető Kilenckanyarnak nevezett kacskaringós út alsó részéről indul, s a Tókertben ér véget. Régebben a Tókertben játékokkal folytatódott a felvonulás, amely „bemelegítés” volt az esti bálra, ez manapság – sajnos – elmarad. Ma a lányok a zöld ágakat a templom oltára elé helyezik el, ahol a falu szeretett plébánosa, Illés Sándor köszönti őket. (Lásd a cikk alján lévő videót)

A vigántpetendi zöldágjárás nevét az egyik dalszövegéből kapta, amelynek kezdetén elhangzik, hogy „Hármat termett a magyarnak, Haj liliom!"

A hajliliomozás előtt a helyi lányok a falu határában gyűjtötték a zöld ágakat - 1960. április 17. (Készítette: Kerényi György; Forrás: Hungaricana)

A petendihez hasonló hagyomány ismert a Dunántúlon, elsősorban a Bakony és a Balaton környékén, s a petendi mellett legteljesebb formájában a kékkúti (Káli-medence) és nemesgulácsi (Tapolcai-medence) maradt fenn. A 19. század második felében még Tihanyban is élt a zöldágjárás népszokása, mígnem – a helyi elbeszélések szerint – 1896-ban a helyi református lelkész betiltotta, hogy mi okból, azt nem tudni.

A vigántpetendi zöldágjárás kezdetei a történelem homályába vesznek. Jelen sorok írójának nagymamája, Kandikó Józsefné (született Nagy Valéria) szerint már az édesanyja is hajliliomozott, azaz a 19. század végén/20. század elején már minden bizonnyal komoly hagyománnyá vált a petendi zöldágjárás. Bús Gabriella hajliliomról írt kiváló összefoglalója szerint másfél évszázados hagyományról van szó, de vannak olyanok is, akik több mint kétszáz évre vetítik vissza a hajliliomozás kezdeteit.

Petendi hajliliomozó lányok 1960-ban (Készítette: Kerényi György; Forrás: Hungaricana)

A zöldágjárás alapjai valószínűleg a kereszténység előtti időkre vezethetők vissza, szimbólumrendszere téltemetést, a téli betegségek elűzését, tavaszköszöntést, a gonosz faluból való kiűzését és a termékenységet jeleníti meg. A kereszténységben éppen ezek miatt került a húsvéti ünnepkörbe az újjászületés és feltámadás jelképeként.

Tipikusan húsvét vasárnap vagy hétfőn, ritkábban pünkösdkor tartották/tartják a zöldágjárásokat. Vigántpetenden húsvét vasárnap délután 3 órakor szoktak hajliliomozni, s csak kivételes esetekben, rossz idő esetén csúszott pünkösdre mint „esőnapra”. A hajliliomozást még a világháborúk idején is megtartották, s ismereteim szerint csupán a koronavírus okozta pandémia miatt maradt el az utóbbi két évben.

A „petendicumnak” számító hajliliomozásnak a 20. század elejére-közepére a vallási értelmezés mellett egy fontosabb jelentést is kapott: kiváló alkalom volt arra, hogy a farsang után újabb „társkereső” körre induljanak a helyi fiatalok. A hajliliom tehát korabeli „élő társkeresőként” is működött: a lányok levették téli kendőjüket, s ünnepi ruhájukban vonultak végig a falu főutcáján. Eközben a kíváncsi fiatalemberek és anyósjelöltek lesték, ki lenne ideális társ számukra/gyermekük számára.

Érdekes, hogy nem tartottak külön próbát a hajliliomozásra, ha úgy tetszik, a petendi lányok "génjeiben" voltak a strófák. Ezeket a géneket a lányok a tollfosztások és kukoricahántások alkalmával kapták meg, amikor az anyukák "lányom, ezt neked tudnod kell" alapon elkezdték a zöldágjárás dalait énekelni.

A vigántpetendi templom a 19. század végén. A hajlilimozás után a lányok a templom előtt, az Eger-patak partján található Tókertben kezdtek el játszani, amely bemelegítés volt az esti bálra.

