Ha a trianoni békediktátumról van szó, mindenkinek Erdély, a Felvidék, Délvidék, Kárpátalja vagy a többi – sokszor csak a békeszerződés után elnevezett, lásd Őrvidék – elcsatolt területrész jut eszébe. A Balaton és környéke messze elkerüli az 1920-as országcsonkításra történő asszociációkat, pedig ki kell emelni, hogy a Balaton-felvidék és a Déli-Bakony, s Nagyvázsony környezete is szóba került a békerendszer lefektetése során. Ebben a cikkben két kevésbé közismert tényre hívom fel a figyelmet: Veszprém és környékének román megszállására, valamint az ún. szláv korridor legradikálisabb tervére, melynek értelmében akár egész Zala vármegye elcsatolásra kerülhetett volna Magyarországtól.

A szláv korridor terve 1918-ban, majd 1920-ban. Jól látható, hogy a háború alatti cseh elképelés egész Zala vármegyére igényt tartott. (Forrás: Kanizsa)

 Ha jobban érdekel Nagyvázsony és a Balaton-felvidék története, látogass el a Vázsonykő Facebook-oldalára!

Román megszállók a királynék városában

1919 nyarán minden bizonnyal perzselő hőség volt Kab-hegy lábánál is, azonban a tekintetek 20 kilométerre keletebbre szegeződtek: megérkezett Veszprémbe a megszálló román hadsereg. A Tanácsköztársaság, majd a szociáldemokrata Peidl-kormány bukása után Magyarországon teljesen eluralkodott a zűrzavar, s a szomszédos államok hadseregei (szerb, csehszlovák és román csapatok) igyekeztek minél nagyobb területet a fennhatóságuk alá hajtani.

Román katonák Budapesten (Forrás: 3Szék)

Így történt ez Veszprémmel is, ahova 1919. augusztus 16. napján érkeztek meg a román csapatok, s egészen 1919. október 4-ig állomásoztak a vármegye székhelyén. A román külpolitikának nem tartozott a céljai közé a Dunántúl elcsatolása (ellentétben Debrecennel, Gyulával vagy Szegeddel), s valószínűleg részben ennek is köszönhető, hogy a Bakony környékén elmaradtak a nagyobb román atrocitások. A jelenlegi kutatások szerint a román előőrsök Nemesvámos környékéig jutottak el, annál nyugatabbra már nem vonultak, köszönhetően a Horthy Miklóssal a demarkációs vonal tárgyában kötött megállapodásnak. Ez azt jelenti, hogy Nagyvázsony történelmi szerencséjének, s talán Kinizsi szellemének is köszönhetően kimaradt a közvetlen román megszállásból.

A veszprémi román megszállók első rendelete (Forrás: Rainer Pál: Az 1919-es román megszállás emlékei a Laczkó Dezső Múzeumban)

Nemesvámosot viszont egy kis időre valószínűleg megszállták a románok, s ott erőszakoskodás is történt. A vámosi búcsú napján, 1919 szeptember végén a faluba érkezett egy román lovasjárőr. Az eset pontos körülményei nem ismertek, annyit lehet tudni, hogy később a kocsma udvarán bálozó fiatalokat fegyverekkel hazakergették megszállók, mert a helyi lányok nem voltak hajlandóak a román katonákkal táncolni. Az affér után kocsikkal hajtottak Veszprémbe, s egész úton a levegőbe lövöldöztek, majd a vármegye székhelyére érve Fáth Imre kocsist alaposan helyben hagyták.

Veszprém megszállása 1919. október 4-ig tartott. A várost az alföldi gyilkosságokhoz és győri rabláshoz hasonló nagyobb atrocitások elkerülték, azonban a királynék városa sem úszta meg könnyen a megszállást. Nagy Szabolcs Veszprém 1919. évi román megszállása c. művében foglalkozott a román haderő veszprémi jelenlétével.

Egy korabeli forrásra hivatkozva kiemeli, hogy Agnelli Mártont 100.000 koronával sarcolták meg, Laszkáry Miklós lakását kifosztották, s abban 300.000 korona kárt okoztak, de több tízezer koronát meghaladó rablásról is említést tesznek. Veszprém városának mindösszesen 722.000 koronájába került a román megszállás, s az „oláhok költségeikből csak 41 000 koronát térítettek meg.”  A költségek könnyebb megértéséhez egy korabeli adat: az egyik forrásként szolgáló újságban egy siófoki kétszoba-konyhás, 450 négyszögöles saroktelkes ház 220.000 koronába került.

Veszprém és környéke nem úszta meg tehát könnyen a másfél hónapig tartó román megszállást, bár tény, hogy még mindig jobban járt, mint az Alföld népe.

A térképen jól látható a román megszállás vonala (Forrás: MTA-BTK)

Balaton-felvidékre útlevéllel, avagy a „maximális szláv korridor”

A Balatont a népnyelv ma is a „magyar tengernek” tartja, volt azonban idő, amikor füstös szobákban másképp gondolták. Kevesen tudják, hogy a trianoni békeszerződést megelőzően komolyan felmerült az, hogy a korabeli Zala vármegyét – abba beleértve „természetesen” a Balaton északi partját – elcsatolják Magyarországtól. Ezt a történetet az Ablonczy Balázs által vezetett Trianon100 kutatás keretében Glant Tibor dolgozta fel kiválóan. 

A „maximális szláv korridor terve”, azaz Zala vármegye és a Balaton északi partjának elcsatolása 1918-ban merült fel, amikor az I. világháború még bőven zajlott. Az elképzelés lényege az volt, hogy amennyiben a háborút elveszítik a központi hatalmak, az Osztrák-Magyar Monarchiát fel kell osztani, és Ausztria és Magyarország közötti határt meg kell szüntetni úgy, hogy a két szláv állam (a leendő Csehszlovákia és Szerb-Horvát-Szlovén Királyság) ékelődik be a Monarchia két állama közé. Ez az ún. szláv korridor, amelynek legvakmerőbb ötlete egész Zala vármegyére, sőt Hudi József szerint Veszprém vármegye egyes részeire is igényt tartott.

A szláv korridor "maximális terve" értelmében egész Zala vármegye elcsatolásra került volna (Forrás: Trianon100)

A korridor tervén később „finomítottak” a csehek, s egy későbbi verzió szerint már „csak” Keszthelyre és Zala vármegye délnyugati részére tartottak igényt, később még erről is lemondtak. A korridort végül a békekonferencia előkészítő bizottsága teljes egészében elutasította.

Zala vármegye térképe. A legradikálisabb elképzelésekben az egész vármegye Magyarországtól elcsatolása is szerepelt.

De hogy jön ehhez Nagyvázsony s a Balaton-felvidék? Úgy, hogy mint már említettem, a korabeli Zala vármegye a Balaton egész északi partját magában foglalta, Veszprém vármegyének kis túlzással csupán az akarattyai löszfal és Siófok jutott. Ezzel a Zala vármegyével volt határos Nagyvázsony és a ma Nagyvázsonyhoz tartozó Nemesleányfalu.

Ha minden a legrosszabb tervek szerint alakul, akkor Nagyvázsonynak ma két határátkelője lehetne, s mindkettő a mai nagyvázsonyi közigazgatási határokon állna. Az egyik a Pula felé vezető úton, a Barátpuszta utáni emelkedőn.

Nagyvázsony és Pula határa Barátpusztánál a 77-es főúton. A jobbra látható földút és annak folytatása képezte az ezeréves határt Veszprém és Zala vármegyék között. A határ a Google térképén is megtekinthető. 

A másik a korabeli Nemesleányfalu és Szentjakabfa közötti határon, az erdő „bejáratánál”.

Egy ponton fizikailag is látható a korabeli veszprémi-zalai határ: Nemesleányfalu - mely ma Nagyvázsony része - Szentjakabfával közös községhatárán húzódott a megyehatár. A községhatár pedig nem volt más, mint a jakabfai (beljebb már petendi/vigánti) erdő. Az erdő mai vonala nagyjából meg is felel a korabeli vármegyehatárnak. A megyehatár a Google térképén is megtekinthető.

Ha a terv megvalósul, a mai Balaton-felvidék szinte egésze cseh(szlovák) megszállás alá került volna. A Káli-medence, Tapolca, Keszthely, Tihany, Balatonfüred vagy a Művészetek Völgyének helyt adó Dörögdi-medence mind idegen megszállás alá került volna. Szerencsére a „ha” azonban a kontrafaktuális történelemírás terepe, a fenti terv csupán a zöld asztalokon valósult meg.

Ha azt hisszük tehát, hogy Trianon szele nem csapta meg a Balaton-felvidéket, nagyot tévedünk.

A „nagyvázsonyi zendülés” története egy kevésbé kutatott témája a Balaton-felvidék és Bakony helytörténetének. Első ízben tavaly írtam a lázadásról, melyben legalább két személy elhunyt, többen megsérültek, a káplánt elkergette a falu népe, a község rendjét napokig 7 település 20 csendőre és egy századnyi honvéd őrizte, s 55 vázsonyi élvezte a csendőrség vendégszeretetét. A rendbontások akkor kezdődtek, amikor a Veszprém vármegyei hatóságok az édesanyja kérésére exhumálni akarták a közel egy évvel korábban elhunyt Huemer Ferencet, majd maradványait szülővárosába, Bad Ischlbe kívánták szállítani.

Hasonló lehetett a nagyvázsonyi csendőrsortűz is (Illusztráció)

A jelen cikk az Arcanum adatbázisának felhasználásával és levéltári kutatások alapján készült. Ha jobban érdekel Nagyvázsony és a Balaton-felvidék története, látogass el a Vázsonykő Facebook-oldalára!

Nemrég újabb források jutottak birtokomba, mellyel jelentősen tisztult a kép a Bakony és Balaton-felvidék talán legjelentősebb „békebeli” zavargásával kapcsolatban. Elsősorban a Gere Márk Dávid nemesvámosi és nagyvázsonyi plébános és Marosi Szilvia által rendelkezésemre bocsátott historia domust kell kiemelnem, amelyet Nagyvázsony kiváló helytörténésze, a kis időre „elüldözött” Németh Gábor írt. A historia domus kutatásának lehetővé tételét ezúton is köszönöm! Emellett további forrásokra bukkantam a balhét közvetetten „okozó” költő, Franz Huemer, avagy Huemer Ferenccel kapcsolatban is, melyből jobban megismerhető a zavargást „előidéző” uradalmi titkár személye.

Németh Gábor nagyvázsonyi káplán, majd plébános, Nagyvázsony kiváló helytörténésze, Huemer Ferenc jó barátja (forrás: Veszprémi Érseki Levéltár)

A Bad Ischl-i költő találkozik Savanyó Jóska bandájával

Huemer Ferenc 1855. július 26-án látta meg a napvilágot a felső-ausztriai Bad Ischlben. A császári üdülővárosból hamar „elkerült”, s tanulmányait 1875-től az óvári (ma Mosonmagyaróvár) az éppen csak akadémiai rangot kapott Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémiára. Hogy pontosan mikor végzett, azt nem tudni, 1883-ban viszont már Nagyvázsonyban találjuk, nem éppen vidám helyzetben. A Savanyó Jóska által vezetett betyárkülönítmény 1883. december 2-án vagy 3-án ugyanis kirabolta a Zichyk birtokát megszerző, dúsgazdag Todesco família vázsonyi kastélyát. A gazdasági melléképületében lezajlott rablásnak szemtanúja és elszenvedője volt Huemer is, akit 80 forintos aranyórájától és készpénzétől szabadítottak meg a bakonyi pokol angyalai.

