Szerző: Dr. Kandikó Csanád

Großwaschon, (Deutsch)Barnig, Pulau, Werstuhl, Totwaschon, azaz Nagyvázsony, Barnag, Pula, Vöröstó és Tótvázsony. Öt település a Balaton-felvidékről, melyek neve mind a mai napig egybefonódott a németséggel – vagy pontatlanabbul, ahogy szinonimaként használni fogom a jelen cikkben – a svábsággal. A magyarországi németek elhurcolásának emléknapja alkalmából az említett öt, Vázsonyi-medence vonzáskörzetében elhelyezkedő település német gyökereire kívánok egy pillantást vetni.

A jelen cikk az Arcanum adatbázisának felhasználásával készült a Nagyvázsonyi Német Nemzetiségi Önkormányzat felkérésére.

A vöröstói kálvária a mai napig népszerű turistalátványosság. A kálvária építése a német többségű és hagyományú vöröstói (Werstuhl) lakosok érdeme. (Forrás: Wikipédia)

Mekler, Hauck, Jáger, Timmer, Heilig – öt igen gyakori vezetéknév Nagyvázsonyban és környékén. Sok közös van bennük: mind német eredetűek, s mind évszázadok óta összefonódtak a Bakony déli lankáival.

Vázsonyban és környékén a németek nagyobb számban a 18. század elején jelentek meg. A török pusztítás következtében a korábbi, Árpád-korban kialakult településhálózat teljesen elpusztult. Ekkor halt ki teljesen Csepely, Billege, kicsivel korábban eltűnt Kabegyháza, szinte teljesen elnéptelenedett Vöröstó és Barnag, a zalai végeken pedig Tálod, Pula, (talán Imár), Vigánt és Petend esett az oszmán pusztítás áldozatául.

A török jelenlét a vidéken a 17. század végére szűnt meg teljesen, ekkor kezdhetett új életet a Balaton-felvidék és Déli-Bakony vidéke is. A Vázsonykő és környékének birtokát megszerző zichi és vázsonykői Zichy család tevékenyen hozzájárult a Vázsonyi-medence újbóli felvirágzásához. Eleinte magyar családok önállóan, szervezetlenül érkeztek a környékre, így épült például újra Vigánt és Petend is. A magyarság utánpótlása a környéken az ottomán pusztítás miatt meglehetősen nehéz volt, így az uraságoknak távolabbra kellett tekintenie. A délnémet vidékeken ekkoriban óriási népszaporulat volt, melyet a környékbeli települések már nem tudtak többet ellátni. Így jött tehát az ötlet, hogy a Balaton és Bakony közét elfoglaló Vázsonyi-medencében is délnémeteket kell letelepíteni.

Pula főutcája a 20. század elején. A korábban valószínűleg tisztán magyarlakta Pula a török pusztítás következtében néptelenedett el, s az üres "pusztára" az Esterházy család telepíttetett német családokat a 18. század közepén (Forrás: Pula)

Az első telepesek 1715 környékén érkeztek a korabeli Vázsonykőre, majd az évtizedek során megjelentek a környékbeli településeken is. A „svábok” betelepítése több szempontból is előnyös volt a Zichy család számára: egyrészt földművelést magas szinten művelő munkaerőhöz jutott, másrészt a protestáns többségű (elsősorban evangélikus, lásd Vázsonyi Márton) környéket „rekatolizálták” a telepesek. Legutoljára egyébként az Esterházy család birtokába tartozó Pulán kezdődtek meg a telepítések a 18. század közepén. A betelepítésnek köszönhetően a 18. század végére a németség a Vázsonyi-medencében már nagy valószínűséggel többségben lehetett.

A német jelenlétet jól bizonyítják a nagyvázsonyi temető 19. századi barokk sírkövei, melyek jelentős részén a sírfelirat is német nyelvű. Fontos megjegyezni, hogy bár a németek kultúrájukat és szokásaikat magukkal hozták, s német nyelvüket még bő másfél évszázadig megtartották, mégis magyarnak tekintettek magukra.

A nagyvázsonyi temető barokk sírkövei, melyeknek sírfelirata többnyire német nyelven íródott. Ez is jól jelzi, hogy a 19. században német többségű volt Kinizsi mezővárosa

A németek magyarságtudatát jól példázza egy 19. század közepén játszódó történet is. Ekkoriban Nagyvázsony még német többségű volt, s a helyi svábok nem igen beszéltek még magyarul. Egy ilyen nyelvtudásbeli hiányosságból parázs vita alakulhatott ki egy magyar és egy német között, s a magyar fél nem átallott „lesvábozni” a másikat. Az ügy egészen a Vázsony mezőváros gyűlése elé került, ahol az egyik német anyanyelvű társa meglehetősen bajoros akcentussal az alábbi módon kelt ki „de hisz mi mind magyarok vagyunk!”, s ezzel le is zárta a „svábkérdés” vitáját.

A helyi németek – hasonlóan a környékbeli, vagy akárcsak a soproni németekhez – a magyar nemzet részének tekintették magukat. A hungarus-tudat kialakulása több dolognak köszönhető. Az első német telepesek még a nacionalizmus térhódítása előtt jelentek meg, így hagyományaikkal együtt nem hoztak erős nemzettudatot magukkal. Amikor a nemzeti hovatartozás kérdése felmerült, addigra a Vázsony környéki svábok már egy évszázada magyar földön tartózkodtak. Azon a magyar földön, amely megélhetést és szülőhazát adott nekik, amelyért hálásak is voltak. Ezen hála jól látszik az 1848-49-es szabadságharc eseményei során is, ahol Nagyvázsony és a környékbeli falvak németsége fiatalok tucatját küldte harcba. A leghíresebb eset talán a pulai „sváb” fiataloké, akik a zalai honvédekkel az első sorban harcoltak Buda visszavétele során. A pulaiak voltak egyébként azok is, akik az ún. Kossuth-kalap tiltása idején tiltakozásképpen csak azért is Kossuth-kalapot kezdtek el hordani – igen, egy svábtöbbségű falu állt így ki a magyar szuverenitás ügye mellett.

A barnagi kálvária, amelyet a környező falvak is mintául használtak keresztútjaik létrehozásához. A németbarnagi lakosok a kálvária és templom megépítésével kívánták bizonyítani, hogy hosszú távon kívánnak a magyar földön maradni. (Kép forrása: Erre-Arra)

Bár nemzeti ellentétek nem voltak gyakoriak, a 20. század elejéig meglehetősen ritkák voltak a vegyes házasságok is. Ennek az oka nem pusztán a nemzetiségi, sokkal inkább a vallási elkülönülés volt: a katolikusok inkább katolikussal, a protestánsok ugyanígy, saját felekezetük tagjaival házasodtak elsősorban. Ez a fajta elkülönülés Barnagon tartott legtovább, itt a helyiek elbeszélése szerint a ’60-as évekig kellett várni az első vegyesházasságra.

A németség létszámának a csúcsát a 19. század közepére/végére érte el. Nagyvázsony azon kevés Veszprém vármegyei települések közé tartozott, amelyben a németség száma meghaladta az 1000 főt. Kinizsi városában 1880-ban 1142 német anyanyelvű élt, egy fővel lemaradva a magyarságtól, a lakosság 48%-át kitéve, mellyel a vármegye 4. legnagyobb sváb települése volt. Eközben Pula, Vöröstó és Barnag szinte teljesen német volt, míg Tótvázsonyban a németek számottevő többségben éltek.

A nagyvázsonyi Schumacher-ház, mely utolsó - német származású - tulajdonosáról kapta a nevét. Ma néprajzi múzeumként működik és a Kinizsi-vár után a falu második legfontosabb látványossága. (Kép forrása: Nagyvázsony)

A század végén az óvoda és iskolák létrejöttével az asszimiláció felgyorsult, s Nagyvázsony a leggyorsabban magyarosodó települések egyike lett. 1880 után a századfordulóig 29%-ot esett a németség számaránya, 1910-ben pedig már csak 307 német anyanyelvűt találni Kinizsi ősi fészkében. Vázsonyhoz hasonlóan csökkent a német anyanyelvűek aránya a Vázsonyi-medencében is, ugyanakkor Pulán, Vöröstón és Német-Barnagon továbbra is többséget alkottak.

A német anyanyelvűek eltűnése több okra vezethető vissza. Fontos kiemelni a magyar iskolahálózatot, melyben a fiatal diákok mind folyékonyan megtanultak magyarul, s még erősebb magyar öntudatot kaptak. A környező települések és nagyobb városok is magyar többségűek voltak, így ezeken a helyeken is a magyar nyelvet kellett használniuk. A század közepére a mezőgazdaság szerepe is csökkent, s sok fiatal volt kénytelen az iparban elhelyezkedni, ahol a munkások jelentős része – Úrkút üzemeit kivéve – magyar anyanyelvű volt.

Bár a német nyelv jelentősége csökkent, a svábok továbbra is tartották hagyományaikat. Ezen tradícióknak kézzelfogható jelei a barnagi és vöröstói kálváriadombok is.

Egy, mind az öt falun átívelő hagyomány a pirgerség (Pulán pürgerség) intézménye is, mely nem volt más, mint a korabeli polgárőrség. A 19. század közepén, a szabadságharc bukása után a helyi közbiztonság megrendült, a zsandárok képtelenek voltak a rendfenntartásra, s ezen hiány pótlására volt szükséges a helyi rendvédelem megszervezésére. A puskával és karddal ellátott férfiakra nagyon fontos szerep hárult, nekik kellett megvédeniük a védtelen falusiakat az esetleges garázdálkodásoktól.

Nem, nem csendőrök, hanem a nagyvázsonyi iparos pirgerek az 1930-as években (Forrás: Molnár László: Pirgerek, purgerek a Vázsonyi-medencében)

A riadóztatás meglehetősen egyszerű volt: ha valaki éjszaka lókötőbe/betyárba botlott, kifutott az utcára ahol fémedényekkel elkezdett zajt kelteni, melyre a környék kutyái ugattak, s a „kutya híradó” előhívta a pirgereket is. A pirgerek először a levegőbe lőttek, majd megpróbálták elfogni a tetten ért bűnözőt, akit a zsandárok megérkezéséig le is foghattak.

A pirgerség rendfenntartó szerepét egészen a csendőrség létrejöttéig tarthatta meg. Ezek után „protokoláris céllal” maradt fenn az intézmény: a pirgerek a vallási ünnepeken díszfelvonulást tartottak, énekeltek és díszlövést adtak le.