A hajliliomozásban csak fiatal, hajadon helyi lányok vehettek részt. Az részvétel egyesek emlékei szerint „várólistás” volt, csak a serdülőkorba lépő, szép hangú lányok vonulhattak fel. Mások szerint nem volt válogatás, mindenki részt vehetett. Kandikó Józsefné Nagy Valéria szerint már az óvodáskorú lányokat is oda-odavitte az édesanyjuk, hogy egy-egy háznyi távolságot hajliliomozzanak ők is. Ez utóbbit erősítik meg a kitűnő népzenekutató, Kerényi György 1960-as fotói, amelyeken látható, hogy a „nagylányok” mellett óvodáskorú kislányok is részt vettek a menetben.

Kis- és nagylányok együtt hajliliomoznak (1960) (Készítette: Kerényi György; Forrás: Hungaricana)

A „válogatás” elsősorban a „kapus” – azaz a zöld ágakat kapuként egybetartó – lányok között volt. Ezen „aranykapu” alatt kellett elvonulnia a csoportnak. A „kapus lányoknak” erős és szép hanggal kellett rendelkezniük, valamint az átlagnál magasabbnak kellett lenniük. Ez utóbbi szabálynak praktikus okai voltak: át kellett ugyanis férnie mindenkinek a kapu alatt.

A hajliliomozás híre az ’50-es évekre egészen a Magyar Tudományos Akadémiáig jutott. Bús János, a tapolcai múzeum vigántpetendi származású igazgatója felvette ugyanis a kapcsolatot Kerényi Györggyel. Kerényi és Vikár László 1954 októberében felvételeket is készített a petendi népdalokról, köztük a hajliliom strófáiról. A dalokat a szomszédos Nagyvázsonyban, a „kisiskolában” rögzítették, mivel petenden ekkoriban még nem volt áram. 

A felvételeket ide kattintva lehet meghallgatni.

Kerényi György és a vigántpetendi lányok

Kerényiék több ízben is visszatértek Vigántpetendre, az újabb hangfelvételeket már a petendi plébánián, s az új hangrögzítőjüknek köszönhetően a templom előtti Tókertben készítették.

A néprajzkutatóknak hála a hajliliomozás országos hírnévre tett szert, sőt vannak olyanok, akik csak ezért a népszokásért utaznak el húsvét vasárnaponként petendre.

A lányok korábban ünneplő ruhájukban vonultak fel, majd az ezredforduló környékén külön ruha készült a felvonulók részére a falu önkormányzata és a petendi szabó, Ács László jóvoltából.

A vigántpetendi hajliliomozók napjainkban a falu főutcáján (Forrás: Éltető Balaton-felvidék)

A falu népességfogyása miatt évről évre kevesebb lány tud részt venni a hajliliomozáson. Erről mesélt nekem Ács Szilvia is, aki hároméves kora óta vesz részt a jeles eseményen. Szerinte a létszámproblémák miatt hamarosan az is megtörténhet, hogy férjezett hölgyek is részt vehetnek a felvonuláson.

Bár Vigántpetend lakossága harmadára zsugorodott az elmúlt évszázadban, a helyiek és a petendről elszármazottak Petend és hagyományai iránti szeretete nem változott. Ennek és a petendi (származású) lányok lelkesedésének köszönhető, hogy mai napig létezik az országban egyedülálló hajliliomozás.

A hajliliomozás 2022. április 17-én (húsvét vasárnapján) 15:00-kor kezdődik a falu „felső végén”.

Íme, a 2015-ös hajliliomozás Holczer Balázs felvételén:.

Szerző: dr. Kandikó Csanád 

A Nagyvázsony környékén élőknek talán nem kell bemutatni azon legendát, mely szerint Mencshely a nevét arról kapta, hogy itt bújtatták Kossuth-gyermekeit. Ha a monda így  nem is igaz (ti. a település nem erről kapta a nevét), az viszont ismert tény, hogy a forradalom és szabadságharc vezetőjének három gyereke egy ideig Vázsony környékének vendégszeretetét élvezte, akárcsak Csány László, a Szemere-kormány közmunka- és közlekedésügyi minisztere.