A nagyvázsonyi Zichy-kastély a századfordulón, a Todescók idejében. Huemer a kastélyhoz tartozó uradalom titkára volt egészen haláláig. 

Németh Gábor szerint Huemer 1890-ben került Vázsonyba, s előtte a Todescók szigligeti birtokán szolgált. A fent említett rablásból ugyanakkor kiderül, hogy az ischli költő már közel egy évtizeddel korábban is Kinizsi mezővárosában tevékenykedett, s valószínűleg előtte, vagy a 1883-1890 között dolgozott Szigliget vidékén.

Huemer a Todescók vázsonyi különítményének kedvenc tagja volt: Németh Gábor szellemes mulattatónak, kedves és igen kedvelt fiatalembernek írja le, akinek Németh szerint árthatott, hogy gyerekkorában az anyja szoknyája mellett nőtt fel. Az ischli pennaforgató jó barátságban volt a többi magasrangú Todesco-alkalmazottal, a betyárrablásban szintén károsult Weller Lajos (Louis Weller) számadóval, Rottermann Károly intézővel, Mikolás főerdésszel, valamint Németh Gáborral, aki 1895 óta működött vázsonyi káplánként.

Németh idillinek írja le az uradalmi tisztviselőkkel eltöltött éveket, közös vadászatok, jó beszélgetések jellemezték ezt az időszakot. A társalgás valószínűleg németül folyt, Németh ki is emeli, hogy Huemerrel folytatott beszélgetései alapozták meg későbbi némettudását. Franz Huemer kellemes társaság lehetett, rendszeres vendégei is voltak, bécsi urak és ischli nők adták egymásnak a kilincset a vázsonyi uradalom költői babérokra törő titkáránál.

Az idillnek azonban 1897. július 3-án vége szakadt: Huemerrel 42. születésnapja előtt 3 héttel végzett a „morbus hungaricus”, akkori nevén tüdővész vagy gümőkór, ismertebb nevén tbc. A vázsonyi uradalom minden bizonnyal gyászolta kedves titkárát, s nem volt ezzel máshogy az egyke gyermekét sirató édesanya sem. Olyannyira nem, hogy fejébe vette, hogy hazahozatja fiát, s hamar meg is járta a magyar közigazgatás minden szintjét, 1897 májusára pedig már el is rendelték az exhumálást.

Huemer Ferenc halotti anyakönyvi bejegyzése (Forrás: FamilySearch)

„Lett ebből ribillió”, avagy a halál oka: lelövés

„Lett ebből ribillió” – írja Németh Gábor, utalva az exhumálásra. A községben elterjedt ugyanis a babona, hogy ha egy halottat kivisznek a településről, akkor a jég elveri a termést. Ez azért is volt különösen érzékeny pont Kinizsi hajdani mezővárosában, mert az 1898-as termés hosszú évek után először ígérkezett jónak és bőnek.

„A falu fellázadt, az exhumálást megakadályozta, a főbírót elkergette, sörtűz, izgalom!” Valóban. Az exhumálást 1898. május 22-én kezdték volna meg a magyar hatóságok. Az újságcikkek szerint éjjel 11-kor, Németh Gábor emlékei szerint viszont este 7 körül, „kapálásidőben” – a kor viszonyait ismerve ezen második időpont tűnik valószínűbbnek.

Nagyvázsony a 20. század elején. A képen a Szent István-templom előtti Rákóczi utca látható

A kihantoláson Sándorffy járási főorvos mellett ott volt Schwarz (?) körorvos, meghívták Németh Gábort is, valamint egyes cikkek szerint egy csendőrvezető is velük tartott. A temetőben botokkal felszerelt tömeg fogadta őket, mely nem akarta megengedni a kihantolást, hivatkozva a babonára. A kedélyeket Németh Gábor káplán igyekezett lecsillapítani, megnyugtatott mindenkit, hogy akkor és ott nem lesz exhumálás, s ha a holttest „a mamának kell, majd ő utána jár!”. Ezután a haragos tömeg előtt letérdelt, s elmondott egy Miatyánkot, amelyhez mindenki csatlakozott. A falusiak nem hittek teljesen az „uraknak”, még reggelig őrizték a sírt.

Pár nap szünet után újra elhatározták a vármegyei hatóságok, hogy elvégzik a kihantolást. Május 26-án reggel 9 körül mentek a temetőbe, már Kletzár főszolgabíró vezetésével, ahol 50-60 fős, husángokkal felszerelt tömeg várta őket. Egyes tudósítók szocialista hangulatkeltést is említenek („nem megy innen ki élve egy tekintetes úr sem”, „üssék agyon a tollasokat”), ilyenről azonban Németh nem tesz említést.

A zendülés a vázsonyi temetőből indult, onnan a Jókai utcán (akkor Temető utca) a községházhoz indult a tömeg, melynek egy része "meglátogatta" Németh Gábor káplánt is a plébánián (A térképet lásd bővebben Google Térképen)

A tömeg láttán végül visszavonult a főszolgabíró és csapata, mely nagyrészt megegyezett a korábbi csoporttal. A községháza felé vezető úton (mai Jókai utca) azonban megtámadták a csendőröket, s egy fiatalt a helyszínen lelőttek. A tavalyi cikk alatt a Hozsanna nevű kommentelő felhívta a figyelmemet az áldozatokra is, akiknek a nevét a nagyvázsonyi halotti anyakönyvi kivonat tartalmazza. Segítségét ezúton is köszönöm! Az első áldozat Németh szerint egy 18 év körüli legény volt „Fondervisztéktől”. A halotti anyakönyvek tanúsága szerint az első halott viszont Spaczér Simon (2024. november 27.: köszönöm Bittó Juditnak az észrevételt, korábban "Ipacérnek" olvastam, de egyértelműen Spaczér családnévről van szó), 69 éves földmíves volt, aki 1896. május 26-án délelőtt 11 órakor halt meg, s a halál oka „lelövés” volt. A Fonderviszt-fiú lelövéséről nem tesz említést a vázsonyi halotti anyakönyv, lehetséges, hogy Németh téved e tekintetben, ugyanis – mint majd később olvasható – volt egy fiatal legény, akit szintén lelőttek a csendőrök.

Részlet Ipaczér Simon halotti anyakönyvi beejegyzéséből. A halál oka: lelövés

A korabeli Temető utcán keresztül a nép hamar a községháza elé ért, ahol Kletzár főszolgabíró is tartózkodott, s folytatták a tüntetést. Kicsivel később a tömeg a falu központjában lévő plébánia elé ment Németh Gáborért. Az ifjú káplánt hiába győzködte felettese, Virág János plébános, Németh mégis kiment a nép elé. „Ha a halottat elmerik vinni, hozzá nyúlni, téged is a sírba dugunk” – harsogták. Erre Németh a temetőbéli szónoklatához hasonló beszédet tartott: „Kié a halott, az enyém? Nem, az anyjáé!”, mondta, s kiemelte, hogy majd szólnak a mamának, hogy ne vigyék el Huemer holttestét. A tömegből ekkor egy indulatos, mentális nehézségekkel küzdő fiatal kezet emelt a káplánra, azonban a többiek lefogták, s a tettlegesség elmaradt.

A tömeg erre nyugodni látszott, s visszatértek a községháza elé. Németh pont ebédelt, amikor nagy robajra lett figyelmes. Először azt hitte, hogy a szomszéd fakereskedésben dőlt össze egy farakás, aztán lóhalálában érkezett a hírnök: ismét lőttek a tömegre „Na, fiam, maga menjen!” adta ki az ukázt. Némethnek nem kellett több, Tótvázsonyba vette az irányt, ahonnan hamarosan Veszprémbe ment, ahol Hornig Károly püspök Sámsonba (ma Somogysámson) helyezte.

A nagyvázsonyi községház a századelőn. Itt is eldördült a csendőrsortűz

A tömeg a sortűzre szétszaladt. Több sebesült volt, s az anyakönyv tanúsága szerint még egy személy elhunyt, a 20 éves Nimsz István, akit délután 2-kor ért a halál. Vázsonyban a sortűz után nagy volt a káosz, s ennek hatására Veszprém vármegye 7 településéről 20 csendőrt hívtak, s egy század honvéd is érkezett Veszprémből.

A forrongó községben végül helyreállt a rend. Németh azt hitte, soha többé nem látja Nagyvázsonyt, a hívek azonban belátták tévedésüket: hamarosan 90 aláírással kérték káplánjuk visszahelyezését, mely az egyházi iratok tanúsága szerint 1904-ben történt meg, míg Németh szerint már ez év októberétől Vázsonyban tartózkodott.

Huemer hazaszállítása is megtörtént időközben, s – sajnos – a vázsonyiak lázadóknak is igaza lett: június 26-án nyugatról, Ausztria irányából óriási jégeső verte el a termést.

Huemer árva virágai

Huemer neve az újratemetés után sem merült feledésbe. Halála után egy barátja, Marie Holthausen Drezdában kiadta Huemer költeményeit „Verwaiste Blüten”, azaz árva virágok címen. A kötetet teljes terjedelmében már nem találtam meg sehol, valószínűleg kis példányszámú magánkiadás lehetett. Németh Gáborhoz valahogyan eljutott egy eredeti példány, s – saját bevallása szerint – téli estéken vázsonyi kutatásai mellett Huemer verseit szokta magyarra fordítani.

Nagyvázsony főtere a századelőn. Itt dördült el a csendőrsortűz. Bár a képen nem látszik, bal oldalt fekszik a községháza.

Németh szerint a költeményekből kicsendül Huemer mély, komoly érzése. A könyvön lévő recenzió szerint „a versek formája, hangulata, karaktere fontos lírai tehetségről árulkodik, melynek kibontakozását a korai halál sajnos megakadályozta”. Az ajánló íróját a vázsonyi uradalmi titkár költői stílusa a kor két nagy osztrák ikonjára, Ludwig Uhlandra és Nikolaus Lenaura emlékeztette. Versei között találunk édesanyját 70. születésnapján köszöntőt, szerelmesverset, s patrióta osztrák verset, melyet Ferenc József születésnapjára írt. A recenzió írója szerint Huemer nyelvezete az osztrák gyerek szívébe hatol, s felteszi a kérdést, hogy miért hiányoznak ilyen versek az ausztriai általános, közép- és középiskolák olvasókönyveiből.