Nagyvázsonyban két pirger csapat is létrejött. Az egyik a többnyire német földművesekből álló, német nyelven működő csoport volt, a másikat nagyrészt magyar iparosok alkották, érdekes viszont, hogy mindkét csapat németül adta ki vezényszavait. A nagyvázsonyi pirgerek a két világháború között már lövészegyletként működtek – ők kapták ugyanis meg a világháború után leselejtezett puskákat.

A 20. században tovább csökkent a német anyanyelvűek aránya Nagyvázsonyban és környékén, 1941-ben Nagyvázsonyban csupán 65 német anyanyelvűt tartottak nyilván.

Vöröstói pirgerek 1918-ban ((Forrás: Molnár László: Pirgerek, purgerek a Vázsonyi-medencében)

A háború után pedig megjelentek a fekete felhők is a Vázsony környéki svábok feje felett, a győztes hatalmak ugyanis a kollektív büntetés elvét alkalmazták Kelet- és Közép-Európa németségére, melynek következtében tízmilliós nagyságrendben hagyták el korábbi évszázados otthonaikat a németek, akiknek egy jelentékeny része áldozatul is esett az üldözésnek.

Veszprém vármegyét érzékenyen is érintették az 1945-48 között lezajló kitelepítések, melyek során a Bakony környéki németség 40%-át elüldözték otthonából. A kitelepítés elsősorban a vármegye északi részén élőket érintette, Nagyvázsony és környékének német származású lakosainak nagy része megmenekült.

Az egyik legérdekesebb példa Barnag esete. Bár a vegyesházasságok nem voltak jellemzőek a településre, a bajban a település magyar és német lakói nagyban számíthattak egymásra. A front átvonulásakor a Magyarbarnag település magyar lakói segítettek elrejteni Németbarnag falu német nyelvű tábláját, ezzel atrocitásoktól mentve meg szomszédaikat.

Amikor a falubeli előjáróságok fülébe került a hír, hogy az ikertelepülés lakóit ki akarják telepíteni, nem tétlenkedtek, Pestre indultak, hogy megvédjék szomszédjaikat. Pesten sikerült is jobb belátásra bírniuk a döntéshozókat a „barnagi ellenállók” történetével. A történet szerint a barnagiak aktívan akadályozták a német seregeket abban, hogy Budapest felmentésében közreműködjenek. Az ellenállás az alábbiakban azzal kezdődött, hogy a helyiek megneszelték, hogy a német hadseregnek ejtőernyős raktárja van a falu határában (valószínűleg Tótvázsony felé eső részen). A raktárban lévő ejtőernyők zsinórjai kiváló forrást adtak a barnagi asszonyoknak ruha és kesztyűkészítésre, így pár barnagi férfi el is ment, s zsákmányolt párat. A lopást a németek észrevették, s letartóztatták a lopásban részt vevőket, s Mauthausenbe deportálták őket, az ellenállók onnan végül épségben hazatértek.

A barnagi küldöttség meggyőző erején segíthetett az is, hogy köztük volt az egyik ellenálló, Sebők Imre is. Sebőköt egyébként nem sokkal később az oroszok vitték malenkij robotra, ahonnan szintén épségben tért haza. A helyiek elbeszélése szerint neki (is) köszönhető, hogy a barnagi németeket nem telepítették ki a világháborút követően.

Savanyó Jóska falujában, Tótvázsonyban feléledt a pirgerség (Forrás: Tótvázsony)

A barnagiakhoz hasonlóan nagyrészt megúszta a kitelepítést Nagyvázsony, Vöröstó, Pula és Tótvázsony német származású lakossága is, hogy pontosan milyen körülmények játszottak ebben szerepet, az további kutatómunkát igényel.

A Vázsonyi-medencében a német telepesek leszármazottai a mai napig jelen vannak, s egyre többen fedezik fel német gyökereiket. Az ősi gyökerek megtalálásának egyik jó példája Tótvázsony, ahol a helyiek között újra él a pirger-tradíció, és jól mutatja a helyiek büszkeségét, hogy magyar identitásuk mellett egyre többen vállalják fel a népszámláláson is német gyökereiket is, a lelkük mélyén hozzátéve, hogy „hisz mi itt mind magyarok vagyunk”.

372 évvel ezen a napon lépett Vázsonykő birtokába Nagyvázsony történetének legmeghatározóbb famíliája, a Zichy család.

Vázsony Kinizsi Pál korában vált a környék (Veszprém-Tapolca-Ajka háromszög) legmaghatározóbb településévé. Kinizsi halála után Magyar Benigna volt a Vázsonykő úrnője (jogilag ura), majd a halála után, a mohácsi vészt követően a Horváth család kapta meg a mai Nagyvázsonyt és környékét. A Horváthok közel 130 éves uralma 1648-49 körül ért véget, mikor az utolsó férfi sarj, Horváth Matkó fiú örökös nélkül távozott az élők sorából.

A korabeli jognak megfelelően a birtok a Koronára szállt vissza, az uralkodó, III. Ferdinánd pedig nem teketóriázott sokáig, s az akkor elnéptelenedett, romos birtokot Zichy Istvánnak, győri vicegenerálisra ruházta.

Zichy István (1616-1693), az első vázsonykői Zichy (Forrás: Wikipédia). A harcos katolikus családfő a harcos protestáns vázsonyi vicekapitánnyal vívott helyi vallásháborút.

Az adomány nem volt azonban ingyen. A győri hadvezérnek mélyen a zsebébe kellett nyúlnia Vázsonykő és tartozékainak megszerzéséért: Zichy István tetemes összeget, 32.000 forintot fizetett ki a Horvátok teljesen lepusztult birtokáért.

A Vázsonyi-medence központja a Horváthok kihalása után a felemelkedőben lévő, később az ország egyik legillusztrisabb családjának a kezébe kerül. A Zichy család az Árpádok korából származik, őse Zajk (Zayk) család, őshazája pedig a zalai Zics (Zich) és somogyi Zajk falu. A család később két főágra különült, a főnemesi a „zicsi és vázsonykői”, míg köznemesi a „zicsi és zajki” előnevet használta.

A Zichy család címere

A vázsonyi birtokot megszerző Zichy István korának egyik meghatározó szereplője volt. A törökellenes harcokban győri alkapitányként tevékenykedett, később tárnokmester lett, s a család vagyonát is nagyrészt ő alapozta meg. A győri kapitány-helyettesről elmondhatjuk, hogy kiválóan használta ki a korszak adta lehetőségeket. Ahogy a török szorult ki az országból, egyre több terület szabadult fel, s hevert parlagon. A volt birtokosok vagy kihaltak, vagy nem tartottak igényt – vagy nem emlékeztek – a pogány miatt elnéptelenedett területeikre, amelyek így az oszmánnal harcoló vagyonosabb családok kezébe kerülhettek. Zichy István nemcsak Vázsony, hanem Zádor, Komárom, Divény, Szentmiklós, Várpalota és Oroszvár területeit is megkapta, 1655-ben pedig bárói rangra emelkedett.

A vázsonykői birtokszerzés ugyanakkor nem ment könnyen, a vázsonyi megjelenésük után kétfrontos háborúban találta magát a família. Egyrészt a Horvát-család női ága követelte magának a Vázsonyt és tartozékait, másrészt a szentgáliak érezték úgy, hogy itt az ideje a Horváthokkal elkezdett közel évtizedes pereskedés végére pontot tenni. A konfliktus írmagját Horváth Zsigmond vetette el. Zsigmond 1638-ban a Kab-hegy erdejében vadászó szentgáliakra támadt, mivel szerinte azok tilosban vadásztak. A szomszéd falubeliek nem hagyták magukat, a veszprémi káptalan elé vitték az ügyet, amelynek tárgya a Kab-hegy erdejének és Csepely falunak a hovatartozása volt. 1641-ben a felek megegyezéssel zárták a pereskedést, azonban a szentgáliak az évtized végén úgy érezték, itt az ideje kiterjeszteni a településük határait.

A vázsonykői vár a Zichy István birtokszerzését követő évtizedekben

1649. december 28-án iktatták be birtokába a győri vicegenerálist, ami ellen a szentgáliak három küldött útján tiltakoztak. A birtokba iktatás ekkoriban nagy jelentőséggel bírt. A szomszédos települések, illetve a területre igényt tartó más családok részt vehettek ezen, s óvást emelhettek az újdonsült birtokos ellen. A szentgáli követek akciójának foganatja aznap nem volt, a várba való belépésüket ugyanis megakadályozták. A vadászok nem adták fel, s a káptalannál indítottak eljárást Csepely és a Kab-hegyi erdő megszerzésére. A polgári per végül jó pár ügyvédgenerációt tartott el a környéken, s csak 140 (!) évvel később ért véget. A szentgáliak komolyan gondolták a kérdéses terület megszerzését, s hamarosan megszállták Kab-hegy erdejét és Csepely falu romjait, amelyeket azonban hamarosan kénytelenek voltak feladni. A Zichy család szívós pereskedésének is köszönhető, hogy Csepely falu romjai és a Kab-hegy erdejének jelentős része a mai napig Nagyvázsony közigazgatási határain belül található.

Nagyvázsony és Szentgál határa 1857-ben. A szentgáliak a vázsony északi részén elhelyezkedő erdőt, s a piros téglalappal hozzávetőlegesen megjelölt Csepely falu romjait kívánták megszerezni maguknak. Ahogy a térképen is látszik, kevés sikerrel. (Forrás: Mapire)

A Zichyk a mezőváros megszerzése után modernizálták a vázsonyi birtokaikat, s a közvélekedéssel ellentétben egyre több időt töltöttek Vázsonykő területén. Ezt támasztják alá Merényi-Metzger Gábor kutatásai, amelyben a kiváló történész megemlíti, hogy az anyakönyvek tanúsága szerint Zichy János (1710–1764) és Széchényi Katalin (1717–1747) gyermekei, Ferenc, Zsigmond és János is Vázsonyban látták meg a napvilágot.

A 18. században készülhetett el a mai Zichy-kastély zsúpfedeles vályogból és kőből készült elődje, melyet 1790-ben barokk stílusban építettek át, a mai formáját pedig 1820 körül kapta. Hogy pontosan mikor készült, nem tudni. Egyesek szerint már az 1720-as évek elején kezdetét vette az építkezés, amelynek viszont ellentmond, hogy az 1780-as években zajló katonai felmérés még nem ábrázol épületeket a kastély helyén.

Balthasar Wigand akvarellje a nagyvázsonyi Zichy-kastélyról és Vázsonyról. Ez az első jelenleg ismert Nagyvázsonyt ábrázoló festmény.

