A Bakony és Balaton-felvidék határán fekvő nagyvázsonyi pálos kolostorhoz rengeteg legenda fűződik. Híres például a várból az írástudó barátoknak a szomszédos klastromba átkiabáló Kinizsi alakja; de mondák szólnak még a várat és kolostort összekötő, két szekér szélességű alagútról is. Hasonlóan mondák övezik a veretlen hadvezér által alapított kolostor megsemmisülését is. Vajon tényleg a Habsburgok robbanttatták fel a kolostort, vagy a környék urainak szúrta a szemét? Netán a töröktől féltették? Ebben a cikkben a kolostorrobbantásnak kívánok utánajárni.

Tündöklés és bukás

A nagyvázsonyi pálos kolostort 1481-ben alapította Kinizsi Pál és apósa, Magyar Balázs. Az új klastrom igen hamar Veszprém vármegye művelődés központjává vált: itt készült jelentős nyelvemlékeink közül a Czech-, Peer-, Festetich-kódex, valamint részben a Gömöry-kódex is. Ezeket az eredményeket úgy érték el a fehér barátok, hogy mindössze 60-62 évig tartózkodtak a Kab-hegy lábánál. Vázsonyban a kolostor fennállása alatt átlagosan 20-25 szerzetes tartózkodhatott, akik a kultúra mellett jól menő gazdaságot is működtetek: halastóval, szántókkal és malmokkal is rendelkeztek.

A boldog békeéveknek azonban hamar vége lett. 1543-ban Fehérvárra bevonult török, a környék biztonsága pedig a portyák miatt jelentősen romlott. Egyesek szerint már ebben az évben elhagyták Nagyvázsonyt a pálosok, s Pápára tették át székhelyüket. Ezt támasztja alá az tény is, hogy a pálos perjel az évtized második felében már Pápáról keltezi leveleit. Az viszont, hogy teljesen magára hagyták volna a kolostort, nem valószínű. Ezt igazolja az első kolostorrablásról fennmaradt forrás is, mely szerint 1545-ben Csóron András fosztotta ki Vázsonykő klastromát, ami azt is jelzi, hogy a berendezések és felszerelések nagy részét nem vitték el, minek is hagytak volna magára egy jól működő gazdaságot és korszerű kolostort a barátok. Valószínű, hogy pár fő, akár szerzetes is tartózkodott ekkoriban Vázsonyban, akiknek a feladata az épületek állagmegóvása és gazdaság működtetése volt.

1552-ben újabb tragédia érte a környéket: június első napján a török bevette a szomszédos Veszprémet is. A hír minden bizonnyal riadalommal töltötte el a helyieket. A török igát már elkezdte Vázsony népe is a nyakában érezni. Hiába volt a vidék tele végvárakkal (Tihany, Csobánc, Szigliget, Hegyesd, Vázsony), azok a környéket nem tudták teljesen megvédeni, így a Balaton-felvidéken hamar török-magyar kettős adózás alakult ki.

Az oszmán szomszédság hírére felkapták a fejüket a környék földesurai és a bécsi udvar is. Még 1552 nyáron megerősítik Tapolca várát, augusztusban Vázsonyba 50 gyalogost és 20 lovat vezérel Bécs, a leveldi (Városlőd) kolosorerődbe pedig 50 lovast és 100 gyalogost rendelnek.

Nagyvázsony és környéke tehát szinte reménytelen helyzetbe kerül. A várat utoljára komolyabban Horvát Márk erődítette, az meglehetősen elavult – főleg a korszak legütőképesebb hadseregével szemben. A domb tetején pedig ott van a pálosok szinte elhagyott kolostora.

1552 júniusában tehát a török elleni védekezésé lett a főszerep a Balatonmelléken, s dönteni kellett, mi legyen az erődök és nagyobb építmények sorsa. Hangodi László történész közlése alapján a kerületi főkapitány elrendelte a kolostor lerombolását. A feladatot Horváth Péter, Horváth Gáspár, Choron János és Gyulaffy László személyében négy környékbeli főúr végezte el.

A döntést két körülmény alapozta meg. Az első a töröktől való félelem volt. Ebben az időben ugyanis gyakori volt, hogy a török kolostorokat és jelentősebb kúriákat vett birtokába, amelyeket erődített, majd könnyűlovasságot helyezett oda, hogy központjául szolgáljon a portyázó harcosoknak. A kolostorok ilyetén való erődítése nem volt a környéken sem idegen, elég a fentebb említett leveldi klastromra gondolni, amelybe hamarosan 150 katonát vezényelt a császári udvar.

Ezt próbálja alátámasztani Rómer Flóris, a magyar régészet atyja, valamint Németh Gábor helytörténész is, akik úgy vélik a kolostor falaiban található nyílások nem mások, mint lőrések. Ezt az elméletet Zákonyi Ferenc cáfolja meg, mondván, hogy ezen réseket szellőzőnek használták, azok katonai funkcióval nem bírtak.

A másik jelentős indok a kolostor köveinek felhasználása volt: a várat ugyanis ezekkel kívánták megerősíteni.

A döntést tehát meghozatott: a vázsonyi pálos kolostort le kell rombolni. A források több időpontot is megemlítenek a kolostorrobbantások időpontjaként. Egyesek szerint már májusban megtörténtek a rombolások. Ezt a magam részéről nem tartom valószínűnek, ugyanis Veszprémet a török csak június elsején veszi be, s kétlem, hogy a környék urai már április-májusban megtervezték a sorozatos kolostorrobbantást úgy, hogy a török közvetlen veszélye még távolinak tűnt.