Hogy milyenek is ezek a versek? Németh Gábor fordításai megmutatják. Fontos kiemelni, hogy Németh nem volt műfordító, munkái azonban visszaadják a versek hangulatát. Németh a Historia Domusban kiemeli, hogy hiába gyenge a fordítás, akkor is közölni kívánja, mivel a versek Vázsonyban készültek, s „Vázsonyról még a gyengét is meg kell becsülni”.

Zárásképp álljon itt pár vers Huemer Ferenctől, Németh Gábor tolmácsolásában

Halott van nálunk…

Beteg leány… vagyis halott már

Mily bánat is van ott.

Ha jönnek jó barátok mind,

vigyázz, egy sem kopog

Gyűlöltél… én halott vagyok,

Mily csend is borult reám,

Szívem a kis fészek és benne

Tanyát vert a halál…

Napsütésben

Künn a tanyán szúrós tarlón

Kövek között tartok delet

A napsugár szerelmesen

Forrón csókolja képemet.

Nem alhatok. Egymásra jó

Sok száz, meg új száz gondolat

Hogy mennyivel forróbb a csók,

Amit az én angyalom ad.

Se mint a kék ég mély magas

Fénnyel s gázzal van tele.

Szívemet is oly végtelen

Boldog szeretet tölti be.

Örökké hű

Elviszlek, kiviszlek… Ki a temetőbe,

Azt hitték, hogy így csak elmaradok tőle…

Pedig ej de réges régen megfogadtam,

Hogy hű leszek hozzád örökkön-örökké

Akármerre járok, akármerre kelek,

Velem vagy, velem jár, velem van a képed.

De van-e is annál igazibb szeretet,

Mint a mit a halál egyszer megpecsételt.

Ez volt tehát Franz Huemer, avagy Huemer Ferenc története, akinek exhumálása felbolydította a Déli-Bakonyt.

Vigántpetend ma egy alig 200 fős falvacska a Bakony és Balaton-felvidék határán, a Dörögdi-medencében. Sokaknak talán a szomszédos Kapolcsról s a Márta István és társai által életre hívott Művészetek Völgye fesztiválról lehet ismerős. Van viszont egy évszázados húsvéti hagyomány, amely egyedülállóvá teszi a falut az országban, ez pedig hajliliom.

A jelen cikk levéltári kutatások és az Arcanum adatbázisának felhasználásával jött létre.

Külön köszönöm Ács Szilvia, Bús Gabriella és nagymamám, Kandikó Józsefné Nagy Valéria közreműködését.

Hajliliomozás 1960. április 17-én, húsvét vasárnap a vigántpetendi főutcán, a korabeli kocsma előtt. (Készítette: Kerényi György; Forrás: Hungaricana)

A hajliliomozás a zöldágjárás csoportjába tartozó húsvéti tradíció, mely során a falubeli lányok egy rügyező vagy frissen kihajtott ággal a kezükben különböző énekek és hidasjáték kíséretében vonulnak végig a főutcán. A hidasjáték lényege, hogy a két zöld ágat összetartó kapus lány hívogatja a többi lányt, hogy keljenek át a kapun, akik egymás kezét fogva át is kelnek rajta. Ha átért mindenki, ezt megismétlik, közben különböző dalokat énekelnek egy meghatározott dalrendben. Ezt addig ismétlik, amíg végig nem érnek a falu (pontosabban annak egy része, a korabeli Zalapetend) főutcáján. A menet a falu „felső végéből”, a Nagyvázsony felé vezető Kilenckanyarnak nevezett kacskaringós út alsó részéről indul, s a Tókertben ér véget. Régebben a Tókertben játékokkal folytatódott a felvonulás, amely „bemelegítés” volt az esti bálra, ez manapság – sajnos – elmarad. Ma a lányok a zöld ágakat a templom oltára elé helyezik el, ahol a falu szeretett plébánosa, Illés Sándor köszönti őket. (Lásd a cikk alján lévő videót)

A vigántpetendi zöldágjárás nevét az egyik dalszövegéből kapta, amelynek kezdetén elhangzik, hogy „Hármat termett a magyarnak, Haj liliom!"

A hajliliomozás előtt a helyi lányok a falu határában gyűjtötték a zöld ágakat - 1960. április 17. (Készítette: Kerényi György; Forrás: Hungaricana)

A petendihez hasonló hagyomány ismert a Dunántúlon, elsősorban a Bakony és a Balaton környékén, s a petendi mellett legteljesebb formájában a kékkúti (Káli-medence) és nemesgulácsi (Tapolcai-medence) maradt fenn. A 19. század második felében még Tihanyban is élt a zöldágjárás népszokása, mígnem – a helyi elbeszélések szerint – 1896-ban a helyi református lelkész betiltotta, hogy mi okból, azt nem tudni.

A vigántpetendi zöldágjárás kezdetei a történelem homályába vesznek. Jelen sorok írójának nagymamája, Kandikó Józsefné (született Nagy Valéria) szerint már az édesanyja is hajliliomozott, azaz a 19. század végén/20. század elején már minden bizonnyal komoly hagyománnyá vált a petendi zöldágjárás. Bús Gabriella hajliliomról írt kiváló összefoglalója szerint másfél évszázados hagyományról van szó, de vannak olyanok is, akik több mint kétszáz évre vetítik vissza a hajliliomozás kezdeteit.

Petendi hajliliomozó lányok 1960-ban (Készítette: Kerényi György; Forrás: Hungaricana)

A zöldágjárás alapjai valószínűleg a kereszténység előtti időkre vezethetők vissza, szimbólumrendszere téltemetést, a téli betegségek elűzését, tavaszköszöntést, a gonosz faluból való kiűzését és a termékenységet jeleníti meg. A kereszténységben éppen ezek miatt került a húsvéti ünnepkörbe az újjászületés és feltámadás jelképeként.

Tipikusan húsvét vasárnap vagy hétfőn, ritkábban pünkösdkor tartották/tartják a zöldágjárásokat. Vigántpetenden húsvét vasárnap délután 3 órakor szoktak hajliliomozni, s csak kivételes esetekben, rossz idő esetén csúszott pünkösdre mint „esőnapra”. A hajliliomozást még a világháborúk idején is megtartották, s ismereteim szerint csupán a koronavírus okozta pandémia miatt maradt el az utóbbi két évben.

A „petendicumnak” számító hajliliomozásnak a 20. század elejére-közepére a vallási értelmezés mellett egy fontosabb jelentést is kapott: kiváló alkalom volt arra, hogy a farsang után újabb „társkereső” körre induljanak a helyi fiatalok. A hajliliom tehát korabeli „élő társkeresőként” is működött: a lányok levették téli kendőjüket, s ünnepi ruhájukban vonultak végig a falu főutcáján. Eközben a kíváncsi fiatalemberek és anyósjelöltek lesték, ki lenne ideális társ számukra/gyermekük számára.

Érdekes, hogy nem tartottak külön próbát a hajliliomozásra, ha úgy tetszik, a petendi lányok "génjeiben" voltak a strófák. Ezeket a géneket a lányok a tollfosztások és kukoricahántások alkalmával kapták meg, amikor az anyukák "lányom, ezt neked tudnod kell" alapon elkezdték a zöldágjárás dalait énekelni.

A vigántpetendi templom a 19. század végén. A hajlilimozás után a lányok a templom előtt, az Eger-patak partján található Tókertben kezdtek el játszani, amely bemelegítés volt az esti bálra.

A hajliliomozásban csak fiatal, hajadon helyi lányok vehettek részt. Az részvétel egyesek emlékei szerint „várólistás” volt, csak a serdülőkorba lépő, szép hangú lányok vonulhattak fel. Mások szerint nem volt válogatás, mindenki részt vehetett. Kandikó Józsefné Nagy Valéria szerint már az óvodáskorú lányokat is oda-odavitte az édesanyjuk, hogy egy-egy háznyi távolságot hajliliomozzanak ők is. Ez utóbbit erősítik meg a kitűnő népzenekutató, Kerényi György 1960-as fotói, amelyeken látható, hogy a „nagylányok” mellett óvodáskorú kislányok is részt vettek a menetben.

Kis- és nagylányok együtt hajliliomoznak (1960) (Készítette: Kerényi György; Forrás: Hungaricana)

A „válogatás” elsősorban a „kapus” – azaz a zöld ágakat kapuként egybetartó – lányok között volt. Ezen „aranykapu” alatt kellett elvonulnia a csoportnak. A „kapus lányoknak” erős és szép hanggal kellett rendelkezniük, valamint az átlagnál magasabbnak kellett lenniük. Ez utóbbi szabálynak praktikus okai voltak: át kellett ugyanis férnie mindenkinek a kapu alatt.

A hajliliomozás híre az ’50-es évekre egészen a Magyar Tudományos Akadémiáig jutott. Bús János, a tapolcai múzeum vigántpetendi származású igazgatója felvette ugyanis a kapcsolatot Kerényi Györggyel. Kerényi és Vikár László 1954 októberében felvételeket is készített a petendi népdalokról, köztük a hajliliom strófáiról. A dalokat a szomszédos Nagyvázsonyban, a „kisiskolában” rögzítették, mivel petenden ekkoriban még nem volt áram. 

A felvételeket ide kattintva lehet meghallgatni.

Kerényi György és a vigántpetendi lányok

Kerényiék több ízben is visszatértek Vigántpetendre, az újabb hangfelvételeket már a petendi plébánián, s az új hangrögzítőjüknek köszönhetően a templom előtti Tókertben készítették.

A néprajzkutatóknak hála a hajliliomozás országos hírnévre tett szert, sőt vannak olyanok, akik csak ezért a népszokásért utaznak el húsvét vasárnaponként petendre.

A lányok korábban ünneplő ruhájukban vonultak fel, majd az ezredforduló környékén külön ruha készült a felvonulók részére a falu önkormányzata és a petendi szabó, Ács László jóvoltából.

A vigántpetendi hajliliomozók napjainkban a falu főutcáján (Forrás: Éltető Balaton-felvidék)

A falu népességfogyása miatt évről évre kevesebb lány tud részt venni a hajliliomozáson. Erről mesélt nekem Ács Szilvia is, aki hároméves kora óta vesz részt a jeles eseményen. Szerinte a létszámproblémák miatt hamarosan az is megtörténhet, hogy férjezett hölgyek is részt vehetnek a felvonuláson.

Bár Vigántpetend lakossága harmadára zsugorodott az elmúlt évszázadban, a helyiek és a petendről elszármazottak Petend és hagyományai iránti szeretete nem változott. Ennek és a petendi (származású) lányok lelkesedésének köszönhető, hogy mai napig létezik az országban egyedülálló hajliliomozás.

A hajliliomozás 2022. április 17-én (húsvét vasárnapján) 15:00-kor kezdődik a falu „felső végén”.

Íme, a 2015-ös hajliliomozás Holczer Balázs felvételén:.