A Zichy család „első körben” 1851. május 13-ig bírta Vázsonyt, ekkor ugyanis a helyiekkel kirobbant konfliktusoknak „köszönhetően” azt eladták a bécsi bankárcsaládnak, a Todescóknak. A vázsonykői Zichyk nem bírták azonban sokáig Vázsonykő nélkül, s 1913-ban Zichy Béla visszavásárolta a Vázsonyt, amelyet a család egészen az 1947-es államosításig bírt.

A vázsonykői Zichy családnak rengeteget köszönhet Nagyvázsony. Az elnéptelenedett mezővárost a Zichyk mentették meg a pusztulástól, s a település modernizációjának a motorja is a grófi család volt. A mai falu tárgyi emlékei közül a Zichykhez köthető többek között a romos Szent István-templom újjáépítése, a Szent Ilona-templom alapítása, a vár folyamatos karbantartása, a Szent Mihály-kolostorrom rombolásának megfékezése. Gróf Zichy János és hitvese Széchenyi Katalin grófnő állíttatta a falu főterén álló Szentháromság-szobrot is, valamint a falu két részét összekötő Szent János-szobor is Zichy János megbízásából készült.

A két falut összekötő hídon lévő műremeket Zichy János megbízásából készíttette egy ismeretlen nevű keszthelyi kőfaragóval (Forrás: Nagyvázsony)

A család a magyar nyelv vázsonyi használatához is hozzájárult. A XIX. század közepén német többséggel rendelkező mezővárosban ugyanis rendeletbe foglalták, hogy mikor a család valamely tagja a szentmisén megjelenik, akkor a plébános köteles magyar nyelven prédikálni. Sokan a protestáns szerzők közül is elismerik, hogy a katolikus Zichyknek nemcsak a falu, hanem a protestáns közösségek is sokat köszönhetnek.

A vázsonykői Zichy család a hajdani mezőváros történetének legmeghatározóbb familíája, amely két megszakításban összesen 236 évig volt Vázsony birtokában. Fontos megjegyezni, hogy a Zichy-leszármazottak számára a mai napig fontos szerepet tölt be Nagyvázsony. Erre kiváló példa zichi és vásonköi gróf Zichy Péter, aki a rendszerváltás után kapott „kárpótlás” jelentős részét a vázsonyi Szent István-templom tetejének felújítására költötte.

S hogy mi köti a Zichy család ma is élő leszármazottjait, zichi és vásonköi gr. Zichy Péter fiát és unokáját, Zichy Mihályt és Zichy Pált Nagyvázsonyhoz, azt – ha a járványhelyzet is úgy akarja – 2022. március 5-én szombaton 17:00-tól a nagyvázsonyi Reményi Antal Rendezvényházban megtudhatja a nagyérdemű. 

Az esemény linkje Facebookon.

Helyszín: Reményi Antal Rendezvényház, Nagyvázsony

Cím: 8291 Nagyvázsony, Kinizsi Pál u. 59.

Savanyó Jóska az egyik utolsó és a leghíresebb bakonyi betyár, a tótvázsonyi temető mellett található sírja a mai napig turistalátványosság. A Déli-Bakony rettegett haramiájának egyik leghíresebb rablása nem messze zajlott az örök lakhelyétől: a nagyvázsonyi kastély alig 8 kilométerre fekszik a tótvázsonyi temetőtől.

Jelen cikk az Arcanum adatbázisának felhasználásával készült.

Savanyó Jóska (Forrás: Múlt-kor)

Nem feküdt távolabb 1883. december 3. (mások szerint 2.) napján sem. Ezen a keddi napon egy hatfős különítmény tanácskozott a Tótvázsonytól északra fekvő, Kövesgyűr melletti Kátyóban. A megbeszélést minden bizonnyal Savanyó irányította, s azon a betyárvezér mellett Sipőcz József, egykori kiváló sportvezető, veszprémi helytörténész könyve szerint részt vett a másik bakonyi legenda, Doma Vendel, továbbá Horváth Nárai János, Kecskés József, Sipos (Szabó) István és Wenczeli Mihály. A Kab-hegy lábánál lévő sűrű erdővel fedett dombon a „hatok” meghozták a mesteri tervet: ki kell rabolni a Monarchia egyik leggazdagabb családjának kastélyát.

A kastélyt a Zichy család építtette a századelőn, 1851-től pedig a bécsi bankárokhoz, a Todescókhoz került, amely család feje ekkoriban Todesco Eduárd volt. Eduard Freiherr von Todesco többnyire a Lajtán túl tartózkodott, Nagyvázsonyban ritkán jelent meg. A vázsonyi gazdaságot egy főleg külföldiekből álló csapat igazgatta: a vezetőség nagy része osztrákokból állt, de például ekkor a "pénzügyes", Weller Alajos angol volt, s magyarul nem igen tudott.

Todesco Eduárd, alias Eduard Freiherr von Todesco (Forrás: Wikipédia)

Ezen a kedd estén 6 óra tájékában a Todesco-uradalom hat vezetője gyűlt össze a Zichy-kastély melletti gazdasági központban. Weller Alajos mellett jelen volt Rotterman Károly uradalmi intéző, Mikolás Vince főerdész, Ráfel Ignác, a nemrég nyílt szeszfőzde vezetője, valamint Rauch József hajdú, korabeli „security” és Huemer Ferenc*. Azt, hogy az urak mit csináltak pontosan, nem tudni. Lehet, hogy ultiztak, az is lehet, hogy komoly tárgyalás folyt, de egy biztos: nem sejtették, mi vár rájuk.

Nem sokkal korábban ugyanis megindult a vázsonyi uradalom felé a betyárcsapat. Az élén Savanyó Jóska állt. Savanyó 1841-ben született a Vas vármegyei Izsákfán. Első bűntette családban maradt: a legenda szerint apját rabolta ki. Ahogy felcserepedett, úgy nőtt a bűnlajstroma is: 1860-ban már a veszprémi börtön vendégszeretetét élvezte, az 1870-es években pedig már nehézfiúnak számított: megjárta a korabeli „Csillagot”, a felvidéki Illavát.

A rettegett illavai állami fegyintézet, amelynek Savanyó visszajáró vendége volt, s ahol súlyosan megbetegedett.

Savanyó nem volt egy „kidobó alkatú srác”, 159 centiméter magas volt, ugyanakkor meglehetősen jó karban volt, s termetének köszönhetően könnyen elrejtőzött a bakonyi és Balaton-felvidéki barlangokban. Savanyó nem tartozott az izomagyú bűnözők közé sem, sőt igazi poliglott volt. Magyar anyanyelve mellett Illaván megtanult tótul és németül, fiumei-trieszti kalandja során pedig az olaszul, franciául és horvátul is kedélyesen el tudott cseverészni.

A későbbi tótvázsonyi betyárnak ekkor már nagy híre volt. Sok vélt és valós bűntettéről számolt be a média. A legnagyobb sikert a gyertyánosi rablás aratta. Savanyó ekkor a hitelt adó – mások szerint uzsorázó - Rosenthál Józsefné kirablása során nemcsak pénzt zsákmányolt, hanem az adósleveleket is magával vitte, majd azokat elégette. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy Savanyó a 19. század „viszkisévé” váljon, s hősköltemények szülessenek életéről.

Sipőcz szerint Savanyó mellett egy másik betyárlegenda, Doma Vendel is részt vett a rablásban. Doma egyesek szerint az utolsó betyár volt, Oroszlán Pali után két évvel hagyta el földi pályáját, 1923 karácsonyán Nagyhidegkúton fagyott halálra. A későbbi szemtanúk szerint egy másik legenda, a korábbi cikkemben megénekelt Oroszlán Pali is részt vett a rablásban, ezt azonban sem a korabeli lapok, sem Sipőcz nem említi.

A vázsonyiak jól ismerték már ekkor a bakonyi betyárokat. Szőnyi József, aki gyerekkorában többször találkozott és beszélt Savanyóékkal, így emlékezett az első találkozásra: "Amikor először láttam üket fehér bő gatyában, fehér bőszájú ingben gyüttek az erdő felől be a pusztára. Mondtam anyámnak, nézze, mik azok, angyalok. Merthogy olyan fehérek voltak."

A bakonyi pokol angyalai este hat után nem sokkal érkeztek meg a vázsonykői kastélyhoz. Arcukat bekormozták, álbajuszt és álszakállat vettek fel, kezükben pedig a puskák mellett revolver, valamint fejsze is volt. Az időpont a rossz nyelvek szerint nem volt véletlen, a későbbi források szerint a vázsonyi orvos szakácsnője – aki Savanyó szeretője is volt – figyelte ki az uradalmi tisztviselőket, mikor érkezik nagyobb pénzszállítmány, s értesítette a betyárokat.

A nagyvázsonyi Zichy-kastély a XX. század eleján. A kastély a rablás idején a Todesco családé volt

A „casual Thuesday”-t tartó urak szájából hirtelen kiesett a szivar: Savanyóék berúgták az ajtót, fegyvereiket a gazdasági vezetőkre szegezték, s felszólítottak mindenkit, hogy senki ne mozduljon. A pénztárost követelték, amelyre Weller jelentkezett is. Elkezdték faggatni, hol van a pénz, azonban zavarában és magyar nyelvtudása hiányában nehézkesen tudott válaszolni. Először a pénztárhoz ment, majd kiadott egy 100 forintos bankjegyet. Savanyó nem elégedett meg, s meg a többi pénzt követelte. Weller ijedtében az összes pénzt átadta a Wertheim-kasszából. Savanyó ezután elkezdte átkutatni a kasszát és az asztal környékét: a papírokat a földre szórta, de további pénzt nem talált, csak egy elefántcsontnyelű bicskát, amelyet azonnal privatizált is.

A betyároknak ez sem volt elég, tovább követelőztek. Wellert egy székhez kötötték, s Savanyó parancsára a fejsze hátsó fokával leütötték. A rettegő számadó könyörgött az életéért, s a segítségére sietett Rotterman ügyintéző is, aki mondta, hogy a nem sokkal korábban érkezett pénz már nincs meg, azt kifizették a szeszfőzde munkásainak.

