Hihetetlen, de valóban volt olyan történelmi pillanat, amikor Nagyvázsony földjén történt koronázás – nem is olyan régen, 1916-ban!

IV. Károly a koronázási dombon (Forrás: Pinterest)

Ha koronázás, akkor mindenkinek a koronázó városok (például Fehérvár, Pozsony, Buda, Sopron) jutnak eszébe, adódik hát a kérdés, mi köze van egy Bakony és Balaton-felvidék határán fekvő, fénykorában is „csupán” mezővárosi rangig jutó településnek a koronázáshoz.

A titok nyitját a koronázási dombban kell keresni. A koronázási domb (régies nevén királydomb) a koronázó városban a Magyar Királyság vármegyéinek és törvényhatósági városainak földjéből emelt mesterséges domb, amelyre a király a koronázást követően koronázási díszben fellovagolt, s Szent István kardjával a négy égtáj felé „napvágást” tett. Ezen suhintás a király kötelezettségét jelezte, tudniillik az uralkodó köteles volt megvédeni országát a külső támadásoktól.

A kardvágás a 15. század közepére vezethető vissza, de előképei már a Szentírásban és a pogány korban is megtalálhatók.

A koronázási domb a Szent György téren (Forrás: Fortepan)

Az utolsó két koronázás (1867 és 1916) során a kortársak részletesen leírták a koronázási domb összetételét. Ferenc József koronázása „kissé” botrányosra sikerült – már ami a koronázási dombot illeti. A ’48-ból nem engedő vármegyék egy része nem is küldött földet a dombra, vagy ha küldött, abban nem volt hála. A Vázsonyt is magában foglaló Veszprém vármegye például egyszerű termőfölddel emelte a pomát, a legszimbolikusabbat viszont Arad vármegye húzta: a világosi várból vett földdel járult hozzá a ceremóniához.

A következő, s egyben utolsó magyar koronázásra 1916. december 30-án került sor. Ferenc József halála után a korábban trónra esélytelennek tartott, későbbi IV. Károly örökölte a trónt. A háborús helyzetben megszervezett koronázás ünnepélyes volt, ám a hadi helyzetre tekintettel nem ért fel a korábbiak pompájával. A ceremónia fénypontját itt is a király koronázási dombra történő felvágtatása adta.

Épül a koronázási domb (Forrás: Fortepan)

A budai Szent György téren emelt koronázási dombot Kós Károly tervezte, s abba – Ferenc József koronázásával ellentétben – az egész Magyar Királyság „beszállt” egy láda, azaz 5 kiló földdel. Veszprém vármegye is kijelölte a szimbolikusnak és fontosnak ítélt helyeket, ahonnan földet küldött a koronázásra, s ezek közül az egyik Nagyvázsony volt, azon belül is a Kinizsi-vár földje. (Egyébként az utolsó magyar király valószínűleg járt Nagyvázsonyban és Vigántpetenden - átutazóban.)

Kinizsi Pál személye a korban újra reneszánszát élte, köszönhetően a feléledő nemzeti öntudatnak, amelyből kivette a részét Nagyvázsony is, mikor országos gyűjtést indított a történelmi Magyarország egyik legjelentősebb vidéki szobrának megalkotására – amelyen ki más, mint maga Kinizsi Pál szerepelt volna. Kinizsi – és az őt „felfedező” Mátyás király – személye volt tehát az, ami miatt vázsonyi föld is került a koronázó dombba.

A nagyvázsonyi Kinizsi-vár a 20. század elején

Nagyvázsony meglehetősen illusztris társaságba került. Veszprém vármegyéből a Vázsonnyal szomszédos Szentgál, Csatár, a veszprémi vár, Szentkirályszabadja, Várpalota, Berhida, Zirc és az akkor még ide tartozó Enying küldött földet. Országos szinten többek között Huszt, Eger, Nyitra, Trencsén, Zólyom, Szatmárnémeti, Nagybecskerek járult hozzá a koronázódombhoz.

Az elkészült dombra a ceremóniának megfelelően aztán fellovagolt IV. Károly, ám a domb tetejére érve a fején megbillent a Szent Korona, melyet a korban a balszerencse előjelének vettek. Sajnos nem alaptalanul, alig 4 év múlva ugyanis olyan tervek is születtek, melyek Vázsonyt határátkelővé tették volna. De ez már egy másik történet.