Az előző cikkekből kiderült, hogy miért is egy domb közepére épült Vázsony erőssége, s milyen is volt Kinizsi várának fénykora. A közel ötven évig tartó virágzást egy közel másfél évszázados végvári lét követte. Hogyan vetült a török félhold árnyéka Vázsonykőre? A cikkből kiderül!

Vázsony és  Kinizsi-vár a Kab-hegy déli lankáival

Kinizsi nyomába indulunk! Látogasd meg Te is a Kinizsi-sírkutatást, amely 2023. augusztus 21. és 2023. szeptember 23. között zajlik! Az esemény a linkre kattintva érhető el.

Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!

A török félhold árnyékában, avagy a vérzivataros 16. század

A jelen fejezet a Horváthok vázsonyi birtoklásának a megszilárdulásával veszi kezdetét, amely az 1530-as évek második felére történt meg. A kroát származású família nem sejthette ekkor, hogy vázsonykői jelenlétük nagy részét a törökellenes harcok fogják kitenni. Baljós árnyak gyülekeztek pedig. 1543-ban Székesfehérvárat elfoglalja a török, s ettől kezdve folyamatos veszélyben van a környék: 1546-ban például a szomszédos Petendről hurcol el egy jobbágyot az oszmán. Vázsonykő 1552-ben válik „igazán” végvárrá, mikor is a hódítók a nyarat Veszprém várának elfoglalásával indították. Ettől kezdve megszaporodnak a török portyák Vázsony környékén is. Ugyanezen évben újabb csapás éri a környéket: a helyi főurak Gyulaffy László és Horváth Gáspár vezetésével felrobbantják a pálosok kolostorát, félvén, hogy a török oda beveszi magát. A kolostorrobbantásnak volt azonban egy másik indoka is: a frissen nyert kövekből könnyen meg lehetett erősíteni a vázsonykői erősséget, amely hamarosan be is következett.

Így nézhetett ki Vázsonykő erőssége a 16-17. században, azaz a törökellenes harcok idején (Éri István rajza)

A vázsonyi végvár először Pápa, majd Győr fennhatósága alá tartozott, s feladatául a tapolcai/dalmát kereskedelmi út – és ezáltal Tapolca –, illetve Tihany védelmét kapta.  A tapolcai út védelme elsősorban dél-nyugati irányba, a korabeli Nagyvázsony-Petend/Vigánt-Pula vonalon zajlott, Tihanynak pedig az északi tartományait kellett védeni, aminek vonala a mai Vöröstó-Barnag-Pécsely térség volt.

Nagyvázsony elhelyezkedése a mai viszonyok között. Kinizsi hajdani erőssége a Tapolca-Tihany-Veszprém háromszögben helyezkedett el, s feladata a Tapolca és Tihany felé vezető utak védelme volt.

A török hódoltság olyan erővel zúdult a környékre, hogy egyesek szerint 1553-1557 között török kézre került a Kab-hegy déli vidéke. A források ellentmondásosak, annyi azért kiderül belőlük, hogy Vázsony 1566-ig (Veszprém visszavételéig) török nahije volt, amely egy közigazgatási és bíráskodási egység, mai szóval élve járásnak feleltethető meg. Hogy ez tényleges birtokot, vagy „csak” esetleges kettős adóztatást jelent-e, azt nem tudni. A Horváthok levelezése alapján a vár minden bizonnyal magyar kézen volt, de az lehetséges, hogy még a települést is nehezen tudta megvédeni a maroknyi magyar sereg.

Veszprém 1566. június 30-i visszavételét követően enyhül a nyomás Vázsonyon, olyannyira, hogy tervbe kerül az erősség lerombolása. Erre szerencsére nem került sor, ehelyett tovább erődítették a várat.

Giulio Turco 1569 körül készült alaprajza Vázsonykő váráról (Forrás: Várlexikon)

A törökellenes harcok folyamatosak eközben: török hordák dúlják fel Vázsony környékét, kipusztítva a Balaton-felvidék és Bakony térségét. A pusztulás üteme a 16. század végére felgyorsul: 1593-1594 környékén a török ugyanis beveszi Vázsony várát, s markában tartja azt egészen 1598-ig. A 4-5 éves periódusban Vázsony immár teljes „értékű” nahije (török közigazgatási és bíráskodási központ, magyarul kb. járási székhelynek fordítható) lett. A vázsonyi nahije alá tartozott ekkor „Csevin”, ami valószínűleg Csepelyt rejti, „Nemes-Domosin”, ami Nemes-Barnagot, „Veresvár”, amely Vöröstót, míg meghatározatlan település Csimod és Görüdős.  Nagyvázsony ura ebben az időben idősebb, majd ifjabb Szkender Mohamed voltak, akik egy feljegyzés szerint egy 51 fős kis sereg felett diszponáltak. Vázsony – valószínűleg – egyetlen huzamosabb ideig tartó török megszállása 1598 augusztus elején ért véget, amikor is Schwarzenberg Adolf mint császári és Pálffy Miklós királyi főparancsnokok a Dunántúl jelentős része mellett Vázsonykő várát is felszabadították az oszmán iga alól.

Belépés csak magyaroknak, avagy a végvári időszak második fele

Ezt követően az erősség folyamatosan dacol a törökkel, de „igazi” oszmán had valószínűleg már nem veszi be. 1605-ben Bocskai István szabadságharcos hadai veszik be csellel Vázsony várát, egyes források szerint kétszer is, azonban még ez évben újra a Habsburg-párt kezébe kerül. 1620-ban Bethlen Gábor hadai foglalják el vértelenül Vázsonyt, s maradnak ott egészen 1621/1622 fordulójáig. Vázsony erőssége tehát továbbra is végvár, de az oszmán nem veszi be Kinizsi hajdani fészkét.

A vázsonyi vár távlati képe a 17. században (Forrás: Pátkai Ádám Sándor cikke, Szádvár)

1648-ban meghal a Horváth család utolsó fiúgyermeke, a nagyjából egy éves Mátyás (Matkó). Vázsonyt és tartozékait Zichy István szerezi meg, ezzel a Vázsonyi-medence fővárosa a korszak és az elkövetkező évszázadok egyik legbefolyásosabb családjának kezébe került. A várkapitányi tisztséget 1652-ben a mezőváros ura, Zichy István kapja, amelyet 1667-ban átad a „frissen” házasodott fiának, Zichy Pálnak.

A török 1663-ban és 1664-ben is pusztítja Vázsonyt és környékét. Zsiray Lajos szerint 1663-ban a török felégette Vázsony oppidumot, a várat viszont nem tudták – s talán nem is akarták – elfoglalni. 1664-ben a szentgotthárdi csatában vesztes török Sümeg-Tapolca (Csobánc)-Petend/Vigánt útvonalon vonult vissza, s egyesek szerint ekkor történt a híres nőzséri csata, ahol a magyar hadak megfutamították a török seregtesteket. A csata olyan jelentős volt, hogy a helyi emlékezet a mai napig számontartja, Simon Lászlóné Kardos Julianna visszaemlékezései szerint a vázsonyiak körében még a ’30-as években is köztudott volt a diadal, melyről földrajzi nevek is árulkodnak. Németh Gábor szerint  a csata 1594-98 között, Vázsony török megszállása idején, Éri István szerint pedig 1600 körül zajlott. A pontos évszámot tudni nem lehet, de annyi bizonyos, hogy 1664-ben a vázsonyiak rátámadtak a visszavonuló török had egy kisebb részére, erről Evlia Cselebi világutazó is megemlékezik.

Gerlisch János térképe, amelyen Vázsony környéki ütközetet tüntetett fel. Hogy ez a nőzséri magyar-török csata, vagy esetleg a kuruc-labanc küzdelem lehet, nem tudni egyértelműen (Forrás: OSZK)

A török mellett a belső harcok is gyengítették a vázsonyi őrséget. A katolikus Zichyk és a protestáns (evangélikus) várvédők közötti viszony ugyanis nem volt konfliktusmentes, a család többször vitába keveredett a harcos lutheránus vice(helyettes-)várkapitánnyal, Semptsei Ferenccel. Semptsei a vázsonykői őrség egyik utolsó hősi halottja. 1680. január 30-án Berhidánál portyázott vázsonyi és veszprémi katonákból álló csapatával, mikor „összefutottak” a palotai és fehérvári török különítménnyel, s a csatában a 70 éves Semptseinek fejét veszi a török. Semptsei testét Veszprémbe vitték, s a mai Benedek-hegyen lévő emlékmű helyén egy kriptába temették, s holtteste valószínűleg mind a mai napig ott nyugszik.

Az utolsó törökkori esemény 1683 június végén történt, mikor is a Bécs felé tartó török sereggel harcoló Thököly vezette hadtest egy része Barkóczy Ferenc vezetésével vér nélkül elfoglalta Vázsonyt, de a Bécset megmentő és az Oszmán Birodalom bukását előrevetítő kahlenbergi csata (1686. szeptember 12.) után a kurucok feladták Kinizsi hajdani sasfészkét.

A török kiűzése után a vázsonykői erőd jelentőségét veszítette kis időre, de 1704-ben a Rákóczi-szabadságharccal újra visszatértek a hadi események a Kab-hegy lábához. Ebben az évben a Forgách Simon vezette kuruc csapatok Vázsonyt választották ki székhelyüknek a Balaton-felvidék és Bakony környékén. A Vázsonyi-medence stratégiai fontosságát jelzi az 1707. február 24-én zajlott vázsonyi/(második) nőzséri csata is, melyben a kuruc hadak a Rabutin de Bussy által vezetett csapatokkal vívtak egy „döntetlenszagú” csatát. A kutatók egy része szerint stratégiai siker azonban a magyaroké volt, s a császári csapatok kénytelenek voltak a Vázsony-Tapolca útvonal helyett délebbre, a Balaton partján vonulni. Más források szerint a magyarok voltak kénytelenek a vár alá vonulni, s a labancok folytatták útjukat Tapolca és Sümeg felé.

id. Georg Philipp Rugendas: Kuruc-labanc lovas párbaj

A szabadságharc bukása után a vázsonyi vár végképp elveszítette hadi jelentőségét, őrség 1720-ig volt a várban, s ők katonai helyett börtönőri (strázsa) feladatot kaptak. Tőlük tehát megváltak, s nagy részük jobbágyként Leányfaluba vagy Mencshelyre költözött.