A Zichy-kastély napjainkban. A rablás a kastély egyik melléképületében zajlott

Savanyóék ezután az urak motozásával folytatták: mindenkitől elvették az óráját. Itt jön egy újabb ellentmondásos fejezet. Amikor az erdészhez értek, Savanyó megkérdezte, ki az úr. Mikolás felelte, hogy ő a „jáger”, melyre Savanyó azt felelte, hogy a jáger úr órájára nincs szükségük. Erre Rotterman megemlítette, hogy az ő órája nem értékes, de apai örökségként a számára felbecsülhetetlen. Savanyó erre megnyugtatta az ügyintézőt, mondván, nyolc nap múlva visszakapja.

Megint más források szerint gazdasági intéző óráját akarták elvenni, mire az mondta, hogy az nem az övé, a feleségéé, és Veszprémbe vinné megjavíttatni. Savanyó a hírek szerint azt mondta, adja csak oda, kilencednap visszajuttatja. Hogy Savanyó végül visszaadta-e Rotterman óráját, arról nem tudósítanak a források.

Kirabolták még a szobában tartózkodó Huemer Ferencet is, akit 80 forintos aranyórájától és készpénzétől szabadítottak meg. Huemer/Huimer neve onnan lehet ismerős, hogy egyesek szerint az ő halála és exhumálása miatt robbant ki a „fél falu” letartóztatását eredményező nagyvázsonyi lázadás. Minden értékeset mozdítottak a betyárok: levették még a falon lévő Flóbert puskát is.

A mai Rákóczi utca Nagyvázsonyban. Az utca végén látható kémény a korabeli szeszfőzdéhez tartozott. A kép jobboldalán a kastély egykori cselédházai vannak, mögöttük mintegy száz-kétszáz méterre található a Zichy-kastély.

A rablással párhuzamosan az uradalom szolgálói közül is többen betoppantak az ügyintézők helyiségébe. Bentl kocsis és két lánya gyanútlanul nyitott be, s a betyárok megragadták mindet, s az asztal alá tuszkolták őket. A fosztogatás vége felé betoppant Fuzs János inas is, akinek azonban több lélekjelenléte volt: hiába ragadta meg egy betyár, hogy behúzza, Fuzs elfutott, s az igazgatói irodába zárta magát, s onnan lövéseket adott le a betyárokra. A betyárok figyelője viszonozta a tüzet, azonban nem talált.

A lövöldözésnek köszönhetően a faluban hamar híre ment, hogy betyárok fosztogatják a kastélyt, így hamarosan megjelentek az első katasztrófaturisták is. Savanyóék alatt a nézősereg miatt forrósodni kezdett a talaj, így elkezdtek pakolni. A szobában lévőket magukra hagyták, s egyes források szerint komótosan, a szeszfőzde feléve vették az irányt, ott kocsira pattantak, és elvágtattak.

A vázsonyi uradalom tisztjei a rablás után közvetlenül Ajkára telefonáltak és táviratoztak, ahol azonban meglehetősen laza volt a műszak, s csak másnap 9-10 óra tájékában továbbították a rablás hírét a szolgabíró felé, ráadásul a leírás is pontatlan volt. Savanyóék ekkor már rég a Bakony mélyén rejtőzködtek.

A vázsonyi rablás zsákmánya a Független Hírlap cikkében

A vázsonyi rablásnak ugyanakkor komoly következményei lettek. Veszprém vármegye közbiztonsága már korábban is hadilábon állt, nem sokkal korábban Nemesvámoson követtek el rablógyilkosságot, s a betörések is mindennaposak voltak. A vármegye törvényhatósága december hó végén kérvényezte a kormányt, hogy rendeljen el a vármegye területére statáriumot, amely meg is történt, az év végétől Dr. Laky Kristóf elnökletével rögtönítélő bíróság alakult. A rablást követően, szintén december végén Savanyó fejére a sorozatos rablásainak hála 1000 forintos vérdíjat tűztek ki.

A megyei és országos napilapok még hetekig emlegették a vázsonykői rablást, amely a Monarchia egyik leggazdagabb családjának kastélyában történt. Felemlegették, hogy a megye közbiztonsága romokban, sorozatosak a rablások és lincselések. Reményt csak egy dolog adott nekik: 1884. január elsejétől ugyanis megalakult az utolsó, székesfehérvári csendőrkerület, amelyben külön őrsöt kapott Vázsony is.

A vámosi "betyárcsárda" az 1950-es években (Forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum)

Savanyót a közbiztonság kérdése nem zavarta. Ő folytatta sorozatos rablásait, mígnem 1884 nyarán a halápi csárdánál csendőrkézre nem került. Savanyóval szemben hamar megindult a büntetőeljárás, amelyről a korabeli sajtó előszeretettel tudósított. A kor rekordszámú vádlott részvételével zajló „maxiprocesso”-ja (így nevezték az olasz maffia ellen megindult nagyszabású eljárássorozatot) során rendesen „megmérték” a betyárfejedelmet. A halált elkerülte, azonban életfogytiglant kapott, retúrjeggyel Illavába. Később gróf Csáky Károly Emánuel váci püspök közbenjárására kegyelmet kapott. Egy ideig Kaiser Dezső Nefelejcs utcai kávéházában mesélte történeteit, majd élete végén a Tótvázsony melletti Sós-pusztára költözött, ahol öngyilkos lett.

A helyi fiatalok érdeklődtek a betyárvezértől, hogyan lehetne betyárkodni a 20. század elején, aki erre azt válaszolta, hogy már nem lehet, mivel „összedrótozták” a világot. Juhász Dezsőné, egy a mai híradókban gyakran látott szomszéd módjára így emlékezett meg a betyárfejedelemről: „Jó ember volt az kérem, nagyon jó ember volt, a szegényeket nem bántotta, de nem bántott az mást sem, nem ölt, nem gyilkolt, vér nem tapad a kezeihez, csak szépen elkérte az uraságtól a pénzét." Hogy milyen szépen kérte el a pénzt, arról a Todesco-uradalom ügyintézői tudtak mesélni a bíróságon.

A vázsonyi rablás után nem csak Veszprém vármegye tanult, hanem a Todescók is. Zichy Pál visszaemlékezései szerint a nagyapja egyszer a padláson kutatott, s egy gazdasági kimutatást talált. Ebben szerepelt egy fejezet „zu Betyaren” címmel, mely nem volt más, mint a korabeli „pizzo”, azaz védelmi pénz, mellyel igyekeztek lekenyerezni a zsiványokat. Így rettegett tehát a Monarchia leggazdagabb családja a még évtizedekig a bakonyi betyároktól

Savanyó Jóska sírja. (Forrás: Országkép)

Szerző: dr. Kandikó Csanád

 * A cikk korábbi verziójában Huemer Ferenc tévesen a betyárok között lett felrosolva. A a hibát javítottam, azért szíves elnézésüket kérem!

Kinizsi a magyar történelem egyik legismertebb szereplője. A malomban „gályázó” bivalyerős fiú „tündérmeséjét” szinte minden fiatal ismeri, ha másból nem, akkor Tatay Sándor regényéből. Szinte végtelen azon mondák sora, amely a vázsonykői uraság csodás erejéről, éles józan paraszti eszéről szólnak. A mondák mögött viszont rengeteg titok rejlik még Mátyás kedvenc hadvezérével kapcsolatban, ezek közül az egyik legfontosabb a Kinizsi-sír kérdése.

Jelen cikk az Arcanum adatbázisának felhasználásával, valamint levéltári kutatások alapján készült.

Kinizsi Pál egy XVIII. századi idealizált portrén

Kinizsi Pál 1494. november 24-én – más források szerint 29-én – hunyta le örökre a szemét a mai Szendrő városa melletti táborban. A veretlen hadvezér porhüvelyét ezen év november végén/december elején a vázsonykői uradalmába hozták, s ott temették el.

A temetésről mindezidáig semmilyen információnk nem volt. Egyedül Darnay Kálmán idealizált leírása maradt ránk, amelyben egy világraszóló, díszes ceremónia tárul elő. A Darnay által írottakban azonban nem csak a regényes stílus miatt kell kételkedni, annak történeti értéke is meglehetősen kérdéses. A temetésen Darnay által megjelenített „résztvevők” egy része még nem is élt Kinizsi korában: például a gyászmisét celebráló „veszprémi püspök” (spoiler: nem volt az) Ghymesi Forgách Ferenc, csak 36 évvel Kinizsi halála után születik, s nem is veszprémi, hanem váradi püspökként érte el pályája csúcsát. A veszprémi püspök ekkor egyébként ifj. Vitéz János volt, akivel Kinizsinek még életében meggyűlt a baja, beengedte ugyanis Habsburg Miksa seregeit Veszprém várába.

Úgy tűnt tehát, hogy semmilyen hiteles forrással nem rendelkezünk Kinizsi temetéséről. Egészen mostanáig, ugyanis Kinizsi Pál és Magyar Balázs kiváló monográfusa, Aigner Jenő a legfrissebb, 2022 januárjában megjelenő, Magyar Benignáról szóló hiánypótló kötetében egy mindezidáig ismeretlen forrást mutat be. Szapolyai István örökös szepesi ispán Himffy Imrének, a visegrádi vár várnagyának írt levelében ugyanis Kinizsihez méltatlan temetésről tudósít, amelyet az özvegy Benigna nagy sietséggel szervezett meg, s arra nem hívta meg az ország főurait és Kinizsi társait. Benigna lelkiismerete később megszólalhatott, mert a temetést követően gyönyörű vörösmárvány szarkofágot kapott a törökverő, amely a későközépkori síremlékek egyik legkiválóbb darabja.

Kinizsi Pál tumbájának makettje (Forrás: Kinizsi-vár)

A veretlen hadvezérnek azonban nem adatott meg az örök békesség. Az első csapást az 1552-es kolostorrobbantás mérte Kinizsi tombájára. A helyi főurak által felrobbantott pálos kolostor súlyos károkat okozott a két uraság síremlékében is.

A legnagyobb csapás 1708-ban következett. Ekkor kincskeresők dúlták fel a sírját, maradványait szétdobálták, elvitték pallosát és sodronyingét. A Kinizsi-maradványok sorsa ekkor válik igazán érdekessé. A sírrablást követően ugyanis Kinizsi (és Horváth Márk) csontjait a Zichy család uradalmi ügyintézője összegyűjttette és – egyes források szerint – koporsóban a Szent István-templom melletti temetőben eltemettette. A Kinizsi sírjában található pallost és sodronyinget is elkobozták, s azok a Zichyek vázsonyi kastélyába kerültek.