Szerző: dr. Kandikó Csanád 

A Nagyvázsony környékén élőknek talán nem kell bemutatni azon legendát, mely szerint Mencshely a nevét arról kapta, hogy itt bújtatták Kossuth-gyermekeit. Ha a monda így  nem is igaz (ti. a település nem erről kapta a nevét), az viszont ismert tény, hogy a forradalom és szabadságharc vezetőjének három gyereke egy ideig Vázsony környékének vendégszeretetét élvezte, akárcsak Csány László, a Szemere-kormány közmunka- és közlekedésügyi minisztere.

A jelen cikk az Arcanum adatbázisának felhasználásával készült.

Kossuth gyermekei menekülésük idején (Forrás: Arcanum)

1849 nyarán végzetes rohamra indult az labanc, s a császár által felkért orosz sereg. A két tűz közt őrlődő magyar had Pest-Buda felé vonult, majd július 12-én Szegedet tette meg székhelyéül. Ez idő tájt kaphatott fontos megbízást a halimbai származású Boros Sándor. Borost távoli rokoni szálak kötötték Kossuthoz, pontosabban annak feleségéhez. Kossuth feleségének, Meszlényi Teréziának édesanyja Kisfaludy Erzsébetként látta meg a napvilágot, s az ő testvére volt Kisfaludy Magdolna, aki nem más, mint Boros Sándor édesanyja. A rokoni szálakon kívül sokat nyomhatott a latba a megbízott politikai elköteleződése is, vagyis az, hogy Boros ekkoriban a Győr vármegyei nemzetőrség kapitánya és a vármegyei Honvédelmi Bizottmány tagja is volt. A – valószínűleg – szóbeli megbízatás célja nem volt más, mint a kormányzó-elnök három gyermekének, a hamarosan 8 éves Ferencnek, az 5 éves Vilmának és a 4 éves Lajosnak a megmenekítése volt.

Az akció a kormány menekülésével egyidejűleg, 1849 július közepén indulhatott. A Kossuth-gyermekekkel egy kisebb „stáb” is utazott, melynek tagja Boros mellett Karády Ignác, a gyermekek nevelője és egy Mari nevű szobalány is.  A Kossuthok nagy utazása a főváros környékéről, a pesti oldalon vette kezdetét, onnan a mai Dunaföldvár felé vették az irányt, ahol átkeltek a Dunán. Boros biztonságos helyet igyekezett keresni, s a választása ősei szülőföldjére, a Bakony lábánál elhelyezkedő Halimbára esett. A három Kossuth-leszármazott a Boros-házban rejtőzött el a legnagyobb titoktartás közepette.

 A halimbai Boros-ház a századelőn (Forrás: Arcanum)

A falubeliek nem tudhattak róluk semmit, s a gyerekek az utcára sem léphettek. Napjaikat a ház udvarában és annak pajtájában töltötték. Azért, hogy ne unatkozzanak, a Boros család egy zsellérének fiát, a 8 esztendős Szabó (Sipos) Vincét hozta a pajtába, s vele játszottak a kormányzó-elnök gyermekei. Szabó (Sipos) Vincéről egyébként Kossuth Ferenc még idős korában is jó szívvel emlékezett meg, míg Szabó (Sipos) egyik kedves emléke az volt, hogy Kossuth gyermekeivel labdáztak (sic!). Boros állandó készültségben volt, minden pillanatban készen állt arra, hogy szükség esetén azonnal menekítse a gyermekeket. A ház mellett folyamatosan egy felnyergelt ló állt, s éjszaka a Halimba melletti erdőségekbe és szőlőhegyekbe járt a győri nemzetőrkapitány, hogy ott tájékozódjon bizalmasaitól az aktuális helyzetről.

A Boros-ház pajtája, ahol a Kossuth-gyerekek Szabó (Sipos) Vincével játszottak (Forrás: Arcanum)

Hamar híre ment azonban Bécsbe, hogy a forradalom vezetőjének gyermekei merre bujdokolnak, s amikor már a közeli Devecsernél tartott a nyomozás, tovább kellett állnia a menekítő bizottságnak. Az út a Vázsony melletti Mencshelyre vezetett. A korabeli térképek alapján valószínűleg Halimbáról Öcsöt és Pulát érintve, Vázsonyon keresztül vezetett a Kossuth-testvérek útja Mencshelyre.

Mencshely ekkoriban egy kisebb település volt a Bakony lábától nem messze, a Balaton-felvidéken (ekkoriban Balatonmelléken). A helyiek szájhagyománya szerint Mencshely volt a mentsvára a Kossuth-gyermekek mellett Gizella királynének, ide helyezte ugyanis István király a Koppány elleni harcok idején.

A Kossuth-gyermekek menekülése a Bakonyban és a Balatonmellékén (ma Balaton-felvidék). A települések, ahol a gyermekek bujdostak piros körrel van kiemelve, alatta a tartózkodásuk időtartama látható. A vastag piros vonal Zala vármegye és Veszprém vármegye határát jelöli. (Térkép forrása: Mapire)

S miért Mencshelyre esett a választás? Egyrészt kedvező földrajzi helyzete volt a településnek: alig egy óra úttal könnyen elérhető a Bakony rengetegje, amelyben már ekkor is előszeretettel bujdostak a betyárok. A vármegyényi erdőséget a kor katonai-nyomozási viszonyai között nehéz volt átfésülni, elég a későbbi betyárhajszákra gondolni, ahol zsandárok százai is nehezen találtak meg betyárbandákat. [lásd a bakonyi pokol angyalait és a nagy vázsonyi betyárhajszát]

A mencshelyi evangélikus templom. A falu lelkésze, Blajsza János bújtatta a Kossuth-gyermekeket 

A település előnyös elhelyezkedése mellett szerepet játszott még Boros Sándor kapcsolati hálója is, akkoriban ugyanis Mencshelyen volt evangélikus Blajsza János, Boros soproni iskolatársa és barátja. A helyi hagyomány szerint a „kis Kossuthok” a lelkészlakban és a Isó Dániel honvéd Halom-hegyen lévő pincéjében rejtőzködtek. A később megjelenő visszaemlékezések és cikkek szerint Mencshelyen is a halimbai biztonsági intézkedések szerint jártak el, sőt, itt még a lelkész családja sem tudta, hogy kinek a gyermekeit is bújtatják. Egyes beszámolók szerint jót tett a piciknek a nyár végi bakonyi és balatoni levegő keveréke, s hamar kipihenték a menekülésük viszontagságait.

A bujdosásnak emléket állító tábla Mencshelyen (1994-es felirat szerepel rajta, de a források szerint 1995-ben leplezték le) 

Nem volt azonban sokáig maradásuk Mencshelyen sem. Hamarosan – egyesek szerint két hét után – újra menekülni kellett. A „menekítési bizottság” ekkor a Bakony rengetegjébe vetette magát, egyes források szerint a Nagyvázsonyt környékező részre.

A menekülők ekkor napokig a Bakonyban húzhatták meg magukat az ekkor már csípős, augusztus végi éjszakákban. Kossuth Ferenc visszaemlékezései szerint, mikor a Bakonyban tanyázó pásztorok vagy szegénylegények megtudták, kikkel is találkoztak, óriási máglyatüzet raktak, nem hagyták, hogy a kormányzó-elnök gyermekei megfázzanak.

A mencshelyi evangélikus templom melletti lelkészlak, ahol a kormányzó-elnök gyermekei tartózkodtak

A következő – s egyben utolsó állomás – a Lókúthoz tartozó Óbánya-puszta volt. A császáriak itt végül nyomára akadtak az ekkor Zámori Károly, Kossuth feleségének rokonának birtokán bujdosó csoportra, s augusztus 26-án a császári dragonyosok őrizetbe vették a Kossuth-gyermekeket. A Kossuth-gyermekeket innen Zircen majd Pannonhalmán (mások szerint Móron) át Pozsonyba vitték, ahol egészen 1850-ig fogva tartották őket. A Kossuth család végül 1850. június 18-án egyesülhetett a mai Törökországban található Kütahyában.

Mencshelyen sokáig nem is tudták, kit bujtattak a helyiek. A visszaemlékezések szerint aztán 1849-50 telén a zimankóban egy fiatalember érkezett meg a mencshelyi lelkészlakhoz, s egy levelet nyújtott át. A levélben ez állt

„Főtisztelendő Lelkész Úr!  Az anyai szív meleg hálájának és őszinte köszönetének érzésével intézem Önhöz ezen sorokat. Ön dicséretes önfeláldozással és szíves szeretettel adott házában egy időre otthont és menedéket két szeretett gyermekem számára. Míg én aggódó szívvel a hitvesi és anyai kebel súlyos megpróbáltatása közepette rettegéssel gondoltam tőlem elszakított gyermekeim sorsára, addig azok a gondviselő Isten oltalma s az Ön nemes és hazafias védelme alatt biztos helyen pihenhettek. Áldja meg Önt barátságos készségéért a jóságos Isten! Fogadja egy szerencsétlen fogoly anyának és gyermekeinek meleg kézszorítását és üdvözletét. Kossuth Lajosné sk.”

A levél kézbesítője nem volt más, mint Karády Ignác, Kossuth Lajos gyermekeinek nevelője, aki Boros mellett szervezte a menekülésüket, a levelet pedig a kormányzó-elnök felesége írta.

Kossuth Lajos és családja a családegyesítést követően (forrás: Wikipédia)

A legidősebb Kossuth-fivér, Ferenc 1894-ben visszatért hajdani bujdosásának környékére, 1894-ben ugyanis a Zala vármegyében található tapolcai választókerület képviselője lett. Ebben az időben bejárta a Balaton-felvidéket és a Balaton környékét: járt Balatonkenesén, Balatonfüreden, Veszprémben, Tapolcán, Köveskálon, Kővágóőrsön és Nyirádon is. Arra egyelőre nem találtam forrást, hogy visszatért-e Mencshelyre és Vázsony környékére. A korabeli utazásait elsősorban a Veszprém-Balatonfüred-Tapolca háromszögben tette, amelyhez a korabeli útviszonyokat ismerve nem kellett érintenie a Vázsonyi-medencét és a Kab-hegy térségét.

Tapolca a századelőn. 1895-től Kossuth Ferenc volt a tapolcai választókerület képviselője

Kossuth gyermekei tehát 1849 július végétől augusztus végéig bujdostak a Bakonyban, s ennek nagy részét Nagyvázsony környékén, Halimbán és Mencshelyen töltötték. Ez a két falu a mai napig nem felejtette el a Kossuth családot. Mencshely Kossuth Lajos halálát követően pár napon belül Kossuth utcára nevezte el a főutcáját, 1902-ben kilátót emeltek Kossuth Lajos születésének centenáriumára, majd 1995. március 15-én felavatják a Kossuth-gyermekek bujdosásának emlékére készített emléktáblát a hajdani lelkész-lakon. Halimba hasonló táblát avatott a Kossuth-leszármazók bujdosásának emlékére.

A szabadságharcból Vázsony és környéke, a Bakony és a Balaton-felvidék népen nem csak honvédei és nemzetőrei által, hanem a falusiak bujdosásban nyújtott őszinte segítsége által is kivette a részét - még akkor is, ha nem tudták, kit bujtatnak - , s nekik is köszönhető, hogy bő két hónapig nem akadtak Kossuth gyermekeinek nyomára a Habsburg-pártiak.