Ha a végvári korszak mérlegét kellene megvonni, akkor megállapíthatjuk, hogy óriási pusztítást okozott a Vázsonyi-medencében. Bár a várat véres ostrom nem érte – erre régészeti források sincsenek – a mezőváros és környéke a törökellenes harcokban szinte teljesen elnéptelenedett: kis túlzással csak a katonák és családjaik maradtak a Bakony és Balaton-felvidék térségében. A végvári időszakban pusztult el Vázsony környékén Billege, Csepely, Tálod, Petend, Vigánt és egyesek szerint Imár és Csörgő is. A háború utáni időszakban ugyanakkor jelentős fellendülés volt tapasztalható a Kab-hegy lábánál, amelyet a Zichy családnak és az általuk betelepített német népességnek is köszönhető.

Kinizsi hajdani fészkének katonai története a törökellenes, majd kuruc-harcokat követően le is zárult, s elindult a lassú pusztulás, amelynek rövid történetét a következő cikkben mutatom be.

Az előző részből kiderült, hogy miért pont a Déli-Bakony lábaihoz, s miért pont egy domb közepére épület Vázsonykő erőssége. A cikksorozat második részében a vár fénykorát, a Kinizsi és Magyar Benigna nevével fémjelzett korszakot kívánom bemutatni.

Vázsonykő vára madártávlatból

Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!

A Vezsenyi-vár

A 14. század végén, 1394 környékén tehát a Kab-heggyel szemben lévő vázsonyi dombon megépült a Zádor-vár (jog)utódja. A Vezsenyi-kézben lévő épület eleinte azonban inkább erődített úri lak, mintsem komolyan vehető vár volt. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy 1437-ben még hiányzik a várösszeírásból. A vázsonyi építmény ekkoriban tehát ebben a korban még nem tekintették várnak.

Hogy pontosan mikortól tekinthetjük várnak, az a feledés homályába vész. 1469-ben ismerjük meg első kapitányát, Udvary Pált, de közvetett források alapján már 1463-64-ben is erődítménynek szolgálhatott az „úri kúria”. Történt ugyanis, hogy Mátyás koronázása (1464. március 29.) előtt nem sokkal Vezsenyi (III.) László kertai jobbágyai a hatalmaskodással szerzett zsákmányukat egy Vezsenyi-várba viszik. Az, hogy hol van ez a vár, nem írja le az oklevél, azonban a korabeli birtokviszonyokat ismerve a legkézenfekvőbb lehetőség Vázsony vára. Közvetve ezt támasztja alá az is, hogy 1469-ben megjelenik a már említett első várkapitány is, valamint az, hogy ebben az évben feltűnik a Vázsonykő (Wasonkew) elnevezés is, melyben a „kő” szócska az erősséget jelenti.

Vázsony vára a Vezsenyiek építkezése után, Kinizsi birtokba lépése idején (Éri István rajza)

A fentiekből az következik, hogy a Vezsenyiek úri kúriájukat 1437 és 1464 között olyan szinten megerődítették, hogy az már várnak volt tekinthető, de az is előfordulhat, hogy a korábbi erődítéseket ekkor „fogadtaták el hivatalosan”, mintegy fennmaradási engedélyt kapva a vázsonyi erősségre.

A diplomata család azonban nem tudott gyökeret ereszteni a Vázsonyi-medencében, utolsó férfi tagja, a már említett III. László 1472 körül elhalálozott. A vázsonyiak ekkor még nem is sejtették, hogy hamarosan óriási változás áll be az életükben.

Vázsonykő aranykora, avagy a Kinizsi (és Benigna)-korszak

1472. augusztus 22. napja aranybetűvel írta bele magát Nagyvázsony történelmébe, ezen a napon kapta ugyanis meg Kinizsi Pál Vázsonykő várát és annak tartozékait, mint például Herendet, a Kab-hegyet vagy Csepelyt. A birtokbavétel az alábbiak szerint ment végbe: augusztusban kiadatott az adománylevél, októberben bevezették Kinizsit, majd következő év januárjában privilégiumot kapott rá a törökverő, így már teljes jogú birtokosává vált a Déli-Bakony lankáinak.

Kinizsi Pál Csikász Imre ábrázolásában. Az elátkozott Kinizsi-szobor története a linkre kattintva olvasható el!

Kinizsi vázsonyi jelenlétével óriási felvirágzás kezdődött, s ez nem csak a váron látszott meg: a falvacska 1478-ban mezővárosi (oppidum) rangot kapott, az 1480-as évek elején megújult a település temploma, s pálos szerzetesek érkeztek a vár feletti magaslatra. Vázsony hirtelen Veszprém vármegye meghatározó településévé vált: a szerzetesek kódexet másoltak (itt készült többek között a Czech-, Festetich- és Peer-kódex), gyümölcsöst telepítettek, halastavat létesítettek, gazdálkodtak, a mezővárosban vásárokat tartottak, s a vár felújítása is elkezdődött.

Az bizonyos, hogy a vár átépítése már Kinizsi Pál regnálása alatt megkezdődött. Az első építkezések valószínűleg az 1480-as évek elején kezdődhettek, esetleg kicsit korábban, mivel Kinizsi ekkoriban kezdi Vázsonyból keltezni a leveleit. Ebből a korszakból származhat a várban fellelt gótikus és reneszánsz töredékek egy része, s ekkor épülhetett a palota is.

A békeévek Mátyás haláláig tartottak. 1490-ben Habsburg Miksa trónigényét fegyverrel kívánta érvényesíteni, s Magyarországra indult. Ez év november-decembere folyamán elfoglalta Vázsonykő várát is, ahol Szegedi László kutatásai szerint meglehetősen tiszteletlenül viselkedtek a vitézek, s a vár állagát és felszereléseit jelentősen rombolták. Az erősséget Kinizsi 1491. június 25-e körül szerezte vissza, egyes mondák szerint a levágott ellenség fejét a vár körül oszlopokra tűzette, mutatván, így jár, aki Kinizsivel szembeszáll.

A Miksa-féle „hódoltatás” eredménye egy újabb építkezés lett, melyet sokak szerint Kinizsi somlói várkapitánya, Leányvalvi Ágoston vezetett. A törökverő hős 1494 novemberében meghal, de előtte, 1492-ben a várát Benignára ruházza, akinek meggyűlik a baja a Vezsenyi-leszármazottakkal. Végül őket kifizetve megússza a jogi ostromot.

Az építkezések és erődítések jelentős része a kutatók szerint Kinizsi halála után, Horváth Márk idejére tehető. Aigner Jenő szerint valószínű, hogy a 15. század végi és 16. század eleji munkálatokat nem a neves főurak, Kinizsi és Horváth, hanem a feleség, Magyar Benigna vezényelte le.

A nagyvázsonyi pálos kolostor fénykorában. A kolostort 1552-ben robbantották fel a helyi főurak, félvén, hogy a török oda befészkeli magát. (Takács András rajza)

Zavaros évek

Horváth Márk 1508 körül valószínűleg lovasbalesetben az életét vesztette, s a vár egy korabeli nehézfiú, Kereki Gergely, Benigna harmadik férjének a befolyása alá került.

A korabeli birtokviszonyokat meglehetősen nehéz tisztázni. A 15. század elejéig nincsen nagyobb gond: 1472-1492 között Kinizsi, 1492-1497 között Benigna, 1497-1508 között Horváth Márk volt a birtokos. Horváth halála után 1508-1514-ig Benigna, majd 1514-1519 között, egészen haláláig Kereki Gergely kezében volt a vár. Aigner Jenő kutatásaiból tudjuk, hogy Kerekit Benigna egy vadászbalesetnek tűnő szituációban megölette, s a reneszánsz úrnő ellen a korszak egyik legnagyobb pere indult meg. Benigna a pallostól megmenekült, azonban birtokait elveszítette, bár az is igaz, hogy 1525 körül még Vázsonnyal kapcsolatban kerül említésre a neve.

A vázsonyi vár fénykorában, Kinizsi (és Horváth Márk) beruházásai után. Az építkezések során valószínűleg a vázsonyi úrnő, a feleség, Magyar Benigna járt el. (Éri István rajza)

A vár építéstörténetéről lásd bővebben Pátkai Ádám Sándor cikkét, amely a jelen linkre kattintva érhető el.