Fontos kiemelni, hogy a források még a sírrablás időpontjában is ellentmondanak egymásnak. Három korszak merül fel ezzel kapcsolatban: az említett 1708-as, továbbá 1768, valamint 1794 környéke. A vita végére hamar lezárható: Bél Mátyás ugyanis az 1730-as évek első felében Vázsonyban járt, s megemlíti, hogy Kinizsi pallosa és páncélingje a Zichy család kastélyában volt ekkoriban. Ez azt jelenti, hogy a sírrablás valószínűleg 1708-ban, de minden bizonnyal 1730 előtt történt.

Érdekes, hogy az 1768-as feljegyzés is ezt erősítheti. Ez a Nemzeti Múzeum jegyzékéből ered, ahol a Kinizsi-relikviák elkobzásának időpontjaként 1768-at jelölték meg, mivel az volt a kard és a sodronying címkéjére írva. A jegyzék íróját minden bizonnyal a Kinizsi-mellékletek felirata zavarhatta össze, s az odaírt 0-át olvashatta véletlenül 6-osnak.

Kinizsi Pál sodronyinge és pallosa a 19. század végén. A kincsek a Nemzeti Múzeumban tekinthetők meg. (Forrás: Hagyomány és Múltidéző)

Vázsony leghíresebb urának a maradványai tehát a veszprémi út mellett, a Szent István-templom temetőjében lettek eltemetve. A mezőváros fejlődésének köszönhetően azonban ezt a temetőt 1801-ben felszámolták. Ha volt is Kinizsinek (és Horváth Márknak) fejfája, az ebben az időszakban tűnt el nyomtalanul. Ezzel egyidejűleg „eltűnt” Kinizsiék eredeti, a pálos kolostorban található sírgödre is.

A törökverő sírját és maradványait a 18-19. század folyamán – tudományos célzattal – nem igen kutatták. A fordulópont 1903-ban érkezett el, amikor dr. Szendrei János, a Magyar Régészeti Társulat titkára Vázsonyba kívánt jönni, hogy felkutassa Kinizsi sírját. A kutatási tervekről pár mondatban beszámoltak a korabeli napilapok is, azonban az ásatás esetleges eredményéről már nincsenek jelentések.

1927-ben Németh Gábor nagyvázsonyi plébános és helytörténész végzett ásatásokat a Szent Mihály-kolostor romjai között, de csak pár sírkődarabra bukkant.

Németh Gábor nagyvázsonyi plébános és helytörténész portréja (Forrás: Veszprémi Főegyházmegyei Levéltár)

A Kinizsi-sírkutatás eddigi utolsó, leglényegesebb mozzanata 1959-ben érkezett el. Ekkor az Éri István vezette régészcsapat az egész kolostor területén ásatásokat végzett. A kutatás végén sikerült megtalálni és meghatározni a két vázsonyi hős, Kinizsi Pál és Horváth Márk sírját. A sírhelyeket már bolygatott állapotban találták, s az ásatások leírása szerint a sírrablást követően többen újból feltúrhatták azokat.

Ahogy az a fentiekből látszik, a Kinizsi-sírkutatásoknak eddig egyetlen célja volt: megtalálni Kinizsi Pál eredeti sírhelyét. A második, talán fontosabb terület azonban a feledés homályába veszett: Kinizsiék maradványait ugyanis eddig senki sem kutatta. 1960 telén ugyan végeztek ástatásokat a Szent István-templomban és annak környékén, azonban ennek céljai között nem szerepelt a holttestek megtalálása.

Éri István régész, a Kinizsi-várban, Szent Mihály-kolostornál és Szent István-templomnál végzett ásatások vezetője. (Forrás: Helyismeret)

Az utókor tehát még mindig adósa a törökverő hadvezérnek: nem indított kutatást a maradványai megtalálására. Kinizsi és Horváth tehát már három évszázada a Szent István-templom temetőjének egy jeltelen sírjában alussza bolygatott álmát. Úgy gondolom, hogy a két hős legalább annyit megérdemelne, hogy ásatás induljon maradványaik fellelésére. S ha a kutatás sikeres lenne, mindketten megérdemelnék, hogy végakaratuknak megfelelően, a Szent Mihály-kolostor mára már romos falai között találják meg az örök nyugalmat.

Ennek érdekében Győrffy-Villám Zsombor és Pátkai Ádám régészek, valamint a jelen cikk írójának közreműködésével kutatás indult. A tervek szerint a jövőben feltárás indulhat Kinizsi Pál és Horváth Márk maradványainak fellelése iránt, s három évszázad után végre pont kerülhet az egyik legizgalmasabb régészeti rejtély végére.

Kinizsi Pál és utódja, Horváth Márk az árpádkori Szent István-templom egykori temetőjében, jeltelen sírban nyugszanak

Szerző: Dr. Kandikó Csanád

1954. szeptember elseje a Vigántpetend legtragikusabb napjaként vonult be a történelem lapjaira. Az iskolakezdés napján négy fiatal fiú, Futó Jenő, Varga Tibor, Fuit László és Tál László veszítette életét a Balaton-felvidék egyik legnagyobb tűzoltóbalesetében. Jelen írás elsősorban az áldozatok és túlélők hozzátartozóinak visszaemlékezésein, levéltári kutatásokon, valamint az Arcanum adatbázisán alapszik.

Peng Mátyás kocsmája az 1930-as években. A falu központjában elhelyezkedő kocsma mellől vettek fel pár fiút a "nagyvázsonyi tűzvész" megfékezésére irányuló petendi tűzoltók.

Vigántpetend a Balaton-felvidék/Déli-Bakony egy kis ékszerdoboza: a Dörögdi-medence keleti oldalán található kis településről csodálatos kilátás nyílik Csórompusztára és Kapolcsra, jó időben ellátni egészen Hegyesdig s Tapolcáig is. A mára alig kétszáz fős falut az ’50-es években közel 450-en lakták, s virágozott a társadalmi élet: petenden volt a környék legjobb focicsapata, röplabdázó lányoknak is messze híre ment, s a fiúk és lányok nagy lelkesedéssel vettek részt az önkéntes tűzoltócsapatban is.

A petendi tűzoltóság parancsnoka ekkoriban Varga István volt, s az önkénteskedésben a falu apraja-nagyja kivette a részét. A fiatalok sokat gyakorlatoztak a környéken, a kisebb kazaltüzeket pedig maguk oltották el.

Ekkor érkezett el 1954. szeptember elseje, az iskolakezdés napja. Dél körül járt az idő, az iskolások már szinte mind hazatértek, hiszen a tanévnyitó után csak rövidített oktatás volt, a földeken dolgozók is hazafele tartottak már. Pár fiatal, Futó Jenő, Varga Tibor, Szafner István és Szafner Imre az erdőn dolgoztak volna aznap, de az erdész nem jött, s így ők is hazaindultak.

A környék legerősebbjének számító vigántpetendi futballcsapat 1950. május 4-én. A kép jobb szélén áll a tragédia egyik túlélője, az 1927-ben született Nagy Sándor.

Dél körül egy telefonhívás érkezett Nagyvázsonyból: az ekkor már faluhoz tartozó Nemesleányfalun lángra kapott egy szénakazal, sürgős segítségre van szükség. Az ijedt női hang által elmondottak Varga István tűzoltóparancsnokhoz is eljutottak, aki trombitájával összehívta a falu tűzoltóságát.

Az addig nyugodt település csakhamar méhkashoz hasonlított: az önkéntes tűzoltók összesereglettek, s mindenki indulni akart, s egy cél rebegett szemük előtt: a tüzet el kell oltani.

Hirtelen annyi fiatal futott össze a falu központjában, hogy a parancsnoknak kellett válogatnia. Jelen sorok írójának nagymamája, Nagy Valéria is részt vett ezen a villámcsődületen, ahonnan szomorúan tért haza barátnőivel: a parancsnok nem engedte, hogy ebben a műveletben lányok is részt vegyenek. A duzzogó kamaszlányok sértődötten ballagtak hazafele, nem tudták, hogy ez a döntés az életüket mentette meg.

A Nagy Valiékkal szemben élő a Szafner család is megmozdult. Dél után nem sokkal állt meg mellettük a falu lóvontatta fecskendője, amelyre felugrott az ekkor 20 éves Szafner Imre, s 14 éves öccse, István is követni kívánta. A család pont csépelt, így Imre próbálta meggyőzni öccsét, hogy maradjon otthon. A fiatal István csak ragaszkodott a tűzoltáshoz, ekkor Imre egy pofonnal térítette észhez a lelkes fiatalt. Ahogy Pista bácsi mondta: „egy pofonon múlt az életem”.

Ekkor ért haza a 17. születésnapját ünneplő Futó Jenő is. A lecsót főző édesanyja nem akarta hogy fia is menjen, rossz előérzete volt. De Jenő csak erősködött, le akarta győzni a tűzvészt, s hamar a tűzoltókocsira ugrott. Fontos megjegyezni, hogy egyesek szerint ez a tűzoltófecskendő van kiállítva Vigántpetend főterén.

Vigántpetend fecskendője. Egyesek szerint ez a fecskendő is részt vett a leányfalui kazaltűz megfékezésében

A petendi tűzoltóság végül 8 fővel indult a nagyvázsonyi tűzvész oltására: Varga István tűzoltóparancsnok mellett részt vett fia, a nyolcadikos Varga Tibor, a tanácselnök fiat, Fuit László, Nagy Vali testvére, Nagy Sándor, valamint Futó Jenő, Tál László, Ángyán József és Szafner Imre.

A csapat már a Vigánti-hegyen kanyargó szerpentinen tartott, amikor Tapolca felől megérkeztek a badacsonytomaji hivatásos tűzoltók Csepel teherautójukkal. A 3000 liter körüli lajttal és fecskendővel ellátott tűzoltókocsin hárman utaztak: elől a parancsnok és a sofőr, hátul pedig a fecskendő kezelője. A teherautó hirtelen megállt a petendiek mellett, s a fiatalok átugrottak a teherautóra. Az idősebbek, Nagy Sándor és Szafner Imre a lajt mögött, hátul foglaltak helyet. A fiatalabbak pontos elhelyezkedése bizonytalan. Egyesek szerint a lajt mellett foglaltak helyett, a merevítővas és a lajt között. Mások szerint a vezetőfülke és a lajt között, elől álltak. Ángyán József pontos helye tisztázatlan, valószínűleg ő is Nagy Sándorékkal ült hátul.

 Nemesleányfalu térképe 1940 körül. A piros körrel jelölt helyen történt a baleset. (Forrás: Mapire)

A Csepel sebesen robogott a kazaltűz felé, amelyet a pletykák szerint egy helyi fiatal gyújtogatása váltott ki. Ekkor jött a Nemesleányfalu előtti „duplakanyar”. Az út ezen a részen egy völgybe fut le, majd onnan feljön, s ahogy a leányfalui tetőre ér egy hirtelen bal-, majd jobbkanyar jön.