A jelen cikk az Arcanum adatbázisának felhasználásával készült.

Kossuth gyermekei menekülésük idején (Forrás: Arcanum)

1849 nyarán végzetes rohamra indult az labanc, s a császár által felkért orosz sereg. A két tűz közt őrlődő magyar had Pest-Buda felé vonult, majd július 12-én Szegedet tette meg székhelyéül. Ez idő tájt kaphatott fontos megbízást a halimbai származású Boros Sándor. Borost távoli rokoni szálak kötötték Kossuthoz, pontosabban annak feleségéhez. Kossuth feleségének, Meszlényi Teréziának édesanyja Kisfaludy Erzsébetként látta meg a napvilágot, s az ő testvére volt Kisfaludy Magdolna, aki nem más, mint Boros Sándor édesanyja. A rokoni szálakon kívül sokat nyomhatott a latba a megbízott politikai elköteleződése is, vagyis az, hogy Boros ekkoriban a Győr vármegyei nemzetőrség kapitánya és a vármegyei Honvédelmi Bizottmány tagja is volt. A – valószínűleg – szóbeli megbízatás célja nem volt más, mint a kormányzó-elnök három gyermekének, a hamarosan 8 éves Ferencnek, az 5 éves Vilmának és a 4 éves Lajosnak a megmenekítése volt.

Az akció a kormány menekülésével egyidejűleg, 1849 július közepén indulhatott. A Kossuth-gyermekekkel egy kisebb „stáb” is utazott, melynek tagja Boros mellett Karády Ignác, a gyermekek nevelője és egy Mari nevű szobalány is.  A Kossuthok nagy utazása a főváros környékéről, a pesti oldalon vette kezdetét, onnan a mai Dunaföldvár felé vették az irányt, ahol átkeltek a Dunán. Boros biztonságos helyet igyekezett keresni, s a választása ősei szülőföldjére, a Bakony lábánál elhelyezkedő Halimbára esett. A három Kossuth-leszármazott a Boros-házban rejtőzött el a legnagyobb titoktartás közepette.

 A halimbai Boros-ház a századelőn (Forrás: Arcanum)

A falubeliek nem tudhattak róluk semmit, s a gyerekek az utcára sem léphettek. Napjaikat a ház udvarában és annak pajtájában töltötték. Azért, hogy ne unatkozzanak, a Boros család egy zsellérének fiát, a 8 esztendős Szabó (Sipos) Vincét hozta a pajtába, s vele játszottak a kormányzó-elnök gyermekei. Szabó (Sipos) Vincéről egyébként Kossuth Ferenc még idős korában is jó szívvel emlékezett meg, míg Szabó (Sipos) egyik kedves emléke az volt, hogy Kossuth gyermekeivel labdáztak (sic!). Boros állandó készültségben volt, minden pillanatban készen állt arra, hogy szükség esetén azonnal menekítse a gyermekeket. A ház mellett folyamatosan egy felnyergelt ló állt, s éjszaka a Halimba melletti erdőségekbe és szőlőhegyekbe járt a győri nemzetőrkapitány, hogy ott tájékozódjon bizalmasaitól az aktuális helyzetről.

A Boros-ház pajtája, ahol a Kossuth-gyerekek Szabó (Sipos) Vincével játszottak (Forrás: Arcanum)

Hamar híre ment azonban Bécsbe, hogy a forradalom vezetőjének gyermekei merre bujdokolnak, s amikor már a közeli Devecsernél tartott a nyomozás, tovább kellett állnia a menekítő bizottságnak. Az út a Vázsony melletti Mencshelyre vezetett. A korabeli térképek alapján valószínűleg Halimbáról Öcsöt és Pulát érintve, Vázsonyon keresztül vezetett a Kossuth-testvérek útja Mencshelyre.

Mencshely ekkoriban egy kisebb település volt a Bakony lábától nem messze, a Balaton-felvidéken (ekkoriban Balatonmelléken). A helyiek szájhagyománya szerint Mencshely volt a mentsvára a Kossuth-gyermekek mellett Gizella királynének, ide helyezte ugyanis István király a Koppány elleni harcok idején.