Hogy 1519-1524 között ki volt a vár birtokában, nem teljesen tisztázott, a per elhúzódása és Benigna 1525-ös utolsó vázsonyi jelenlétéből azonban feltehető, hogy a vázsonykői fekete özvegy kezében volt a Kab-hegy lábánál fekvő erősség. Ezt támasztja az is alá, hogy az „új” birtokos csak 1524-től kerül: Mária királynő királyi jogot vélt felfedezni várban, ezért azt 1524-ben Szvetkovics Katalinnak, Batthyány Ferenc feleségének, kedves udvarhölgyének adta. Katalin ancilla azonban nem bírta sokáig, 1526-ban Werbőczynek adományozták az erősséget, ennek ellenére a kutatók szerint a tényleges birtokos valószínűleg a Horvát család volt az 1520-as években. Szapolyai Ferdinándhoz hasonlóan osztogatta a várbirtokot saját hívei között: 1527 körül Kinizsi korábbi vitézének, Bodó Ferenc (címzetes) birtokába került a vár. A Szapolyai-féle juttatással szemben a Horvát család tiltakozik, mire Ferdinánd megerősíti őket birtokukban. Kinizsi hajdani erősségének viszontagságai ezzel nem értek véget: 1531-ben Kereki „szellemi utódja”, a kegyetlenkedő Móré László kezében találjuk a várat, de azt hamar elveszíti.  Vázsony helyzete végül 1533 körül stabilizálódik: ekkor a Horváthok szerzik meg a várat, melyet Ferdinánd 1539-ben véglegesít. Ezzel kezdetét veszi a török által vérvörössé festett több mint egy évszázadon át tartó végvári Horváth-korszak. Ez a cikksorozat következő részében lesz olvasható.

A Titanic tragédiája a világ legismertebb hajókatasztrófája, melyben – a tudomány mai állása szerint – két magyar is életét vesztette. Egyikük, Weisz Lipót – vagy Leopold Weisz – egy veszprémi származású, ígéretes jövő előtt álló szobrász volt. Róla, az egyetlen – jelenleg ismert – csonkahoni Titanic-áldozatról szól a következő cikk, amely nagyrészt Rybár Olivér és Györe Zoltán „A Titanic veszprémi áldozata – Weisz Lipót” c. kiváló dolgozatán alapul.

A Titanic (Forrás: National Geographic)

Kérdés persze, hogy ekkoriban kit tekinthetünk magyarnak. A korszakban az állampolgárság ugyanis nem feltétlen jelenti a nemzetiséget a többnemzetiségű Magyarországon és Monarchiában. A Titanicon a nyilvántartások szerint 49 osztrák-magyar állampolgár szerepelt, míg egy londoni konzulátusi jelentés 33 magyar utasról tesz említést;  ezen 33 személy nagy része a kimutatások szerint viszont horvát vagy bosnyák származású volt. E körben tehát célszerűbb azokat magyarnak nevezni, akik magyar nemzetiségűek és/vagy magyar anyanyelvűek voltak.

A kutatók két olyan személyről tudnak jelenleg, akiknek anyanyelve magyar volt. Egyikük Navratil Mihály, felvidéki (szeredi) származású szabó volt, aki egy pozsonyi és pesti kitérő után nyakába vette a világot, s Nizzában telepedett le egy időre. A volt italáliai, ekkor már francia városban esett meg az a véletlen vele, hogy egy magyar ügyféllel találkozott, akivel tökéletes magyarsággal el tudott beszélgetni.

A másik személy az egyetlen trianoni Magyarországon született áldozata a Titanicnak, aki nem más, mint a veszprémi születésű Weisz Lipót.

Veszprém a 19. században (Forrás: Wikipédia)

Nem zárható ki az sem, hogy a Titanicon további magyar nemzetiségű és magyar anyanyelvű utasok is utaztak. Ezt támaszthatja alá az is, hogy egyes túlélők szerint a harmad-, majd másodosztályon Josef Peruschitz bencés szerzetes magyarul is prédikált. Peruschitz (vagy Perušić) édesapja egyébként Magyarországról, a mai Burgenlandhoz tartozó Szabadbárándról (Großwarasdorf) származott, s neve alapján valószínűleg gradistyei (nyugat-magyarországi) horvát volt. A magyar(országi) származás és magyar nyelv elszármazottként is fennálló ismerete Peruschitzot is a magyarság felé sodorja, a magyar nyelvű prédikáció pedig azt jelentheti, hogy a misén magyarok is részt vehettek. Ezek a magyar katolikusok lehettek a korábban említettek (Navratil katolikus többségű településről származott, Weisz kikeresztelkedése sem zárható ki, bár a misén való jelenlétről nem tudni), de az is könnyen előfordulhat, hogy további magyarok utaztak az óceánjárón.

Veszprémtől Montreálig

Weisz Lipót (vagy Leopold) életútja sokáig ismeretlen volt a hazai publikum számára, ezen változtatott a Rybár-Györe-féle kutatás. Weisz Leopold 1876. április 27-én született Veszprémben Weisz Zsigmond és Heiman (Heumann) Éva gyermekeként. A Weisz család először Budapestre, Erzsébetvárosba, majd Bécsbe költözött. Lipót a tanulmányait Bécsben, Münchenben majd Párizsban folytatta, 1905-ben pedig már Angliában találjuk, ahol bromsgrove-i „Bromsgrove Guild of Applied Arts” azaz a Bromsgrove-i Iparművészeti Céh szobrászaként találkozunk vele. A Birminghamtől 21 kilométerre fekvő kisvárosban működött a kor egyik legsikeresebb céhe: a bromsgrove-i mesterek készítették többek között a Buckingham-palota híres kovácsoltvas kapuit, de közreműködtek a Lusitania faragványainak kidolgozásában is. Ezekben már lehetséges, hogy Weisz Lipót is közreműködött.

A Közép-Angliában töltött évei alatt ismerte meg későbbi feleségét, Mathilde Pëde-t, akivel 1909 körül kelt egybe. Az összeírások szerint 1911-ben is a Birmingham melletti Bromsgrove-ban élt a pár, valószínűleg az alábbi, Victoria Road 4. sz. alatti házban.

Bromsgrove, Victoria Road 4., Weisz Lipót hajdani lakhelye (Forrás: Google Térkép)

A Rybár-Györe féle kutatás szerint Weisz ekkoriban ismerkedett megy Edward Lancelot Wren brit építésszel, akinek javaslatára Kanadába, egészen pontosan Montrealba ment. Weisz egy másik tragikus sorsú hajó, a Lusitania fedélzetén hajózott Liverpoolból New Yorkba 1911 szeptemberében. Az utaslistán 35 éves katolikusként van feltüntetve, amely azt is jelentheti, hogy az eredetileg zsidó vallású Weisz lehetséges, hogy a római katolikus felesége miatt kikeresztelkedett.

Mathilde Françoise Pede, Weisz Lipót özvegye (Forrás: Encyclopedia Titanica)

A New York-i érkezés után hamarosan északra vette az irányt a veszprémi származású szobrász, s meg sem állt Montrealig. A kanadai városban elkészítette két, máig megcsodálható művét. Weisz Lipót kezei által készültek a Montreali Szépművészeti Múzeumnak helyet adó, ma Michal és Renata Hornstein-pavilonnak keresztelt épület frízei, valamint a Dominion Express Building épületen lévő pajzsok is, amelyek Kanada akkori 9 (mára 10) tartományának címerei voltak.

A Dominion Express épülete Montrealban a századelőn. Az épületen lévő pajzsokat Weisz Lipót faragta (Forrás: Numerique)

A végzetes véletlen, avagy a Lusitania helyett a Titanic

Weisznek megtetszett Kanada, s elhatározta, hogy művészi tehetségét Montrealban kamatoztatja. Hazautazott Angliába, eladta a házukat, s a feleségével minden vagyonát összepakolva az Újvilág felé vette útját. A házaspár a Lusitaniára foglalt helyet, azonban a szénsztrájk miatt az utazás elmaradt, így a Titanicra esett a választásuk.

Weisz nem kívánt visszatérni Angliába, s a ház értékesítésből szerzett pénzét részben dollárba, részben aranyba fektetve szállt 1912. április 10-én Southamptonban a Titanic fedélzetére. A veszprémi szobrász kabátjában egyes források szerint akkoriban 15.000 dollárnak megfelelő 21 kg (!) súlyú arany rejtőzött. Ez ma nagyságrendileg (több) százmilliós vagyont jelentene forintban.

A Montreali Szépművészeti Múzeum egy kiadványa szerint Weisznek kellett (volna) magával vinnie (vagy elkészítenie) a múzeum épületén lévő frízeknek az eredeti gipszmintáit, ez azonban a Titanic tragédiája miatt elmaradt.

A Montreali Szépművészeti Múzeum, amelynek a frízeit (a két oldalt található ablakok felett) Weisz Lipót készítette (Forrás: Montreal Museum of Fine Arts)

A házaspár a másodosztályon utazott, jegyüket 13 fontért vették, amely mai árfolyamon nagyjából 450-500.000 forint összegre rúgna. Az utastársak kedves párnak ismerték meg őket, Weisz a hajón utazó, ekkor 12-13 éves Bertha Wattnak az emlékkönyvébe készített egy szép rajzot.

A végzetes éjszakán Mathilde elénekelte a kor egyik slágerét, a „Last Rose of Summer” c. dalt énekelte el, majd férjével a fedélzeten sétált, ahol hirtelen hűvössé vált az idő. A házaspár este 23:40 előtt tért nyugovóra, hamarosan azonban remegést éreztek a hajón. Igen, ez volt az a jéghegy, amely megpecsételte a világhírű óceánjáró sorsát. Mathilde kiment a folyosóra, s megkérdezte a személyzet egyik tagját, mégis mi történt, a válasz borítékolható volt: semmi.

Hamarosan azonban kitört a pánik. A személyzet egyik tagja végigfutott a folyosón, ordítva, hogy minden gyermek és nő menjen a fedélzetre. Weisz Lipót ekkor megnyugtatta feleségét, mondván, ez egy bevett szokás a tengeren, aggodalomra nincs ok.

A káoszban a pár elkeveredett egymástól. Mathilde-nek sikerült bejutnia egy mentőcsónakba, Weisz Lipótnak azonban már nem jutott hely. Weisz valószínűleg minden értékes vagyontárgyukat kabátjába helyezte, s így érte a végzet. Mathilde-t a Carpathia gőzős hajnali 4 óra 10 perckor mentette ki. Weiszné, bár férjét siratta, mégis erősnek mutatkozott, s ott segített utastársainak hatalmas (hét nyelvet beszélt!) nyelvtudásával, ahol tudott. A Carpathia április 18-án érkezett meg New Yorkba, de Weisz Mathildénak ekkor sem volt nyugalma: mivel nem volt vagyona, ezért ki akarták toloncolni.