Felmerül 1552 júniusa is, valamint augusztus 23-a. Az augusztus 23-i dátumot kevés forrás említi; ellenben 1552 júniusával, amelyet viszont több kútfő is kiemel. A magam részéről úgy vélem, hogy a robbantásoknak mindenképp Veszprém július elsejei bevétele után, 1552 nyarán kellett megtörténniük, de hogy pontosan mikor, azt források hiányában nehéz megválaszolni.

A kolostor és a gazdasága még a robbantás előtt közvetlenül is aktív lehetett, mivel a pálosok panaszai szerint a robbantás előtt a főurak teljesen kirabolták a klastromot. Elvitték az ajtókat, ablakokat, különböző értéktárgyakat, és még az állatokat is elhajtották: egy lovat, pár ökröt és több mint száz sertést. Elvittek továbbá egy szablyát is hat puskát, s egy gyönggyel díszített miseruhát, amit a jegyzőkönyv szerint maga Magyar Benigna készített a barátoknak. Ebből a rablásból származhat a vázsonyi várban megtalált, minden bizonnyal a kolostorból származó Krisztus megkísértését ábrázoló kegytárgy is.

Sok Balaton-felvidékről szóló újságcikkben és műsorban felmerült, hogy a kolostorrobbantásokat a Habsburgok („schwarzgelbek”) rendelték el, mivel nem kedvelték a magyarokat, s különösen magyar alapítású pálos rendet. Ennek a valószínűségét csekélynek tartom. A kolostorrobbantás tárgyában ugyanis nem az udvar, hanem a kerületi (esetünkben győri) várkapitány rendelkezett hatáskörrel. A motivációként megjelölt nemzeties ellenszenv ekkoriban ismeretlen volt, mivel ebben a korban a mai értelemben vett nemzeti identitás még nem létezett. (lásd hungarus-tudat)

A fentiek alapján úgy vélem, hogy a vázsonyi kolostorrobbantás jelen esetben sokkal inkább stratégiai célokat szolgált, semmint politikaiakat.

Egy környékbeli személy bő száz évvel később szintén a hadászati-harcászati célokat emeli ki a klastrom elpusztításával kapcsolatban: „Az urak rájöttek és porral hánytatták a klastromot, a tálodival és városlődivel együtt, félvén attól, hogy a török beléjük száll”.

Magához a robbantáshoz egy megható legenda is fűződik. E szerint a robbantómester első robbantása jelentősebb kárt nem tett a kolostorban. A második robbantás sikeresebb volt, a kolostor tetejét teljesen lerombolta és a falakban is jelentős kárt tett. A mester tovább akarta folytatni a pusztítást, már rendelte volna a puskaporos hordókat a kolostor falai közé, amikor a füstből egyszeriben kitisztult előtte a templom főhajójának falán lévő kereszt. A főfal vakolatában ma is látható keresztnyomot a mester isteni jelnek vélte, s felhagyott a további rombolással, így megmentve a klastrom hajójának oltárfalát.

A kereszt nyoma a mai napig látható a kolostor falában, sőt, a századelős képeken is kivehető a nyoma.

Ezen a 20. század elején készült fotón is jól kivehető a főfalon a boltív vonalában látható kereszt alakú nyom.

Hol kolostor, most kőhalom

A robbantás után szinte azonnal elkezdték megerősíteni a vázsonyi végvárat is, melyhez elsősorban a kolostor köveit használták fel. Ezt támasztják alá a várban végzett ásatások is, melyek során több, kolostorból származó faragott követ találtak a vár területén. A vár mellett a vázsonyi pálos kolostorból származó köveket találtak egy vázsonyi kőhídban, a pulai iskolában és kastélyban, sőt a mencshelyi evangélikus templom felújításakor is innen vitték a köveket.

A kolostor ábrázolása az 1772-es Szent Mihály Monostor térképén. Jól látható, hogy a kolostor alapfalai még  fennállnak, ami azt is jelenti, hogy a 19. században jelentős mértékben pusztították a kolostort. (Forrás: http://maps.hungaricana.hu)

A kőhordás annyira elharapózott, hogy 1651-ben Zichy Imre a pálosokkal kötött szerződés alapján megtiltotta a kövek elhordását. Ennek nem sikerült érvényt szerezni, a vár további erődítéseinél is felhasználták a pálos kolostor köveit.

A kolostor romjai a keletről, a falu felől nézve

A Zichyk és a pálosok között a 17. században egy évtizedes birtokper is zajlott, amelyben 1613-ban és 1617-ben is a pálosoknak ítélte a kolostort a vármegyei bíróság, II. Mátyás pedig visszaszolgáltatja a fehér barátoknak a vázsonyi birtokaikat. 1661-ben a Zichyk bérleti szerződést kötnek a pálosokkal, majd a török kiűzése után Zichy Imre újra Vázsonyba hívja a rendet, de hiába: a pálosok többé nem jönnek vissza Vázsonykőre.