A Kossuth-gyermekek menekülése a Bakonyban és a Balatonmellékén (ma Balaton-felvidék). A települések, ahol a gyermekek bujdostak piros körrel van kiemelve, alatta a tartózkodásuk időtartama látható. A vastag piros vonal Zala vármegye és Veszprém vármegye határát jelöli. (Térkép forrása: Mapire)

S miért Mencshelyre esett a választás? Egyrészt kedvező földrajzi helyzete volt a településnek: alig egy óra úttal könnyen elérhető a Bakony rengetegje, amelyben már ekkor is előszeretettel bujdostak a betyárok. A vármegyényi erdőséget a kor katonai-nyomozási viszonyai között nehéz volt átfésülni, elég a későbbi betyárhajszákra gondolni, ahol zsandárok százai is nehezen találtak meg betyárbandákat. [lásd a bakonyi pokol angyalait és a nagy vázsonyi betyárhajszát]

A mencshelyi evangélikus templom. A falu lelkésze, Blajsza János bújtatta a Kossuth-gyermekeket 

A település előnyös elhelyezkedése mellett szerepet játszott még Boros Sándor kapcsolati hálója is, akkoriban ugyanis Mencshelyen volt evangélikus Blajsza János, Boros soproni iskolatársa és barátja. A helyi hagyomány szerint a „kis Kossuthok” a lelkészlakban és a Isó Dániel honvéd Halom-hegyen lévő pincéjében rejtőzködtek. A később megjelenő visszaemlékezések és cikkek szerint Mencshelyen is a halimbai biztonsági intézkedések szerint jártak el, sőt, itt még a lelkész családja sem tudta, hogy kinek a gyermekeit is bújtatják. Egyes beszámolók szerint jót tett a piciknek a nyár végi bakonyi és balatoni levegő keveréke, s hamar kipihenték a menekülésük viszontagságait.

A bujdosásnak emléket állító tábla Mencshelyen (1994-es felirat szerepel rajta, de a források szerint 1995-ben leplezték le) 

Nem volt azonban sokáig maradásuk Mencshelyen sem. Hamarosan – egyesek szerint két hét után – újra menekülni kellett. A „menekítési bizottság” ekkor a Bakony rengetegjébe vetette magát, egyes források szerint a Nagyvázsonyt környékező részre.

A menekülők ekkor napokig a Bakonyban húzhatták meg magukat az ekkor már csípős, augusztus végi éjszakákban. Kossuth Ferenc visszaemlékezései szerint, mikor a Bakonyban tanyázó pásztorok vagy szegénylegények megtudták, kikkel is találkoztak, óriási máglyatüzet raktak, nem hagyták, hogy a kormányzó-elnök gyermekei megfázzanak.

A mencshelyi evangélikus templom melletti lelkészlak, ahol a kormányzó-elnök gyermekei tartózkodtak

A következő – s egyben utolsó állomás – a Lókúthoz tartozó Óbánya-puszta volt. A császáriak itt végül nyomára akadtak az ekkor Zámori Károly, Kossuth feleségének rokonának birtokán bujdosó csoportra, s augusztus 26-án a császári dragonyosok őrizetbe vették a Kossuth-gyermekeket. A Kossuth-gyermekeket innen Zircen majd Pannonhalmán (mások szerint Móron) át Pozsonyba vitték, ahol egészen 1850-ig fogva tartották őket. A Kossuth család végül 1850. június 18-án egyesülhetett a mai Törökországban található Kütahyában.