 Isó Dániel sírja, mögötte közvetlenül bal oldalon pedig Blajsza János mencshelyi evangélikus lelkész síremléke látható. Ezen két személynél szálltak meg a Kossuth gyermekek Mencshelyen.

Az előadást napján 16:00 órától 19:00-ig a Kárpátaljai Szövetség részére a kárpátaljai menekülteknek gyűjtést szervez a Magyar Történelmi Családok Egyesülete és a Fekete Sereg Ifjúsági Egyesület. Az adományokat az előadás helyszínén 16:00-tól lehet átadni. Az adományozásról bővebb információt itt találnak.

2022. március 5-e történelmi nap Nagyvázsony történetében. A Zichy család Nagyvázsonyból történő elköltözését követően először fordul elő, hogy hivatalosan, a helyiek meghívására a hajdani mezővárosba látogatnak a család leszármazottai. 

A Zichy família Nagyvázsony történetének egyik legmeghatározóbb családja, mely 1649-ben, a török időben szerezte meg a mezőváros birtokát. A Zichyk egy nagyobb megszakítással 236 évig, egészen az 1947-ig bírták Kinizsi városát, s az államosítást követően még közel két évtizedig Nagyvázsonyban éltek. Akit bővebben érdekel a főnemesi család és Nagyvázsony viszonya, annak ezt a cikket ajánlom.

Az, hogy mennyire fontos volt számukra Nagyvázsony és környéke, az a 2022. március 5-i előadáson kiderül.

Előadók:

dr. zichi és vásonkeői gr. Zichy Mihály történész

zichi és vásonkeői gr. Zichy Pál, a Magyar Történelmi Családok Egyesületének elnöke

dr. Kandikó Csanád helytörténész

Helyszín: Reményi Antal Rendezvényház -: 8291 Nagyvázsony, Kinizsi Pál u. 59.

Az esemény Facebook-linkje ide kattintva érhető el.

A rendezvény a Veszprém-Balaton Európa Kulturális Főváros 2023 programsorozat keretében valósul meg, s a Fekete Sereg Ifjúsági Egyesület szervezi.

Addig is, egy kis kedvcsináló az előadáshoz. A fotókat Zichy Páltól, a Magyar Történelmi Családok Egyesületének elnökétől kaptam, melyeket ezúton is szívesen köszönök!

Gróf zichi és vásonkeői Zichy (I.) István győri vicegenerális, tárnokmester. Zichy István a vázsonykői ág első felmenője, ő kapta Vázsonykő várát és tartozékait 1649-ben, s az ő nevéhez fűződik a Zichy család felemelkedése.

A Vázsonykőt kettészelő Eger-víz/Vázsonyi-séden emelt Nepomuki Szent János-szobrot a 18. század elején egy ismeretlen keszthelyi kőfaragó készítette.

A falu (hajdani mezőváros) központjában álló Szentháromság-emlékmű, amelyet az 1739-43 között tomboló utolsó nagy vázsonyi pestisjárványt követően emeltetett Zichy János és felesége, Széchenyi Katalin. A z oszlop közepén két címer látható: bal oldalon a Zichy, jobboldalt pedig a Szécheny-címer.

A nagyvázsonyi Zichy-kastély az 1840-es évek elején. Valószínűleg ez az első Nagyvázsonyt ábrázoló festmény.

Az 1924-es szüreti mulatságra a grófi család a kastélyban vendégül látta a helyieket. . A jobboldali oszlopok és két lovas között gróf zichi és vásonkeői Zichy Pál áll szürkés öltönyben.

Illusztris vadászat a Kab-hegyen a '30-as években. A kép bal oldalán Széchenyi Zsigmond, író, legendás vadász, világutazó tekint az elejtett vadra. Mellette Bánffy Miklós, Sopron városának egyik megmentője, volt külügyminiszter, írófejedelem áll. Bánffy diplomáciai és politikai ténykedésének köszönhető ugyanis nagyrészt az 1921-es soproni népszavazás kiírása, mellyel a Trianonban Ausztriához csatolt város és környéke mégis megmaradt Magyarország számára. Mellette, középen Zichy István, a Magyar Nemzeti Múzeum későbbi igazgatója áll, mögötte, kalapban pedig Zichy Pál látható. A vadászház előtti kerítésen „a nap hőse”, Hunyady Ferenc ül – ő lőtte ugyanis a szarvast. Mellette Zbinyovszky erdőfelügyelő és Tubert erdész állnak.

A Zichy család tihanyi túrája a '30-as évekből. A fotón bal oldalon Zichy Pál áll, mellette Pali bácsi, a család rokona, előttük pedig Zichy Péter s öccse, Zichy György áll.

A fotó 1933-ban készült, a Varga utca felől, a képen Zichy Péter, valamint öccse, Zichy György látható a kutyájukkal. A háttérben a Kinizsi-vár látható.

A fotó 1930. július 13-án készült a kastély előkertjében, a háttérben az országút látható. Bal oldalon Zichy Péter, "az utolsó vázsonyi gróf" van, mellette húga, Zichy Ágnes valamint, öccse Zichy György állnak.

A képen Zichy Pál (Paxi) látható édesapjával a kastély udvarán.

Szerző: Dr. Kandikó Csanád

Großwaschon, (Deutsch)Barnig, Pulau, Werstuhl, Totwaschon, azaz Nagyvázsony, Barnag, Pula, Vöröstó és Tótvázsony. Öt település a Balaton-felvidékről, melyek neve mind a mai napig egybefonódott a németséggel – vagy pontatlanabbul, ahogy szinonimaként használni fogom a jelen cikkben – a svábsággal. A magyarországi németek elhurcolásának emléknapja alkalmából az említett öt, Vázsonyi-medence vonzáskörzetében elhelyezkedő település német gyökereire kívánok egy pillantást vetni.

A jelen cikk az Arcanum adatbázisának felhasználásával készült a Nagyvázsonyi Német Nemzetiségi Önkormányzat felkérésére.

A vöröstói kálvária a mai napig népszerű turistalátványosság. A kálvária építése a német többségű és hagyományú vöröstói (Werstuhl) lakosok érdeme. (Forrás: Wikipédia)

Mekler, Hauck, Jáger, Timmer, Heilig – öt igen gyakori vezetéknév Nagyvázsonyban és környékén. Sok közös van bennük: mind német eredetűek, s mind évszázadok óta összefonódtak a Bakony déli lankáival.

Vázsonyban és környékén a németek nagyobb számban a 18. század elején jelentek meg. A török pusztítás következtében a korábbi, Árpád-korban kialakult településhálózat teljesen elpusztult. Ekkor halt ki teljesen Csepely, Billege, kicsivel korábban eltűnt Kabegyháza, szinte teljesen elnéptelenedett Vöröstó és Barnag, a zalai végeken pedig Tálod, Pula, (talán Imár), Vigánt és Petend esett az oszmán pusztítás áldozatául.

A török jelenlét a vidéken a 17. század végére szűnt meg teljesen, ekkor kezdhetett új életet a Balaton-felvidék és Déli-Bakony vidéke is. A Vázsonykő és környékének birtokát megszerző zichi és vázsonykői Zichy család tevékenyen hozzájárult a Vázsonyi-medence újbóli felvirágzásához. Eleinte magyar családok önállóan, szervezetlenül érkeztek a környékre, így épült például újra Vigánt és Petend is. A magyarság utánpótlása a környéken az ottomán pusztítás miatt meglehetősen nehéz volt, így az uraságoknak távolabbra kellett tekintenie. A délnémet vidékeken ekkoriban óriási népszaporulat volt, melyet a környékbeli települések már nem tudtak többet ellátni. Így jött tehát az ötlet, hogy a Balaton és Bakony közét elfoglaló Vázsonyi-medencében is délnémeteket kell letelepíteni.

Pula főutcája a 20. század elején. A korábban valószínűleg tisztán magyarlakta Pula a török pusztítás következtében néptelenedett el, s az üres "pusztára" az Esterházy család telepíttetett német családokat a 18. század közepén (Forrás: Pula)

Az első telepesek 1715 környékén érkeztek a korabeli Vázsonykőre, majd az évtizedek során megjelentek a környékbeli településeken is. A „svábok” betelepítése több szempontból is előnyös volt a Zichy család számára: egyrészt földművelést magas szinten művelő munkaerőhöz jutott, másrészt a protestáns többségű (elsősorban evangélikus, lásd Vázsonyi Márton) környéket „rekatolizálták” a telepesek. Legutoljára egyébként az Esterházy család birtokába tartozó Pulán kezdődtek meg a telepítések a 18. század közepén. A betelepítésnek köszönhetően a 18. század végére a németség a Vázsonyi-medencében már nagy valószínűséggel többségben lehetett.

A német jelenlétet jól bizonyítják a nagyvázsonyi temető 19. századi barokk sírkövei, melyek jelentős részén a sírfelirat is német nyelvű. Fontos megjegyezni, hogy bár a németek kultúrájukat és szokásaikat magukkal hozták, s német nyelvüket még bő másfél évszázadig megtartották, mégis magyarnak tekintettek magukra.

A nagyvázsonyi temető barokk sírkövei, melyeknek sírfelirata többnyire német nyelven íródott. Ez is jól jelzi, hogy a 19. században német többségű volt Kinizsi mezővárosa

A németek magyarságtudatát jól példázza egy 19. század közepén játszódó történet is. Ekkoriban Nagyvázsony még német többségű volt, s a helyi svábok nem igen beszéltek még magyarul. Egy ilyen nyelvtudásbeli hiányosságból parázs vita alakulhatott ki egy magyar és egy német között, s a magyar fél nem átallott „lesvábozni” a másikat. Az ügy egészen a Vázsony mezőváros gyűlése elé került, ahol az egyik német anyanyelvű társa meglehetősen bajoros akcentussal az alábbi módon kelt ki „de hisz mi mind magyarok vagyunk!”, s ezzel le is zárta a „svábkérdés” vitáját.

A helyi németek – hasonlóan a környékbeli, vagy akárcsak a soproni németekhez – a magyar nemzet részének tekintették magukat. A hungarus-tudat kialakulása több dolognak köszönhető. Az első német telepesek még a nacionalizmus térhódítása előtt jelentek meg, így hagyományaikkal együtt nem hoztak erős nemzettudatot magukkal. Amikor a nemzeti hovatartozás kérdése felmerült, addigra a Vázsony környéki svábok már egy évszázada magyar földön tartózkodtak. Azon a magyar földön, amely megélhetést és szülőhazát adott nekik, amelyért hálásak is voltak. Ezen hála jól látszik az 1848-49-es szabadságharc eseményei során is, ahol Nagyvázsony és a környékbeli falvak németsége fiatalok tucatját küldte harcba. A leghíresebb eset talán a pulai „sváb” fiataloké, akik a zalai honvédekkel az első sorban harcoltak Buda visszavétele során. A pulaiak voltak egyébként azok is, akik az ún. Kossuth-kalap tiltása idején tiltakozásképpen csak azért is Kossuth-kalapot kezdtek el hordani – igen, egy svábtöbbségű falu állt így ki a magyar szuverenitás ügye mellett.