Fontos megjegyezni, hogy a rombolások ellenére is meglehetősen jó állapotban maradt meg a kolostor, s az újjáépítése is tervben volt.  Az első, kolostort ábrázoló rajz tanúsága szerint a kolostor templomépületének falai még a 18. század végén fennálltak. 1773-ban Szegedy Antal például 6000 forintot adományoz az előző évben már igen romos állapotban található kolostor helyreállítására. Az, hogy ezzel az összeggel mi történt, nem tudni. Egy biztos, nem a kolostor újjáépítésébe fektették.

Egy eddig a nagyközönség számára ismeretlen ábrázolása a Kinizsi-várnak és a pálos kolostornak. Balthasar Wigand 1840 körül készült akvarellje - amelyből való ez a részlet - mind a várat, mind a kolostort meglehetősen pontatlanul ábrázolja, ellenben a kép középpontjában álló Zichy-kastéllyal.

A romokból való kőhordás tradíciója valamikor a 19. század második felében érhetett véget, amely Rómer Flóris műemlékvédelmi fellépésének is köszönhető. A magyar régészet atyja 1860 körül még így szól: „Bár lehetne az ily rombolókat a közvélemény előtt örökre bélyegezni , kik őseink mindinkább ritkuló emlékeit szentségtörő kézzel illetik. Birom a jelenlegi fötekintély szavát, miszerént ezen utolsó maradványok megőriztetnek , hogy az utókor legalább tudhassa, hol állott a hires pálosok — vagy mint a Vásonyt leiró egyik ujabb munkában olvastuk — vörös-barátok (?) Kinizsi alapította klastroma.” Rómer ezek után elkészítette a kolostor alaprajzát is. Rómer leírja, hogy mi maradt ekkoriban a kolostorból: „A díszes egyházból csak az északi fal, a szentély egy fél ablakával látható.” Ha ezen leírást összevetjük az 1772-es rajzzal, akkor látható, hogy a kolostor 1772-ben még álló, keleti (mai temető és falu felőli) falát teljesen elhordták azt követő alig egy évszázadban. Rómer is kiemeli, hogy hiába az 1651-es tiltás, a köveket még akkoriban is elhordták a bérlő (ekkoriban már a bécsi bankár Todesco-család) hozzájárulásával. Öröm az ürömben, hogy ezt követően a rombolás megállt, ami látható a pár évtizeddel később látható fotókon is, melyek alapján megállapítható, hogy a rom nagy része megfelel a ma is láthatónak, annyi különbséggel, hogy a kolostor alapját is felfalazták a későbbi feltárások során.

A pálos kolostor 1920 körül. Az állapot megfelel Rómer leírásának, ami azt jelenti, hogy 1860 után már nem igen romlott a kolostor állapota.

Az első régészeti feltárások már a századelőn megtörténtek, Németh Gábor például 130 cm mélyen feltárta Kinizsi sírját. A legfontosabb kutatások 1955-ben kezdődtek, akkor a szentély támpillérét egészítik ki Szakál Ernő vezetésével, majd 1959-60-ban Éri István vezetésével ásatásokat folytatnak a kolostorban s környékén.

Kinizsi Pál pálos kolostora tehát nem élte túl a végvári időszakot, mégis, fennállásának hat-hét évtizedében a későközépkori magyar kultúra egyik fellegvárává vált, de a török veszedelem miatt a katonai vezetők jobbnak látták felrobbantani. Az, hogy ma is megtekinthető Rómer Flórisnak és Éri István feltárásainak is köszönhető. Ha valaki manapság ellátogat Kinizsi kolostorához, gondoljon a klastrom megmentőire is.

 A vázsonyi pálos kolostor romjai manapság. (a szerző, Kandikó Csanád felvétele)

Szerző: Dr. Kandikó Csanád

1898 májusában Nagyvázsonytól voltak „hangosak” a magyarországi újságok. Az addig békés ex-mezővárosban ugyanis közel egy hétig tartó zavargás tört ki, amelynek 7 település legalább 20 csendőrje, valamint egy századnyi honvéd tudott csak véget vetni. Az eredmény: 3 halott, legalább 2 sebesült, 55 letartóztatott. Hogy mi köze ehhez egy halottnak, s miért szabadultak el az indulatok? Többek között ezeknek próbálok utánajárni jelen irományomban.

Jelen cikk az Arcanum adatbázis felhasználásával készült.

Nagyvázsony főtere a századelőn

A történet valamikor az 1897-es évben veszi kezdetét. Ekkor hunyt el a Todesco-uradalom Huimer/Hummer Károly/Ferenc nevű uradalmi tisztje, akit annak rendje és módja szerint Nagyvázsony - akkor relatív „új” - jelenleg is használatban lévő temetőjében temettek el. Megjegyezném, hogy az elhunyt pontos nevét nem tudni, szinte minden forrás mást említ. A hivatása sem teljesen tisztázott: egyes tudósítok szerint uradalmi tisztviselő, mások szerint egy Balatont megtekinteni kívánó fiatal osztrák bringás hunyt el Nagyvázsonyban.

A kútfők abban megegyeznek, hogy az elhunyt Felső-Ausztriából származott, annak pontos helye azonban szintén talány. Egyesek szerint Linzből, míg más forrás szerint Ischlből érkezett Kinizsi földjére a fiatalember. Az viszont biztos, hogy az elhunyt császárságban élő édesanyja szerette volna, ha egyetlen fia hazai földben nyugodna, ezért felkereste a magyar belügyminisztériumot a holttest exhumálása és hazahozatala érdekében. A magyar hatóságok példás gyorsasággal intézkedtek, s egy vasárnapi napra, 1898. május 22-re elrendelték a sír felbontását.