Az RMS Carpathia, amely a Titanic túlélőinek egy részét, köztük Weisz Mathildét is New Yorkba szállította. A hajó egyik hőse volt annak magyar hajóorvosa, Lengyel Árpád (Forrás: Wikipédia)

Weisznét végül férje „mentette meg”: Lipót testét Új-Fundland partjainál találták meg. A 293-as számon nyilvántartásba vett elhunyton egy fekete kabát volt, valamint egy ing „W.L.” monogrammal. A kabátban jó pár vagyontárgy volt, többek között egy aranylánc, 56 dollárnyi arany, egy dollár és pénzérmék, valamint 30 font és 26 dollár. A férjénél talált értéktárgyakat tartalmazó, 600 dollárra (mai áron kb. 8.000.000 forint) biztosított csomagot 1912. július 9-én vehette át az özvegy, s ezzel megmenekült a kiutasításból, s élete végéig Montrealban telepedett le.

Weisz Lipót holttestét Új-Fundland partjaitól Halifaxbe, majd Montrealba vitték, s a Baron de Hirsch zsidó temetőben május 6-án 2 órakor, helyezték végső nyugalomra. A temetési szertartást Hermann Abramowitz rabbi vezette.

Weisz Lipót sírja sokáig jelöletlen volt, mígnem 2007-ben a temető saját költségén sírkövet emelt a veszprémi származású szobrásznak. A sírkő felirata a kutatás akkori állása miatt nem volt teljesen pontos: Pestet jelölte születési helyének, s születési évének pedig 1880-at.

Az özvegy, Mathilde Pëde 1914-ben újraházasodott, s újdonsült férje Weisz üzlettársa, Edward Lancelot Wren lett. Mathilde élete végéig magánál tartotta a volt férje által faragott fanyelű levélbontó kést és fakeretű tükröt.

Weisz Lipót emlékét pedig a mai napig őrzi a Montreali Művészeti Múzeum és a Dominion Express épülete, s ki tudja hány, máig nem azonosított műalkotás.

Weisz Lipót sírköve a montreali Baron de Hirsch zsidó temetőben (Forrás: Encyclopedia Titanica)

Nagyvázsony országosan ismert település, hírneve két pilléren alapul: Kinizsi Pálon és az ő általa 22 éven át bírt váron. A most induló cikksorozatban Vázsony legfontosabb nevezetességét, Vázsonykő várát, azaz a Kinizsi-várat kívánom bemutatni.

Kinizsi-e a vár?

Kezdjük az elején! Szőrszálhasogatásnak tűnhet, de fontos kicsit elidőzni a vázsonykői erősség elnevezésénél is. A köznyelv s a szakirodalom jelentős része is Kinizsi-várnak hívja a Vázsonyi-séd partján álló erődítményt.

Ez ugyanakkor nem teljesen pontos. Anélkül, hogy most tüzetesebben bemutatnám a vár történetét – amire a következő cikkekben lesz bőven alkalom –, ki kell hangsúlyozni, hogy a vár tulajdonosai között Kinizsi amolyan primus inter partes, azaz első az egyenlők között szerepet tölt be. Kinizsi volt a vár legfontosabb birtokosa, a vár első nagyobb bővítése is az ő idején történt, azonban „csúcsformáját” valószínűleg nem a veretlen törökverő hadvezér regnálása idején, hanem halálát követően, a 16. század elején érte el, melyben Aigner Jenő véleménye szerint valószínűleg nagy szerepe volt a hajdani feleségnek, Magyar Benignának is.

Csikász Imre elátkozott Kinizsi-szobra

Kinizsi 22 éven át tartó vázsonyi regnálásából bő egy-másfél évtizedet tölthetett a Déli-Bakony lábánál, s ez volt az az évtized, amely évszázadokra meghatározta Vázsony és környékének sorsát. Mátyás legkedvesebb hadvezérének halála után a Horváth család bírta a várat és Vázsony birtokát több mint egy évszázadig, majd a Zichyk következtek két felvonásban 236 éves birtoklással.

A várat sem Kinizsi építtette, hanem a Vezsenyiek; Pál urunk az erősséget készen (vagy talán „félkészen”, felújítás idején) kapta.

S hogy miért Kinizsinek tulajdonítja a népnyelv a várat, ha nem is ő építtette, s összesen "csupán" 22 évig kötődött hozzá? A válasz egyszerű: azért, mert a törökverő volt annak messze leghíresebb és legjelentősebb birtokosa. Éppen ezért én is sokszor fogom használni a „Kinizsi-vár” kifejezést, még akkor is, ha történetileg nem teljesen pontos.

Balatoni panoráma helyett a Déli-Bakony lankái, avagy minden kezdet nehéz

Rengeteg monda és elmélet kerül elő Vázsonykő erősségének építésével kapcsolatban. Darnay (Dornyai) Kálmán és Zákonyi Ferenc szerint ugyanis a vár helyén állt korábban Caesariana vagy Praetorium római castrum, mely az Aquincumba vezető út mellett feküdt.  Ezt Darnay azzal gyanúsítja a Vezsenyieket, hogy Caesariana romjaiból építtették a várat. Ugyanakkor sem az Éri István, sem a Pátkai Ádám Sándor által vezetett ásatások (melynek eredményeiről ide kattintva lehet olvasni) nem mutatták ki ezt a római eredetet, a legrégebbi falrészletet a 14. század végére datálják a régészek. Az egyetlen római emlék egy római kori érme volt, mely Győrffy-Villám Zsombor szerint akár a közeli, ekkor még látható remézi római romok közül is kerülhetett a várba.

A Kinizsi-vár "elődje", a Zádor-vár fénykorában (Forrás: Várlexikon [akit bővebben érdekel Zádor-vár története, az olvassa el a Várlexikon vonatkozó cikkét])

A vázsonyi építkezés ennél fiatalabb. A történet a Pécsely feletti Szabad-hegyen veszi kezdetét, ahol a Döbröntei Himfi Benedek által megkezdett (valószínűleg illegális) építkezést Vezsenyi (I.) László folytata, s egy egész pofás erődítményt húzott fel, balatoni (Tihanyra néző!) panorámával. Ezt az objektumot ma Zádor-vár néven ismerik. Az összkomfortos luxusotthont azonban nem „lájkolta” a terület jogszerű(?) birtokosa, a veszprémi káptalan, így a már kis híján befejezett építményt hosszú pereskedés után kénytelen volt elhagyni Vezsenyi László.

Panoráma Zádor-várból (Kép forrása: Bringakupa.hu)

Vezsenyi székhelyét pár kilométerrel keletre, a Kab-hegy lábánál fekvő Vázsonykőre tette át, s valószínűleg 1390-es években elkezdte felépíteni udvarházát a vázsonyi domb közepén.

A vár (pontosabban kúria) építésének pontos kezdőidőpontja a múlt homályába vész: vannak elméletek, amelyek szerint a torony egy része már a 13. század (!) végén állt, sokkal valószínűbb ugyanakkor, hogy Vezsenyi László egy zöldmezős beruházás keretében kezdte a vázsonyi vár építését.

Várat domb közepére?! Nooormális?

A Vázsonyba érkező turisták első kérdése általában akkor merül fel, mikor meglátják a vár fekvését. Az erősség ugyanis nem egy dombtetőn, vagy jól védhető helyen van, hanem egy domb közepén, amelyet jelenleg minden irányból rendkívül könnyen meg lehet közelíteni. Fel is teszik a kérdést, miért ide építették a Vezsenyiek a kúriájukat.Az építkezés helyszíne mellett ugyanakkor több indok is szól.

A Kinizsi-vár tornya a Baráti-puszta felőli hajdani Kenderföldek felől. A képen is látható, hogy a vár egy domb közepére épült.

Az első az, hogy a Vezsenyiek valószínűleg nem nagy és védhető erődöt, hanem inkább egy erődített kúriát kívántak építeni.

Az erődített udvarháznak gazdasági/stratégiai jelentősége is volt: a vártól egy nyíllövésnyi távolságra ágazott el a dalmát tengerpartra menő Zalapetend/Vigánt – Tapolca – Keszthely – Kanizsa, és az olasz tengerpartra vezető Pula – Sümeg – Vasvár – Muraszombat kereskedelmi útvonal, s az erődített épülettel a helyi uraság ellenőrizni is tudta az átmenő forgalmat.

A vár ugyanakkor nem volt teljesen védtelen a középkorban: északi oldalról szinte megközelíthetetlen volt, ugyanis a Vázsonyi-séd (Eger-patak) a mainál sokkal jelentősebb volt, s a mai Zichy-kastély és vár közötti (helyieknek: Új utca és Varga utca közötti)  részt szinte teljesen mocsárrá változtatta, így a vár megközelítése északról lehetetlen volt. Nem véletlen, hogy a várnak a nagyobb ablakai pont ezen irányba, a Kab-hegy felé néznek. A korabeli viszonyok között a Vezsenyiek nem számítottak tűzfegyverekkel való ostromra sem.

Nagyvázsony a harmadik katonai felmérésen. A képen látszik, hogy a piros karikával jelölt vár és környéke északról (a mai Zichy-kastély/Varga utca) a Vázsonyi-sédnek köszönhetően természetes védvonallal rendelkezett (Forrás: Mapire)

S az utolsó, rendkívül fontos indok „földhözragadtabb”: az erősség udvarán ugyanis bővizű forrás eredt. Míg itt alig kellett ásni a tiszta ivóvízért, addig a domb tetején akár 20-30 méter mély kutat kellett létesíteni a friss ivóvíz érdekében. Egy esetleges ostrom esetén ez a túlélésért – és felmentésért – küzdő seregnek nagy előnyt jelenthetett.