A barnagi kálvária, amelyet a környező falvak is mintául használtak keresztútjaik létrehozásához. A németbarnagi lakosok a kálvária és templom megépítésével kívánták bizonyítani, hogy hosszú távon kívánnak a magyar földön maradni. (Kép forrása: Erre-Arra)

Bár nemzeti ellentétek nem voltak gyakoriak, a 20. század elejéig meglehetősen ritkák voltak a vegyes házasságok is. Ennek az oka nem pusztán a nemzetiségi, sokkal inkább a vallási elkülönülés volt: a katolikusok inkább katolikussal, a protestánsok ugyanígy, saját felekezetük tagjaival házasodtak elsősorban. Ez a fajta elkülönülés Barnagon tartott legtovább, itt a helyiek elbeszélése szerint a ’60-as évekig kellett várni az első vegyesházasságra.

A németség létszámának a csúcsát a 19. század közepére/végére érte el. Nagyvázsony azon kevés Veszprém vármegyei települések közé tartozott, amelyben a németség száma meghaladta az 1000 főt. Kinizsi városában 1880-ban 1142 német anyanyelvű élt, egy fővel lemaradva a magyarságtól, a lakosság 48%-át kitéve, mellyel a vármegye 4. legnagyobb sváb települése volt. Eközben Pula, Vöröstó és Barnag szinte teljesen német volt, míg Tótvázsonyban a németek számottevő többségben éltek.

A nagyvázsonyi Schumacher-ház, mely utolsó - német származású - tulajdonosáról kapta a nevét. Ma néprajzi múzeumként működik és a Kinizsi-vár után a falu második legfontosabb látványossága. (Kép forrása: Nagyvázsony)

A század végén az óvoda és iskolák létrejöttével az asszimiláció felgyorsult, s Nagyvázsony a leggyorsabban magyarosodó települések egyike lett. 1880 után a századfordulóig 29%-ot esett a németség számaránya, 1910-ben pedig már csak 307 német anyanyelvűt találni Kinizsi ősi fészkében. Vázsonyhoz hasonlóan csökkent a német anyanyelvűek aránya a Vázsonyi-medencében is, ugyanakkor Pulán, Vöröstón és Német-Barnagon továbbra is többséget alkottak.

A német anyanyelvűek eltűnése több okra vezethető vissza. Fontos kiemelni a magyar iskolahálózatot, melyben a fiatal diákok mind folyékonyan megtanultak magyarul, s még erősebb magyar öntudatot kaptak. A környező települések és nagyobb városok is magyar többségűek voltak, így ezeken a helyeken is a magyar nyelvet kellett használniuk. A század közepére a mezőgazdaság szerepe is csökkent, s sok fiatal volt kénytelen az iparban elhelyezkedni, ahol a munkások jelentős része – Úrkút üzemeit kivéve – magyar anyanyelvű volt.

Bár a német nyelv jelentősége csökkent, a svábok továbbra is tartották hagyományaikat. Ezen tradícióknak kézzelfogható jelei a barnagi és vöröstói kálváriadombok is.

Egy, mind az öt falun átívelő hagyomány a pirgerség (Pulán pürgerség) intézménye is, mely nem volt más, mint a korabeli polgárőrség. A 19. század közepén, a szabadságharc bukása után a helyi közbiztonság megrendült, a zsandárok képtelenek voltak a rendfenntartásra, s ezen hiány pótlására volt szükséges a helyi rendvédelem megszervezésére. A puskával és karddal ellátott férfiakra nagyon fontos szerep hárult, nekik kellett megvédeniük a védtelen falusiakat az esetleges garázdálkodásoktól.

Nem, nem csendőrök, hanem a nagyvázsonyi iparos pirgerek az 1930-as években (Forrás: Molnár László: Pirgerek, purgerek a Vázsonyi-medencében)

A riadóztatás meglehetősen egyszerű volt: ha valaki éjszaka lókötőbe/betyárba botlott, kifutott az utcára ahol fémedényekkel elkezdett zajt kelteni, melyre a környék kutyái ugattak, s a „kutya híradó” előhívta a pirgereket is. A pirgerek először a levegőbe lőttek, majd megpróbálták elfogni a tetten ért bűnözőt, akit a zsandárok megérkezéséig le is foghattak.

A pirgerség rendfenntartó szerepét egészen a csendőrség létrejöttéig tarthatta meg. Ezek után „protokoláris céllal” maradt fenn az intézmény: a pirgerek a vallási ünnepeken díszfelvonulást tartottak, énekeltek és díszlövést adtak le.

Nagyvázsonyban két pirger csapat is létrejött. Az egyik a többnyire német földművesekből álló, német nyelven működő csoport volt, a másikat nagyrészt magyar iparosok alkották, érdekes viszont, hogy mindkét csapat németül adta ki vezényszavait. A nagyvázsonyi pirgerek a két világháború között már lövészegyletként működtek – ők kapták ugyanis meg a világháború után leselejtezett puskákat.

A 20. században tovább csökkent a német anyanyelvűek aránya Nagyvázsonyban és környékén, 1941-ben Nagyvázsonyban csupán 65 német anyanyelvűt tartottak nyilván.

Vöröstói pirgerek 1918-ban ((Forrás: Molnár László: Pirgerek, purgerek a Vázsonyi-medencében)

A háború után pedig megjelentek a fekete felhők is a Vázsony környéki svábok feje felett, a győztes hatalmak ugyanis a kollektív büntetés elvét alkalmazták Kelet- és Közép-Európa németségére, melynek következtében tízmilliós nagyságrendben hagyták el korábbi évszázados otthonaikat a németek, akiknek egy jelentékeny része áldozatul is esett az üldözésnek.

Veszprém vármegyét érzékenyen is érintették az 1945-48 között lezajló kitelepítések, melyek során a Bakony környéki németség 40%-át elüldözték otthonából. A kitelepítés elsősorban a vármegye északi részén élőket érintette, Nagyvázsony és környékének német származású lakosainak nagy része megmenekült.

Az egyik legérdekesebb példa Barnag esete. Bár a vegyesházasságok nem voltak jellemzőek a településre, a bajban a település magyar és német lakói nagyban számíthattak egymásra. A front átvonulásakor a Magyarbarnag település magyar lakói segítettek elrejteni Németbarnag falu német nyelvű tábláját, ezzel atrocitásoktól mentve meg szomszédaikat.

Amikor a falubeli előjáróságok fülébe került a hír, hogy az ikertelepülés lakóit ki akarják telepíteni, nem tétlenkedtek, Pestre indultak, hogy megvédjék szomszédjaikat. Pesten sikerült is jobb belátásra bírniuk a döntéshozókat a „barnagi ellenállók” történetével. A történet szerint a barnagiak aktívan akadályozták a német seregeket abban, hogy Budapest felmentésében közreműködjenek. Az ellenállás az alábbiakban azzal kezdődött, hogy a helyiek megneszelték, hogy a német hadseregnek ejtőernyős raktárja van a falu határában (valószínűleg Tótvázsony felé eső részen). A raktárban lévő ejtőernyők zsinórjai kiváló forrást adtak a barnagi asszonyoknak ruha és kesztyűkészítésre, így pár barnagi férfi el is ment, s zsákmányolt párat. A lopást a németek észrevették, s letartóztatták a lopásban részt vevőket, s Mauthausenbe deportálták őket, az ellenállók onnan végül épségben hazatértek.

A barnagi küldöttség meggyőző erején segíthetett az is, hogy köztük volt az egyik ellenálló, Sebők Imre is. Sebőköt egyébként nem sokkal később az oroszok vitték malenkij robotra, ahonnan szintén épségben tért haza. A helyiek elbeszélése szerint neki (is) köszönhető, hogy a barnagi németeket nem telepítették ki a világháborút követően.

Savanyó Jóska falujában, Tótvázsonyban feléledt a pirgerség (Forrás: Tótvázsony)

A barnagiakhoz hasonlóan nagyrészt megúszta a kitelepítést Nagyvázsony, Vöröstó, Pula és Tótvázsony német származású lakossága is, hogy pontosan milyen körülmények játszottak ebben szerepet, az további kutatómunkát igényel.

A Vázsonyi-medencében a német telepesek leszármazottai a mai napig jelen vannak, s egyre többen fedezik fel német gyökereiket. Az ősi gyökerek megtalálásának egyik jó példája Tótvázsony, ahol a helyiek között újra él a pirger-tradíció, és jól mutatja a helyiek büszkeségét, hogy magyar identitásuk mellett egyre többen vállalják fel a népszámláláson is német gyökereiket is, a lelkük mélyén hozzátéve, hogy „hisz mi itt mind magyarok vagyunk”.

372 évvel ezen a napon lépett Vázsonykő birtokába Nagyvázsony történetének legmeghatározóbb famíliája, a Zichy család.

Vázsony Kinizsi Pál korában vált a környék (Veszprém-Tapolca-Ajka háromszög) legmaghatározóbb településévé. Kinizsi halála után Magyar Benigna volt a Vázsonykő úrnője (jogilag ura), majd a halála után, a mohácsi vészt követően a Horváth család kapta meg a mai Nagyvázsonyt és környékét. A Horváthok közel 130 éves uralma 1648-49 körül ért véget, mikor az utolsó férfi sarj, Horváth Matkó fiú örökös nélkül távozott az élők sorából.

A korabeli jognak megfelelően a birtok a Koronára szállt vissza, az uralkodó, III. Ferdinánd pedig nem teketóriázott sokáig, s az akkor elnéptelenedett, romos birtokot Zichy Istvánnak, győri vicegenerálisra ruházta.

Zichy István (1616-1693), az első vázsonykői Zichy (Forrás: Wikipédia). A harcos katolikus családfő a harcos protestáns vázsonyi vicekapitánnyal vívott helyi vallásháborút.

Az adomány nem volt azonban ingyen. A győri hadvezérnek mélyen a zsebébe kellett nyúlnia Vázsonykő és tartozékainak megszerzéséért: Zichy István tetemes összeget, 32.000 forintot fizetett ki a Horvátok teljesen lepusztult birtokáért.

A Vázsonyi-medence központja a Horváthok kihalása után a felemelkedőben lévő, később az ország egyik legillusztrisabb családjának a kezébe kerül. A Zichy család az Árpádok korából származik, őse Zajk (Zayk) család, őshazája pedig a zalai Zics (Zich) és somogyi Zajk falu. A család később két főágra különült, a főnemesi a „zicsi és vázsonykői”, míg köznemesi a „zicsi és zajki” előnevet használta.