1898. május 22-én este 11 óra előtt elindult a temető felé az exhumálásra kijelölt különítmény. A csapatnak tagja volt Sándorffy doktor járási főorvos, ott volt a körorvos, a szolgálatban nem lévő csendőrőrsvezető és Németh Gábor káplán, Nagyvázsony későbbi kiváló monográfusa is. Az már az indulást megelőző, Zichy-kastélyban elköltött vacsorán a Sándorffyék fülébe jutott, hogy a falusiak ellenzik kihantolást, azonban ennek miértjéről ekkor még valószínűleg nem tudtak.

A nagyvázsonyi Zichy-kastély 1920 körül. A nagyvázsonyi uradalmat 1898-ban a bécsi Todesco-család birtokolta. Ebben a kastélyban költötte el vacsoráját az exhumálásra kijelölt bizottság 1898. május 22-én este.

A pletyka igaznak bizonyult: amikor este 11 óra tájban elkezdték volna a sír felbontását, kisebb tömeg csődült össze a temetőben. Vezérszónokuk előadta, hogy nem hagyják kihantolni és elvinni a halottat. Az indok egy korabeli babona volt, mely szerint, ha a halottat a falu határán átvisznek, a jég elveri a termést. A korabeli tudósítók kiemelik, hogy nem véletlenül védték a vázsonyiak a földjeiket bármi áron: az ezt megelőző években gyenge termés volt, az 1898-as év viszont jó aratást ígért.

A tömeg egyre agresszívebben viselkedett, nehéz volt csitítani, egyes beszámolók szerint ekkor már többek kezében kapa, kasza és husáng volt. A járási főorvos és Németh Gábor igyekeztek megnyugtatni a népet, hogy babonáról van szó, nincs összefüggés az exhumálás és a jégeső között, az mégsem akart szétszéledni. Az ellenállás hatására Németh Gábor visszarendelte a sírásókat s a fenyegető nép közepette letérdelt a sír elé és a néppel együtt elkezdett az elhunytért imádkozni. Az exhumálásra kijelölt csoport végül elhalasztotta a sír felbontását, s hazaindult. A tömeg reggel 6-ig őrizte a sírt és a temetőt.

Németh Gábor nagyvázsonyi káplán, későbbi plébános, a község kiváló monográfusa (forrás: https://sematizmus.vefleveltar.hu/node/4290)

A járási főorvos ezek után táviratozott a vármegyének, hogy a vázsonyiak izgatottsága miatt jobb lenne, ha a kihantolást az aratást követő időszakban hajtanák végre. Egyes napilapok szerint erre lett is volna lehetőség, de az alispánt helyettesítő jegyző hallani sem akart a halasztásról. Ennek nyomatékosítása érdekében kirendelte a főszolgabírót s pár csendőrt, hogy ha kell, karhatalom útján is eleget tegyenek kötelezettségüknek.

Az exhumálás új időpontjául május 26-át jelölték meg. A sír kihantolására ekkor már a falu minden tisztségviselőjét meghívták, de közülük csupán hárman mertek megjelenni a vázsonyi temetőnél. A tervezett exhumáláson részt vett még a Sándorffy vármegyei főorvos, Németh Gábor, valamint Kletzár főszolgabíró is. A tisztségviselőket ismét hatalmas tömeg várta: egyes leírások szerint a sír körül 50-60 kaszával és husánggal felfegyverzett férfi állt, mások szerint több száz fős tömeg gyűlt össze a Szent Mihály-kolostor szomszédságában lévő temetőben. A tömeg pedig egyre csak gyűlt, mivel többen azzal járták a falut és a mezőket, hogy „viszik a halottat”.  S ahogy gyűlt a tömeg, úgy gyűlt a feszültség is.

A korabeli tudósítások szerint a tömeget nemcsak a babona, hanem az „establishmenttel” szembeni ellenállás is, azaz a szocializmus – vagy legalábbis „szocialista provokáció” – is fűtötte. Több cikk is kiemeli, hogy a csendőröket, valamint az elöljáróságokat gyalázták, elhangzott többek között, hogy „Nem megy ki innen élve a tekintetes úr sem!”, valamint a tömegből egyesek agyon akarták ütni a „tollasokat”, azaz a csendőröket.

A nagyvázsonyi temető barokk sírkövei

Kletzár főszolgabíró hiába akarta csitítani a tömeget, nem sikerült. Beszédét már nem is tudta végig mondani, mert egy fiatal meg akarta támadni. A fenyegetések hatására az elöljáróságok végül csendőri kísérettel elhagyták a temetőt, de a tömeg követte őket.