Mencshelyen sokáig nem is tudták, kit bujtattak a helyiek. A visszaemlékezések szerint aztán 1849-50 telén a zimankóban egy fiatalember érkezett meg a mencshelyi lelkészlakhoz, s egy levelet nyújtott át. A levélben ez állt

„Főtisztelendő Lelkész Úr!  Az anyai szív meleg hálájának és őszinte köszönetének érzésével intézem Önhöz ezen sorokat. Ön dicséretes önfeláldozással és szíves szeretettel adott házában egy időre otthont és menedéket két szeretett gyermekem számára. Míg én aggódó szívvel a hitvesi és anyai kebel súlyos megpróbáltatása közepette rettegéssel gondoltam tőlem elszakított gyermekeim sorsára, addig azok a gondviselő Isten oltalma s az Ön nemes és hazafias védelme alatt biztos helyen pihenhettek. Áldja meg Önt barátságos készségéért a jóságos Isten! Fogadja egy szerencsétlen fogoly anyának és gyermekeinek meleg kézszorítását és üdvözletét. Kossuth Lajosné sk.”

A levél kézbesítője nem volt más, mint Karády Ignác, Kossuth Lajos gyermekeinek nevelője, aki Boros mellett szervezte a menekülésüket, a levelet pedig a kormányzó-elnök felesége írta.

Kossuth Lajos és családja a családegyesítést követően (forrás: Wikipédia)

A legidősebb Kossuth-fivér, Ferenc 1894-ben visszatért hajdani bujdosásának környékére, 1894-ben ugyanis a Zala vármegyében található tapolcai választókerület képviselője lett. Ebben az időben bejárta a Balaton-felvidéket és a Balaton környékét: járt Balatonkenesén, Balatonfüreden, Veszprémben, Tapolcán, Köveskálon, Kővágóőrsön és Nyirádon is. Arra egyelőre nem találtam forrást, hogy visszatért-e Mencshelyre és Vázsony környékére. A korabeli utazásait elsősorban a Veszprém-Balatonfüred-Tapolca háromszögben tette, amelyhez a korabeli útviszonyokat ismerve nem kellett érintenie a Vázsonyi-medencét és a Kab-hegy térségét.

Tapolca a századelőn. 1895-től Kossuth Ferenc volt a tapolcai választókerület képviselője

Kossuth gyermekei tehát 1849 július végétől augusztus végéig bujdostak a Bakonyban, s ennek nagy részét Nagyvázsony környékén, Halimbán és Mencshelyen töltötték. Ez a két falu a mai napig nem felejtette el a Kossuth családot. Mencshely Kossuth Lajos halálát követően pár napon belül Kossuth utcára nevezte el a főutcáját, 1902-ben kilátót emeltek Kossuth Lajos születésének centenáriumára, majd 1995. március 15-én felavatják a Kossuth-gyermekek bujdosásának emlékére készített emléktáblát a hajdani lelkész-lakon. Halimba hasonló táblát avatott a Kossuth-leszármazók bujdosásának emlékére.

A szabadságharcból Vázsony és környéke, a Bakony és a Balaton-felvidék népen nem csak honvédei és nemzetőrei által, hanem a falusiak bujdosásban nyújtott őszinte segítsége által is kivette a részét - még akkor is, ha nem tudták, kit bujtatnak - , s nekik is köszönhető, hogy bő két hónapig nem akadtak Kossuth gyermekeinek nyomára a Habsburg-pártiak.

 Isó Dániel sírja, mögötte közvetlenül bal oldalon pedig Blajsza János mencshelyi evangélikus lelkész síremléke látható. Ezen két személynél szálltak meg a Kossuth gyermekek Mencshelyen.

Az előadást napján 16:00 órától 19:00-ig a Kárpátaljai Szövetség részére a kárpátaljai menekülteknek gyűjtést szervez a Magyar Történelmi Családok Egyesülete és a Fekete Sereg Ifjúsági Egyesület. Az adományokat az előadás helyszínén 16:00-tól lehet átadni. Az adományozásról bővebb információt itt találnak.

2022. március 5-e történelmi nap Nagyvázsony történetében. A Zichy család Nagyvázsonyból történő elköltözését követően először fordul elő, hogy hivatalosan, a helyiek meghívására a hajdani mezővárosba látogatnak a család leszármazottai. 

A Zichy família Nagyvázsony történetének egyik legmeghatározóbb családja, mely 1649-ben, a török időben szerezte meg a mezőváros birtokát. A Zichyk egy nagyobb megszakítással 236 évig, egészen az 1947-ig bírták Kinizsi városát, s az államosítást követően még közel két évtizedig Nagyvázsonyban éltek. Akit bővebben érdekel a főnemesi család és Nagyvázsony viszonya, annak ezt a cikket ajánlom.