A baleset helye napjainkban egy műholdfotón. (Forrás: Mapire)

A teherautó gyorsan közelgett a kanyarhoz, ami ezután történt, az a túlélők és áldozatok beszámolója alapján nem egyértelmű. Egyesek szerint a kocsi már az első kanyarban felborult, mások szerint az elsőben megbillent, majd a másikba már fél kerékkel érkezett, s ott borult fel. Megint mások szerint a teherautó defektet kapott, s emiatt dőlt meg. A többség szerint a teherautó nem borult fel, csupán a lajt mozdult el.

A lányfalui tetőre érve ez a jobbkanyar fogadja a sofőröket. Valószínűleg már itt megdőlt a teherautó lajtja, amely egyes források szerint itt, mások szerint pedig az út végén látható épület melletti kanyarban borulhatott fel.

Ami bizonyos, hogy a lajt nem volt rögzítve, nem volt tele, valamint hullámtörő sem volt benne, így az egyik kanyarnál a lajt elmozdult és maga alá szorított négy fiatalt: Fuit László, Futó Jenő, Varga Tibor és Tál László a helyszínen szörnyethaltak.

Ángyán Józsefnek szerencséje volt, a kanyarban pont egy jégverem volt, s a teherautóról lesodródva ebbe a náddal és szalmával bélelt verembe esett bele, így kisebb zúzódásokkal megúszta a balesetet.

Nagy Sándor és Szafner Imre a lajt mögül leugorva menekültek meg; egyesek szerint Nagy Sándor az utolsó pillanatban rántotta le Szafner Imrét a lajt mögül. Szafner Imre a szerencsétlenségben súlyosan megsérült, a kórházban töltött tizenhat napjából tíz napot kómában töltött, de Kőbányán nővérként elhelyezkedő leánytestvére gondozásának hála szerencsésen felépült.

Nagy Sándor bordatöréssel került kórházba, ahonnan hamarosan hazamehetett.

A leányfalui dombtető. A tűzoltókocsi szemből érkezhetett az úton, s a jobbkanyart követően borulhatott le a lajt a kocsiról, nagyjából a kép bal szélén látható földút magasságában.
A tragédia helyszíne a Google utcaképén itt járható be az első kanyartól kiindulva.

Délután hamarosan megérkezett a tragédia híre Petendre. A balesetben négy fiatal fiú halt hősi halált. Fuit László 16 éves volt, Futó Jenő ezen a napon töltötte 17. születésnapját, Varga Tibor és Tál László pedig 15 évesek voltak csupán.

A balesetben elhunytaknak a településen díszes temetést szerveztek. A négy fiatal koporsóját a faluház udvarán ravatalozták fel, ahonnan tűzoltózenekar vezette halottasmenet kísérte a fiatalokat utolsó útjukra.

A temetési menet Vigántpetend főutcáján. A fotóért hálás köszönet Farkasné Körmendi Zsuzsannának!

A tragédia mélyen megrendítette a környék lakosságát: minden halottak napjakor mécsesek tucatjai lepik el a petendi hősök sírjait. A megyei napilap is megemlékezett a tragédiára, egyik cikkében megemlíti, hogy Tál László édesapja, a nyolcgyermekes Tál Elek fiához közel kívánt temetkezni, amely kívánságát a falu lakossága teljesítette is.

A vigántpetendi hősi halottak sírjai a vigántpetendi temetőben. Balról jobbra: Varga Tibor (1939-1954), Tál László (1939-1954), Futó Jenő (1937-1954), Fuit László (1938-1954).

A teherautón ülők közül Nagy Sándor 2005 decemberében hunyt el, az utolsó túlélő Szafner Imre volt, aki 2014-ben, 80 évesen hunyta le örökre a szemét.

A fiatal hősök ma egymás mellett nyugszanak a petendi temetőben, a templom mögött kialakított sírhelyeken.

Emlékük örökké él! Nyugodjanak békében!

Köszönetnyilvánítás:

A jelen cikk nem jöhetett volna létre Futó József, Szafner István, Kandikó Józsefné Nagy Valéria, Tál Tamás, Farkasné Körmendi Zsuzsanna és Kálvin József segítsége nélkül. Segítségüket ezúton is meg szeretném köszönni.

Szerző: Dr. Kandikó Csanád

Ha híres vázsonyiakat kell említeni, a többségnek elsőre Kinizsi Pál, Mátis Kálmán, esetleg Várnai Zseni jut az eszébe. Nagyvázsony viszont egy rendkívüli település ezen a téren is: a tucatnyi ma is híresség mellett mára már – méltatlanul – elfeledett személyek is látták meg a napvilágot a Vezsenyiek egykori fészkében. Közéjük tartozik a 18. század egyik legjelentősebb magyar pietistája, Wásoni Márton is.

Vázsonykő látképe a 17. században. Ezen vár falai körül látta meg a napvilágot Wásonyi Márton

Wásoni 1688-ban látta meg a napvilágot Vásonkeő mezővárosában. Származásáról sokat nem tudunk, hitét viszont ismerjük: evangélikus volt. Ez azért fontos adalék, mert ekkoriban a vázsonyi őrség nagy része lutheránus volt, s az ágostai (evangélikus) egyház szabadon építhetett templomot a templomok s azok épitésére való helyek kijelöléséről 1681. évi XXVI. törvénycikk 14. paragrafusa értelmében. Az ezen törvénycikkben (articulus) megjelölt településeket  „artikuláris helynek” nevezték, amely azt jelentette, hogy a felsorolt helységekben a protestánsok szabadon tarthattak istentiszteleteket és általában szabadon gyakorolhatták vallásukat, azon kívül ez viszont tilalmas volt.

Bár bizonyítani nem lehet, de a fentiek alapján nem lehetetlen, hogy Wásonyi egy vázsonykői evangélikus vitéz fia volt, de olyan lehetőség is fennáll, hogy egy Vázsonyba menekült evangélikus család leszármazottja főhősünk. Az viszont bizonyos, hogy a tanulmányi előmenetelét ismerve nem szegény család sarja volt a későbbi evangélikus lelkipásztor.

A Jénai Egyetem épülete 1848-ban. Itt töltött egy szemesztert Wásonyi 1708. szeptember 25. és 1709. január 11. között (Forrás: Wikipédia)

Wásonyi tanulmányait Vázsonyban kezdte, Győrött, majd – egyesek szerint egy pápai kitérővel –Pozsonyban folytatta. Valószínűleg pozsonyi tanulmányai során ismerte meg későbbi támogatóját, Segner József pozsonyi polgármestert. Annyira bensőséges kapcsolatba került Wásonyi a pozsonyi bürgermesiterral, hogy később egy munkáját is mecénása fiainak ajánlotta.

A pozsonyi évek után Wásonyi 1708-ban Jénába vette az irányt, a következő év pedig már Halléban érte, ahol egészen 1711-ig tanult. Egészen hihetetlen pályaív rajzolódik ki elénk: egy mezővárosi deák először a katonai igazgatás székhelyét ellátó Győrbe, onnan az ország ekkor legjelentősebb városába, Pozsonyba kerül, s tanulmányait a korabeli Európa két elitintézményében, Jénában és Halléban koronázza meg.

A Hallei Egyetem 1836-ban. Innen indult el Magyarországra a pietizmus (Forrás: Wikiwand)

Valószínűleg Halléban ismerkedik meg kora hódító vallási eszményével, a pietizmussal. A pietizmus szó a latin pietas szóból ered, jelentése ájtatosság, vallásosság, kegyesség, jámborság. A mozgalom 1689-ben indul a Lipcsei Egyetemről, ahol a fiatal docensek az Újszövetségről kezdtek el oktatni, maguk pedig szemlélődő életmódot folytattak. A mozgalom felkeltette a hatóságok érdeklődését is, így az oktatóknak végül távozniuk kellett Lipcséből, s az újonnan megalapított Hallei Egyetemen kezdték terjeszteni nézeteiket. Vezetőjük August Hermann Francke docens volt, akinek munkáit később Wásonyi fordította le magyarra. August Hermann Francke és Wásonyi egyébként szinte biztosan ismerték egymást, valószínűleg Francke Halléban tanította is Wásonyit.

A pietizmus egy reformmozgalom volt a protestantizmuson belül, az egyéni jámborságot hirdette, s az elméletről a gyakorlatra helyezte a hangsúlyt. A dogmatika és hitvita helyett a gyakorlati keresztényi életvitel került a központba. A pietisták magukra Isten választottjaiként tekintettek, a többi embert pedig a világ gyermekeinek tartották. A vakbuzgósággal szemben hangsúlyt fektettek arra, hogy az egyének tudhassák és érthessék, miben hisznek, ezért pedig jelentős tanítói munkát is vállaltak. Ezen személyes kapcsolattartásból már-már felsejlik a modern ember újkori individualizmusa is.

August Hermann Francke (1663-1727), a Philipp Jacob Spener által "indított" pietizmus egyik legjelentősebb képviselője (A kép forrása: Wikipédia)

A pietizmus magyarországi megjelenését a Halléban tanuló diákoknak, köztük is kiemelkedő módon Wásonyinak köszönhetjük. Wásonyi a jénai és hallei tanulmányait követően Telekesi Török István, II. Rákóczy Ferencz huszár ezredesének és kormánytanácsosának az egyedi (ma Győr-Moson-Sopron megye) birtokán volt házi lelkész, majd 1713-tól 1724-ig a győri evangélikus iskola, a Lutheranal Eclesia Oskolájának rektora volt. Torkos András 1707-es visszatérése óta Győr volt a pietizmus magyarországi fellegvára, s több hallei diák is tanított ekkoriban a dunaparti városban, ilyen volt Wásonyi mellett Bárány György és Kis Péter is. Győri évei igazán termékenyre sikerültek a vázsonykői prédikátornak, ekkoriban veszi el feleségül a helyi Dobner Borbálát, aki egy Sámuel nevű fiúval ajándékozza meg később.

Győr az 1720-as években, Wásonyi győri munkálkodása idején (Forrás: Digitális Képarchívum)

Egyes források szerint Wásonyi kis időre hazatért szülőföldjére is, ugyanis 1719-20-ban Csicsó, majd 1720-ban Inota lelkésze volt. Hogy ez alatt is ellátta-e győri feladatait, azt nem tudni.