Hogy ekkor mi és hogyan történt, azt pontosan nem tudni. Egyes források szerint, amikor a konvoj a faluba ért, az egyik kísérő csendőrt kapával megtámadta egy 20 év körüli suhanc. A csendőr hiába szólította fel megállásra, az tovább futott a csendőr felé, aki önvédelemből elsütötte a puskáját. A tömeg erre egy kissé megtorpant, így a tisztviselőknek elegendő idejük volt, hogy bejussanak a községházára. Az „urak” a községházán jegyzőkönyvet vettek fel, miközben a tömeg egyre gyűlt a városháza előtti téren. Amikor végeztek, kocsival próbáltak távozni, de azt egyre inkább támadta a tömeg, s kővel dobálta a csendőröket, valamint agyon akarta ütni a fiatalra lövést leadó csendőrt. A csendőrök megpróbálták a tömeget szuronyaikkal távol tartani, ez azonban nem sikerült. Mikor a husángokkal és kaszákkal felfegyverkezett nép a csendőröknek rohant volna, az 5 csendőr az őket vezető csendőrhadnagy parancsára sortüzet adott le. Négyen vagy öten sérültek meg a sortűzben, ebből kettő hamarosan belehalt sérüléseibe.

A tömeg erre szétfutott, ugyanakkor továbbra is érezhető volt a feszültség. Ekkor, május 26-án délután 5-6 óra táján táviratozott a főszolgabíró vagy más elöljáró a községházából, hogy a vázsonyi csendőrségnek erősítésre van szüksége. Hamarosan csendőralakulatok érkeztek Ajkáról, Siófokról, Herendről, Várpalotáról, Enyingről és a mai Mezőszilasról, s érkezett egy század honvéd is Veszprémből. A rend végül május 26-ról 27-re virradó éjjel állt helyre, a csendőrök és katonák azonban továbbra is a községben őrjáratoztak. Ezt követően végrehajtották az exhumálást is, s az osztrák fiatalember örök nyugalomra találhatott.

Sortűz a tüntetőkre (illusztráció)

A tömeg egy része még ugyanezen a napon összegyűlt a vázsonyi katolikus plébánia előtt is, s a káplán fejét követelték. Ezt észrevette Németh Gábor is, aki az utolsó pillanatokban az épület hátsó ablakán kiugorva Tótvázsony felé menekült. A tömeg ezt észrevette, s mintegy 3 kilométeren keresztül üldözte. Németh szerencsésen beért Tótvázsonyba, ahol kocsit fogadott, s egyenesen Veszprémbe száguldott ahol a vázsonyi kápláni tisztségből történő felmentését kérvényezte. Ez valószínűleg meg is történt, mert a későbbi nagyvázsonyi helytörténész-plébános 1898-tól 1904-ig Somogysámsonban volt káplán, s csak 1904-ben tért vissza Kinizsi hajdani mezővárosába.

A zavargások eredményeként 3 fő (más források szerint öt fő) meghalt: egy idősebb paraszt, egy fiatal, valamint egy bámészkodó, megsebesült további 2 fő, s vádat emeltek 55 személy ellen. Ez azt jelentette, hogy a falu lakosságának közel 2,5%-a a vádlottak padjára került. A rendet napokig 7 település 20 csendőre és egy századnyi honvéd felügyelte.

A nagyvázsonyi községháza a XX. század elején. Ide menekültek a vármegyei és községi elöljárók a tömeg elől, s valószínűleg itt adta le a sortüzet a csendőrség.

A vázsonyi zendülőkkel szembeni büntetőeljárás a Kúria elé került, amely nagyrészt helybenhagyta a Győri Ítélőtábla által kiszabott ítéleteket. 48 főt felmentettek, a főkolomposokat 9-9 hónapnyi fogházra ítélték, a többiek pedig 1-6 hónapig tartó fogházbüntetést kaptak.

A korabeli sajtóban „nagyot ment” a nagyvázsonyi zendülés ügye, s ahány médium, annyi értelmezése született az eseményeknek. A Népszavát kivéve minden lap egyetértett abban, hogy a csendőrök nagy türelemmel viseltettek a tömeg iránt, s azok tényleg csak a legvégsőbb esetben nyúltak lőfegyvereikhez. Érdekes, hogy egyik médium sem említi meg azt a tényt, hogy a csendőröknek ekkoriban nemcsak joguk, hanem kötelezettségük is volt a fegyverhasználat abban az esetben, ha támadás érte őket, ellenkező esetben hadbíróság elé állíthatták őket.

A Népszava egyszerű babonásoknak jelöli meg a vázsonyi zendülőket, akikkel szemben a csendőrségnek több türelemre lett volna szüksége, s a zendülés szocialista cáfolni igyekszik. Más lapok viszont kiemelik, hogy a babonára rátett még a szocialisták hergelése is, amit alátámasztanak az egymástól független tudósításokban említett csendőr- és elitellenes skandálások is.

Fontos kiemelni, hogy az eseményekről szóló tudósítások sokszor ellentmondanak egymásnak, többek között a halott személyében (turista vagy urasági alkalmazott), az események kronológiájában (hol és mikor dördült először sortűz) és a sortűz áldozatainak számában is (egy fő, három fő, öt fő).

Az eredményen ez azonban nem változtat: vér folyt Nagyvázsony utcáin, a nép elüldözte az addig népszerű káplánját, s a rendet pedig a katonaságnak és a csendőrségnek csak nagy nehézségek árán sikerült helyreállítani.

S hogy mi a legfontosabb tanulsága a nagyvázsonyi zendülésnek? Egy 1898 júniusi levél szerint az, hogy a parasztnak mindig igaza van. Az exhumálást követően Pál napján (június 26.) óriási vihar csapott le Nagyvázsonyra nyugat (azaz Ausztria) felől, s a jég elverte a falubeliek termését…

1680. január 30. Veszprém vára. Egy csendes, havas reggel. A várkapun egy maroknyi sereg távozik azzal a szándékkal, hogy zsákmányolt marhacsordával tér majd vissza az éj leszállta előtt. A várnép éhezik, s a zsold sem érkezett meg még időben. A csapat vázsonyi, tihanyi és veszprémi vitézekből áll, akik jókedvűen ügetnek Fehérvár-Várpalota térségébe. A Séd partjánál aztán elkomorodnak az arcok: a távolban felsejlenek a palotai és fehérvári török had kontúrjai.