A fenti indokokból látható tehát, hogy a Vezsenyiek nem voltak megőrülve, amikor egy domb közepére kezdték el építeni udvarházukat, melyről nem tudhatták, hogy a jövőben a törökellenes végvári harcok egyik fontos erőssége lesz.

1907. március 19-e tragikus napja Vigántpetend, pontosabban egyik őse, Zalapetend történetének. A március idusát követő pénteken keletkezett tűzvész ugyanis a falu lakóházainak több mint negyedét elpusztította, s valószínűleg több mint száz főt tett földönfutóvá.

Vigántpetend madártávlatból

A jelen cikk levéltári kutatások alapján és az Arcanum adatbázisának felhasználásával készült.

Ha nem akarsz lemaradni a Kinizsi-sírkutatás fejleményeiről, vagy érdekel Nagyvázsony és a Bakony/Balaton-felvidék helytörténete, kövesd a Vázsonykő oldalát Facebookon is!

Vigántpetend, azaz Vigánt és Petend történetét végigkísérik a tűzesetek. A környéket már a törökök is felégették, de a „boldog békeévek” során is rendszeresen pusztítottak kisebb-nagyobb tűzvészek. Nem volt olyan évszázad, hogy nagyobb tüzek ne árnyékolták volna be Vigánt, Petend és Vigántpetend mindennapjait, elég itt az 1954-es tűzoltóbalesetre gondolni. Vigántpetend kortárs történelme sem úszta meg tüzek nélkül: előbb a mai teleház helyén lévő raktár égett le, majd 2011-ben a Vadalmafa vendéglő vált a lángok martalékává.

Vigánt és Petend 1858-ban. A tűzvész a Zalapetend falu központját pusztította.

A 19. és 20. században rendkívül gyakoriak voltak a tűzesetek a Bakony és Balaton-felvidék határán. A tűzvészek gyakorisága több, egymást kölcsönösen erősítő okra vezethető vissza. A népesség növekedésének köszönhetően egyre jobban egybeépültek a települések, s az egymáshoz közel eső házak teteje általában szalma vagy nádborítású volt, a zsindely vagy cseréptető ekkoriban még ritkának számított. A sűrűn beépült falvakban a lakók udvaraikban tárolták a gyúlékony téli faanyagot, takarmányt, s többnyire fából készült munkaeszközöket is, s ezek kis folyosóként segítették, hogy a lángok akkor is elérjék a szomszédos házat, ha a háztetőről a szél nem fújná át a parazsat. A kisebb falvakban – mint amilyen Zalapetend is volt – ekkoriban nem jött még létre a tűz megfékezését célzó hatékony infrastruktúra sem, így a lángokat is a helyieknek, szakértelem és megfelelő felszerelés hiányában kellett megfékezniük.

A Vigántpetend központjában álló fecskendő az önkéntes tűzoltóságnak állít emléket, amely szervezet legnagyobb tragédiájában négy fiatal tűzoltó hunyt el

Az egyik legjelentősebb tűzvész 1869 novembere körül pusztított a két, ekkorra már egybeépült községben. A pusztítás hatalmas volt Petenden és Vigánton: 24 lakóház semmisült meg, s 30 család vált koldussá. Ebben a korszakban a közeli Nagyvázsonyban is két nagy tűzvész pusztított, az 1857-es során 63 ház vált a lángok martalékává, míg az 1863-as nagy tűz a „várnegyedet” pusztította el szinte teljesen, megsemmisítve a Kinizsi-vár tetejét is. 1899 októberében pedig Pulán öt áldozatot követelt az esküvői mulatság után elindult tűzvihar.

Pár éves viszonylagos nyugalom után újabb nagy pusztítás érte a Dörögdi-medence keleti végeit. 1906. március 19-én a Csipszer György felesége a kemence előterében tüzet rakott, ám az ajtaját nyitva hagyta. A márciusi szél a zsarátnokot felrepítette, s óriási tűzvészt idézve elő. Az egykori Csipszer-ház lehetséges, hogy a mai önkormányzat szomszédságában lévő ház helyén állt, ezt bizonyítja az is, hogy a károsultak között feltűnik Petend község is. A tűz óriási pusztítást végzett. Hogy pontosan hogyan terjedt, ahhoz további kutatások szükségesek, az viszont megállapítható, hogy Kapolcs és a Vigánti-hegy felé egyaránt pusztított, s valószínűleg a mai "főteret", a Görbeút kocsma környékét is.

Vigántpetend központja a volt Görbeút kocsma előteréből. A tűz valószínűleg a kép bal oldalán lévő piros tetős ház (bolt és önkormányzat) feletti lakóházból indult el. A fotóért köszönet Stifter Péternek!

A végeredmény siralmas volt: 25 lakóház és 16 melléképület semmisült meg a petendi tűzvész során, ami azt jelenti, hogy a lakóházak nagyjából negyede vált a lángok martalékává. Zalapetenden 1890-ben 97, 1910-ben 90 lakóház volt. Hogy 1906-ban mennyi lehetett, nem tudni pontosan. A népesség ekkoriban erőteljesen csökkent, tehát a 100-at aligha haladhatta meg a lakóházak száma. Ebből az következik, hogy a falu több mint negyede válhatott a lángok martalékává. Zalapetenden egy házat ekkoriban átlagosan 5 fő lakott, a lakosságszám 1890-ben 539 fő, 1910-ben pedig 431 fő volt. Ez alapján 100-130 fő közé tehető a lakóhelyüket elvesztettek száma. A károk teljes összege 39.618 koronára rúgott, ez mai értéken durván átszámolva 250-300 millió forint körüli, azaz több száz milliós összeget jelentene.

A tűzvész egyik csodája, hogy az esetről szóló tudósítások nem említenek halottakat, s – az ekkoriban hanyagul vezetett – historia domus sem emlékezik meg halottakról.

Hajliliomozó lányok Vigántpetenden. A képen látható épületek elődeit valószínűleg elpusztította a tűzvész, amely feltehetően a kép jobb oldalán lévő önkormányzat feletti (képen nem látható) épületből indult el.

A tűzvész tehát elpusztította Zalapetend központját, a lakosság negyedét, több mint 100 főt koldusbotra juttatva. A petendiek azonban nem adták fel. A falu lakossága 1910-ben 431 fő volt, 1920-ban viszont 454 főre gyarapodott, mindezt a háborús pusztítás és tucatnyi hősi halott ellenére.

A falu képe is megváltozott: a központban álló szalma- és nádtetős házak helyét a bádog- és cseréptetős házak váltották fel, amelyekből még ma is látható pár a falu központban. Ezek a bádogtetős házak a mai napig néma tanúként hirdetik a hajdani Zalapetend egyik legnagyobb tragédiáját.

Peng Mátyás kocsmája, amely a falu központban lévő Görbe út kocsma elődje volt

Pátkai Ádám Sándor a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum régésze, emellett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történelemtudományi Doktori Iskolájának PhD-hallgatója. Ádám korábban Erasmus+ ösztöndíjjal tanult az Egyesült Királyságban (Cardiff University - School of History, Archaeology and Religion), emellett több nemzetközi projekt résztvevője és szervezőjeként is közreműködött. Kiválóan ismeri Nagyvázsonyt és történelmét, 2018-ban vezetője volt Kinizsi-vár feltárásának. 2022 óta a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum tudományos titkárként is tevékenykedik 2022-ben a Laczkó Dezső Múzeum régészeként ő vezette a Szent István-templom környezetében folytatott ásatást, melynek célja többek között Kinizsi Pál és Horváth Márk maradványainak megtalálása volt.

A jelen interjúban Ádám pályafutását kívánom közelebbről bemutatni a nagyérdeműnek.

• Egy kis háttér. Hogyan kerül egy mihályházi fiú a Nagyvázsonnyal szomszédos Szentgálra?

Veszprém megyében, Pápán születtem és a városhoz közeli Mihályházán nőttem fel. Középiskolai tanulmányaimat a Pápai Református Gimnáziumban végeztem, majd onnan Piliscsabára kerültem a Pázmányra. A BA- és az MA-képzés is a régészetről szólt, s az egyetem elvégzése után szinte egyből munkalehetőséghez jutottam Veszprémben. Az ideköltözést követően 2019-ben nősültem meg, s ezután, ahogy lenni szokott, lázas háznézésbe kezdtünk feleségemmel, Ágival. 2020-ban költöztünk Szentgálra, s 2022-ben megszületett kislányunk, Johanna.

• Mióta érdekel a történelem? Mikor határoztad el, hogy régész leszel?

Valójában mindig is nagyon szerettem a történelmet, valószínűleg ez onnan jön, hogy lelkészcsaládban nőttem fel, édesapám a mihályházi református lelkész, aki szintén foglalkozott anno a gyülekezet történetével, a templommal. Egy idő után én is bekapcsolódtam e munkába és mondhatjuk, hogy a település és a gyülekezet történetével én kezdtem el „hivatalosan” foglalkozni. A gimnáziumi történelem tanáraim rendkívül meghatározó szerepet játszottak a történelemhez mint tantárgyhoz, a kutatáshoz mint életformához való hozzáállásomban. A középiskola végén eldöntöttem, hogy régész akarok lenni – bár akkor igazán még fogalmam sem volt, mit is jelent ez – de már több 10 éve foglalkozok, így vagy úgy régészettel. Jelenleg hatodik éve dolgozok Veszprémben.

• Mi a számodra legkedvesebb terület?