A Zichy család címere

A vázsonyi birtokot megszerző Zichy István korának egyik meghatározó szereplője volt. A törökellenes harcokban győri alkapitányként tevékenykedett, később tárnokmester lett, s a család vagyonát is nagyrészt ő alapozta meg. A győri kapitány-helyettesről elmondhatjuk, hogy kiválóan használta ki a korszak adta lehetőségeket. Ahogy a török szorult ki az országból, egyre több terület szabadult fel, s hevert parlagon. A volt birtokosok vagy kihaltak, vagy nem tartottak igényt – vagy nem emlékeztek – a pogány miatt elnéptelenedett területeikre, amelyek így az oszmánnal harcoló vagyonosabb családok kezébe kerülhettek. Zichy István nemcsak Vázsony, hanem Zádor, Komárom, Divény, Szentmiklós, Várpalota és Oroszvár területeit is megkapta, 1655-ben pedig bárói rangra emelkedett.

A vázsonykői birtokszerzés ugyanakkor nem ment könnyen, a vázsonyi megjelenésük után kétfrontos háborúban találta magát a família. Egyrészt a Horvát-család női ága követelte magának a Vázsonyt és tartozékait, másrészt a szentgáliak érezték úgy, hogy itt az ideje a Horváthokkal elkezdett közel évtizedes pereskedés végére pontot tenni. A konfliktus írmagját Horváth Zsigmond vetette el. Zsigmond 1638-ban a Kab-hegy erdejében vadászó szentgáliakra támadt, mivel szerinte azok tilosban vadásztak. A szomszéd falubeliek nem hagyták magukat, a veszprémi káptalan elé vitték az ügyet, amelynek tárgya a Kab-hegy erdejének és Csepely falunak a hovatartozása volt. 1641-ben a felek megegyezéssel zárták a pereskedést, azonban a szentgáliak az évtized végén úgy érezték, itt az ideje kiterjeszteni a településük határait.

A vázsonykői vár a Zichy István birtokszerzését követő évtizedekben

1649. december 28-án iktatták be birtokába a győri vicegenerálist, ami ellen a szentgáliak három küldött útján tiltakoztak. A birtokba iktatás ekkoriban nagy jelentőséggel bírt. A szomszédos települések, illetve a területre igényt tartó más családok részt vehettek ezen, s óvást emelhettek az újdonsült birtokos ellen. A szentgáli követek akciójának foganatja aznap nem volt, a várba való belépésüket ugyanis megakadályozták. A vadászok nem adták fel, s a káptalannál indítottak eljárást Csepely és a Kab-hegyi erdő megszerzésére. A polgári per végül jó pár ügyvédgenerációt tartott el a környéken, s csak 140 (!) évvel később ért véget. A szentgáliak komolyan gondolták a kérdéses terület megszerzését, s hamarosan megszállták Kab-hegy erdejét és Csepely falu romjait, amelyeket azonban hamarosan kénytelenek voltak feladni. A Zichy család szívós pereskedésének is köszönhető, hogy Csepely falu romjai és a Kab-hegy erdejének jelentős része a mai napig Nagyvázsony közigazgatási határain belül található.

Nagyvázsony és Szentgál határa 1857-ben. A szentgáliak a vázsony északi részén elhelyezkedő erdőt, s a piros téglalappal hozzávetőlegesen megjelölt Csepely falu romjait kívánták megszerezni maguknak. Ahogy a térképen is látszik, kevés sikerrel. (Forrás: Mapire)

A Zichyk a mezőváros megszerzése után modernizálták a vázsonyi birtokaikat, s a közvélekedéssel ellentétben egyre több időt töltöttek Vázsonykő területén. Ezt támasztják alá Merényi-Metzger Gábor kutatásai, amelyben a kiváló történész megemlíti, hogy az anyakönyvek tanúsága szerint Zichy János (1710–1764) és Széchényi Katalin (1717–1747) gyermekei, Ferenc, Zsigmond és János is Vázsonyban látták meg a napvilágot.

A 18. században készülhetett el a mai Zichy-kastély zsúpfedeles vályogból és kőből készült elődje, melyet 1790-ben barokk stílusban építettek át, a mai formáját pedig 1820 körül kapta. Hogy pontosan mikor készült, nem tudni. Egyesek szerint már az 1720-as évek elején kezdetét vette az építkezés, amelynek viszont ellentmond, hogy az 1780-as években zajló katonai felmérés még nem ábrázol épületeket a kastély helyén.

Balthasar Wigand akvarellje a nagyvázsonyi Zichy-kastélyról és Vázsonyról. Ez az első jelenleg ismert Nagyvázsonyt ábrázoló festmény.

A Zichy család „első körben” 1851. május 13-ig bírta Vázsonyt, ekkor ugyanis a helyiekkel kirobbant konfliktusoknak „köszönhetően” azt eladták a bécsi bankárcsaládnak, a Todescóknak. A vázsonykői Zichyk nem bírták azonban sokáig Vázsonykő nélkül, s 1913-ban Zichy Béla visszavásárolta a Vázsonyt, amelyet a család egészen az 1947-es államosításig bírt.

A vázsonykői Zichy családnak rengeteget köszönhet Nagyvázsony. Az elnéptelenedett mezővárost a Zichyk mentették meg a pusztulástól, s a település modernizációjának a motorja is a grófi család volt. A mai falu tárgyi emlékei közül a Zichykhez köthető többek között a romos Szent István-templom újjáépítése, a Szent Ilona-templom alapítása, a vár folyamatos karbantartása, a Szent Mihály-kolostorrom rombolásának megfékezése. Gróf Zichy János és hitvese Széchenyi Katalin grófnő állíttatta a falu főterén álló Szentháromság-szobrot is, valamint a falu két részét összekötő Szent János-szobor is Zichy János megbízásából készült.

A két falut összekötő hídon lévő műremeket Zichy János megbízásából készíttette egy ismeretlen nevű keszthelyi kőfaragóval (Forrás: Nagyvázsony)

A család a magyar nyelv vázsonyi használatához is hozzájárult. A XIX. század közepén német többséggel rendelkező mezővárosban ugyanis rendeletbe foglalták, hogy mikor a család valamely tagja a szentmisén megjelenik, akkor a plébános köteles magyar nyelven prédikálni. Sokan a protestáns szerzők közül is elismerik, hogy a katolikus Zichyknek nemcsak a falu, hanem a protestáns közösségek is sokat köszönhetnek.

A vázsonykői Zichy család a hajdani mezőváros történetének legmeghatározóbb familíája, amely két megszakításban összesen 236 évig volt Vázsony birtokában. Fontos megjegyezni, hogy a Zichy-leszármazottak számára a mai napig fontos szerepet tölt be Nagyvázsony. Erre kiváló példa zichi és vásonköi gróf Zichy Péter, aki a rendszerváltás után kapott „kárpótlás” jelentős részét a vázsonyi Szent István-templom tetejének felújítására költötte.

2025-ben újra Nagyvázsonyba látogat a Zichy család, az eseményről erre a linkre kattintva olvashatnak!

A régi esemény: S hogy mi köti a Zichy család ma is élő leszármazottjait, zichi és vásonköi gr. Zichy Péter fiát és unokáját, Zichy Mihályt és Zichy Pált Nagyvázsonyhoz, azt – ha a járványhelyzet is úgy akarja – 2022. március 5-én szombaton 17:00-tól a nagyvázsonyi Reményi Antal Rendezvényházban megtudhatja a nagyérdemű. 

Az esemény linkje Facebookon.

Helyszín: Reményi Antal Rendezvényház, Nagyvázsony

Cím: 8291 Nagyvázsony, Kinizsi Pál u. 59.

Savanyó Jóska az egyik utolsó és a leghíresebb bakonyi betyár, a tótvázsonyi temető mellett található sírja a mai napig turistalátványosság. A Déli-Bakony rettegett haramiájának egyik leghíresebb rablása nem messze zajlott az örök lakhelyétől: a nagyvázsonyi kastély alig 8 kilométerre fekszik a tótvázsonyi temetőtől.

Jelen cikk az Arcanum adatbázisának felhasználásával készült.

Savanyó Jóska (Forrás: Múlt-kor)

Nem feküdt távolabb 1883. december 3. (mások szerint 2.) napján sem. Ezen a keddi napon egy hatfős különítmény tanácskozott a Tótvázsonytól északra fekvő, Kövesgyűr melletti Kátyóban. A megbeszélést minden bizonnyal Savanyó irányította, s azon a betyárvezér mellett Sipőcz József, egykori kiváló sportvezető, veszprémi helytörténész könyve szerint részt vett a másik bakonyi legenda, Doma Vendel, továbbá Horváth Nárai János, Kecskés József, Sipos (Szabó) István és Wenczeli Mihály. A Kab-hegy lábánál lévő sűrű erdővel fedett dombon a „hatok” meghozták a mesteri tervet: ki kell rabolni a Monarchia egyik leggazdagabb családját.

KIEGÉSZÍTÉS 2024. DECEMBER 2.: A rablás helyszíne az uradalmi kastély irodája volt, korábban a cikkben tévesen állítottam, hogy a kastély melletti gazdasági épületben történt a bűncselekmény. Erre a tényre Bittó Judit hívta fel a figyelmemet, amit ezúton is köszönök!

Az uradalom székhelyét jelentő kastélyt a Zichy család építtette a századelőn, 1851-től pedig a bécsi bankárokhoz, a Todescókhoz került, amely család feje ekkoriban Todesco Eduárd volt. Eduard Freiherr von Todesco többnyire a Lajtán túl tartózkodott, Nagyvázsonyban ritkán jelent meg. A vázsonyi gazdaságot egy főleg külföldiekből álló csapat igazgatta: a vezetőség nagy része osztrákokból állt, de például ekkor a "pénzügyes", Weller Alajos angol volt, s magyarul nem igen tudott. A rablás helyszíne, az uradalmi iroda a későbbi művelődési ház épületévé vált, jelenleg a "dobozüzem" műküdik mellette.

Todesco Eduárd, alias Eduard Freiherr von Todesco (Forrás: Wikipédia)

Ezen a kedd estén 6 óra tájékában a Todesco-uradalom hat vezetője gyűlt össze a Zichy-kastély melletti gazdasági központban. Weller Alajos mellett jelen volt Rotterman Károly uradalmi intéző, Mikolás Vince főerdész, Ráfel Ignác, a nemrég nyílt szeszfőzde vezetője, valamint Rauch József hajdú, korabeli „security” és Huemer Ferenc*. Azt, hogy az urak mit csináltak pontosan, nem tudni. Lehet, hogy ultiztak, az is lehet, hogy komoly tárgyalás folyt, de egy biztos: nem sejtették, mi vár rájuk.

Nem sokkal korábban ugyanis megindult a vázsonyi uradalom felé a betyárcsapat. Az élén Savanyó Jóska állt. Savanyó 1841-ben született a Vas vármegyei Izsákfán. Első bűntette családban maradt: a legenda szerint apját rabolta ki. Ahogy felcserepedett, úgy nőtt a bűnlajstroma is: 1860-ban már a veszprémi börtön vendégszeretetét élvezte, az 1870-es években pedig már nehézfiúnak számított: megjárta a korabeli „Csillagot”, a felvidéki Illavát.

A rettegett illavai állami fegyintézet, amelynek Savanyó visszajáró vendége volt, s ahol súlyosan megbetegedett.