Ami ezután történik, az történelem: a Berhidát Kiskovácsival összekötő híd környékén megütközik a két sereg. A csata hevében egy oszmán harcos egyetlen csapással levágja a rangidős, 70 éves vázsonykői vicekapitány, Semptsei Ferenc fejét. A magyar csapatok érzékeny veszteségeket szenvednek, így fel kellett adniuk zsákmányszerzésről szőtt tervüket. Egy vert sereg érkezik meg a holdfénytől fehérre festett Veszprémbe.

Valóban így történt? Nem tudjuk, annyi viszont bizonyos, hogy 1680 januárjának végén a vázsonykői őrség elveszítette egyik vezetőjét, a harcos protestáns Semptsei Ferencet.

Hogy ki volt Semptsei Ferenc? Hol vesztette életét? Hol nyugszik? És mi az irodalomtörténeti jelentősége? Erre keresem a választ ebben és a következő cikkemben.

A Benedek-hegy télen (Wittmann András fotója, forrás: http://www.tajfotok.hu/hu/kategoriak/tajkepek)

Semptsei Ferenc azon kevés Vázsonykő várában szolgált (vice)kapitányok közé tartozik, akikről viszonylag sok információval rendelkezünk.

1610 környékén születhetett, valószínűleg a Nyitra vármegyei Semptén vagy annak környékén. Hogy pontosan mikor került Vázsonykő várába, arról ellentmondásos források állnak rendelkezésre. 1675-ben egy oklevél szerint akkor 17. éve szolgált Kinizsi várában (nagyjából 1658 óta), azonban egy 1642-es oklevélen már feltűnik a kézjegye. Tévedett volna a vázsonykői kapitány? Esetleg időközben máshol is szolgált? Ezt források hiányában nem lehet eldönteni. Egy biztos: Semptsei már a Horvát-család idején Vázsonyban találjuk.

1649. december 28-án a Zichy-család, s annak fejének, Istvánnak kezére jut a Vázsonykő és környéke. A várkapitányi tisztséget 1652-ben a mezőváros ura, Zichy István kapja, amelyet 1667-ban átad a „frissen” házasodott fiának, Zichy Pálnak. Hogy miért volt fontos a várkapitányi tisztség? Azért, mert ebben az időben a várkapitányság általában csak egy „titulus” volt, azaz tényleges harci cselekmény vagy napi igazgatás nem járt vele. A várat ugyanis a várkapitány által kinevezett vicekapitány, azaz kapitányhelyettes igazgatta, s ő vezette a portyákat is. A várkapitány tisztes bevételt kapott a kincstártól, s ennek csupán egy töredékét juttatta a helyettesének.

Zichy István, tárnokmester, Vázsony és környékének első Zichy ura (forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Zichy_Istv%C3%A1n_(t%C3%A1rnokmester)

A vázsonykői vár helyettes kapitányává 1662 körül nevezték ki Semptseit, s ezt a tisztségét egy kisebb megszakítással élete végéig megtartotta a harcos protestáns.

S hogy miért harcos protestáns? A vázsonyi vár őrsége ebben az időben ugyanis nagyrészt evangélikusokból állt, a mezőváros birtokosa viszont a buzgó katolikus Zichy-család volt. A vallási ellentétek 1675-ben éleződnek ki, amikor a vázsonyi lelkészt Pozsonyba hívatják, majd ott lemondatják, így a végvár lelkész nélkül marad. Plébános és szerzetes alig keresi fel a települést, így gyermekek tucatjai halnak meg keresztség nélkül, amely kiváltja a várőrség haragját.

A végváriak ezért a király elé járulnak, aki megadja neki a lelkésztartás jogát. A vázsonyiak hamar a tettek mezejére léptek. A Győr felől érkező lelkészt nagyon várja már a hadnép, Semptsei például saját díszes kocsiját küldi érte, amellyel viszont elnyeri Zichy Pál ellenszenvét. Semptseit hamarosan fogságba vetik, mondván, a „lelkész-gate” az ő lelkén szárad. A vázsonyi őrség azonban kiáll a vezére mellett, ezért hamarosan szabadon engedik a vicekapitányt.

Zichy Pál azonban nem adja fel, félre akarja állíttatni a helyettesét. A megoldás pedig nem más, mint egy korabeli „karaktergyilkosság”, amelynek tárgya Semptsei vélt vagy valós korrupciója. Zichy Pál szerint ugyanis Semptsei jogtalanul vette fel a lekészre szánt támogatást. A hosszú pereskedést követően a bíróság kimondja: vicekapitánynak meg kell fizetnie 10 évnyi kántordíjat, mindösszesen 630 forintot. Ebből azonban levonják az őt megillető kapitányhelyettesi illetményt, valamint az 500 forintot érő vázsonyi házát, amelyet a Zichyek kapnak, így végül „csupán” 22 forintot kell fizetnie a kapitányhelyettesnek.