Fiatal koromból megmaradt a templomok iránti szeretet és középkori templomépítészettel kezdtem el foglalkozni az egyetemen. Majd ebből nőtt ki a doktori témám is, mely ötvözi a régi családi gyökereimet az egyetem tanult tudással. Ugyanis a téma a reformáció hatásai a középkori templomépítészetre, vagyis arra vagyok kíváncsi, hogy miként és főleg miért alakul át a középkori templomépítészet a kora újkorban, illetve hogyan alakult át Magyarországon a vidéki egyházi építészet a protestantizmus elterjedésével. Megjegyzem, soha nem elégedtem meg azzal, hogy „a reformációt követően lemeszelték a templomokban a freskókat…” messze nem ennyiről szól ez az egész. De emellett igazából nagyon kedvelem a tájrégészet és a történeti földrajz adta lehetőségeket is.

• Te vezetted a vázsonyi Kinizsi-vár legutóbbi feltárását. Hogyan ért a megtisztelő felkérés? Milyen érdekességekkel szolgált a várbéli feltárás?

Egészen hamar találkoztam a valósággal az egyetemi pad elhagyása után. Ma már nem áll meg az a dolog, hogy egy-egy munkahely „kihalásos” úton válna elérhetővé. Sőt, rettenetesen nagy a fluktuáció mindenhol. Én, mikor Veszprémbe kerültem, az elődöm Nagy Szabolcs Balázs, éppen távozóban volt az ELTE régész tanszékére, így az ő folyó munkáit vettem át. Már a célegyenesben tudtam meg, hogy a nagyvázsonyi vár is igy rám fog várni 2018-tól. Tehát mondhatni, rettenetesen nagy feladatnak tűnt így elsőre, persze kaptam segítséget, mivel Péterváry Tamás volt mellettem a feltáráson. Azt mondhatom minden szempontból érdekes volt az a négy hónap, ami a feltárásról szólt. Ez volt az első önálló ásatásom, persze, hogy izgalmas volt, menet közben volt egy vakbél-műtétem is, de sikerült hamar felépülni és folytatni az ásatás vezetését – ekkor Tamás vezette a munkálatokat. A palotaszárny teljes területének feltárása és a falszoros részleges feltárása történt meg ekkor, több ezer lelet került elő. Érdekesek a kályhacsempe töredékek, melyek például szerepet játszottak a felújítás során elkészült kályharekonstrukcióban is.

• Milyen távlati célkitűzéseid vannak a Szent István-templom sírkertjében folytatott ásatásokkal?

A Szent István templom és környezete, csakúgy, mint Nagyvázsony nagyon sok érdekességgel, illetve lehetőséggel szolgál Veszprém megye, de az egész ország középkorát tekintve. Nem kell kiemelni Kinizsi és Horváth Márk maradványainak feltárását, illetve az ebben rejlő szenzációt. Mellettük a temető gazdagsága jól mutatja egy korabeli mezőváros képét, melynek megismerése önmagában érdekfeszítő, de templom környezete ott rejti a falu késő középkori,  esetleg Árpád-kori előzményeit, melyek anyagi kultúra, népi építészeti, lakáskultúra tekintetében szintén rendkívül fontos adatokkal szolgálhatnak. Nagyvázsony területe, bár jól ismert és kutatott helyszínekkel van tele, mégis nagyon sok újdonságot adhat, melyekről remélhetőleg hamarosan mind szakmai, mind ismeretterjesztő fórumokon be tudunk majd számolni.

A vár és a Szent István templom kutatása mellett volt szerencsém már a tálodi kolostorhoz kapcsolódóan is felszíni és roncsolásmentes kutatásokat végezni többedmagammal, illetve a múzeumhoz kapcsolható gyűjteményi munkából kifolyólag a vázsonyi pálos kolostor leleteit és a kolostor történetét ismertettem a Magyar Nemzeti Múzeum nagyszabású Pálos kiállítása kapcsán a kiállítás katalóguskötetében. Tehát mondhatom, hogy nagyon sok szállal kötődöm már Nagyvázsonyhoz.    

A történelmi Magyarország területéről 23, a mai Magyarországról pedig 8 meteoritot tartunk nyilván, s ebből egy pont Nagyvázsonyra „esett”. Vagy mégsem? Ennek próbálok utánajárni!

Tűzgömb Nagyvázsony felett Karisztl Péter fotóján, akinek ezúton is köszönöm, hogy illusztrációként használhattam a fotóit a cikkhez.

Jelen cikk nem jöhetett volna létre Kereszty Zsolt kutatásai és a cikk megírása során nyújtott szakmai segítsége nélkül, amelyet ezúton is köszönök! Akit bővebben érdekelnek a meteoritok és Kereszty Zsolt munkássága, annak az alábbi két oldalt ajánlom: www.crbobs.hu, www.meteoritok.org

A jelen cikk az Arcanum adatbázisának felhasználásával is készült.

Meteorid, meteor, meteorit – egy kis gyorstalpaló

Meteor vagy meteorit? A köznyelv – köztük jelen sorok írója is – sokszor összekeveri. A szakirodalom szerint a meteorit egy világűrből származó természetes objektum, amely egy nagyobb égitest (jelen esetben a Föld) légkörébe való behatoláskor és az ezt követő becsapódáskor nem semmisül meg, azaz eljut a földfelszínig. Amíg az űrben mozog, addig az 1 méter alatti testeket meteoridnak nevezik, a légkörbe érve meteor, s a már említett becsapódáskor kapja meg a világűrbéli ásványokra jellemző „-it”-végződést.

Fontos kiemelni, hogy a meteoritokat mindig a megtalálás helyéről nevezik el – ez általában a becsapódáshoz eső legközelebbi települést jelenti, de lehet egy földrajzi hely is, például hegy vagy domb.

A meteoritokat anyaguk szerint három csoportra bonthatjuk: vas-, kő-vas és kőmeteoritokra. Megtalálási eloszlások tekintetében 4,5%-ot képviselnek a vasmeteoritok, 1%-ot a kő-vas meteoritok, a túlnyomó többség, 94,5 % pedig a kőmeteoritoké. Ennek hamarosan jelentősége lesz!

A Nagy-Vázsony meteorit egy darabja a bécsi Természettudományi Múzeumban (Forrás: Kereszty Zsolt: A Kaposfüred és Nagy-Vázsony vasmeteoritok története)

A nagy vázsonyi meteorhullás

1890.január 17-én délután 5 óra körül égi tünemény kápráztatta el a Déli-Bakony és Balaton-felvidék határán fekvő települést. Napnyugta után 22 perccel Kinizsi hajdani mezővárosa felett egy, a földről hold nagyságúnak látszó, délnyugati – talán a pálos kolostor és Pula, esetleg Vigántpetend – irányba tartó, ragyogó sárga jelenséget figyeltek meg, amely cukorsüveghez vagy egy nagy tölcsérhez hasonlított. Ebben a szélesebb időszakban a Magyar Királyság több helyéről jelentettek meteorhullást: január 4-én Lippán, 17-én pedig Abbáziában.

Történetünk nagyjából ekkor veszi kezdetét. Vázsony környékén járt ugyanis ekkor Koralovszky János, egy munkát kereső bányász. Ki tudja, talán az Úrkút-Halimba-Ajka háromszögben kívánt elhelyezkedni. Munka helyett viszont egy sokkal érdekesebb dologra lelt: egy kukoricaföld melletti vizenyős részen megtalált ugyanis egy 2 kg tömegű vasmeteoritot. Koralovszky megörült a kivételes „leletnek”, s azt elkezdte mutogatni a Vázsony környéki kocsmákban – némi anyagi ellenszolgáltatásért cserében.

Az 1751-es hrasinai meteorithullás rajza (Forrás: Wikipédia)

Hogy pontosan hol találtatott meg a meteorit, arról nem szól a fáma. a meteoritokat nyilvántartó "MetBull" (Meteoritical Bulletin Database) még egy koordinátát is megad a Nagy-Vázsony meteorithoz. A hely azonban csak részben felel meg a leírásoknak.

A MetBull adabázisa szerint nagyjából ide hullott a Nagy-Vázsony meteorit. A pontos helyszín nagyjából a nap irányában, a szemközti, forrás fölött lévő fától balra található. A helyszín valószínűleg csak egy általános koordináta Nagyvázsony településről, s nem a találás helyét jelöli.

A helyszín a Városi-domb alján található, nem messze a híres négy méter magasra tervezett Kinizsi-szobor talpazatától. A hely valóban vizenyős, forrásokkal teli, korábban a marhákat itatták itt. Az, hogy kukoricaföld is lett volna itt, nem találtam forrásokat. A Zichy családnak kertje volt nem messze a helyszíntől, de ott a századelőn a helyiek szerint virágok és gyümölcsök teremtek, kukorica valószínűleg nem. A kukoricaföld már csak azért is gyanús, mivel egy domboldalról van szó, amelynek első egyenesebb részén az országút halad végig. Fontos még megjegyezni, hogy a vázsonyi meteorhullásnak és meteortalálásnak mindezidáig nem találtam nyomát a vázsonyi és vigántpetendi helytörténeti forrásokban, azokról a kortárs, meteorhullás után 5 évvel érkező Németh Gábor plébános sem tudósít – ő pedig minden jelentősebb eseményét bemutatta a falunak. Meg kell jegyezni, hogy a vázsonyiak és Vázsony környékén lakók sem igen hallottak a meteorhullásról. Ez már csak azért is gyanús, mert Kereszty Zsolt elmondása szerint egy ilyen meteorhullás rendkívül nagy fénnyel és zajhatással jár. Egy ilyen esemény, főleg a téli nyugalom közepette minden bizonnyal felkeltette volna a vázsonyiak és környékbeliek figyelmét, s talán a mai napig emlegetnék. Ehelyett csupán pár újságcikk emlékezik meg a vázsonyi égi tüneményről. Nem tartom ugyanakkor kizártnak, hogy előkerül egy meteorhullásra és meteortalálásra vonatkozó forrás.