Wásonyi otthonosan mozgott a hazai pietista körökben, levelezőpartnerei és barátai közé tartozott többek között Torkos András győri, Szeniczei Bárány György vázsonyi, majd szentlőrinci lelkész is, de levelei és könyvei útján terjesztette nézeteit Szeli József brassói lelkészen keresztül is. Pietista művei mellett írt egyházi énekeket és halotti beszédeket is.

A vallási buzgalom mellett Wásonyi az egyik első pártolója volt a magyar nyelv oktatásának is. Hangsúlyozta, hogy legalább az egyszerűbb dolgokra magyarul kell a gyerekeket tanítani.

Wásonyi 1724-től Vadosfán lelkészkedik. Vadosfa Wásonyi szülőhelyéhez hasonlóan artikulus hely volt, azaz egy evangélikus sziget a „pápista” tengerben.  Vadosfán írja meg egyik legjelentősebb művét Súlyos Papi Teher címmel. Ebben előadja, hogy a lelkészi hivatal nem egyszerű, s nem való mindenkinek: ez elhivatottságot, s értelmes embert követel meg.

A vadosfai evangélikus templom, amelynek elődjét a saját kezével építette Wásonyi (Forrás: Reformáció MNL)

Az idealista lelkész a szellemi munkái mellett nem veti meg a fizikait sem: két kezével segédkezik a vadosfai evangélikus templom építésénél. Még halotti verse is megörökíti a templomépítő lelkészt:

"Dolgozott maga is serény cselédivel,
Hozzáfogott híven, gyakran kezeivel;
Szolgái, marhái együtt erejekkel
Segítek e munkát minden tehetséggel."

A vadosfai evangélikus templomot 1732-ben kezdik építeni, 1734-re készül el, majd rá egy évre a templomot körbeölelő kőkerítés is elkészül. A Wásonyi-féle templomot többször renoválják, végül 1912-ben teljesen újat építenek.

Wásonyi a templomépítéskor már sokat betegeskedik: barátja, Perlaki József 1736 decemberében kelt levelében kíván jobbulást a gyengélkedő lelkésznek. A vázsonyi prédikátor viszont egyre gyengébb, s 1737. április 20-án adja vissza lelkét teremtőjének.

Így halt meg tehát Vázsonykő első híres szülötte, aki életét két artikulus hely, Vázsonykő is Vadosfa szegélyezte.

Szerző: Dr. Kandikó Csanád

Nagyvázsonyt és környékét átjárja a betyárromantika. A Kab-hegyről leereszkedő erdőség közel egy évszázadon át volt a haramiák utolsó menedékhelye. Ha valaki beleveti magát a Bakonyba, láthatja, hogy nem véletlen bujdosott erre a korabeli magyar „szervezett bűnözés” krémje: sűrű erdők, víznyelők, barlangok, sziklás, nehezen megközelíthető helyek váltják egymást. Ilyen körülmények között a mai technikai viszonyok között sem egyszerű megtalálni egy személyt, elképzelhető, mennyivel nehezebb volt ez a 19. század folyamán.

Jelen cikk az Arcanum adatbázis felhasználásával készült.

A Szentgál és Úrkút térképe a XIX. század folyamán. Ahogy a térképen is látható, a két falut körbeöleli a Déli-Bakony erdeje. (Forrás: Mapire)

A Bakony sűrű erdeje vonzotta ide az Oroszlán Pali, Szánthó István és Renkó Kálmán összetételű rablóhármast is. Renkó egy igazi legenda ekkoriban. Zentán született, fiatalon bekerült a helyi alvilágba, egyesek szerint Rózsa Sándor „betyárakadémiáján” nevelkedett. A Ráday Gedeon által vezetett rendteremtés idején őt is elfogták, s a korabeli „Csillagban”, Illaván ülte le megérdemelt büntetésének egy részét. Jó magaviseletének köszönhetően Kishartára szállították, ahonnan 1887. július 30/31-én szökött meg Oroszlán Palival és Szánthó Istvánnal. A szökés egy külön romantikus szappanopera, a források szerint ugyanis Oroszlán összeszűrte a levet a börtönigaztó lányával, s a menyecskének köszönhetően tudtak olajra lépni a „jó útra tért” betyárok. Renkó már életében legendás volt, többen kiemelték az analfabetizmusa ellenére meglévő intellektusát és jóképűségét, egyesek Rózsa Sándor hasonmásának írták le. Fontos megjegyezni, hogy az akció idején már 55 esztendős volt, ugyanakkor még mindig szikár és csupa izom.

A Kab-hegyen található Macska-lik nevű víznyelő barlang. A Bakony erdőségében sok kis barlang, víznyelő található, ahol a betyárok meg tudták magukat húzni. (a szerző felvétele)

S hogy kik is a futóbetyárok? A talpas betyárokhoz hasonlóan az réteg, amely a vándorlását főleg lábon tette meg, nem vett hozzá igénybe állati segítséget. Az Alföldön a talpas betyár a képzeletbeli betyárhierarchia alján helyezkedett el; a Bakonyban ugyanakkor nagyrészt lábon járó, futóbetyárok tevékenykedtek. Itt ugyanis a sűrű erdőségben, sziklás terepen és ember méretű barlangokban sokszor hátrányt okozott a lovak igénybevétele, s jelenlétük sokszor elárulhatta volna a gazdája tartózkodási helyét.

Renkó Kálmán arcképe (forrás: Napi Történelemi Forrás)

Szökésük után nem tartott sokáig, hogy felvegyék a régi munkatempót. Először Somogyban, majd Zalában fosztogattak, szeptember és október között pedig délről megkerülve a Balatont a Bakonyba érkeztek. Ekkor már négy vármegye (!) 120 csendőre (!!!) volt a nyomukban. A csendőrkülönítményt a zalai csendőrszázados, Keresztury Sándor vezette, hozzá csatlakozott többek között a fehérvári Dombrádi Nagy Gyula százados, valamint Szilágyi Gergely veszprémi hadnagy. Dombrádi Nagy ekkoriban már híres csendőrnek számított, ő is részt vett ugyanis egy másik hírhedt betyár, Doma Vendel elfogásánál.

A csendőrök sok részre, egy alkalommal 12 csoportra oszlottak, s 1200 km2-en éjjel-nappal őrjáratoztak. Annyit előzetesen tudtak a bandáról, hogy a Bakonyban vannak, s azt is, hogy a zalai és somogyi statáriumok miatt ezen két vármegye határára figyelni fognak, azaz valószínűleg Veszprém vármegyében maradnak majd. Az a szóbeszéd járta, hogy a szentgáli illetőségű Oroszlán Palinak köszönhetően a Déli-Bakony erdeiben húzták meg magukat.

Oroszlán Pali idős korában. Az utolsó bakonyi betyárként is ismert "haramia". Egyes források szerint 1921-ben fagyott halálra a Déli-Bakonyban. Családja nem jelentkezett örökségéért, örültek, hogy már nem zaklatják őket a betyár miatt. (Forrás: Helyismeret.hu)

Ekkor érkezünk el 1887. október 1. napjához. A Szentgálon állomásozó csendőrség ekkor három irányba indul őrjáratra: az egyik széle délre, Nagyvázsony felé indul, a középső csoport az erdőségben az úrkúti völgyek felé, az északi csoport pedig Úrkút északi része felé.

A középső csoportot a rutinos Dombrádi Nagy vezette, s tagja volt a nagyvázsonyi Gácser József nagyvázsonyi őrsvezető is. Mikor egy erdei út közepén pont eligazítást tartottak, Szilágyi Gergely veszprémi hadnagy három alakot pillantott meg. Mindhárom papi ruhában volt (melyeket korábban a rédicsi plébánostól zsákmányoltak), kétcsövű puskát tartottak a kezükben, s pörge kalap volt a fejükön. Gácser is odatekintett, s megismerte köztük Oroszlán Palit. Ekkor vette kezdetét a Déli-Bakony talán legfilmbeillőbb üldözése.

Csendőrök akcióban az 1920-as években. (Forrás: Jegyzettár Blog)

A három betyár háromfele szalad. Renkó egy tisztás felé veszi az irányt, s a vázsonyi csendőr, Gácser üldözőbe veszi. Renkó egy pillanatra megáll, fegyverét Gácserre szegezi, aki azonban gyorsabb: céloz, s lelövi az ugrásban lévő Renkót. Renkó szívtájékon és nyakon sérül, a földetérés már holtan találja.

Ezután minden csendőr Szánthóra tüzel, akinek négy lövés éri a mellkasát. A földön agonizáló betyár kéri Szilágyit, hogy adja meg a kegyelemlövést, aki ezt nem teszi meg. Felesleges is: Szánthó még emeli kezét azonban hirtelen hátrabukik, s meghal.

Végül a helyi Oroszlán Pali maradt csak talpon, akit a nagytermetű Gácser üldöz. Oroszlán négyszer megáll, fa mögé bújva tüzel, de semmit nem talál. Gácser is tüzel, azonban csak Oroszlán gatyáját lövi szét. Oroszlán végül az úrkúti tisztáson találja magát, ahol szembe jön vele Ádám József, a nagyvázsonyi uradalmat bíró Todesco család ispánja. Ádám József sem volt egy gyáva alak, egyből leütötte a betyárt, s mire az valamennyire észhez tért volna, Gácser már meg is bilincselte a véres arcú banditát. Oroszlán könyörög, hogy lőjék le, ezt a szívességet viszont nem teszi meg neki Gácser.

A Veszprémi Független Hírlap 1887. október 3-i hétfői száma címplapon közölte az "urkuti rablóharczot" (Forrás: Eötvös Károly Megyei Könyvtár archívuma)

A lövöldözésre összesereglett Úrkút németajkú népe. Oroszlánt ezután 6 csendőr kíséri az uradalmi magtár (mások szerint a gyár raktárába). Egyszerre 7 csendőr őrzi: egy a béklyója láncát fogja, a többiek pedig az épületet védik.

Az akció során 71 lövést adtak le a csendőrök, s kivégeztek két haramiát, Oroszlán Pali pedig pár hónapos szabadsága után újra a büntetésvégrehajtás szeretetét élvezhette. Leltárba vették a betyároknál talált tárgyakat is. Volt náluk három új Lefaucheux kétcsövű puska, 70-70 db puskatöltény, 60 db revolvertöltény, aranyóra,  közel 255 forint, s egy Oroszlán Pali által rajzolt „pikáns rajz” is.

