A szerzetes elé tárulkozó kép akár ilyen is lehetett 

Repüljünk vissza a képzelet szárnyán egészen a XIX. századba!

Abba a korba, amikor vár tetejét már egy villámcsapás elpusztította,s az udvara is szépen megtelt földdel, valahogy úgy, ahogy a homokóra "ketyeg". 

Az erősség ekkor már semmiféle funkciót nem töltött be, úgy nézett ki, hogy az enyészeté lesz. Hiába akarta lerombolni a török, majd a Habsburg, Vázsony vára büszkén állt ellen az idők viharának. Ki gondolta volna ekkor, hogy majd eljön az a kor, amikor az érdektelenség és nemtörődömség pusztítja el egyetlen veretlen generálisunk székhelyét.

Szóval, valamikor 1860-ban járunk. Egy fekete csuhás bencés szerzetes jön az - ekkor - új temető mentén, Kinizsi pálos kolostorából.

Hónalja alatt sárgás papírok, melyeket hol tinta, hol ceruza színez szürkére s feketére. A nap már lemenőben, ő is sietteti lépteit, az uraságnál van jelenése pontban nyolckor. A bécsi bankárból lett báró pedig nem szeret várni.

Ahogy kiér a temetőnél, egyre gyorsabban szedi lépteit. Szinte fut. Egyszer csak egy idilli kép tárul fel elé. Az elmúlás idillje - gondolja magában. Már ha az elmúlás is lehet idilli.

Három juhot lát, juhász nélkül, akik a vár tövében eszik a forrásoktól friss, zöld füvet, mögöttük a valaha rettegett hadvezér véres ostromokat átélt vára.

Az erőd már csak árnyéka önmagának. Szó szerint. Tetejét tűz marta, az órát a falubeliek elvitték. Már csak a lakótorony áll délcegen. Talán azon tűnődik, hogy ő is követi Csepely-puszta sorsát, eltűnik a föld színéről, és egyszerű kőhalommá válik.

A szerzetes megáll egy pillanatra. Nagyot sóhajt, s töpreng. Töpreng azon, hogy mi juttatta ide Vázsonykő várát. Túlélte Habsburg Miksa seregeit, a törököt, s a Habsburg-királyok is háromszor tervezik felrobbantani, mégis mindig megmenekül.

Miközben töpreng, néha hátra-hátra néz. Az alacsony erdőből még kilátszódik a pálos kolostor orma. Pont ott megy le a nap. Talán úgy, ahogy a vár és kolostornak áldozott le.

A falu új templomának órája - amit a várból vittek oda - elüti a hetet. Már alig van ideje, hogy rendbe szedje magát, s odaérjen az urasághoz.

Siet is szállásadójához, a falu köztiszteletben álló papjához, majd az urasághoz. 

Betoppan a Zichyk által építtetett pompás kastélyba. Az inas a díszterembe vezeti, ahol már ül egy szivarozó, elegáns ember, aki raccsolva töri a magyart.

A bécsi báróval csakhamar a mezőváros romjaira kerül a szó. A pénzember ekkor elmondja, hogy hamarosan kihasználja ezeket. Ma úgy mondanák: racionalizálja a gazdaságot. A szerzetes csodálkozik. Talán lesz, aki megmenti a várat és a kolostort?

A válasz viszont lesújtja. A báró első terve a Szent István-templom magtárrá alakítása. Úgysem jár oda senki, rommá ezt  nem hagyja enyészni.

A korábbi pannonhalmi pap bölcsen hallgat, majd másnap Pestre siet a Műemléki Bizottság ülésére. A vonaton gondolkozik. Mi történt, hogy hagyták eddig fajulni történelmi emlékeink pusztulását. És miért nincs senki, aki megvédje azokat.

A Bizottság előtt aztán lehengerlő beszédet tart. Utolsó mondatai szívbemarkolók:

"Hiába a török, hiába a német. A Kinizsi-várat egy dolog tudta csak igazán rombolni: a közöny"

Óriási tapsot kap. A vár állapota ettől kezdve egyre jobb. A Szent István templom is megússza a raktárrá alakítást.

S hogy mindezt kinek köszönhetjük? Ki szólalt fel a Bizottság előtt? 

Egy volt bencés szerzetes, a magyar régészet atyja, akit úgy hívtak, hogy Rómer Flóris.

 Vázsonykő várának megmentője

A Rómer Flórisról szóló kép forrása: http://www.infoszentendre.hu/programok/olvas/200-eve-szuletett-romer-floris-07-31