A meteorit tehát megtaláltatott, s híre eljuthatott Hornig Károly veszprémi püspökhöz is, aki nagy ásványgyűjtő hírében állt. Hornig megörült a „vázsonyi meteoritnak”, s egy feltételezés szerint megvásárolhatta azt.

A sztori ezután válik csak igazán érdekessé, melyet Kereszty Zsolt munkáinak összefoglalása útján röviden ismertetek.

A Városi-domb 1924-ben. A MetBullban megjelölt koordináta helyétől pár tíz méterről készült a fotó. A fotó a Zichy család gyűjteményének része, köszönet érte dr. Zichy Mihálynak és Zichy Pálnak!

Kaposfüredtől Nagyvázsonyig – nem engedtünk ’48-ból?

Bő három évtizeddel vázsonyi meteorit megtalálása előtt, 1857-ben Kabán leltek egy meteoritot, melynek története kalandosnak mondható. Az űrbéli objektumot ugyanis be kellett volna szolgáltatni a bécsi Császári Gyűjteménybe, a „rebellis” magyaroknak ez viszont az eszük ágában sem volt. Eljátszották, hogy a kabai meteorit elveszett, így végül nem került „labanc kézbe” a magyar kincs – melynek darabjai a mai napig fellelhetők a múzeumokban.

Kereszty 2016-os – saját bevallása szerint azóta már meghaladott cikkében – hasonló történetet vázol fel a Nagy-Vázsony meteorittal kapcsolatban is. A vázsonyi „kincs” ugyanis hivatalosan a mai napig a bécsi Természettudományi Múzeumban található, azaz valahogy osztrák kézbe került. Annyit tudunk a korabeli leírásokból, hogy a meteoritot Mayer von Günthof tehetős, bécsi textilgyáros adományozta a múzeumnak, de hogy mikor és hogyan, na, erről nem szól a fáma.

Fontos megjegyezni, hogy ez idő tájt Vázsonyt a bécsi Ringen belül már elismert Todescók utódai, a Liebenek bírták. A Todescók egyik első jelentősebb üzlete pont a textiliparban csúcsosodott ki. Lehet, hogy Günthof ismerte a vázsonyi uraságokat, s nem lehetetlen az sem, hogy Günthof a vázsonyi birtokosokon keresztül szerezte meg a meteorit darabját. A Todescóktól nem állt messze a vázsonyi kincsek Bécsbe vitele – elég a római kori leletek Vázsonyból történő eltűnésére gondolni.

Egy ideig a titok nyitjának tűnt egy korábbi – bizonyíték hiányában meghaladott – feltételezés. 1995-ben ugyanis Kaposfüreden Török Marcell plébános meteorhullást látott, később pedig egy vasmeteoritot talált, s a találás helyszínén később kápolnát emelt.

A történet szakember számára, már elsőre meglehetősen hihetetlen volt, számos ellentmondást tartalmazott, Kereszty kiemeli, hogy teljesen hihetetlen, hogy egy meteorhullást követően valaki szinte azonnal megtalálja a több tíz kilométer magasban látott objektumot, s a találás körülményei (ti. izzó meteorittest) is elütnek az eddigi meteortalálások tapasztalataitól.

A kaposfüredi meteorit  (Forrás: Kereszty Zsolt: A Kaposfüred és Nagy-Vázsony vasmeteoritok története)

2016-ban végül úgy tűnt, kiderült a kaposfüredi meteorit titka. Ekkor Marcell atya elmesélte, hogy a meteoritot korábban papi felszentelésére ajándékba kapta egy barátjától, akihez előszőr Veszprémből, majd Szegedről jutott a meteorit a második világháború legvégén. Kereszty Zsolt eközben összehasonlította a Bécsben található meteorit mintáit több más meteoritéval, s rájött, hogy a Vázsonyban talált meteorit kémiai összetétele hibahatáron belüli egyezőséget mutat egy Mexikóban talált, a 19. század végén meglehetősen gyakori és népszerű meteorittal, a Tolucával.

Hogy akkor mi is történhetett? Igyekszem pár mondatban elmagyarázni Kereszty Zsolt korábbi elméletét. A 2016-os elmélet szerint az ásványgyűjtő Hornig már korábban is rendelkezett egy, a korban meglehetősen elterjedt, s könnyen hozzáférhető Toluca-példánnyal. Amikor kopogtattak, hogy a Császári Gyűjteménybe akarják vinni a Nagy-Vázsonyt, Hornig nem a vázsonyi vasmeteoritot, hanem a Tolucát adta oda, így cselezve ki a sógorokat.

A Nagy-Vázsony ezt követően a háború végjátékáig Veszprémben maradhatott, ahonnan végül kalandos úton ismét sikerült kimenekíteni. Ezt a kimenekített meteoritot szerezte meg később Török Marcell atya. A kaposfüredi meteorit tehát nem más, mint a trükkösen megmentett Nagy-Vázsony! Kereszty kiemeli, hogy a fentiek csupán a feltételezései, bizonyítékok hiányában biztosat nem tudni a meteorittalálásról. Az viszont szerinte bizonyosan kijelenthető, hogy Kaposfüreden ott és akkor nem volt meteorhullás.

Hornig Károly (Forrás: Wikipédia)

Létezik-e a Nagy-Vázsony?

Szenzációs sztori! Vagy mégsem? Nemrég sikerült elérnem a téma legkiválóbb kutatóját és szakértőjét, Kereszty Zsoltot, akit az alábbiakban kérdeztem a Nagy-Vázsony sorsáról.

2016-ban jelent meg cikke a Nagy-Vázsony meteorit sorsával kapcsolatban. A cikkek egy mozivásznakra illő történetben mutatják be a meteorit sorsát. Hogy állnak most a legújabb kutatások? Valóban egy Toluca-darab található Bécsben Nagy-Vázsony elnevezés alatt?

Kereszty Zsolt: Ahhoz, hogy bebizonyosodjon, hogy Toluca-darabot takar a Nagy-Vázsony elnevezés egy költséges izotópos vizsgálatra van szükség, e nélkül nem lehet tudományos szempontból bizonyosat mondani. Egyébiránt nagyon örülök, hogy rajtam kívül más kutató is felkarolta ezt az érdekes témát.

A kutatásai alapján lehetséges, hogy Nagyvázsonyban valóban találtak meteoritot? Mekkora az esélye annak, hogy egy meteorhullást követően közvetlenül meg is lelik a „csoda tárgyát”?

Kereszty Zsolt: Lehetséges, igen, bár olyan esetről nincs tudomásunk, hogy valaki látta a hullást okozó tűzgömböt és utána „csak úgy véletlenül” ráakadt szinte azonnal a hullott példányokra. Kissé kalandos, „népmesei” nagyot mondó motívumot érzek itt… A megtalálás valószínűsége nem zéró, viszont ehhez szakszerű, számításokon alapuló sok résztvevős terepi, kereső expedíció szükséges. Olyanról természetesen tudunk, hogy látták a tűzgömböt és azért találták meg a robbanás után pár perccel a meteoritokat, mert a szerencsés véletlennek köszönhetően az éppen egy házba vagy valamilyen tárgyba csapódott, a szakirodalom ezeket a meteoritokat „hammer fall”, suta magyar fordítás szerint „károkozó” meteoritoknak nevezi.

Kutatásai mai állása szerint létezik-e nagyvázsonyi meteorit?

Kereszty Zsolt: Szakmai véleményem szerint, 1890-ben lehetett Vázsonyban meteorit hullás, de hogy nem annak a közvetlen darabjait találta meg Koralovszky és nem azt szolgáltatták be Bécsbe, az igen valószínű. Hogy ha valóban volt hullás, a kérdés már csak az, hogy hol van annak valódi mintája? Érdemes lenne a Veszprémi Érsekségen vagy a környékbeli történeti forrásokban tovább kutakodni

Az, hogy létezik egy Nagyvázsonyról elnevezett meteorit, nem vitás. Az, hogy 1890. január 17-én meteorhullást láttak Nagyvázsonyban, szintén nem vitás. Az már inkább, hogy landolt-e aznap meteorit Nagyvázsony környékén már annál inkább. Hogy a Bécsben és Londonban található meteoritot Nagyvázsonyban találták-e, az is.

Mi lehet a háttérben? Rászedték a bécsieket? Üzleti indokokból találták ki a nagy vázsonyi meteorittalálást, hogy aztán így adják el az arra fogékonyaknak, a sztoritól pedig ma sem tudunk szabadulni? Nem tudjuk. De remélhetőleg, valamikor fény kerül az igazságra.

Tűzgömb Nemesleányfalu és Nagyvázsony fölött (Forrás: Karisztl Péter)

Hihetetlen, de valóban volt olyan történelmi pillanat, amikor Nagyvázsony földjén történt koronázás – nem is olyan régen, 1916-ban!

IV. Károly a koronázási dombon (Forrás: Pinterest)

Ha koronázás, akkor mindenkinek a koronázó városok (például Fehérvár, Pozsony, Buda, Sopron) jutnak eszébe, adódik hát a kérdés, mi köze van egy Bakony és Balaton-felvidék határán fekvő, fénykorában is „csupán” mezővárosi rangig jutó településnek a koronázáshoz.

A titok nyitját a koronázási dombban kell keresni. A koronázási domb (régies nevén királydomb) a koronázó városban a Magyar Királyság vármegyéinek és törvényhatósági városainak földjéből emelt mesterséges domb, amelyre a király a koronázást követően koronázási díszben fellovagolt, s Szent István kardjával a négy égtáj felé „napvágást” tett. Ezen suhintás a király kötelezettségét jelezte, tudniillik az uralkodó köteles volt megvédeni országát a külső támadásoktól.