Semptsei nem veszítette azonban el a török elleni harcikedvét, sőt! Már a tömlöcből azt írja, ha kell, kétlovas katonaként is tovább szolgálna a vázsonykői seregben.

A lelkész-gate hamar elült, Semptsei pedig újra vicekaptiányi tisztségben találja magát. Sajnos nem sokáig, egészen pontosan 1680. január 30. napjáig.

A berhidai csatáról egyetlen írásos emlék maradt fenn: Aách (Ács) Mihály vázsonykői lelkész és költő Semptsei Ferenc temetéséről szóló 22 versszakos műve, valamint Aách temetésen elmondott beszéde.

Annyi bizonyos, hogy a két sereg „Börhida hidgyánál” találkozott, a vázsonyi sereg vezetőjének pedig levágta a fejét egy oszmán harcos. A török hadviselésben ekkor nagy fegyverténynek számított ugyanis, ha valaki egy suhintással le tudta vágni az ellenségének a fejét, valószínűleg ennek a „hóbortnak” lett az áldozata Semptsei is.

A csata helyszínét Zsiray Lajos a Berhida és Kiskovácsi közötti Séd-híd környékére teszi. Ezt alátámasztja, hogy a száz évvel későbbi, 1780-as évekből származó (majd 19. századi) térképek Berhidánál csupán egyetlen hidat jelölnek, mégpedig azt a hidat, amelynek beton változata ma is áll.

A Séd fölötti híd Berhida és Nagykovácsi között egy XIX. századi kataszteri térképen. Ennek környékén zajlott le a berhidai csata (forrás: mapire.hu) 

Amit tehát biztosan tudunk, az az, hogy Semptsei 1680. január 30-án a Berhida hídjánál halt hősi halált a fehérvári és/vagy palotai törökkel vívott csata során.

Berhida hídja egy 2011-es utcai képen (Forrás: Google Utcakép)

A holttestét vagy akkor nyomban, vagy később Veszprémbe hozták, s ugyanez év február 12. napján Aách Mihály vázsonykői plébános a veszprémi Benedek-hegyen nagy pompával eltemettette.

A mai napig nem sikerült teljes bizonyosággal tisztázni, hogy valóban a vázsonyi vicekapitány nyugodott és nyugszik a veszprémi sziklán. A Benedek-hegyen ugyanis korabeli rajzok és a későbbi régészeti kutatások szerint egy erőd állt ekkor. Egyesek – például Veress D. Csaba – szerint nehezen elképzelhető, hogy a vázsonyi kapitányt a kis alapterületű erődbe temették volna el. S valóban, ha megnézünk egy 1683-as veszprémi tájképet, valóban található egy erődnek tűnő építmény a sziklán.

Veszprém képe 1683-ban. A fa mögött a Benedek-hegy látható, amelynek csúcsán egy köralakú építmény van. Nagy valószínűséggel ez lehetett a kis erőd (forrás: http://www.veszpremvolgy.hu/index.php?pg=menu&id=6)

A 19. század végén ugyanakkor már nem erőd egy díszes kápolna állt a sziklán, amelynek táblája Semptsei Ferencnek és társainak állított emléket. Ez a tábla azóta elveszett, viszont a kápolna helyén Laczkó Dezső és társai 1903-ban ásatást végeztek. Ebben több sírt is találtak, s a legdíszesebbet Laczkó Semptsei Ferenccel azonosította s megállapította, hogy a kápolna alapfalai meglehetősen vastagok voltak, amely tovább valószínűsíti az erőd meglétét.

A veszprémi Benedek-hegy valamikor a 19-20. század táján. A képen jól látható, hogy a domb magasabb volt a mainál. A dombtetőre vezető út melletti lépcsőn látható a Szent Flórián-szobor is. (forrás: Háry Gyula: A Szent Benedek-hegy Veszprémben.)

Veress D. Csaba szerint ugyanakkor valószínűtlen, hogy magában az erődben temették volna el a vázsonyi várkapitányt és esetlegesen a családját, mivel Veszprém ebben az időben fontos hadászati feladatot látott el – Palotán és Fehérvárott ekkoriban még török uralom volt. Szerinte sokkal inkább valószínű, hogy ezt a kápolnát egy későbbi veszprémi kapitány, Babocsay Ferenc építtette családjának. Erről azonban nem maradtak fenn írásos emlékek, továbbá az azóta elveszett Aách Mihály által írt búcsúztató címe is egyértelműen arra utal, hogy Semptseit és társait a Benedek-hegyen temették el.

A kérdés tisztázásához közelebb vinne, ha sikerülne fellelni a Laczkó Dezső által Semptseiként azonosított csontváz részletes leírását. Ha annak nyakán vágás nyomok találhatók, szinte teljes bizonyossággal kijelenthető, hogy a vázsonyi vicekapitányt temették el a sziklán.

A Benedek-hegy a századelőn (forrás: https://docplayer.hu/110098008-Veszprem-a-vilaghaboru-evtizedeben.html)

S hogy mi lett a Benedek-hegyen lévő maradványok sorsa? A feltárások után a szikláról több méternyi földet elhordtak, tereprendezés történt, s az csontvázakat a mostani kereszt alá temették újra.

Valószínűleg azóta is ott, Veszprém legszebb helyén nyugszik az egyik utolsó vázsonyi vicekapitány.