Savanyó nem volt egy „kidobó alkatú srác”, 159 centiméter magas volt, ugyanakkor meglehetősen jó karban volt, s termetének köszönhetően könnyen elrejtőzött a bakonyi és Balaton-felvidéki barlangokban. Savanyó nem tartozott az izomagyú bűnözők közé sem, sőt igazi poliglott volt. Magyar anyanyelve mellett Illaván megtanult tótul és németül, fiumei-trieszti kalandja során pedig az olaszul, franciául és horvátul is kedélyesen el tudott cseverészni.

A későbbi tótvázsonyi betyárnak ekkor már nagy híre volt. Sok vélt és valós bűntettéről számolt be a média. A legnagyobb sikert a gyertyánosi rablás aratta. Savanyó ekkor a hitelt adó – mások szerint uzsorázó - Rosenthál Józsefné kirablása során nemcsak pénzt zsákmányolt, hanem az adósleveleket is magával vitte, majd azokat elégette. Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy Savanyó a 19. század „viszkisévé” váljon, s hősköltemények szülessenek életéről.

Sipőcz szerint Savanyó mellett egy másik betyárlegenda, Doma Vendel is részt vett a rablásban. Doma egyesek szerint az utolsó betyár volt, Oroszlán Pali után két évvel hagyta el földi pályáját, 1923 karácsonyán Nagyhidegkúton fagyott halálra. A későbbi szemtanúk szerint egy másik legenda, a korábbi cikkemben megénekelt Oroszlán Pali is részt vett a rablásban, ezt azonban sem a korabeli lapok, sem Sipőcz nem említi.

A vázsonyiak jól ismerték már ekkor a bakonyi betyárokat. Szőnyi József, aki gyerekkorában többször találkozott és beszélt Savanyóékkal, így emlékezett az első találkozásra: "Amikor először láttam üket fehér bő gatyában, fehér bőszájú ingben gyüttek az erdő felől be a pusztára. Mondtam anyámnak, nézze, mik azok, angyalok. Merthogy olyan fehérek voltak."

A bakonyi pokol angyalai este hat után nem sokkal érkeztek meg a vázsonykői uradalmi irodához. Arcukat bekormozták, álbajuszt és álszakállat vettek fel, kezükben pedig a puskák mellett revolver, valamint fejsze is volt. Az időpont a rossz nyelvek szerint nem volt véletlen, a későbbi források szerint a vázsonyi orvos szakácsnője – aki Savanyó szeretője is volt – figyelte ki az uradalmi tisztviselőket, mikor érkezik nagyobb pénzszállítmány, s értesítette a betyárokat.

A nagyvázsonyi Zichy-kastély a XX. század elején. A kastély a rablás idején a Todesco családé volt, a bűncselekmény nem itt, hanem az uradalom irodájában történt.

A „casual Thuesday”-t tartó urak szájából hirtelen kiesett a szivar: Savanyóék berúgták az ajtót, fegyvereiket a gazdasági vezetőkre szegezték, s felszólítottak mindenkit, hogy senki ne mozduljon. A pénztárost követelték, amelyre Weller jelentkezett is. Elkezdték faggatni, hol van a pénz, azonban zavarában és magyar nyelvtudása hiányában nehézkesen tudott válaszolni. Először a pénztárhoz ment, majd kiadott egy 100 forintos bankjegyet. Savanyó nem elégedett meg, s meg a többi pénzt követelte. Weller ijedtében az összes pénzt átadta a Wertheim-kasszából. Savanyó ezután elkezdte átkutatni a kasszát és az asztal környékét: a papírokat a földre szórta, de további pénzt nem talált, csak egy elefántcsontnyelű bicskát, amelyet azonnal privatizált is.

A rablás helyszíne, az uradalmi iroda az 1890-es években (Forrás: Tate Museum)

A betyároknak ez sem volt elég, tovább követelőztek. Wellert egy székhez kötötték, s Savanyó parancsára a fejsze hátsó fokával leütötték. A rettegő számadó könyörgött az életéért, s a segítségére sietett Rotterman ügyintéző is, aki mondta, hogy a nem sokkal korábban érkezett pénz már nincs meg, azt kifizették a szomszédban működő szeszfőzde munkásainak.

A Zichy-kastély napjainkban.

Savanyóék ezután az urak motozásával folytatták: mindenkitől elvették az óráját. Itt jön egy újabb ellentmondásos fejezet. Amikor az erdészhez értek, Savanyó megkérdezte, ki az úr. Mikolás felelte, hogy ő a „jáger”, melyre Savanyó azt felelte, hogy a jáger úr órájára nincs szükségük. Erre Rotterman megemlítette, hogy az ő órája nem értékes, de apai örökségként a számára felbecsülhetetlen. Savanyó erre megnyugtatta az ügyintézőt, mondván, nyolc nap múlva visszakapja.

Megint más források szerint gazdasági intéző óráját akarták elvenni, mire az mondta, hogy az nem az övé, a feleségéé, és Veszprémbe vinné megjavíttatni. Savanyó a hírek szerint azt mondta, adja csak oda, kilencednap visszajuttatja. Hogy Savanyó végül visszaadta-e Rotterman óráját, arról nem tudósítanak a források.

Kirabolták még a szobában tartózkodó Huemer Ferencet is, akit 80 forintos aranyórájától és készpénzétől szabadítottak meg. Huemer/Huimer neve onnan lehet ismerős, hogy egyesek szerint az ő halála és exhumálása miatt robbant ki a „fél falu” letartóztatását eredményező nagyvázsonyi lázadás. Minden értékeset mozdítottak a betyárok: levették még a falon lévő Flóbert puskát is.

A mai Rákóczi utca Nagyvázsonyban. Az utca végén látható kémény a korabeli szeszfőzdéhez tartozott. A kép jobboldalán a kastély egykori cselédházai vannak, mögöttük mintegy száz-kétszáz méterre található a Zichy-kastély.

A rablással párhuzamosan az uradalom szolgálói közül is többen betoppantak az ügyintézők helyiségébe. Bentl kocsis és két lánya gyanútlanul nyitott be, s a betyárok megragadták mindet, s az asztal alá tuszkolták őket. A fosztogatás vége felé betoppant Fuzs János inas is, akinek azonban több lélekjelenléte volt: hiába ragadta meg egy betyár, hogy behúzza, Fuzs elfutott, s az igazgatói irodába zárta magát, s onnan lövéseket adott le a betyárokra. A betyárok figyelője viszonozta a tüzet, azonban nem talált.

A lövöldözésnek köszönhetően a faluban hamar híre ment, hogy betyárok fosztogatják a kastélyt, így hamarosan megjelentek az első katasztrófaturisták is. Savanyóék alatt a nézősereg miatt forrósodni kezdett a talaj, így elkezdtek pakolni. A szobában lévőket magukra hagyták, s egyes források szerint komótosan, a szeszfőzde feléve vették az irányt, ott kocsira pattantak, és elvágtattak.

A vázsonyi uradalom tisztjei a rablás után közvetlenül Ajkára telefonáltak és táviratoztak, ahol azonban meglehetősen laza volt a műszak, s csak másnap 9-10 óra tájékában továbbították a rablás hírét a szolgabíró felé, ráadásul a leírás is pontatlan volt. Savanyóék ekkor már rég a Bakony mélyén rejtőzködtek.

A vázsonyi rablás zsákmánya a Független Hírlap cikkében

A vázsonyi rablásnak ugyanakkor komoly következményei lettek. Veszprém vármegye közbiztonsága már korábban is hadilábon állt, nem sokkal korábban Nemesvámoson követtek el rablógyilkosságot, s a betörések is mindennaposak voltak. A vármegye törvényhatósága december hó végén kérvényezte a kormányt, hogy rendeljen el a vármegye területére statáriumot, amely meg is történt, az év végétől Dr. Laky Kristóf elnökletével rögtönítélő bíróság alakult. A rablást követően, szintén december végén Savanyó fejére a sorozatos rablásainak hála 1000 forintos vérdíjat tűztek ki.

A megyei és országos napilapok még hetekig emlegették a vázsonykői rablást, amely a Monarchia egyik leggazdagabb családjának kastélyában történt. Felemlegették, hogy a megye közbiztonsága romokban, sorozatosak a rablások és lincselések. Reményt csak egy dolog adott nekik: 1884. január elsejétől ugyanis megalakult az utolsó, székesfehérvári csendőrkerület, amelyben külön őrsöt kapott Vázsony is.

A vámosi "betyárcsárda" az 1950-es években (Forrás: Magyar Nemzeti Digitális Archívum)

Savanyót a közbiztonság kérdése nem zavarta. Ő folytatta sorozatos rablásait, mígnem 1884 nyarán a halápi csárdánál csendőrkézre nem került. Savanyóval szemben hamar megindult a büntetőeljárás, amelyről a korabeli sajtó előszeretettel tudósított. A kor rekordszámú vádlott részvételével zajló „maxiprocesso”-ja (így nevezték az olasz maffia ellen megindult nagyszabású eljárássorozatot) során rendesen „megmérték” a betyárfejedelmet. A halált elkerülte, azonban életfogytiglant kapott, retúrjeggyel Illavába. Később gróf Csáky Károly Emánuel váci püspök közbenjárására kegyelmet kapott. Egy ideig Kaiser Dezső Nefelejcs utcai kávéházában mesélte történeteit, majd élete végén a Tótvázsony melletti Sós-pusztára költözött, ahol öngyilkos lett.

A helyi fiatalok érdeklődtek a betyárvezértől, hogyan lehetne betyárkodni a 20. század elején, aki erre azt válaszolta, hogy már nem lehet, mivel „összedrótozták” a világot. Juhász Dezsőné, egy a mai híradókban gyakran látott szomszéd módjára így emlékezett meg a betyárfejedelemről: „Jó ember volt az kérem, nagyon jó ember volt, a szegényeket nem bántotta, de nem bántott az mást sem, nem ölt, nem gyilkolt, vér nem tapad a kezeihez, csak szépen elkérte az uraságtól a pénzét." Hogy milyen szépen kérte el a pénzt, arról a Todesco-uradalom ügyintézői tudtak mesélni a bíróságon.

A vázsonyi rablás után nem csak Veszprém vármegye tanult, hanem a Todescók is. Zichy Pál visszaemlékezései szerint a nagyapja egyszer a padláson kutatott, s egy gazdasági kimutatást talált. Ebben szerepelt egy fejezet „zu Betyaren” címmel, mely nem volt más, mint a korabeli „pizzo”, azaz védelmi pénz, mellyel igyekeztek lekenyerezni a zsiványokat. Így rettegett tehát a Monarchia leggazdagabb családja a még évtizedekig a bakonyi betyároktól

Savanyó Jóska sírja. (Forrás: Országkép)

Szerző: dr. Kandikó Csanád

 * A cikk korábbi verziójában Huemer Ferenc tévesen a betyárok között lett felrosolva. A a hibát javítottam, azért szíves elnézésüket kérem!