A kardvágás a 15. század közepére vezethető vissza, de előképei már a Szentírásban és a pogány korban is megtalálhatók.

A koronázási domb a Szent György téren (Forrás: Fortepan)

Az utolsó két koronázás (1867 és 1916) során a kortársak részletesen leírták a koronázási domb összetételét. Ferenc József koronázása „kissé” botrányosra sikerült – már ami a koronázási dombot illeti. A ’48-ból nem engedő vármegyék egy része nem is küldött földet a dombra, vagy ha küldött, abban nem volt hála. A Vázsonyt is magában foglaló Veszprém vármegye például egyszerű termőfölddel emelte a pomát, a legszimbolikusabbat viszont Arad vármegye húzta: a világosi várból vett földdel járult hozzá a ceremóniához.

A következő, s egyben utolsó magyar koronázásra 1916. december 30-án került sor. Ferenc József halála után a korábban trónra esélytelennek tartott, későbbi IV. Károly örökölte a trónt. A háborús helyzetben megszervezett koronázás ünnepélyes volt, ám a hadi helyzetre tekintettel nem ért fel a korábbiak pompájával. A ceremónia fénypontját itt is a király koronázási dombra történő felvágtatása adta.

Épül a koronázási domb (Forrás: Fortepan)

A budai Szent György téren emelt koronázási dombot Kós Károly tervezte, s abba – Ferenc József koronázásával ellentétben – az egész Magyar Királyság „beszállt” egy láda, azaz 5 kiló földdel. Veszprém vármegye is kijelölte a szimbolikusnak és fontosnak ítélt helyeket, ahonnan földet küldött a koronázásra, s ezek közül az egyik Nagyvázsony volt, azon belül is a Kinizsi-vár földje. (Egyébként az utolsó magyar király valószínűleg járt Nagyvázsonyban és Vigántpetenden - átutazóban.)

Kinizsi Pál személye a korban újra reneszánszát élte, köszönhetően a feléledő nemzeti öntudatnak, amelyből kivette a részét Nagyvázsony is, mikor országos gyűjtést indított a történelmi Magyarország egyik legjelentősebb vidéki szobrának megalkotására – amelyen ki más, mint maga Kinizsi Pál szerepelt volna. Kinizsi – és az őt „felfedező” Mátyás király – személye volt tehát az, ami miatt vázsonyi föld is került a koronázó dombba.

A nagyvázsonyi Kinizsi-vár a 20. század elején

Nagyvázsony meglehetősen illusztris társaságba került. Veszprém vármegyéből a Vázsonnyal szomszédos Szentgál, Csatár, a veszprémi vár, Szentkirályszabadja, Várpalota, Berhida, Zirc és az akkor még ide tartozó Enying küldött földet. Országos szinten többek között Huszt, Eger, Nyitra, Trencsén, Zólyom, Szatmárnémeti, Nagybecskerek járult hozzá a koronázódombhoz.

Az elkészült dombra a ceremóniának megfelelően aztán fellovagolt IV. Károly, ám a domb tetejére érve a fején megbillent a Szent Korona, melyet a korban a balszerencse előjelének vettek. Sajnos nem alaptalanul, alig 4 év múlva ugyanis olyan tervek is születtek, melyek Vázsonyt határátkelővé tették volna. De ez már egy másik történet.

Kinizsi Pál 1494. november 24-én (más források szerint 29-én) hunyta le örökre a szemét a Száva mellett lévő Szent Kelemen városában. A kutatók huzamosabb ideig úgy gondolták, hogy rendkívül díszes végtisztesség adatott meg a veretlen hadvezérnek, Aigner Jenő legújabb kutatásai ezt azonban megcáfolni látszanak. Akit bővebben érdekel Kinizsi halála és maradványainak holléte, azt várjuk a 2022. december 17-i előadáson, amely részletei ide kattintva érhetők el.

Németh Gábor, nagyvázsonyi helytörténész rajza Kinizsi Pál temetéséről a vázsonyi historia domusban

Hogy hogyan nézett ki egy középkori temetés, azt kiválóan ábrázolja Hunyadi Mátyás bécsi és fehérvári temetési menete. Feldíszített városok, zsákmányolt lobogók felvonultatása és díszes ravatal járt egyik legjelentősebb királyunknak. Sokan fel is teszik a kérdést, miért ne járt volna hasonló Mátyás kedvenc hadvezérének?

Darnay Kálmán igen díszes és megható temetést képzel el Kinizsinek, ami írói fantázia szüleménye: szereplőinek egy része ugyanis nem lehetett jelen a törökverő temetésén, már csak azért sem, mert meg sem született ekkoriban. Szegedi László Megy a sírkő vándorútra c. kiváló művében hitelesen adja vissza a középkori temetéseket, s valószínűleg sok elem vissza is köszönt a néhai vázsonykői uraság utolsó útján is.

Kinizsi Pál tumbájának makettje (Forrás: Kinizsi-vár)

Aigner Jenő egy eddig még nem vizsgált forrást dolgoz fel legújabb, Magyar Benignáról szóló művében, mely nem más, mint Szapolyai István, örökös szepesi ispán és nádor levele vitézlő Himffy Imrének, a visegrádi vár várnagyának. Az 1494. december 10-én (a szeplőtelen fogantatás ünnepe utáni szerdán) Trencsénben kelt levélben Szapolyai szemtanúként írja le Kinizsi Pál temetését. A levélben megjegyzi a nádor, hogy „Pál ispán úr temetése olyan rendetlenül zajlott”. Két dolgot emel ki ezzel kapcsolatban Szapolyai: egyrészt általánosságban kiemeli, hogy Benigna elhanyagolta Kinizsi temetését, s azt nem a legnagyobb tisztességgel rendezték meg; másrészt sajnálatát fejezi ki, hogy Himffy nem tudott részt venni a temetésen. Előbbi egy általános megjegyzés, nem lehet tudni, hogy pontosan mit jelöl, talál a pompa és ünnepélyesség nem érte el a Kinizsihez méltó szintet. Utóbbi konkrét megjegyzés, s valószínűsíthető belőle, hogy Benigna elmulasztotta meghívni a korabeli vezetőréteg egy részét, s úgymond „megúszásra” játszott, ahogy Aigner Jenő is kiemeli. Úgy tűnik tehát, hogy Benigna nem egy Kinizsihez méltó temetést szervezett. Hogy ennek mi az oka? Talán a kedvezőtlen téli időjárás, a gyász, esetleg a megromlott kapcsolat – ez már valószínűleg sohasem derül ki. Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy Benigna nem volt teljesen hálátlan, ugyanis korának egyik legszebb, s ma is részlegesen fennmaradt sírkövét kapta a vázsonyi „fekete özvegy” első férje.

A vázsonykői pálos kolostor romjainak legkorábbi, ismert ábrázolása

A levél kelte és Kinizsi Pál halála nagyjából meghatározza a temetés időpontját is. Kinizsi november 24-én vagy 29-én hunyt el, Szapolyai pedig december 10-én már Trencsénben volt. A két időpont között 11/16 nap különbség van.

A Szendrő-Nagyvázsony út gyalog, napjainkban. Nagyjából ekkora távot kellett megtenni 1494 november/decemberében is a Kinizsit "hazaszállítóknak"

Szendrő és Vázsonykő között nagyjából 415-430 km a távolság, Vázsonyból Trencsénbe pedig nagyjából 250 km-es távot kell megtennie gyalog az utazónak. A korabeli viszonyok között egy gyalogos napi 25-40 km-t, egy szekérrel közlekedő pedig 30-45 km távolságot tudott megtenni,  egy siető lovas pedig akár 50-60 km-t is.

Nagyvázsony és Trencsén közötti legrövidebb gyalogutak.  Nagyjából ezt az utat tehette meg Szapolyai István is, miután részt vett a törökverő temetésén.

Kinizsi holttestét minden bizonnyal szekérrel hozták haza. Az útviszonyok ismeretlenek, de a középkor időjárását ismerve valószínűleg zord téli utazása lehetett a korabeli temetkezési vállalkozóknak. Ha a legoptimistább becslésből indulunk ki, akkor legalább 10 nap kellett ahhoz, hogy Szendrőből Vázsonyba érjenek. A Trencsén-Vázsony útvonalat Szapolyai valószínűleg gyorsabban, lóháton tette meg, s ez nagyjából 4 napjába telhetett.

A két adatot összeolvasva az tűnik valószínűnek, hogy Kinizsi temetésére valamikor december elején, talán december 4-6. környékén kerülhetett sor.

A korabeli útvonalak, s az utazások hossza még egy dologra világíthat rá: Kinizsi halálának valós időpontjára. Ugyanis míg a november 29-i elhalálozás esetén 11 nap telik el Szapolyai leveléig, addig a november 24-i levél már 16 napot jelent. A korabeli útviszonyokból, időjárási helyzetből kiindulva igencsak valószínűtlen, hogy Kinizsi holttestét november 29-ét követően december 10-ét napokkal megelőzően el tudták volna hozni Vázsonykőre.

Ezek alapján úgy vélem, hogy Kinizsi Pál halálának tényleges időpontja nagy valószínűséggel a többség által eddig is valószínűbbnek tartott november 24-i időpont.

Kinizsi hazahozatalával kapcsolatban pedig ki kell emelni, hogy a Szendrő-Vázsony útvonalat a korabeli utazási tempóhoz képest rendkívül gyorsan sikerült megtenni – talán Benignának emiatt nem volt kellő ideje a temetés megtervezésére.

A vázsonykői pálos kolostor romjai. Kinizsi temetése idején hasonlóan havas időjárás lehetett.