Az úrkúti szeszgyár épülete. Valószínűleg ennek a gyárnak a raktárában tartották fogva Oroszlán Palit. (Forrás: Képek Úrkút történetéhez)

Oroszlánt még aznap kihallgatták a csendőrök. Kérdezték, hogy hova tűnt a korábban zsákmányolt 6000 forint, az azt felelte: „Amint gyütt, úgy elment. Teszem azt, a fenéki csárdába jött 3 fehércseléd. Mulattunk velük — aztán mindenölik 25 — 25 foréntot adtunk nékik. Hadd legyen jó dolguk szegényféléknek”. Ezt követően Oroszlánt Ajkára viszik, ahonnan vasúton Veszprémben szálíltják. A vármegye székhelyén hatalmas tömeg kíséri a börtönbe a betyárlegendát.

Így ért tehát véget a legendás betyárhármas pályafutása, amelynek felszámolásában elévülhetetlen érdemeket szerzett Gácser József nagyvázsonyi csendőr és Ádám József, a Todescók jószágigazgatója.

Szerző: Dr. Kandikó Csanád

1863. augusztus 27-e Nagyvázsony és a Kinizsi-vár történetének fekete lapjaira írta be magát, ekkor tombolt ugyanis a mezőváros újkori történetének egyik legpusztítóbb tűzvésze, mely elpusztította Kinizsi erődjének évszázados tetejét.

Jelen cikk az Arcanum adatbázis felhasználásával készült.

 A Kinizsi-vár 1856 körül

A tűz által végzett pusztítás nem volt ritka Vázsonykő környékén. A török előszeretettel perzselte fel a falvakat, így égett porrá a Vázsonnyal szomszédos Csepely falu is.

Az oszmánok utáni felszabadulást követően újra-újra a lángok martalékává váltak a környékbeli falvak, amelynek számos egymást erősítő oka volt.

A Kinizsi-vár tornya és "Nagy-Vázsony" látképe Balthasar Wigand tájképén 1840 körül. Ahogy a képen is látható, a két legsűrűbben lakott településrész a mai faluközpont, illetve a vár feletti rész volt. Fontos kiemelni, hogy az akvarell ezen része nem tekinthető hitelesnek, például a vár tetejének stílusa sem így nézett ki pontosa. Akit bővebben érdekel az eddig soha nem látott festmény, az itt elolvashatja a róla írt bejegyzésemet.

A mezőváros ekkoriban közelített lakosságának és népsűrűségének történelmi csúcspontja felé, amely nagyjából 2100 főt tett ki. (A hiteles történelmi csúcspont 1890-ben volt, amikor 2337 fő lakta „Nagy-Vázsonyt”, míg egy meglehetősen kérdéses, 1850-es forrás szerint a település népessége az év táján 2468 fő volt, ez utóbbi viszont a korabeli statisztikákat összevetve igen valószínűtlennek látszik).

Nagyvázsony és Leányfalu határa a 1857-68 táján (forrás: https://maps.arcanum.com/)

Fontos megemlíteni, hogy a lakosság sokkal kisebb területre koncentrálódott, mint manapság. Nem számított bele egyrészt Nemesleányfalu lakossága (Zsófiapuszta viszont igen), másrészt a mezőváros lakott területének felső határa a mai faluközpont volt (a Kinizsi utca és Jókai utca), az alsó rész a vár/Varga utca és Városi dombtól északra (lejjebb) igen ritkásan épült ki. Ez azt jelenti, hogy a mainál nagyobb népesség zsúfolódott össze egy, a mainál jóval kisebb beépített területre.

A sűrűen élő helyiek saját udvarukban tárolták a gyúlékony téli faanyagot, takarmányt, s többnyire fából készült munkaeszközöket is, s ezek segítették, hogy a lángok akkor is elérjék a szomszédos házat, ha a háztetőről a szél nem fújja át a parazsat.

Vázsony mai belterülete és az 1857-58 körüli belterület összevetése. A képen jól látható, hogy Nagyvázsony újabb településrészei nem egy helyen Leányfalu területén épültek. A nagyiskola épülete például még épp a történelmi Vázsonyhoz tartozik, azonban a kosárpálya egy része már a történelmi Leányfalu területén épült, ugyanúgy, ahogy a Nagyvázsonyi Kinizsi TE futballpályája is "leányfalusi". 

A tűz terjedését segítette még az épületek borítása is. Bár a korabeli Vázsony és környéke országos (és európai!) viszonylatban komfortos kőházakból épült, a háztetők szinte kivétel nélkül szalmával, fazsindellyel, kisebb mértékben náddal voltak fedve. Fazsindelyes teteje volt a fontosabb épületek közül a Kinizsi-várnak, míg mellette épült evangélikus templom pedig szalmatetővel volt ellátva. A vár környéke ekkoriban ráadásul jóval sűrűbben volt beépítve a 19. század közepén, mint manapság.

Ha ezen a területen egyszer tűz ütötte fel a fejét, azt rendkívül nehezen lehetett megállítani, hiszen a környéken víziközművek ekkoriban nem épültek ki, a kutakból pedig meglehetősen nehezen lehetett vizet vételezni.

A fentiek alapján látható, hogy Vázsonyban szinte minden adott volt egy pusztító tűzvészhez.

Az első nagyobb tűzeset 1857-ben történt. Ezen év szeptember 14-én, az országos vásár napján a mai faluközpont vált a lángok martalékává: leégett a református templom, a mellette álló lelkészlak és a katolikus plébánia is. Összesen 63 ház pusztult el, teljesen nincstelenné téve 83 főt. A tűz okát sohasem sikerült megtalálni. Egyesek szerint egy helyi asszony sütés után a parazsat hanyagul dobta ki, egy Hihetetlen! magazinba illő történet szerint pedig helyi kislányok egy zsinórt kötöttek egy macskára, a zsinórt meggyújtották, majd a macska ijedtében egy zsúpfedeles ház tetejére menekült, így idézve elő a tűzvészt.

A korabeli tudósítások kiemelik, hogy a cseréppel és zsindellyel fedett házak még a tűz pusztításának helyszínén sem váltak a lángok martalékává. A károk teljes összege tetemes volt, mindösszesen 30.000 forintra rúgott.

Az 1857-es vázsonyi tűzvész következményeit még évekkel később sem sikerült orvosolni, 1859 márciusában például nagyszabású koncertsorozattal szerveztek gyűjtést a károsultaknak.

A Kinizsi-vár romjai Rómer Flóris 1860 körüli metszetén. A kútfők sokáig úgy gondolták, hogy a vár tetejét az 1857-es tűzvész pusztította el, azonban a manapság felfedezett  források, valamint ezen metszet elkészülésének ideje alapján egyértelműen kijelenthető, hogy a vár tetejét az 1863-as tűzvész pusztította el.

A következő nagyobb tűzvész 1863. augusztus 27-én csapott le Vázsonyra. A harangok délután 4 óra tájban kondultak meg, jelezve, hogy baj van a mezővárosban. Szájról-szájra járt, hogy lángban áll a „várnegyed”.

A tűz terjedéséhez hozzájárult a viharos szél, amely az evangélikus paplakról a zsúpfedeles evangélikus templomra vitte át a lángokat, ahonnan később egy paplan nagyságú lángcsóva tűzbe borította Kinizsi Pál várának zsindellyel fedett évszázados tetejét.

A helyiek igyekeztek oltani a lángokat, kevés sikerrel. A környéken oly’ erővel égtek a házak, hogy az utcákon nem lehetett „megmaradni”, s csak akkor lehetett érdemben elkezdeni az oltást, amikor a háztetők teljesen leégtek. A fecskendőket is csak ezek után tudtak igazán szolgálatba állítani.

A tűzvész közben imádkozók fohászait csak vár tetőszerkezetének leomlása és az evangélikus templom harangjának lehullása szakította meg egy-egy pillanatra.

Az 1863-ban épült, szénafedeles evangélikus templom és harangjai is a lángok martalékává váltak. Az új templom ezt követően, közadakozásból épült újra.

A vész órákig tartott, s csak naplemente tájában – nagyjából este hét óra körül – hagyott alább. Az eredmény siralmas volt: a vár környékén 63 ház égett teljesen le, melyek ráadásul a falu legszegényebbjeinek otthonai voltak. Leégett továbbá a vár mellett álló zsúpfedeles evangélikus templom, és elpusztult a vár évszázados zsindelyes teteje is.

A károk mintegy 11.000 forintra rúgtak, az 1857-es tűzvésznek következményeinek harmadára. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy míg az 1857-es tűzvész a mezőváros gazdagabb részében pusztított, addig az 1863-as vész a szegényebb részt borította lángba, s tett a lángok martalékává két műemléket is.

Ugyanezen év augusztus 31-én újabb tűz ütötte fel a fejét a város északi részében, ahol a Todesco család pajtája pusztították el a lángok az egész az évi terméssel együtt.

A Kinizsi-vár mára már ikonikussá vált tornya, valamint a barbakán a 20. század elején-közepén.

A vár tetejének újjáépítése ezek után többször napirendre került. 1872-ben Rómer Flóris a Műemléki Bizottság előtt hozta fel vázsonykői vár tetejének kérdését. Előadása szerint 15 évvel korábban (tehát 1857-ben!) leégett az évszázados tető, s célszerű lett volna újra méltó tetőszerkezettel fedni Kinizsi egykori székhelyét. Éri István valószínűleg Rómer Flóris előadása alapján vélte úgy, hogy a vár teteje 1857-ben égett le, amely nézet a mai napig tartotta magát. Az utóbbi időben előkerült források alapján azonban egyértelművé vált, hogy míg az 1857 szeptemberi tűzvész a mezőváros központját dúlta, s a várnegyedet nem érintette, addig az 1863-as nagy tűz a várnegyedet – s vele együtt a vár lakótornyának tetejét – tette a lángok martalékává.

1880-ban a Todescók uradalmi ügyintézője, Lekov báró tett ígéretet arra, hogy következő évre teljesen renováltatják a vár tetőszerkezetét, erre azonban máig ismeretlen indokból nem került sor.

Azóta is többször felmerült, hogy újra tetővel fedik a vár ikonikus lakótornyát, de erre azóta sem került sor. Ez alapján megállapítható, hogy az 1863-as nagy tűzvész – és az azt követő „halogatások” –  következtében alakult ki a Kinizsi-vár lakótornyának ma is látható, ikonikussá vált fedetlen formája.

Az evangélikus templom egy része, a harangláb és a Kinizsi-vár tornya 2020 márciusában. Furán hangzik, de mindkét épület az 1863-as tűzvésznek köszönhetően nyerte el ikonikus formáját.

 Szerző: Dr. Kandikó Csanád