A szerző felvétele a Benedek-hegyről, nagyjából arról a helyről, ahol a kápolnában talált elhunytakat (valószínűleg Semptseit és társait) újratemették.

Szerző: Dr. Kandikó Csanád

"Ám nézz a szerelmes játszi
kergetőzésre itt a magasba
piros-kék szitakötő párt fogsz látni
alattuk a kerek malom-tavacska"

Hosszú idő után újra szülővárosomba, Tapolcára vitt az utam. Először - eddigi szokásomhoz híven - a meseszép malomtóhoz mentem, ahol gyönyörködtem a tájban, s eszembe jutottak Németh István Péter, tapolcai költő fent idézett sorai.

"Vázsony szent omladékában
A napra heveredém,
S még reményem divatjában
A violákat szedém”

Így szólnak Csokonai Vitéz Mihály sorai, amelyeket a Gróf Erdődynéhez címzett.

A szerzetes elé tárulkozó kép akár ilyen is lehetett 

Repüljünk vissza a képzelet szárnyán egészen a XIX. századba!

Abba a korba, amikor vár tetejét már egy villámcsapás elpusztította,s az udvara is szépen megtelt földdel, valahogy úgy, ahogy a homokóra "ketyeg". 

Az erősség ekkor már semmiféle funkciót nem töltött be, úgy nézett ki, hogy az enyészeté lesz. Hiába akarta lerombolni a török, majd a Habsburg, Vázsony vára büszkén állt ellen az idők viharának. Ki gondolta volna ekkor, hogy majd eljön az a kor, amikor az érdektelenség és nemtörődömség pusztítja el egyetlen veretlen generálisunk székhelyét.

Szóval, valamikor 1860-ban járunk. Egy fekete csuhás bencés szerzetes jön az - ekkor - új temető mentén, Kinizsi pálos kolostorából.

Hónalja alatt sárgás papírok, melyeket hol tinta, hol ceruza színez szürkére s feketére. A nap már lemenőben, ő is sietteti lépteit, az uraságnál van jelenése pontban nyolckor. A bécsi bankárból lett báró pedig nem szeret várni.

Ahogy kiér a temetőnél, egyre gyorsabban szedi lépteit. Szinte fut. Egyszer csak egy idilli kép tárul fel elé. Az elmúlás idillje - gondolja magában. Már ha az elmúlás is lehet idilli.

Három juhot lát, juhász nélkül, akik a vár tövében eszik a forrásoktól friss, zöld füvet, mögöttük a valaha rettegett hadvezér véres ostromokat átélt vára.

Az erőd már csak árnyéka önmagának. Szó szerint. Tetejét tűz marta, az órát a falubeliek elvitték. Már csak a lakótorony áll délcegen. Talán azon tűnődik, hogy ő is követi Csepely-puszta sorsát, eltűnik a föld színéről, és egyszerű kőhalommá válik.

A szerzetes megáll egy pillanatra. Nagyot sóhajt, s töpreng. Töpreng azon, hogy mi juttatta ide Vázsonykő várát. Túlélte Habsburg Miksa seregeit, a törököt, s a Habsburg-királyok is háromszor tervezik felrobbantani, mégis mindig megmenekül.

Miközben töpreng, néha hátra-hátra néz. Az alacsony erdőből még kilátszódik a pálos kolostor orma. Pont ott megy le a nap. Talán úgy, ahogy a vár és kolostornak áldozott le.

A falu új templomának órája - amit a várból vittek oda - elüti a hetet. Már alig van ideje, hogy rendbe szedje magát, s odaérjen az urasághoz.

Siet is szállásadójához, a falu köztiszteletben álló papjához, majd az urasághoz. 

Betoppan a Zichyk által építtetett pompás kastélyba. Az inas a díszterembe vezeti, ahol már ül egy szivarozó, elegáns ember, aki raccsolva töri a magyart.

A bécsi báróval csakhamar a mezőváros romjaira kerül a szó. A pénzember ekkor elmondja, hogy hamarosan kihasználja ezeket. Ma úgy mondanák: racionalizálja a gazdaságot. A szerzetes csodálkozik. Talán lesz, aki megmenti a várat és a kolostort?

A válasz viszont lesújtja. A báró első terve a Szent István-templom magtárrá alakítása. Úgysem jár oda senki, rommá ezt  nem hagyja enyészni.

A korábbi pannonhalmi pap bölcsen hallgat, majd másnap Pestre siet a Műemléki Bizottság ülésére. A vonaton gondolkozik. Mi történt, hogy hagyták eddig fajulni történelmi emlékeink pusztulását. És miért nincs senki, aki megvédje azokat.

A Bizottság előtt aztán lehengerlő beszédet tart. Utolsó mondatai szívbemarkolók:

"Hiába a török, hiába a német. A Kinizsi-várat egy dolog tudta csak igazán rombolni: a közöny"

Óriási tapsot kap. A vár állapota ettől kezdve egyre jobb. A Szent István templom is megússza a raktárrá alakítást.

S hogy mindezt kinek köszönhetjük? Ki szólalt fel a Bizottság előtt? 

Egy volt bencés szerzetes, a magyar régészet atyja, akit úgy hívtak, hogy Rómer Flóris.

 Vázsonykő várának megmentője

A Rómer Flórisról szóló kép forrása: http://www.infoszentendre.hu/programok/olvas/200-eve-szuletett-romer-floris-07-31