Az, hogy mennyire fontos volt számukra Nagyvázsony és környéke, az a 2022. március 5-i előadáson kiderül.

Előadók:

dr. zichi és vásonkeői gr. Zichy Mihály történész

zichi és vásonkeői gr. Zichy Pál, a Magyar Történelmi Családok Egyesületének elnöke

dr. Kandikó Csanád helytörténész

Helyszín: Reményi Antal Rendezvényház -: 8291 Nagyvázsony, Kinizsi Pál u. 59.

Az esemény Facebook-linkje ide kattintva érhető el.

A rendezvény a Veszprém-Balaton Európa Kulturális Főváros 2023 programsorozat keretében valósul meg, s a Fekete Sereg Ifjúsági Egyesület szervezi.

Addig is, egy kis kedvcsináló az előadáshoz. A fotókat Zichy Páltól, a Magyar Történelmi Családok Egyesületének elnökétől kaptam, melyeket ezúton is szívesen köszönök!

Gróf zichi és vásonkeői Zichy (I.) István győri vicegenerális, tárnokmester. Zichy István a vázsonykői ág első felmenője, ő kapta Vázsonykő várát és tartozékait 1649-ben, s az ő nevéhez fűződik a Zichy család felemelkedése.

A Vázsonykőt kettészelő Eger-víz/Vázsonyi-séden emelt Nepomuki Szent János-szobrot a 18. század elején egy ismeretlen keszthelyi kőfaragó készítette.

A falu (hajdani mezőváros) központjában álló Szentháromság-emlékmű, amelyet az 1739-43 között tomboló utolsó nagy vázsonyi pestisjárványt követően emeltetett Zichy János és felesége, Széchenyi Katalin. A z oszlop közepén két címer látható: bal oldalon a Zichy, jobboldalt pedig a Szécheny-címer.

A nagyvázsonyi Zichy-kastély az 1840-es évek elején. Valószínűleg ez az első Nagyvázsonyt ábrázoló festmény.

Az 1924-es szüreti mulatságra a grófi család a kastélyban vendégül látta a helyieket. . A jobboldali oszlopok és két lovas között gróf zichi és vásonkeői Zichy Pál áll szürkés öltönyben.

Illusztris vadászat a Kab-hegyen a '30-as években. A kép bal oldalán Széchenyi Zsigmond, író, legendás vadász, világutazó tekint az elejtett vadra. Mellette Bánffy Miklós, Sopron városának egyik megmentője, volt külügyminiszter, írófejedelem áll. Bánffy diplomáciai és politikai ténykedésének köszönhető ugyanis nagyrészt az 1921-es soproni népszavazás kiírása, mellyel a Trianonban Ausztriához csatolt város és környéke mégis megmaradt Magyarország számára. Mellette, középen Zichy István, a Magyar Nemzeti Múzeum későbbi igazgatója áll, mögötte, kalapban pedig Zichy Pál látható. A vadászház előtti kerítésen „a nap hőse”, Hunyady Ferenc ül – ő lőtte ugyanis a szarvast. Mellette Zbinyovszky erdőfelügyelő és Tubert erdész állnak.

A Zichy család tihanyi túrája a '30-as évekből. A fotón bal oldalon Zichy Pál áll, mellette Pali bácsi, a család rokona, előttük pedig Zichy Péter s öccse, Zichy György áll.

A fotó 1933-ban készült, a Varga utca felől, a képen Zichy Péter, valamint öccse, Zichy György látható a kutyájukkal. A háttérben a Kinizsi-vár látható.

A fotó 1930. július 13-án készült a kastély előkertjében, a háttérben az országút látható. Bal oldalon Zichy Péter, "az utolsó vázsonyi gróf" van, mellette húga, Zichy Ágnes valamint, öccse Zichy György állnak.

A képen Zichy Pál (Paxi) látható édesapjával a kastély udvarán.